NYOLCADIK FEJEZET
Egy esős napon
Másnap volt a kritikus nap, amikor Kapor Ádámnak meg kellett próbálni, hogy milyen koldus lett volna belőle. Nehezen vette a nyaka!
– Nem tanultam én sírni soha.
No, ha ő nem tudott sírni, annál jobban tudtak a fellegek. Egész éjjel szakadt az eső, nappal meg folytatta. – Nem jó idő ez a szegény embereknek! A mezei munkások is sokallják már az áldást. Előbb a nagy hó miatt nem jutottak a szántásvetéshez, most meg a sok eső zavarja ki őket minduntalan belőle. A városi munkásra nézve meg éppen csapás ez a locspocs idő. Kőműves, napszámos nem állhat a szakmába, aki meg műhelyben dolgozik, annak a drága petróleumot kell égetni, mert sötét van, az eső lenyomja a füstöt, minden műhely tele kőszéngőzzel, a fuvaros bőrig ázik, s üti a lovait és káromkodik, mikor a szekere megfeneklik a sárban. De legjobban meg van verve a szegény mosóné.
– Oh én szentséges Szűz Máriám! – sopánkodik a Zsuzsa asszony könyörögj érettünk! Hiszen szombat nap van, ilyenkor te is szárogatni szoktad a Jézuska ruhácskáit! Nem tudok kiteregetni már egy hét óta. A padlást is kiadta a háziúr árendába, az tele van kukoricával. Mind idebenn a konyhában kell szárogatnom a ruhákat.
A száraztott fehérnemű gőzétől pedig megfájdul az asszonynépnek a feje, azért kénytelenek nyitva tartani a üveges ajtót, hogy kimenjen a gőz.
Ebből meg az a baj lett, hogy a nyitott ajtón kiszökött a Vigyázz, s utána szaladt a gazdájának. Pedig nem is tudhatta, hogy az a városházára megy. Rátalált a szimat után. A dohánygyár előtt érte utól. Az öreg aztán szidta, kergette, kővel is dobálta, hogy menjen haza. De az megint csak visszakerült hozzá. Pedig szájkosara sem volt. Visszafordulni pedig nem akart vele, mert visszatérni az útból bizonyos szerencsétlenség. Már el kellett vinnie magával a városházára. Nehogy elfogja a gyepmester, kénytelen volt neki útközben egy szájkosarat venni, ugyanazon a pénzen, amit a Vigyázz maga koldult össze.
Ez aztán az igazság! A hűség jutalma szájkosár! S még azt mondják, hogy alkotmányos világ van.
Moslék idő!
Árvíz lesz az idén megint!
A Stáció utca szűk kijáratánál, ahol még akkor egy rongyos, de nagy földszinti ház zárta el az utat (ma már pompás palota épült a helyén renaissance stílben), két terhes szekér farolt neki egymásnak. Ádám apó nem állhatta meg, hogy ne segítsen a kocsisoknak a kibontakozásban. A Hatvani utcán meg egy bérkocsis lova feküdt az aszfalton, azt is neki kellett talpra állítani. Csupa sár lett bele. Pedig a Zsuzsa olyan szépen kikefélgette, mikor elereszté hazulról!
De legnagyobb baja volt a Lidi kisasszonynak a mostani rossz világítással. Ő a nagy kereskedőtől most éppen egy olyan megbízást kapott, ami egyértelmű azzal, amit „remekbe” dolgozásnak neveznek. Egy darab ofélia-színű krepdesinre kell hímezni leggyöngédebb színű virágokat és arany arabeszkeket. A főnök rábízta a Lidire, hogy a saját fantáziája szerint gondolja ki a virágokat, minta nélkül. Ez a munkája lesz az, ami ha sikerül, megszerzi a számára az első mamzell állását. – Ehhez neki éppen nagy tehetsége van. A virágfestészet volt kedvenc mulatsága – hajdan! Csakhogy ezen a kényes alapszínű szöveten nagyon vigyázni kell az alkalmazott színekkel. Ahhoz kellene a derült nap. Lámpafénynél nem lehet a hatást megítélni. Azért mégsem a saját panaszának ád kifejezést.
– Szegény Kapor bácsi! De összeázik most.
– Hát hisz azt megszokhatta vasúti őr korában – mond Zsuzsa. – Biz ott sem tartottak föléje paraplét. Bár még most is ott lehetne! De hát igazuk van az uraknak, hogy a toprongyos öreg embereket elteszik onnan. Milyen iszonyú szerencsétlenségek voltak! Hányan meghaltak, megsebesültek! egy pillanat alatt mennyi özvegy és árva lett! – És ez mind „egy” embernek a gyatrasága miatt. – Igazságuk van az uraknak: elébb való a közönség élete. – Legjobb is volna, ha nálunk is úgy tennének a vén emberekkel, ahogy a vadak tesznek, hogy mikor már nem képesek a maguk élelmét megkeresni, akkor agyonütik őket.
– Ej ej, Zsuzsa néni! Már megint ilyeneket beszél. Ne essünk mindjárt kétségbe.
– Mindjárt? De hát ötven esztendő nem „mindjárt”. Száz esztendőnek a fele talán elég a nyomorúságot megelégelni. Sorra kóstoltam mindent, ami nyomorúság. Mintha csak egy patikának valamennyi üvegét egymásután szedtem volna elő. Mikor kegyed kivette kezünkből a mérget, meg a mordályt, mikor kibeszélte a fejünkből a rossz gondolatot, az Isten áldja meg azt az aranyos száját, azt mondta ugye: Nézzenek meg engem, esett-e valaha valaki a mennyországból a pokolba olyan nagyot, mint én? Hát én is nagyot estem. Nekem is volt szép, nyugodalmas házam, csak olyan kedves, mint a grófoknak a márvány palotája, talán még kedvesebb, mert én szerettem az otthont. S aztán én is úgy láttam azt a lábam alatt összeroskadni, minden kincsemet semmivé lenni.
– De egy megmaradt, ugye? Az, akit szeretett! Annak a hűsége.
– Már az igaz. Ez az egy megmaradt. Tudja-e azt a kisasszony, hogy a minapában, mikor azt a kis áldomást tartottuk az uram születése napján, az volt az ötvenedik évfordulója annak, hogy – hogy – hogy – (válogatta a szót, hogyan is mondja csak?) hogy egy kenyeret törünk meg egymással…
Felébe szakította a beszélgetést a Gagyuláné közbejötte. Jött be két nagy kosárral a karján, mind a kettő abrosszal leterítve. Ő maga úgy össze-vissza volt kötözve nagykendőkkel, hogy csak a két szeme volt látható. Harcba készült szállani az elementumokkal.
– Ugyan, édes Kaporné szomszédasszony, engedje meg, hogy az egyik kosár perecemet ide tegyem a tűzhelyére, itt jó szárazon marad. Nálam beesik az eső a padláson át. S most éppen közeledik a Szentgyörgy napja, nem merek a háziúrhoz menni, hogy csináltassa meg a padlást. Tudja mért?
Hogyne tudta volna a Zsuzsa. Neki is voltak tapasztalatai. Abban aztán megegyezett a két asszonyság, hogy sokkal tanácsosabb az embernek az állatkerti oroszlán ketrecébe bedugni a lábát etetés előtt egy órával, mint a háziúrnak a szobájába belépni vele ezzel a szóval „reperatura” – Szentgyörgy nap előtt egy nappal.
– Elég lesz ma egy kosár perec is a standon. – Magyarázá Gagyuláné. – Ezt sem tudom, hogy adom el. Persze, ha nekem is butikom volna. De hát az már nagy uraság! Én csak úgy a kapu alatt árulok. Nálam csak a szegény napszámosok, kocsisok vásálnak, azok pedig ilyen locspocs időben inkább kevesebb perecet esznek, csakhogy több pálinkát ihassanak.
– No, csak tegye le oda a kosarát a windófnira, édes szomszédasszony: nekem úgyis tüzelnem kell egész nap a vasaláshoz.
– Aztán a kulcsomat is itt hagyom a szekrényen. Nézzen be a rezidenciámba egyszer-egyszer édes szomszédasszony: ott van a teknő a szoba közepén, amibe a gerendárul leszivárgó esővizet felfogom. Öntse ki, amikor megtelik. Csupa gomba már minden holmim a nyiroktul.
Még ezt is elvállalta a Zsuzsa asszony.
Még aztán kimenet azt is megtudakolta a perecsütőné, hogy nem jött-e még vissza a Kapor bácsi a városházából?
– Magam is nehezen várom.
– No csak az Isten segítené meg a maga szándékában.
– Köszönöm a jókívánságát. Az Isten áldja meg.
Azért a beszéd közben is folytatta a vasalást Zsuzsa asszony. Mikor aztán a Gagyuláné eltávozott, még annak a sorsa felett kezde sajnálkozni.
– Ennek is nehéz keresete van, szegénynek. Nap nap után hóban, vízben a palánk mellett vagy a kapu alatt ülni, egy fazék parázsnál a kezét melengeti. Jó szerencse, hogy valamennyi szeneskocsi mind a Stáció utcán megy végig, s azok annyi szenet elhullatnak, hogy hat-hét rongyos kölyöknek dolgot ád összeszedni. Azok aztán odahordják azt a Gagyulánénak. Kapnak érte egy perecet. No de ilyen rossz időben lesheti, amíg egy késes tót odavetődik perecet vásárolni.