Egy nagyon régi krónikában, ékes fametszetekkel megvilágítva, találtam magyar ősapáinkról följegyezve egy adomát. A hagyományok szerint az ősmagyarok nap- és holdimádók voltak. Két táltos vitatkozott afölött, hogy ki az imádásra méltóbb istenség: nap-e vagy a hold?

A hold táltosa lett győztes, érvényre juttatva azon állítását, hogy a hold a jótékonyabbik csillaga az égnek, mert az éjszaka világít, amikor sötét van; míg a nap csak nappal ragyog, amikor úgyis világos van.

Vörösmarty százéves születési évfordulóján jutott ez eszembe; minek beszéljek én a költészet egének napjáról, Vörösmartyról, a költőről? Hisz azt mindenki ismeri. Sugáraiban élünk, hajnalpírjában remélünk, szivárványában ábrándozunk. Mit keressem én a kritika sötét szemüvegén keresztül a nap-korongban a foltokat és napfáklyákat? Én csak a melegét ismerem annak, mely annyiszor meggyógyított.

Hanem azt a másik bolygót, a holdat, a szelíd álomképmását a napnak, azt jól ismerem, most is magam előtt látom Vörösmarty Mihályt, a magyar költészet és művészet édesapját. Ő róla fogok megemlékezni.

Az én gyermekkoromban még keveset beszéltek Vörösmartyról. Apám könyvtárában csak két kötet munkája volt, azok közül az egyik Csongor és Tünde. Majdan Pozsonyba kerültem német szóra. Ott ugyan nem praelegált a professzorom magyar poétákról. Ott az volt a megtanulandó penzum, hogy a dropax, antrax, climax miért hosszú mind a két lábára.

De bizony Vörösmartytól is tanított be a magyar nyelv tanára egy verset: azt, hogy „Átok reád magyarok hazája! Átok rád te pártos, büszke nép!” Micsoda kedvteléssel deklamálták ezt azok a német és tót discipulusok, akikből később hírhedett agitátorok váltak!

Ennyit tudtam én is Vörösmartyról, mikor visszakerültem az apai házhoz. Károly bátyám, mint fiatal ügyvéd, akkor jött meg Pestről, kitűnően censurálva. Ennek az örömére az én édes szüleim összehítták vacsorára a rokonokat, ismerősöket, akik előtt vacsora végével az én bátyám (deli szőke legény) elszavalta szép zengő szóval Vörösmarty legújabb költeményét, a Szózatot: „Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar!”

Mint a pünkösdnapi égből szálló tüzes nyelvek lángja, úgy hatott az én lelkemre a költők apjának minden versszaka. Hasztalan igyekezett a hatást gyöngíteni az én keresztapám, öreg Varju János, azzal a gúnyos kérdésével: „Ugyan édes öcsém, mutass nekem egy embert, akinek a keble keserűségében megszakadt a honért.” Nekem e naptól kezdve ez lett az evangéliumom s később Vörösmarty művei az egész szellemvilágom.

Ami legelső varázsa Vörösmarty költészetének, az a honszeretet mágnesereje s Vörösmarty hőskölteményei azok a magyar költővilágban, amik Dávid király zsoltárai a bibliában: – élő hangja a nemzet büszkeségének, eget ostromló fájdalmának, határozott istenmagasztalásának. Hitvallás van azokban. A reménytelenség legsötétebb korszakában is erőt, bizalmat tudunk azokból újra ébreszteni.

Vörösmarty költészetéből ismerjük a magyar nyelv őseredeti hangzatosságát, melynek oly nagy a változata, iskolája, színpompája kifejezve hőskölteményei pátoszában, balladái melódiás ritmusában, néprománcai tréfás hangulatában. Ezeket szavalták minden ünnepélyen nagyok és kicsinyek, művészek és diákok. Még most is könyv nélkül tudom őket, miket diákkoromban tanultam s Vörösmarty Fóti dalának mind a két pályadíjas dallamát megtartottam az emlékezetemben s tengeridő multán megörökítettem a hangszógépben.

Egyszer a külföld egyik nagy metropolisában és nagy társaság közepett voltam, mely csupa írókból, művészekből, műértőkből alakult. Arról támadt élénk vita, hogy melyik a világnak legszebben hangzó nyelve? Művészi verseny volt hexameterekkel. Első volt a latin idióma Vergiliusból: „Infandum regina renovare jubes dolorem.” Az előadó tapsokat kapott. Következett a görög Homér Iliászának kezdő strófája: „Ménin aeide Thea Peliadéó Achilleosz Ulomenén.” Nagy sikere volt annak is; azután az olasz és spanyol küzdött a pálmáért. Végül jött a német egy disztichonnal, de az is elég volt: „Feige, schwächliche nur und aberwitzige Leute, schreien von den Dächern ihr Weh, Mitleid erbettelnd vom Volk.” A hatás nagyszerű volt! És az általános hangulat közepett kellett nekem utolsóképpen a magyar verselést hangoztatnom: a mi Homérunk hőskölteményének bevezetését:

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”

Az egész fényes társaság elismerte, hogy a magyar nyelv a leghangzatosabb valamennyi között.

Vörösmarty nyelve volt az. Az ő költeményeiben melódiája van a magyar nyelvnek és ez a dallamosság annyiféle változatot vert föl, amennyi a költemények alapeszméje, iránya, vezérgondolatja; – harsog, dörg, csattog a hőskölteményekben, édeleg, enyeleg, hízelg, sír a balladákban, pattog, kacag, csapong a tréfás dalokban, ünnepélyesen, orákulumszerűen zeng a drámákban. – A magyar szavalóművészet Vörösmarty dalain fejlődött oly tökélyre, mely fölülmulta az idegent. Színi előadások, hangversenyek, országos ünnepélyek fénypontjai voltak Vörösmarty költeményeinek művészi szavalatai, mik magukkal ragadták a közönség lelkét. De szerte a hazában, minden tanintézetben szavalták mindannyian Vörösmarty hazafias, regényes, tréfás verseit. Különös kedvence volt a fiatalságnak a Csongor és Tünde bukott királyának búcsúja a világtól: „Égsz még s nem égsz el, nap, mely verve látsz?” Én Csongor és Tündét tartom a nagy költő legbámulatraméltóbb remekművének, mely még fiatal fantáziájának izzó tüzében fogamzott s melyben a költészeti formák egész zodiákusa egyesül.

És aztán, ami Vörösmarty költészetének aureoláját képezi, az a mély, komoly, igaz hazafiúi érzet, mely nemesítőleg hatott s fog hatni ezentúl is egész nemzedékekre. Szobrot fog emelni a nemzet a nagy költőnek, de azt a dicsfényt a homloka körül, mit szobrász nem adhat meg műremekének, a nemzet szemeinek kell ott derengve látni mindenha.

Most visszatérek Vörösmartyhoz, a költők apjához.

Még én akkor jogtanuló diák voltam, mikor Vörösmarty drámái, a Vérnász, Marót bán, Bujdosók, a drámaírás Icarus-röptére csábítottak. Verses szomorújátékot írtam: ez volt az első munkám. Beküldtem az akadémiai pályázatra. És az történt vele, hogy a két akadémiai bíráló: Vörösmarty és Bajza, az én drámámat ítélte az akadémiai jutalomra méltónak. Ez volt rám nézve a végzet.

Vörösmarty már akkor a magyar költők atyja volt. Ő ismerte fel Petőfiben a lángeszű költőt. Elolvasta költeményeinek első kötetét s az ő buzdító ajánlatára vállalkozott azoknak kinyomtatására és tiszteletdíjazására a Pesti Kör. És Petőfi azontúl is minden újabb versfüzetét, a kiadás előtt, Vörösmartynak mutatta be, ki azokat beható figyelemmel olvasta át s észrevételeivel ellátta.

Atyai gondoskodása kiterjedt az egész fiatal írói és színművészi társaságra. Esténkint összegyűltek a Csigában (az egy kurta vendéglő volt a Rózsa-téren). Ott az idei karcos mellett oktatta Vörösmarty az íróújoncokat, a színészet pályatörőit a versírás, a szavalás mesterségében; meg is vendégelte őket saját maga készítette pezsgővel, amelynek az a jó tulajdonsága volt (ahogy ő maga mondaná), hogy mentől többet ivott belőle valaki, annál józanabb lett tőle.

Mikor a juratériára felkerültem Budapestre, Vörösmarty odahivatott magához. Gyerek voltam még, egy névtelen semmi. Ő pedig már akkor a Tudományos Akadémia rendes tagja, hírneves költő, egyike a drámai bírálóknak, akik élet és halál fölött, sőt örök élet és örök halál fölött ítélkeztek.

És ez a nagy elme, ez az országvezető lángész, nem sajnálta tőlem, az észrevétlen paránytól, a maga atyai tanácsadását. Előhozatta az Akadémia irattárából a kitüntetett drámámat, fölfedezte előttem annak a hibáit, hiányosságait, megtévedéseit és aztán összeült velem a saját Úri utcai lakásán és segített az egész drámai költeményeimet hosszú estéken át, újból átdolgozni.

Ugyan mondjátok meg mai korbeli pályatársaim, melyikünk tenné meg manapság, hogy egy pályázó munka fiatal írójával, akiben némi tehetséget talál, asztalhoz üljön, s egész estéket eltöltsön vele tüzetes munkában, hibákat orvosolni, mesét újraalkotni, tehetséget köszörülni? Dehogy tesszük! Egyszerűen agyoncsapjuk a fickót, ha még nem nőtt be a feje lágya: belefojtjuk a vízbe, ha még nem tud veszni.

Ezt az egész állapotot pedig – rajtam kívül – alig-alig érti meg valaki. A mostani írói nemzedék (helyes észjárással) azt kérdezheti tőlem, hogy ugyan mi szükség legyen egy ilyen „költők apjára”, amilyen Vörösmarty volt? Kell-e az igaz tehetségnek gondviselő pártfogó? Hiszen itt van egész dandára a hírlapoknak, amik kapva-kapnak a tollforgató emberen, sőt egymás kezéről elárverezik őket, a kiadók cserkésznek a vadtalentumokra és itt van a nagyközönség, amely az ablakon át szórja be az aranyesőt a maga kedvenc írójának a Vauclusébe, – aki, ha felgerjed, elcsap magától minden kiadót, lapszerkesztőt, s maga alapít új lapot, pompásabbat, érdekesebbet az eddig virágzóknál; ha pedig kritikára van szüksége, no abban meg éppen csavargőzössel hajókázhat. És ha semmi sem hiányzik többé a dicsőséghez, mint egy fényes titulus a neve után, találhat illusztris társaságokat, melyek az ilyennek osztásában elismerők, sőt még érdemrendet is kaphat a mellére, mint legmagasabbról jövő kitüntetést.

Hát az igaz, hogy az „most” így van, de nem így volt ám félszázad előtt.

Az író, a költő ismeretlen vagy éppen kigúnyolt alakja volt a társaságnak; rokonsága szánta, elveszett embernek tartotta. A múzsájának oltára volt, de tűzhelye nem volt. A tudományos társaságokba nehezebb volt bejutni fiatal költőnek, mint Tibet fővárosába egy utazónak. Kiadó kevés volt s az nem számíthatott a közönségre, amit kinyomatott, a raktárán veszett; új lap kiadására a kormányhatalom nem adott engedélyt, a kritika nem a gyógyítás, hanem legtöbbször a méregkeverés mestersége volt; a címeken, pályadíjakon a benfentesek osztoztak meg. S ha a toll embere nagyon el hagyta magát ragadtatni a lelkesedése által, olyan tilalmas régiókba tévedve, mint a haza és szabadság, kaphatott kitüntetést, de nem a mellére, hanem a kezére, lábára.

Mindezt pótolta nálunk hajdani fiatal íróknál egymaga Vörösmarty Mihály. Ő emelt, ő buzdított, ő tanított, ő javított, ő méltányolt, ő segített, ő kitüntetett bennünket s erre nekünk szükségünk volt. Az egész nemzet, a művelt világ ünnepli és dicsőíti Vörösmartyt mint halhatatlan költőjét a magyar Olympnak: – én szellemi apámat, bolygó útam vezérlő holdvilágát őrizem ő benne hálás emlékemben.

[1900]