Jósika Miklós emlékezete

Másfél százada múlt, hogy Erdély utolsó önálló fejedelme, mint a krónikaíró mondja, egy szív szerinti házasság estéjén az erdélyi fejedelmi süveget a násznyoszolya alá vágta-örökre, hogy senki se vegye azt fel onnan többé – s midőn két évtizeddel később Rodostó partján az utolsó történelmileg nagyszellemű magyar is megszűnt hazája nagyságáról álmodni, nagyobb hazát és nagyobb álmokat keresve: akkor kivette Klio történetíró tollát az utolsó magyar krónikás kezéből, s nehogy a múlt ábrándjait tán a fuvolás Euterpe folytathassa, a bölcs Lobkowitz összetöreté a tárogatókat is, mik a régi dal szövegére emlékeztetnének. Magok az istenek és a miniszterek is azt hitték, hogy Magyarország története ezentúl csak a régen múlté, azzal be van számolva a fátumnak.

És úgy látszék, hogy igazok is volt: mert amik azontúl maradtak ránk apáink viselt dolgaiból, azok nem egy nemzet történetének érc-lapjai, hanem csak egy hűséges jobbágy szolgálati bizonyítványainak gyűjteménye, sűrűn tarkítva kiadni elfelejtett szegődési bérek hátralékaival.

A nemzet megvolt, a nemzetre szükség volt, a nemzet élt, a nemzet tett, küzdött még azután is; de történelmi alakjai nem voltak többé, kik a tömegből kiemelkedve, a népsors alakulását erős kezekkel intézik. Az óriási fejedelmi alakok helyébe, kik zászlókkal jártak Bécs körül, a hon igazait védve, hajlongni tanult udvaroncok léptek, jól formulázott óhajtásokkal, sokkal szerencsésebbek amazoknál: mert ők már be is jutottak Bécsbe, ott is maradtak, el is feledték hazájok szent fájdalmait, nemzetünk megvetett nyelvével együtt. A történelmi országgyűlések helyébe beültek a csendes törvényhozók, kik nem tanácskoztak nemzetök nyelvén: mintha két idegen jött volna össze, egymassal megértendő, hogy egy harmadik idegentől mit kellene kérni? S ha néha megnyílt is az a mező, hol a harci kedv az ősi szíverő, dicsvágya célját kitűzve találta, s ha ott is hévvel, önáldozatra készen jelent meg a magyar nemzet: ott sem folytatta hazája történetét: vívott, vérzett, elesett, vagy hazatért: egy koszorú nem jutott számára, egy fényes nevet nem iktatott a világtörténelembe; csupán egy óriási erőfeszítés emlékét, melyről mindössze annyi lőn följegyezve, hogy akkor ezáltal fenntartá Európa fenyegetett szimmetriáját és önmagát elfogyasztá: mert az erőfeszített harc után a népszámlálás csak két millió s néhány százezer magyart mutatott fel. És e megfogyása sem érdemei magasztalására, de fogyatkozásai szemrehányásául szokott fölemlegettetni.

Hogy lett volna történetírója a történettelen kornak!?

A közelmúlt századból alig maradt egyéb emlékirata a magyar nemzetnek az országgyűlések naplóinál; az akkori társaséletet néhány tört tükördarab mutatja Gvadányitól, keserű gúnyoros élethűséggel.

A magyar őstörténelem kútforrásai ritkaságuknál fogva kevesekre nézve voltak hozzájárulhatók; a tanodákban gondoskodva volt róla, hogy az ifjúság a hazai történelemből hosszasan tanulmányozza az ős- és középkort, mentül kevesebb ideje maradjon a legújabb korszakon keresztülfutni; egész nemzedékek nőttek fel, melyek minden tanfolyamot bevégezve, az utolsó századok nemzetünket érdeklett eseményeinek előadásáig el nem jutottak. Nem maradt már arra idő. Elég volt azokból rövidségnek okáért a fejezetek címe, a bevégzett tények időszámlálási adataikkal, a harcokból a békekötések s aztán a fejedelmek trónralépte és halála. De honnan is merítették volna a meghamisítatlan történetet? A szigorú cenzúrának gondja volt rá, hogy Kastalia forrásának ne minden pontján ihassék a halandó; a nyomtatványokat Argus szemei őrzék; a legtöbb tanodában írott kézikönyvek szolgáltak a magyar történelem tanulmányaképp: jó szerencse, ha egy-egy lelkesebb tanár azt a fáradságot vette magának, hogy azokat magyarázataival kibővítse. Történelmi olvasókönyv a közönség kezén Magyarországról is édes-kevés. Erdély története pedig alig említtetett már a magyar nemzeté mellett.

A költészet panaszkodott, hogy nincs elég lelkesülés a honfiakban a nemzeti mult iránt, a honleányok nem gondolnak arra, hogy az ő gyermekeiknek összessége egy nemzet. Szürke, egykedvű színezete volt ez a kornak: hasonló azon ködös napokhoz, miken nem lehet kiismerni, hogy virradatra jár-e az idő, vagy alkonyodik? Kötött és kötetlen beszédben mind a közönség részvétlensége volt felpanaszolva.

Ekkor támadt Jósika Miklós.

Tünemény volt, rögtöni és meglepő. Meglepő azokra nézve, kik éppen nem ismerték, még inkább meglepő azok előtt, akik már ismerték s azon kezdő fellobbanásokat, miket Jósika szelleme korában tett, indokolt kicsinyléssel fogadták. Abafi volt első regényének címe, melyet világ elé bocsátott. Jól emlékezem most is a hatásra, melyet e mű gyakorolt reám. Én is poéta voltam akkor: nem poéta a szó olympi értelmében, hanem csak poétadiák, a humaniorumban használt technicus terminus szerint, kinek keserves kötelessége a Pieridák berkeit mívelni.

Egy egész új világ tárult Jósika művében elém. Nemzeti alakok, ahogy valóban élniök, szólniok, tenniök kellett; ős típusai a régi magyar sajátságoknak, úgy odaállítva nemcsak viseletökben, alakjaikban, arcvonásaikban, de lelkök következetes eszmejáratában, tetteik indokaiban, végzetök teljesülésében, hogy mindenkinek azt kelle mondani: ezek valóban a mieink; látjuk, értjük őket; velök érzünk, magokkal ragadnak; és az idők és a helyek, hová magokkal ragadtak, a mi saját történetünk kora valóban, a mi saját hazánknak arculatja.

S minő ragyogó ecsettel volt rajzolva ez arculat! A méltóságos bércek klasszikus szépségű hazája, tiszta látkörével, andalító távolával, mosolygó völgyeivel, megszólaló erdőivel; a pazarló természet tündérszeszélyei, s köztök a még épen álló ősi várlakok, a boldogabb kor mesemondta bőségével, a nemzetiesen jellemző ősi pompával, csarnokaikban, lakályos otthoniassággal minden szegletökben: mindez oly megkapón, oly elevenen, oly tárgyhíven volt elénk rajzolva, hogy az olvasó egy másik otthonára vélt találni s ez otthonában megszerette Erdélyt, s azon alakokban mik e szép táj történetét szerelmökkel, haragjokkal egybefűzték, szívéhez csatolta egy különválasztott testvérhaza sorsát.

Mindaz új volt, mondhatni, ismeretlen, amit Jósika elénk tárt történelmi regényeiben.

Újak a tájak, mikbe elvezetett, s ha a költő néha hosszasabban elandalog egy néma táj lerajzolásánál, ne ítéljük meg érte: a történet szelleméhez tartozik az, a kedély külső alakját adják e tárgyak vissza, s a köztök megjelölendő alakok nászhozománya az mind; újak voltak az alakok, mik regényeiben egy híven rajzolt korszak szellemét tünteték fel, új volt a költői alkotás neme, mely egyfelől a mindennapin, másfelől az érzelgőn túllépve, a legmagasabb eszményítés mellett mindig élő alakot teremtett, ha hőse óriás volt is köztünk, de ember volt és ismerősünk; az érdeket legjobban feszítő mesében mindig valószínűt, igazat nyújtott, s midőn alakjait a megszokott regényhősöknél egy fejjel magasabbra idomítá, egyúttal arról is gondoskodott, hogy lábaik mindig a biztos földön járjanak.

Első regényét, Abafit követte az Utolsó Báthori, a Csehek Magyarországban s az előttem legbecsesebbnek tartott, mert legtöbb teremtő erővel és legragyogóbb költészettel alkotott „A költő Zrínyi” regénye. Apróbb közbeeső műveit nem számítom elő, miután nem feladatom e helyen összes irodalmi működésének rajzát adni, de egy költő hatását írni le, melyet korára gyakorolt.

Minden egymás után következő műve fokozta előrebocsátott társai hatását, s e hatás egyetemes volt; kiterjedt az olvasóközönség minden osztályára, utat tört a honi irodalomnak az eddig elzárkózott főrangú szférákba is, miknek eszmekörét, életbölcsészetét ismernie elég szerencsés helyzete volt, miután maga is ezekben növekedett föl, azzal a különbséggel, hogy míg a magyarországi főrend, ez időben, mint a korszellem újabb lendületét, új vívmányképpen kezdé fogadni a nemzeti nyelv kultuszát, addig ez az erdélyi főrangúaknál mint örök tradíció, mint mindennapi légkör foglalá el a címeres termeket: innét az erdélyi kifejezésekben az elegáns, válogató s kimélyes modor, mely utóljára az embert magát is jellemzi. Legtöbb erdélyi írón meglátszik az ma is, hogy Erdélyben a diplomácia nyelve is magyar volt.

De félreismerhetlen hatásuk volt a hazai irodalomra is Jósika legelső műveinek: nem az utánzó epigonokat tekintve, kik finom lábnyomait szélesre taposni indultak; de a valódi tehetségeket, kik anélkül, hogy őt utánozzák, mint a gyémántot csak a gyémánt köszörüli, saját adományaikat az ő előnyein nemesíték. Írók, kiknek lángelméje elébb dagályos érzelgésben kereste virtuozitását, Jósika megjelenése után láthatólag megtértek az élet valódi költészetének tanulmányozásához; mások, kik mély lélektani búvárlatokban csak az érzelmek és reflexiók aknászatát vették költészetnek, Jósika után az alakító jellemfestésben is versenyezni kezdtek vele: új, maradandó tehetségek ébredtek utána, kik az általa kezdett korrajzolást, a mult egyénítését a klasszicitásig tökélyesíték.

Így Jósika Miklós minden újabb regényének megjelenése egy-egy ünnep volt az olvasóközönségre, egy-egy diadal az irodalomra nézve.

S valamint Scott Walterről elismerik azt, hogy regényeivel útba igazította a komoly történetirodalmat, mely utána kezdett jellemző korrajzokat Anglia történelméből, mint a norman és szász népfajok közötti társadalmi villongásokat, búvárlataira méltatni, s későbbi történetírók ő utána találták helyesnek regényírói részletességgel alkotni a történelmi főbb eseményekből egésszé kidomboruló képleteket: éppen úgy ki lehet mutatni, hogy Jósika Miklós, a regényíró, egész falanxát sorakoztatá maga után a korrajzok figyelmes összeállitóinak, az emlékiratok búvárlóinak, kik az általa bemutatott kort még bővebben ismertetni törekedtek, s akiket a közönség most már érdekeltséggel fogadott, nem úgy, mint pár évtizeddel elébb az e téren megindult száraz tudományos kísérleteket.

Az irodalom és tudományok körei nem kevesebb elismeréssel voltak Jósika iránt, mint maga a közönség. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatótagjául választotta; Utolsó Báthoriját az első díjjal, a kétszáz aranyos jutalommal koszorúzta meg, és a Kisfaludy Társaság elnöki székébe ülteté.

Idáig tart az első korszak Jósika Miklós költői életéből. Ez a delelő pontja csillagzatának. De már ő ekkor nem is volt fiatal. Öt évvel megelőzve a századot, annak közepe felé férfikora már követelheté az égen zenitjét.

És későn is lépett frigyre Múzsájával.

Hogyan történhetett ez? Hogyan lett Jósika Miklós költővé? Némely életírója így adja elő. Egykor Jósika Miklós előtt rokona Petrichevich Horváth Lázár egy regényét olvasta fel, mely nagyon gyarló volt; Jósikának ekkor jött eszébe, hogy annál ő jobbat tudna írni, s így jutott Abafi alkotásához.

Én e véletlenben nem hihetek, s ha a költő maga beszélte így, maga is csalódott, vagy mesét mondott, hogy költészete genezisét föl ne tárja profán kérdezősködőknek.

Lehetetlen az, hogy megvetésből támadjon szerelem, hogy valakinek ferde, bicegő, s még hozzá szenvelgő Múzsáját más valaki elszeresse a kezéről. Egy idétlen költői szülemény olvasása inkább lever, csüggeszt, bosszant, mintsem lelkesít, bizony inkább kritikussá nyomorítja, hogysem költővé avatná fel az embert. Ellenkezőleg, a művészi tökélynek látása az, mely mások műveiben az igaz tehetséget versenyre ösztönzi, mások nagyságának ránehezülése az, mely a költői erély ruganyosságát tettre kényszeríti. A költőnek, mikor teremteni indul, irígynek kell lenni mindazokra, kiket maga fölött lát, s át kell hevülnie azon gondolattól, hogy alkotása végén maga alatt lássa mesterét, akit imád!

Nem ez volt Jósika költővé lételének története, hanem más.

Hogy megértessem, kissé messze kell visszatekintenem Jósika Miklós életébe, az ifjúkor kezdetéig, néhány szóval időzve gyermekkora emlékeinél.

Jósika Miklós ősei közt atyai ágról egy hatalmas országlárt számított, Jósika Istvánt, anyai ágról pedig még az államférfinál is magasabb őst, egy költőt: Gyalakuti gróf Lázár Jánost. A költő és az országlár vére folyt ereiben. Olcsó vér, ha nincs más hivatása, mint kiontatni durva csatározásban, ki tudja, mi érdekért? hol a pór csatár karja annyit ér, mint a címerek uráé, s hol az új kor találmányai mellett egy ólom pénz a díja úgy Achilles, mint Thersites életének. Jósika Miklóst pedig e térre vitte az ifjúkori tettvágy. Korán árvaságra jutva, előbb végezte a tanulmányi pályát, mely nálunk azon időben a hazai jogtan folyamával szokott bekoszorúzva lenni, s aztán, mint jogvégzett ifjú főúrnak, nem maradt más mező a cselekvésre, mint az, melyen a fegyverjog parancsol. Európa éppen akkor háborús éveit élte, s Jósika már tizenhét éves korában a lovasságnál szolgált. Mint jó katona, harcolt az olasz hadjáratokban; részt vett a napoleoni világdöntő csatákban; együtt vonult be az egyesültek seregeivel Párizsba; vitézségével századosi fokot, kamarási rangot vívott ki magának: hogy midőn vége lett a diadalmámornak, a politikai kiábrándulással mindazt szegre akassza, amit kardjával szerzett: rangot, harci hírt és babérokat.

Hazatérve ősei lakába, az ifjú hős megházasodott.

E házassága meg volt áldva gyermekekkel, de nem családi boldogsággal. Mily bálványozásig szerette gyermekeit s azok őt viszont, azt ismerői bizonyítani fogják. Tudva van, hogy felnőtt fiainak minden vagyonát átengedte, magának csak hatszáz forintnyi évdíjat tartva meg; azt is mindenki tudja, hogy fiai mily kegyelettel viseltettek atyjok iránt s mily féltékenységgel védték fényes hírnevét.

De első nejével nem volt boldog. A család-élet gyötrelmes titkai nem tartoznak a közönség elé, s az emlékíró nem avatkozhatik azoknak felderítésébe; de nem hallgathatja el azt, amit maga a költő emlékirataiban világosan kimond, s mely vallomás ott a szó egész borzalmában van kifejezve: „meggyűlölte nejét”.

A nőt a világ örömeinek hagyva, maga elvonult ősei lakába, Szurdokra, a szép, regényes Erdélybe, melyet neje tudott nem szeretni!

Jósika nagyon sokat tanult, még többet látott és tapasztalt; tanulmányait elősegíté számos nyelvismerete, minden európai mívelt nyelven olvasott, s tapasztalatait gazdagíták európai utazásai. Mindehhez még saját élete regényét is átérezte.

Tehát tanulmány, tapasztalás és érzelem volt nála annyi, mint ritka férfinál; amellett hajlam a regényeshez és mély elmélkedés. Mi kell még ezekhez, hogy egy költő álljon elő? Csak egy kell: az ihlet.

Sok ember születik költői fantáziával, bír a költő adományaival; de sohasem találja meg ihletét s lesz – mint más – mesterember. Mást fölken a Múzsa avatottjává, felmutatja egy időre, mint választottját; azután az élet egyszer letörli homlokáról az ihlet szentelt krizmáját; s a költőt nem találja meg benne többé senki, önmaga legkevésbé.

Jósika költői hajlama elébb is csapongott ihlettelenül a vágyott téreken, anélkül, hogy igazi ígéretföldét feltalálta volna. Még a katonai pályától megválta éveiben írt, mint maga fejezi ki, három „keserves” drámát; de azokat maga elégette Szurdokon. Azok még jól jártak, mert megégtek, szép haláluk volt; de későbbi töredékes társadalmi és politikai munkálatait, az Irányt és Vázolatokat a kritika fojtogatta vízbe. Ő maga ugyan csak műkedvelőnek vallotta magát, de a kíméletlenséget már akkor sem tudta könnyen szívelni.

Ekkor történt, hogy szurdoki remeteségéből feljövén Pestre, itt megismerkedett azon hölggyel, kinek hivatása volt, hogy egész életére oly vezérlő befolyással legyen.

Báró Podmaniczky Júlia akkor viruló, ifjú, szeretetreméltó hajadon volt, hasonmása azon szellemeknek, kiket a költő álma maga gyönyörére teremt, s földi mennyországa, ha élve is föltalál.

Jósika érzé, hogy meglelte azt, kit álmai alkottak, kit teremteni vágyó lelke előidézni kívánt, s e kortól kezdődik el, hogy Jósika Miklós költő lett.

A szerelem egész világosságával tölté be szívét s e szerelem tiszta, magasztos lehetett csupán, mint két fenkölt lélek érintkezése.

Jósika Miklós azonnal válópert kezdett első, meggyűlölt neje ellen, s eljegyzé lelkének eszményalakját jövendő hitveséül.

És a válóper tizenegy évig tartott! és tizenegy évig tartott a tiszta égi szerelem, távol minden gyönyörétől a földi szenvedélynek, két egymáshoz hű, rajongó szellem között! Tizenegy évig járt jegyben Jósika Miklós második nejével, s csak 1847-ben vezetheté őt oltárhoz, s mindenki tudja, hogy holta napjáig boldog volt vele.

És e tizenegy év volt az iskola, mely Jósikát költővé teremté: ez volt a mester!

Ez idő látta legkitűnőbb remekműveit megjelenni, s mindazon dicskör övezte nemes nőalakok, miknek alkotásában Jósika minden magyar regényírót túlhalad, nem arról tesznek-e tanúbizonyságot, mily szentségnek, mily áhítattal szemlélendő tüneménynek tartotta Jósika a női eszményképet, mennyi szivárványszínt tudott fölfedezni e földi tündérek égbevivő szárnyában, a női erényben? Minden női alakján meglátszik, hogy az a költő szívét betöltötte, s ami azt életre költé, az a költőnek saját szellemcsókja volt.

Mert a költőnek szeretnie kell az eszményített alakot, akit teremt arra a célra, hogy egy nemes eszmét kifejezzen benne, hogy egy boldog ábrándot teljesedésbe hozzon általa. A figyelemnek, mely szükséges egy jellem fölfogásához, a kiváló alakoknál a rokonszenvig kell emelkedni. Csak a benső rokonszenv mellett alakíthat a költő egyént, jellemet; enélkül ha idealizál, csak szép modellek alkotásáig mehet, vagy ellenkezőleg az életet nagyon is híven kereső szkepszisével összhangrontó gyarlóságokat is ad menyasszonyainak hozományul.

S kinek lehetett ily rokonszenves alkotáshoz több ihletése, mint Jósika Miklósnak? ki előtt annyi hosszú éven át egy folyvást közel talált és folyvást el nem érhetett eszménykép vezérjelensége járt, mint Mózes előtt azt Isten tűzoszlopa a sivatag éjben.

Egy magyar költő sem gazdagítá az eszményi nővilágot annyi fényes alakkal, s különösen annyi kiválón magyar nőalakkal, mint Jósika.

Hölgyalakjaink ily megdicsőítése mind megannyi hű vallomás ön eszményképe iránt: valamint a gyönyörű tájleírások, mikben Jósika felülmúlhatlan volt, mind megannyi szerelmi vallomás a hölgyek legszebbikéhez, az édesanyához, az édes szülötte hazához.

Hanem azt kevesen tudták, hogy a csigának legszebb gyöngyeit a fájdalom nemzi.

Végre a szabadulás napja is eljött. A hölgy, ki hivatva volt, hogy tizenegy évig Múzsája legyen a költőnek, új küldetést nyert a sorstól: hogy nemtője legyen azontúl.

Mert a költőnek őrangyalra volt szüksége, hogy utat találjon azon a háborgó tengeren, ami akkor eléje áradt.

Következett 1848.

Nem az a dátum, melytől boldog éveit számíthatja valaki, akit magyar anyától honfinak és költőnek hagyott születni a végzet.

De ne háborítsa e kép összhangzatát a vihar leírása, mely a költőt is messze elhajítá, mint a nemzet májusfájáról letépett zöld ágat.

Ne növelje a napok izgalmát e helyütt hangzó keserű szó a multak emlékéről. Nem szellőztetem a fátyolt, mit a hazai bölcsesség a multakra vetett, csak a szemfödelet, mely nagy halottaink arcát takarja, kiket tisztelnünk kötelesség.

Jósika Miklós, mint tagja a nemzeti kormánynak, külföldre menekült, egy ideig Drezdában tartózkodott, s midőn ott nem látta menhelyét biztosnak, a szabad Belgiumba vonult meg, Brüsszelben települt le, nejével együtt.

Ma is elvezeti minden műveltebb ember az átutazó magyart a kis csinos emeletes házhoz, melyet csinos kis kert tesz lakályossá, ahol Jósika Miklós oly hosszú ideig élvezte a derék belga nemzet biztos vendégszeretetét.

Ismerte őt ott minden művelt ember, s mindenki tisztelé benne a magyart, a költőt, a nemes férfit.

Jósika nem úgy lépett az idegen földre, hogy befogadóinak unott és untalan panaszával terhére legyen, hogy lelke sebeinek felmutogatásával kolduljon rokonszenvet. Ő e rokonszenvet nem esdekelte, de kiérdemelte.

„A munka nemesít.” A magyar tudós visszaemlékezett szellemősének mondatára: „omnia mea mecum porto”! S ahol partra vetette a vihar, munkáját folytatta ott.

A költő, kinél szellem és ismeret párosul, sehol a polgárosult világban nem vesz el éhen s nem szorul irgalomra. Ő mondhatja el magáról valóban, hogy „kebelében kenyere”.

Azután – más munka sem szégyen.

Hiszen ketten voltak már: férj és nő. S ha Jósika István utódjának helyes volt tollával keresni tisztességes életfenntartását, úgy egy úrhölgynek a Podmaniczky-ak családfájából sem vált szégyenére, hogy a száműzetés hazájában üzletet kezdett, gyöngédet és eszményit, minő maga a költészet: csipkekereskedést.

Hiszen a brüsszeli csipke sem egyéb, mint egy szép költemény: selyemből bonyolítva, szögei a rímek, virágai az eszmék; maga oly örökbecsű, mint amaz.

Jósika így élt kedélyes, boldog, elégült éveket, miknek nem volt más árnya, csak a hontalanság, s ezt enyhíté a nő hű szerelme.

S valóban nagy szüksége volt Jósikának neje hű nemtői kezére.

Ő a külbenyomások iránt nagyon érzékeny tudott lenni. Fájt neki, ha költői egyéniségét igazságtalanul megtámadták, s ez távolléte alatt többször megtörtént vele.

Azután meg, hogy a pénzzel bánni nem tudott. Ebben is valódi költő volt.

Egyszer a Karthausi szellemdús szerzőjétől hallám, s magam is kész vagyok aláírni, miként nekünk minden financiális tudományunk odáig terjed, hogy ami pénzt kiszámítunk, hogy ennek a hónap végéig el kell tartani, az, tudja Isten hogyan? a hónap közepéig mindig elfogy.

Így volt Jósika is: bár élte legfényesebb szakában sem volt soha semmi tekintetben tékozló, a pénz nála nem melegedhetett meg. Azért második neje nála rendesen csak pár frankot szokott hagyni, mert ha több pénzzel ereszté ki, bizonyos lehetett afelől, hogy pénz helyett ajándékot hoz haza, nem gondolva a háztartás gondjaival, csupán azzal, hogy azoknak, akiket szeret, örömet s meglepetést szerezzen.

Különben magánéletében igen rendes, csaknem pedáns volt. Naponként korán kelt, mosakodott, s még reggeli előtt dolgozott másfél órát; reggeli után rendesen három órát, mely idő alatt egyre-másra egy nyomtatott ívet írt; s csupán ily rendszer mellett írhatott annyit s aránylag annyi jót: mert elméjét nem engedte a nap első benyomásai nyomán szórakoztatni.

Külsejére mindvégig sokat tartott, de életmódjára a lehető legegyszerűbb volt, mindenben meglátszott rajta a hajdani katona, s mint ilyen a külső csínt egyszerűséggel tudta párosítani. Szerette, ha benne a régi katonára ismertek, s ez egy esetben szívesen eltűrte, ha életkorára vonatkoztak helyesen.

Politikai nézeteire nézve mindvégig vaskövetkezetességű maradt: egyetlen egyszer, midőn 1862-ben később halálossá vált betegsége először meglepé, engedett egy pillantást vetni szívébe egyik rokonának, ezt mondva előtte: „Mégis szeretnék, mint pipás nemes ember meghalni, valami zugában a hazának.”

A haladás bármely ágát mindig örömmel szemlélte, s mindannak, mit másutt tapasztalt, imádott hazájára s annak fővárosára alkalmazásáról álmodozott.

És emellett folytatta költői küldetését nemzete irodalma irányában.

A nemzet májusfájáról letört ág az idegen földön sem szűnt meg letörten is nemzetének virágokat hozni: regényeinek kötetszáma a másfélszázat meghaladja s azoknak kétharmadát számkivetése földén írta.

Élete ez új stádiumában írt regényeit eleinte nem lehetett saját neve alatt ez országban közlenie. A hatalom emberei kimondták Jósika Miklósra az ítéletet, hogy „meghalt!”

Halottá akarták tenni azt, aki már akkor halhatatlan volt! Hanem azért a névtelenben is megismerte a közönség kedvencét s tudta mindenki, hogy „Eszter szerzője” kit rejt gyászfátyola alatt. Ezután is legtöbb kedvvel a hazai mult emlékeit örökíté regényeiben, s e második korszakban fogamzott művei közt legkiválóbb helyet foglal el II-ik Rákóczi Ferenc című regénye, melyet még 1852-ben írt, de amely a viszonyok miatt csak kilenc év mulva láthatott napvilágot, ez időn át kinyomatva hevervén a kiadó papírraktárában.

E művei is sok élvezetet nyújtottak, s lankadatlan költői észről tesznek tanúságot; de mégis hiányzott belőlük valami: hiányzott a hazai föld a költő lába alatt. Ovid sem az a Geták földén, aki az örökvárosban volt: ki a Metamorphoseos könyvében istenekkel társalog, s az Amorum könyveiben szíve lángjaival gyújt, s Tristium könyveiben már csak keservei nedvével tud ellágyítani.

A hazája földéből kitépett virágot semmi sem képviseli úgy, mint egy száműzött költő. Nemcsak a kedély van ott megháborítva, hanem a mindennapi ismeret tápláléka is el van véve szellemétől.

Egy nemzet bármily elnyomás alatt is folyton él, bármennyire hallgat is, de érez, eszmél, gondolkozik s élte minden szakának megfelelő koreszméket alkot. A költőnek ott kell közötte járni, hogy tudja, ismerje nemzete minden legtitkosabb szívdobbanását, minden sóhajtását, mert azt csak neki súgja meg az. Ez együttes szívdobbanás nélkül nem értenek meg minket. Azért elhervadás a sorsa egy költői kedélynek, mely népe kedélyével sokáig nem érintkezhetik.

Míg a hazájában élő költőnek minden találkozó alak, minden emlék, minden újítás, a köz- és magánéletnek minden bánata, öröme reménye, aggodalma új eszméket súg meg; addig a távollevő nem lát és nem hall minket úgy, ahogy élünk és érzünk, s fantáziájának tündére, ki őt idehozza, csak álomtündér, aki nem mutogatja a valót.

A tőlünk távol élő honfi sokat nem ért meg, sokat félreért: a bölcs tartózkodást nevezi csüggeteg lemondásnak, férfias hallgatásunk csendjét a halál szünetének véli, míg apró erőfellobbanásokat hajlandó ébredésnek vélni; vádol ott, hol nem érdemeljük, s magasztal, mikor pirulunk érte és tanítgat valamire, amit rég jobban megtanultunk; míg viszont elkerüli látkörét, amit mindnyájunk szeme kísér.

Ez az átka, ez a veszte a száműzött költőnek, ki haza nem jöhet s csak hazaálmodja magát.

De azért Jósika nem szűnt meg költői misszióját teljesíteni. Érzé, hogy költői erélye hanyatlik, hogy praestigiuma vész. Kíméletlen bírálók gyöngéiből tréfát űztek. Szeretett nyelvészi újító lenni, hajdan nagy szerencsével; de az idegen földön, hol csak nejével és tollával beszélhetett még hazája nyelvén, szóújításaiban nem találkozott a távoleső hon nyelvfejlődési fogalmaival, s mindez visszahatott a közönségre is, úgy hogy utolsó évében régi kiadója is felmondá neki szerződését.

De azért Jósika nem szűnt meg költői misszióját teljesíteni. Az ős-alakok, mik első műveiben oly ragyogó elevenséggel jelentek meg a küzdfövenyen, évről évre halaványultak; de azért, mint a hun regék mondakörének hősei, holtan is visszatérnek, vérehagyott arccal újrakezdeni a harcot, s utoljára, mint önön régi alakjaiknak árnyai maradnak már csak fenn; de mégis visszatérnek és nem hagyják abba a küzdést, míg láthatatlan táboruk fényes patkónyomait csak a „hadak útja” mutatja már az égen.

Így láttuk Jósikát mint lassan aláhanyatló napot a tenger sima látkörén vonalonkint alább hanyatlani; de amint alább száll a tengerre a nap, akként vonul hosszabbra tűzárnyéka a habtükör felett: igy amennyivel hanyatlott előttünk Jósika, a hetven éves veterán, mint költő, annyit emelkedett mint ember, mint hazafi: úgy hogy midőn végképp elmerült, akkor volt legnagyobb.

Kevés idővel halála előtt írt hozzám néhány sort: „Ne csüggedjetek; hazánk ügyének győzni kell.”

Ő nem érhette azt meg; de fel kell síremlékére írnom, hogy a hontalan, a száműzött, ki hazájában legtöbbet vesztett, adott kölcsön buzdító szót nekünk, a csüggedőknek, kik itthon valánk.

Vajha megérhette volna azt, aminek reményével szép lelke e földet elhagyá! Vajha meghallaná a szót, melyet e földről utána küldünk, ő, a cátói jellemek legtisztábbika, és igazítaná ki az isteneket vádló keserű mondást, ezt írva helyébe

„Sed victa causa Diis placuit!”

[1867]


VisszaKezdőlapElőre