A fenncímzett regény írása a legnagyobb bók, amit egy író a magyar olvasóközönségnek tehet, s azon érdek, mellyel e mű fogadtatik a legnagyobb bizonysága annak, hogy közönségünk ezt a bókot megérdemlé.

A Nővérek nem tartozik azon regények közé, miket azzal szokás megdicsérni, hogy ezt a munkát, aki kezébe vette, le nem teheti addig, amíg végig nem olvasta; ellenkezőleg: – a Nővérek minden fejezete után le kell tenni a könyvet és átgondolni, átérezni az olvasottakat; és midőn végére értünk, ismét elővenni és újra átolvasni azt.

Aki a regények olvasásában semmi egyebet nem keres, mint unalmának kedélyes elűzését, az a Nővérek olvasásakor nagyon megrövidítve érzendi magát, mert ez az egész regény éppen arról beszél, hogy „milyen rossz emberek azok, akik unják magukat”, akik érzelem és eszmélet helyett csak az élvezetet keresik, akik csak érzékükről gondoskodnak, nem szívükről.

Előttem igen biztos thermometruma lesz az emberi szív melegének az, hogy ki mint nyilatkozik Eötvösnek e regénye felől? és aki ebben élvezetet nem talált, nem örömest számítanám barátaim és barátnéim közé; mert az unja magát, s az unatkozó ember veszedelmes.

Nem tehetek róla, de már én azokkal tartok, akik azt állítják, hogy a „művészetnek iránnyal kell bírni”; s azok ellen akik elvül állították fel, hogy a „művészet magamagának célja”, példa rá az egész „classica literatura”, nem hozhatnék fel meggyőzőbb ellenokot, mint ha sorba venném a kitűnőbb klasszikus példákat, s bemutatnám, hogy hisz azok „mind tendenciával bírnak”; egyiknek az ó-mítosz és a fátumok befolyása az emberi sorsra, másiknak a nemzeti dicsőség, harmadiknak a keresztyén vallás, a negyediknek a világfájdalom, ötödiknek a közszabadság; legtöbbnek az emberi szenvedélyek képezik irányát; s akinek semmi iránya sincsen, még annak is van valami iránya: egy mentség az emberi könnyelműség számára.

Én azt mondom, hogy irány nélkül csak a lovagregényeket írták, miknek mai nap hű epigonjai a Vorstadt Romanok és a párizsi frivol regények; ezeknél azután nem törődött a költő azzal, hogy valami irányt adjon eszméinek, sőt valószínűleg az elején nem is tudta, hogy mi lesz a vége? célja nem is volt más, mint azoknak, kik a cirkuszok, balettek, vadászatok és operák hű látogatói, egy fogyasztási cikkel többet szolgáltatni; idomulni a divat ízléséhez, s nem fárasztani el az olvasót. Itt azután főfeladat rendkívüli eseményeket, szokatlan alakokat, hihetetlen mesét, érdekfeszítő bonyolulatot, idegrázkódtató meglepetéseket alkotni hidegvérrel, gondolat, fáradság, érzelem nélkül; de biztos sikerrel, és csalhatatlan hatással.

Az ilyen írók azután a divatvilág fille entretenue-i, akik találnak úri kényelmet és kitartást míg divatban tudják kecseiket tartani, vagy egy újabb kacérabb múzsa kegyenc nem detronizálja őket, de nem sok becsületet aratnak; sőt azt nem is igen praetendálják.

Eötvös regénye e divatos kellékekkel nem bír. Meséjének szövege egyszerű, tiszta, átlátszó; nem ígéri az olvasónak, hogy majd valami váratlan dologgal fogja meglepni, sőt amik történnek benne, azoknak igen is úgy kellett, vaskövetkezetességgel történniök, az eszmélőnek rá kell jőni, hogy a megtörtént okoknak más következésük nem lehetett, hogy ez így van az életben, a szívekben igazán, és hogy mindez előre látható dolog volt, a költő előre megmondta, hogy ez lesz a vége.

E célból a szerző sokszor önkényt megakasztja a történet folyamát, mikor azt látja, hogy itt az olvasónak kételyei támadhatnak, itt valami érzelem nincs még elég fölfoghatóvá téve s a történetnek nem szabad tovább haladni, anélkül, hogy haladása indokolva lenne. Szerző mindannyiszor föltette olvasóiról, hogy érzeményeikkel, eszméikkel foglalkozni szeretnek, s nem mondják türelmetlenül, hogy „menjünk már tovább, hát azután mi lett belőle?”

És ez az a nagy bók, amit Eötvös e regényével tett a magyar közönségnek. Ha mikor ezt a regényt a külföld is ismerni fogja, fogalmai lesznek arról a műveltségi fokozatról, amin kell állani egy olvasó közönségnek, mely ily modorban írt regényt legkeresettebb olvasmányai közé számít?

Eötvös annyira át lehetett hatva e regény írásakor a hatáshajhászat elleni undor által, hogy e szellemi kokettéria kikerülése miatti aggodalomból még az önkénytelenül előidézett hatást is paralizálni igyekezett; a szemközt jövő alkalomnak is kitért, mindaddig, míg azután a géniusz erőt vett az akaraton, s önkénytelenül magával ragadta a költőt és az olvasót, míg egyszerre azon veszik észre magukat, hogy kénytelen mind a kettő lefizetni könnyeinek adóját, és elfeledni, hogy ami fölött sír, tulajdonképpen nem történt meg soha, hanem csak emberi képzelet, mely kigondoltatott azon célból, hogy egy kimondott elvet bebizonyítson.

Úgy áll Eötvös e helyzetben, mint mikor valami temetésen a képmutatók, az álszentek fennhangon zokognak, s olyankor az, aki legtöbbet érez, visszafojtja könnyeit, hideg arcot mutat; hogy inkább nevezze az egész tömeg szívtelennek, mintsem hogy egyetlen ember a tömeg közől azt gondolja felőle, hogy ő is e képmutatók közé tartozik.

Mikor az üreslelkű emberek telefúják dagályos orgonaszóval a világot, akkor az érzelmes szégyell e szent hangszerhez nyúlni, mikor a piacok fanfaronjai melleiket verik s hajigálóznak a „haza” és „nemzet” nevével; az igaz hazafi azt mondja: „akkor én nem tudom, hogy mi vagyok” s inkább hallgat és nem lelkesül, mintsem azt az érzést kimutassa, amit mások csak hazudnak.

Hogy Eötvös mennyire igyekezett a hatáskeresés vádja alól távolmaradni, azt legelőször is regényének címe mutatja. A Nővérek cím a munka elején tudatja az olvasóval, amit hatás kedveért csak a végén kellene megtudnia: hogy a regény két legszeretetreméltóbb alakja testvér. Ez a titok csak a szereplők előtt marad titokban az utolsó fejezetig; az olvasó az első könyvben már kitalálta, s a második könyv elején szerző maga is felfedte előtte a titkot; mert hiszen nem az volt célja, hogy olvasójának futó mulatságot szerezzen; hanem maradandó érzést…

Lássuk a regény meséjét:

A történet eleje az első kolera-időszakba esik, amidőn az ismeretes mozgalom alatt, mely tisztán a tudatlanságnak köszönheti minden historikumát, egy főúri család, gróf Ormosyék, a fellázadt tót parasztok elől menekülve, kisebbik, még dajkára szorult leányukat elvesztik. Ők jó uraik voltak jobbágyaiknak, de mikor valami tömegnek anélkül is kevés esze volt, s azt a keveset is pálinkába fojtá, akkor nem segít a jóravaló emlékezet. Tudjuk, hogy ez így történt. Az állatok észjárását kitalálhatja a természetbúvár, de a részeg emberét nem.

A grófné, igen jó, derék anya, ki csak nagy küzdelem után áll rá, hogy, míg ő és férje lóháton menekülnek nagyobbik gyermekükkel, azalatt a kisebbik gyermekkel szoptatós dajkája vonuljon félre egy távolabbi helységbe, így kikerülendő a parasztok dühét.

E helyen kínálkozott az alkalom szerzőnek megrázó hatású jeleneteket idézni elő, aminők azon időben gazdagon történtek, ott regényes küzdelmek közepett indokolni az egyik kisded elveszését s szívdobogtató utakon menteni meg a másikat az anyával együtt; ez így képzethevítőbb, idegekrehatóbb lett volna – és – és valószínűbb. De mint állítom, annyira megy Eötvösnek a drasztikum elleni undora, hogy itt, ahol az a helyzet igazsága végett éppen helyén lett volna, szándékosan kikerüli s a regény meséjét képző csomót egy sokkal nehezebben kivihető és még nehezebben felfogható módon köti meg; azáltal, hogy a grófné gyermekét az anya oltalma alól a cseléd kezére bízza. Bármennyi helyzetszerű és lélektani indokolás kösse is csomóba e tényt, az a kérdés mindig megfejtetlen marad, hogy mint adhatta ki egy oly idegesen szerető anya gyermekét a veszély idején kezéből, kényszerítés nélkül? A kényszerítésnek pedig ezer expendiense állt szerző rendelkezésére, de azokat ő megvetette, mert drasztikumok lettek volna; s igyekezett ahelyett lélektanilag indokolni egy elhibázott lépést, s remekelt az e hibás lépést kísérő bánat rajzolásában. Tán éppen azért kereste a nehezebb utat, hogy annál több alkalma legyen választottainak lelkeivel foglalkozni?

Az e veszteségre következett lelki meghasonlás rajzolása csakugyan többet ér egy éjszakai tusánál rabló hadakkal, égő háztető alatt, s más egyéb obligát érdekességek mellett. Hogy a gyermekét elvesztett anya mély fájdalma milyen kiirthatatlan, mennyire neveli ezt az a soha nem alvó gondolat, hogy hátha megholtnak hírlelt gyermeke, kiről egy kétes hitelű halálhíren kívül semmi nyomot nem találni, valahol él, nyomorban elhagyatva? azt érezheti mindenki, aki valami kedveset elvesztett a világon. Itt elismerem, hogy az anyának bánatát magasra fokozza az a tudat, hogy gyermekét férje tanácsára kényszerítetlenül hagyta dajkájánál. Egész életén át bűnhődik e mulasztásért, mely nem az ő vétke. Férje korán elhal, kinek jelenléte különben sem hagy semmi nyomot maga után a regényben. Az özvegy grófné megmaradt gyermekével visszatér férje halála után a külföldről, hová bánatát elfeledni utazott, itthoni jószágaira s itt él a világtól elvonultan; egyedül egy jó öreg plébánus társaságában töltve napjait.

A plébánus Farkas Máté egyike a regény legsikerültebb alakjainak. Hajdan tábori lelkész volt, onnan hozta rendszerető szokásait, egyenes magatartását, bátor lélekjelenlétét; különben józanul gondolkozó fő, szenvedélyes vitatkozó, ki néha annyira meggyőzi okaival vitatársát, hogy azután maga is megbánja a hatást, s örömest visszavitatná megbánt elveit.

Eötvösnél minden ember filozóf; idealista, vagy empirista, vagy szofista; de esze mindegyiknek van s azt mindenkor tudja használni.

Vérthalomnak hívják az uradalmat, hol a grófnő férje holta után megtelepedett, s hol egyedül gyermekének, a kis Margitnak nevelésére áldozá minden idejét és gondolatját.

A kis Margit egy magánál kevéssel fiatalabb játszótársnéra talál Mariskában, az öreg Galambosné unokájában, ki ott mint kulcsárné szolgál. A két gyermek igen megszereti egymást, bár egymástól mindenben különböznek; Mariska szendébb, Margit szenvedélyesebb, amaz vidámabb, ez ábrándozóbb. Egyébiránt az életben is azok férnek meg legjobban egymással, akiknek jellemük, véralkatuk különböző; azok mintegy kiegészítik egymást.

Így lesz mind a két gyermekből felnőtt hajadon: az ember észre sem veszi azt. Azonban Farkas Máté sejteni kezdi, hogy Margit nagyon ábrándozóvá lett s tanácsolja a grófnőnek, hogy leányával meg kell ismertetni a világot, mert az jobb iskolája az embernek, mint az ábrándjaiban alkotott világ, míg a grófnő fél őt azon életbe vezetni, melynek árnyoldalait ő maga legjobban ismeri.

Nem szólok most ahhoz, hogy e tárgy fölött folytatott igen szellemdús vitában melyiknek volt igaza? a grófnőnek-e, vagy a lelkésznek? az események vége maga meg fog arra felelni. Az eldöntetlen kérdést kettévágja a regény hősének váratlan megjelenése: – ha ugyan szabad e regényben másokat hősöknek neveznünk, mint a hölgyeket, akik a férfiakkal szemben valóban megérdemlik ezt a nevet.

Egy zivatar alkalmával, mely Margitot és Mariskát az erdő mélyében találja, az ott vadászó gróf Káldory Adorján lovagias segélye köti meg az ismeretséget; a gróf e végzetes óra következtében az Ormosy-család látogatójává válik, s később, ha hinni lehet neki, Margitba beleszeret.

Nem maliciából mondám azt, hogy „ha hinni lehet neki”; a költő saját intenciója volt gróf Káldoryt úgy állítani elénk, amint az nagyon sűrű kiadásban él közöttünk, egyike az élet nagy színészeinek, aki csak akkor csal meg mást, midőn önmagát is csalja, mikor szól, abban a pillanatban érez is, hanem a szóval együtt elhangzik az érzés is, ki ha valótlanságot mond, azt önmaga is elhiszi.

Ez a férfi lesz Margit ideálja.

Adorján különben derék, eszes és jószívű férfi, kinek semmi egyéb hibája nincs, mint hogy nagy úr, nincs semmi dolga, s emiatt mindenütt unja magát.

Unalmából meghódítja egy öreg báró fiatal, szellemdús nejének szívét, azonban később úgy tapasztalja, hogy a meghódított hölgy őt jobban szereti, mint amennyire ő kívánta; ő csak mulatságot keresett s szenvedélyt talált; szenvedélyt, mely követel és ragaszkodik, s ezt meg éppen nagyon kezdi unni.

Azért is vonul a fővárosból falura, hogy azalatt időt engedjen Dárdaynénak tán új viszonyt kezdhetni mással; ámbár az a hölgy megérdemli, hogy őt szeresse, s talán szereti is, de terhére van, hogy olyan nagyon szerettetik viszont.

Azonban Dárdayné itt is felkeresi őt, testvére, az ifjú Vámosy kíséretében, ki beteg férjétől azon ürügy alatt hozta őt el Pestről, hogy saját jószágára megy vele. Adorján azon tudathoz jut, hogy ez a nő nem akarja őt elhagyni, megijed azon gondolattól, hogy ő maga is szereti Dárdaynét, midőn maga előtt látja; hozzágondolja, hogy az öreg Dárday nagy beteg, meg is talál halni s akkor ő erkölcsileg kötelezve lesz azt a nőt, kinek jó hírét a világ előtt úgyis semmivé tette szerelme által, nőül venni; ez nagyon unalmas dolog volna.

Hogy egy nagynénje is van, ki ezt ellenzi, azt szerző csak azért hozta fel, hogy Adorjánnak legyen magát mivel mentenie saját maga előtt.

Ez a jó nagynéne azt a tanácsot adja Adorjánnak, hogy siessen, mielőtt Dárdayné özveggyé lesz, valahogy megházasodni. Az alkalom kínálkozik, a szomszéd kisasszony, Margit grófné éppen hozzáillik Adorjánhoz, a világ szerint igen szép pár válhatik belőlük; Adorján elkezd a vérthalmi szépségnek udvarolni.

Ezt megtudják Pesten, Dárdayné szemrehányó levelet ír Adorjánnak, melyből ez ismét azt látja, hogy mily szenvedélyesen szerettetik ez asszony által; nincs veszíteni való idő: rögtön ír neki vissza egy lemondó levelet, melyben megmagyarázza, hogy miért kénytelen megházasodni? hogy Margitot jónak látja nőül venni, hanem azért Dárdaynét most is szereti, és szeretni is fogja sokáig; azzal lepecsételi a levelet, postára küldi s abban az órában nyargal Vérthalomra, szerelmet vall Margitnak és eljegyzi őt hitveseül.

Szerző remekelt azon ember jellemének rajzolásában, ki ilyen lépést képes volt tenni. Ettől a perctől fogva ismeri az olvasó Adorján jellemét s megirtózik tőle.

Hanem a szerelmes lány nem ismeri: ő előtte Adorján a férfiak ideálja, ki minden tökélyt egyesít magában s boldogsága kezdetén képzeli magát, midőn vele oltárhoz lép.

Dárdayné ugyan egy levéltitok elárulásával semmivé tehetné e házasságot, de Eötvös finom érzésében nem így alakulnak a női jellemek: Dárdayné szenvedélyes ugyan, de okos, átlátja, hogy e házassága elrontásával Adorjánt nem igen bosszantaná, mert annak úgy sincs szíve, meglehet, hogy fellépésének nem is volna semmi szétmarcangoló sikere s csak önmagát alázná meg. Tartogatja a bosszút később időkre. Egy pillanatra megjelen a templomban, hol Adorján Margittal esküszik: ő is ott imádkozik értük gyászruhában, mert férje éppen akkor halt meg, midőn Adorján felmondó levelét kapta; azután eltűnik békével.

Az ifjú pár pedig elmegy utazni: főúri házasoknál ez így szokás; ott még a mézeshetek mennyei ambróziáját sem tudják élvezni fűszer, garnirung és kaviár nélkül; az első szerelmi boldogsághoz is szórakozás kell nekik s változatosság – legalább a kilátásban.

Közbejönnek a mozgalmas esztendők; Adorján nem vesz részt bennök. Adorján nagyon okos ember, aki azt tartja, hogy hetvenhét Káldory ős úgyis eleget tett hajdanában, s aztán úgy sincs annak semmi haszna, ha az ember fárasztja magát, s emiatt még egyszer olyan nagyon unja magát abban az időben, amikor minden ember annyira tele volt, – részint két keze dologgal, részint a szíve érdekkel. Csak neki nem volt sem dolga, sem érdeke.

Az öreg plébánus már kezdetben nem igen ajánlotta a grófné előtt Adorjánt. Minden fényes előny dacára igen lenéző véleménye volt azon férfi felől, kinek a sors minden utat és módot tárva tartott a hír és dicsőség felé, és akinek semmi vágya sem volt azokhoz, aki mindarról, ami más ember fiát lelkesíti, megvetéssel tud beszélni. És Farkas Máténak igaza volt.

Eötvös nagy és igaz eszmét mondott ki ebben. Üres az a szív, melyben a dicsőség nem talál visszhangra. A lelkész jól tudott ítélni; hanem a szerelmes szív annál rosszabbul. A szerelmes nő ideálját úgy be tudja takargatni bámulata dicsfényébe, hogy annak minden hibája erényül tűnik fel; s csak akkor jutott a kiábránduláshoz, midőn férjével a világba lépve, a dolgokat saját nevükön tanulja ismerni; midőn megtudja, hogy a világfájdalmat unalomnak hívják; a rejtett szomorúságot lelki ürességnek, a hidegvért hideg szívnek; hogy a férj, ki neje mellett, a boldogság közepén mindig világgyűlöletről beszél; a világ közepén, a mulatságos társaságokban nagyon jókedvű tud lenni.

Segíti e kiábrándulást Dárdaynévali ismeretsége, kivel az emsi fördőben véletlenül jön össze. E megsértett nő bosszút akar állani Adorjánon s igen könnyű munkája van, midőn annak boldogságát semmivé teszi; majd a nő, majd a férj kedélyét ingerli egymás ellen; amire az elsőn kívül még egy második oka is van. Testvére, Vámosy beleszeret Margitba. Ez igen jeles fiatalember. Ő is házasságot ígér a molnár szép leányának, Viktának, s udvarol Margitnak egyszerre; mikor Vikta szenvedélyes átadó lelkével találkozik, akkor az ragadja el, mikor Margit elutasító szemei elé kerül, viszont azoktól érzi vonzatva magát; az ifjú csapodár némely figyelemjelnek, miben őt Margit részesíti, túlságos magyarázatot ad, s megéri azt a kiábrándulást, hogy szemébe mondják, miszerint a hölgy, kit meghódítottnak vélt, távol sem is gondolt arra, hogy észrevegye titkolt szerelmét s midőn észrevette, eltaszítja magától.

Ez még inkább megérleli Dárdayné bosszúvágyát: a lélektani csomó egy bogra hurkolódik össze; a megbántott nő elrontja a meggyűlölt férfi házi boldogságát, hogy őt is szerencsétlenné tegye, hogy testvére szenvedélyének elégtételt szerezzen, hogy Margittal férjét egész prózai semmiségében megismertesse. A csomó egyszerűen hurkolódik össze; Dárdaynénak csak azt a levelet kell előmutatnia Margit előtt, melyet Adorján írt neki, éppen azon a napon, melyen Margitnak szerelmét megvallá, hogy annak nemcsak jelen boldogságát, de még múltját is semmivé tegye. Margit azon drága tudatot vásárolja meg lelke minden örömének árán, miszerint minden, amit szerelemnek képzelt, csak hazugság volt.

Margitot e tudat örökre elszakítja férjétől, hazamegy anyjához; ott örömtelen napokat él, s anyjának szemei előtt hervad el. Az összehurkolt csomót kibontani nem, csak kettévágni lehet. Vámosy ki az elcsábított Viktát komolyan nőül akarja venni, egy búcsútalálkozásra kéri fel Margitot, mit az megenged neki. E találkozást Vikta véletlenül megtudja s szerelemféltésből tudatja az éppen odaérkező Káldoryval, ki szép nejét a hűtlenségnek vélt tetten éri. Ehelyett neje álarcozza le őt, előmutatva Dárdaynénak írt levelét. A gróf le van verve, s keserűsége Vámosy ellen fordul. Az elhatározott párbajt a megbánó Vikta fel akarja tartóztatni, azonban midőn a pisztolyt el akarná venni kedvesétől, az elsül s Vámosy meghal. Margitot ezután egy csendes betegség sírba fekteti; Káldory élhet, ameddig neki tetszik.

Az özvegy grófné tehát gyermektelen maradt, amidőn éppen fájdalmai tetőpontján kitudja a lelkész a rejtegetett titkot; hogy Mariska, a parasztleány, Margit egykori játszótársnéja nem más, mint a grófnő elvesztett leánya. A grófnővel közli az örvendetes titkot. A grófnő, ki látta Margitot a finom világ bájai alatt összeroskadni; s ki látja Mariskát egy szerény közpolgár házában boldognak; összehasonlítást tesz a kettő sorsa között; erőt vesz szívén – és sohasem fedi fel előtte, hogy ő neki anyja: engedi őt földmívesnőnek maradni és nem teszi grófnévá.

Ez a vég-morálja a regénynek: amit aztán csattanósabb hatásnak lehet nevezni valamennyi fővárosi titkokról írt rémregények rázó hatásánál.

Regényírónál azt szokták leginkább csodálni, hogy mint képes magát azon alakok indulataiba, szenvedélyeibe belehelyezni, kiket történetében alkotott, hogy tud együttérezni velük, mint találja el, hogy azoknak mit kell most tenniök, mondaniok a pillanat behatása és jellemük határozatához képest? Mindennél több csudálni való van Eötvösben. Arra, hogy az író magát személyeinek külön indulataiba beletalálja; csupán eleven képzerő, fogékony idegzet, teljes érzelemképesség kell; (amit ha nem tud, akkor jobb az irodalom más ágához fordulnia; első levén a regényírónál, hogy ne saját egyéniségét kölcsönözze az alakoknak, amiket előteremt, hanem azoknak szívével érezni, lelkével gondolkozni tudjon), de Eötvös bele tudja magát találni egymással ellenkező felfogású emberek észjárásába; ugyanazon eszmének sarkellenes nézpontjairól történt vitákba; s ez már több, mint fantázia – ez magas ész. Eötvös sohasem állít úgy szemközt embereket, hogy egyiknek balgasága indokolja a másik helyes eszét; mindegyik saját nézpontjául látja az eseményeket, mindegyiknek lelkülete behat a történetre; nem úgy, mint a regények legnagyobb részében, hogy rendesen egy vagy két alak alkotja a mesét, a többinek mintha semmi egyéb eszméje sem volna, mint e kettőt kiegészíteni. És ebben van a legnagyobb élethűség. Eötvös olvasóira bízza, hogy az ellentétes eszmék közül válasszák ki: melyik volt a szofizma, melyik az életigazság? Mert ő a szofizmát is oly természetesen hozza használatba, hogy helyén legyen annak esze és szíve, aki azt felismeri.

Például: mikor a férj önmagát menti, mikor a könnyelmű imádó kétfelé hódol; oly eszesen okoskodnak mind a ketten, hogy akárhány ember akad, aki nekik ad igazat; ha valaki odabenn meg nem súgja, hogy ez álokoskodás; ez hazug érzet volt.

(Azért különös szolgálatot tesz egy igen tisztelt laptársunk Eötvösnek, amidőn e regénynek szép és emlékezetes mondatait kiszemelve, egymás után sorban közli e cím alatt „Eötvös maximái”. A szép mondatok közlése igen helyes, de más cím kellene hozzá, mert hiszen azon mondatok gyakran egymással vitatkozó ellenfelek nézeteit fejezik ki; s gonoszul járna az olvasó, ha az ellenmondó tételekből akarná megismerni Eötvös maximáit.)

Azután Eötvösnél nem is mindig a legokosabb embernek van igaza, hanem a legérzelmesebbnek; így például a regény elején a lelkész és a grófné vitatkoznak a nevelés felől, amit ott a lelkész elmond a világnevelése felől, az utóbb meggyőzi a grófnét, de nem győzött meg engem s már kigondoltam magamban, milyen szép vitát fogok én kezdeni e tárgy felett plébános úrral; mint elmondom neki, hogy ami egyszer megtörténik a világon, az még nem szabály, inkább kivétel, hogy míg egy nagy szellem magasra nő küzdelmek útján, addig kilenc elesik rajta, meg hogy férfi eshetik akármennyi, mikor felkel, megint férfi marad, de ha a nő elesik, többé nem lesz az, aki volt stb., de hát mindez, és a többi szépen kárbaveszett, mert a mű végén szerző a grófnénak ad igazságot: az ő érzelme jobb kalauz volt a bölcs férfi eszénél; a nagy világ nem ad sem boldogságot, sem jó nevelést.

Én nem mertem volna ezt regényben kimondani, de éreztem, tudtam, s hogy Eötvös kimondá, végtelen vigasztalásomra szolgál.

Sokat írtak a nagyvilág boldogtalan embereiről, de azt, hogy ezek nem is lehetnek boldogok, első volt Eötvös kimondani. Lesújtó, agyonnyomó volna a gondolat; ha a mutató kéz világosan nem utasítana az ösvényre, melyen a nagyurak számára is teremhet boldogság.

Mi a boldogtalanság legbővebb kútfeje?

Eötvös azt felelé: „az unalom.”

Mi véd meg az unalom ellen? „A munka.”

A nagyvilág emberei legjobban unják magukat, azért legboldogtalanabbak. Lássanak munka után!

Szegény ember dolgozik kenyérért, jólétért, családja boldogságáért, nagy úr dolgozzék dicsőségért; úr és szegény közösen a közös hazáért!

Ott vannak előttük a legmagasztosabb célok, miként az emberiség, a nemzet, a közműveltség áldásai hárulnak vissza rájuk, ott vár reájuk a legfönségesebb munka, mely nemcsak azt boldogítja, akiért történik, de azt is, aki cselekszi; csak ki kell kezeiket nyújtani a boldogság után, hogy azt elérjék; ha nem teszik, ők szenvednek érte.

Bizton hiszem, hogy a regény jótékony hatást fog gyakorolni ott ahol kell.

Ha magunkforma nyughatatlan ember írta volna le ez alapeszmét, azt mondhatnák rá: „hatszilvafás kurta nemes fájdalmai magánál nagyobb urak ellen, kiket közelből nem ismer, távolból irigyel”, de azt íme Eötvös mondá, ki abban a világban benne él, és benne boldog tud lenni.

Az Isten tartsa meg számára azt a boldogságot mindvégig, nekünk pedig adjon nemsokára egy másik ilyen regényt.

[1857]