PETŐFI SÁNDOR ÉLETE ÉS KÖLTEMÉNYEI^[1]

Petőfinek az a kiváltsága a költői nagyságok között, hogy aki műveit elolvassa, azokat meg is érti, át is érzi; s még az idegen is, ki nem magyar szívvel érez, maga előtt látja a költő egész alakját, költeményei után, igazán, egy hamis vonás nélkül.

De nemcsak a költőt kell maga előtt látni az olvasónak; hanem a kort is, amelyben élt. A magyar nemzet közéletében nincs korszak, mely olyan erős fénnyel és árnnyal legyen rajzolva, mint amely Petőfi verseiben visszatükröződik.

Aki szabadelvű volt, az is maradt a végső következményekig: egymással küzdő ellentétes eszmék nem alkudtak meg egymással, hogy a későbbi korban annyira kedvelt tört színek keverékét megadják. Ahogy a festészetben nem volt feltalálva az aszfalt, úgy a közéletben nem volt színadó a frázis. Petőfi kifejezése volt a kornak.

Amit mint költő megálmodott, azt mint ember, végig is élte. – Jóslatokat mondott s azokat megvalósítani törekedett. – Képzeletének minden alkotását igen komolyan vette. Énekelt szerelemről, s annak fájdalmaiban igazán vezeklett, gyönyöreiben igazán idvezült. – Énekelt szabadságról, s azt tettel is kivívta. – Dalai követelték a dicsőséget és elnyerték azt. – Hős halálról ábrándozott s addig járt utána, míg megtalálta: ideáljáért halt meg, a népszabadságért. Egy rövid lusztrum alatt egy hosszú életpályát fejezett be. Jött, mint egy futó csillag az égen, s mikor a zenitet elérte: ott állva maradt; nem tűnt el: nem hullott alá. Most is úgy ragyog, mint akkor.

Petőfi egész ember volt; de egész költő is: s az ember és a költő úgy összeforrva egymással, hogy semmi ellenmondó vonás nincs közöttük.

Egész szívvel tudott szeretni hölgyet, hazát, jó barátot és eszményképet. Akit egyszer a szívébe fogadott, azzal megosztotta mindenét: még a dicsőségét is.

Hanem gyűlölni is éppen olyan egész szívvel tudott, s ahogy szerelmében nem, úgy gyűlöletében sem ismert elérhetetlent. A magyar irodalomban egy egész új világot teremtett meg, mely kezdetben meglepett, gyorsan diadalmaskodott, végre eltakarta a régit, s hatása megmaradt mind a mai korig – s hiszem, hogy örök időkre. Petőfi a magyar népköltészet formáit, kifejezéseit, szó- és szívjárását juttatá esztétikai tökélyre. A magyar népköltészet humorában, borongásában, képleteiben sajátszerű önalkotta jelleggel bír. Ez támadt fel Petőfi költeményeiben.

*

Petőfinek, mint embernek az életrajza nem lehet más, mint Petőfinek, a költőnek megdicsőítése.

Soha nem élt a világon költő, akinek szelleme annyira önmagához hű lett volna, mint Petőfi.

Gyermekkorában föltámad már lelkében a vágy: a parancsszót nem ismerő függetlenség után. Hajlama, ösztöne után nem korhely, tanulni szeret: de nem azt, amit eléje szabnak, hanem azt, ami magának tetszik. Ha szigorún bánnak vele: inkább világgá fut, mint hogy a büntetést felvegye. Inkább szenved, nyomorog, mint hogy vezekeljen. S minden nyomor, üldöztetés, kigúnyolás nem hagyott rozsdát költészete annyiféle elemből összeolvadt korinthi ércén.

A sorscsapások, melyek gyermekkoránál elkezdődtek, – nem tették pesszimistává; az emberek rosszasága, melyet annyiszor éreztettek vele, nem tette embergyűlölővé; a hálátlanság nem tette bizalmatlanná; a részvétlenség nem ejtette kétségbe; a szerelmi csalódások nem tették szkeptikussá; a gyász nem hagyott nála hátra beteges búskomorságot s a szerelem boldogsága nem lágyította el jellemét. A külvilág összes realizmusának nem volt befolyása költői lelkületére; s az adja meg éppen költeményeinek utánozhatatlan varázsát, hogy nála a kifejezésben, a stílusban volt a realizmus; a gondolat pedig az ideál.

Pedig mindezen indulatok feltalálhatók költeményeiben; de csodamódon elütve egymástól: egyik költeményében szikrázó harag, másikban szerelem; magasra csapongó vágy, követve szemlélő megnyugvástól, a Cipruslombok után a Szerelem gyöngyei. De egy hang uralkodik folyvást végig minden eltérő, ellenkező indulaton: az érzelem nemessége, a tiszta őszinteség. Nincs „költött” érzés a költeményeiben.

Élte délpontjáig küzdött azzal a nyomorral, mely a korabeli költőnek osztályrészül jutott; de ami költeményeiből visszhangzik, az nem panaszhang, hanem sorskihívó öngúny humora, mely kitör a Debreceni emlék, a Tél végén, a Sovány őszhez, a Tompához írt levél költeményeiben; a gyöngédség hangján nyilatkozik a Kis lak áll a nagy Duna mentében című versében, melyben anyja előtt titkolja balsorsát: „Óh ha tudná, mily nyomorban élek, megrepedne a szíve szegénynek.” Míg Az utolsó alamizsnában egészen elégikussá válik. S aztán ami e hangulattal rokon, betegségében írt művei, halálsejtelmei oly megdöbbentő látnoki adományt tanúsítanak; de még azokkal sem akarja bajtársait búsítani. „Daloljátok majd sírom fölött holt bajtársatok dalait.”

De testét, lelkét nem töri meg se szenvedés, se méltatlanság. A tél hidege ellen betakarózik büszkeségébe s oh mily magasztalva dicsőíti a száraz kenyeret és a vándorbotot!

Szülői, amit szorgalmukkal szereztek, azt egyszerre elveszíték rossz emberek csalárdsága miatt. S azon túl ismét csak nehéz munka után éltek; mely a lelket aláhúzza a földre. Sokáig kerülnie kellett atyja házát: az őt kitagadta. Volt is oka rá. A fiú elbolyongott a rendes életútról. „Csavargónak születtem, csavargó vagyok én!” Katonává lesz: „egész a közlegénységig felvivém!” s ez még nem a legrosszabb lakás: a faköpönyeg; majd színésznek áll be: a színfalak közötti tanya még nagyobb utálat a csendes észjárású szülőkre nézve. – És mégis mennyi gyöngédséggel halmozza el őket Petőfi. Egész lénye átváltozik, midőn felőlük ír: gyermekké lesz; lemond dicsvagyáról, fényes ábrándjairól; visszasóhajt az otthon idilli boldogságába; inti az öccsét testvéri szavakkal, hogy szülőit ápolja – és áldja az otthoni fekete kenyeret. Aztán biztatja szülőit, hogy ha ő neki egyszer nagy módja lesz, majd milyen jó dolguk lesz nála.

Nemcsak énekelte, hanem meg is tette.

1848 első havában, midőn boldog szerelme első hónapjait élte, azt mondá nekem: „majd meglátod, hogy most fogom megírni a legszebb szerelmes verseimet: egy egész kötet költeményt – az anyámhoz.” – Hozzá is fogott, hanem aztán közbejött a nagy világváltozás: – s más anya szerelme foglalta le magának az egész lelkét.

*

Mindaz, amit Petőfi irányzatos költeményeiben kifejezésre juttat, nem volt képzelt baj, nem ideális utópiai rajongás, nem pártszenvedély sugallta gyűlölet; nem is szenvelgett visszasóhajtozás régi dicsőségre, legkevésbé pedig doktrinér utánzása idegen nemzetek szabadság-tanainak – az ő eszmeköre előtte járt a kornak, de olyan úton járt, amelyen a magyar nemzetnek okvetlenül végig kellett haladni. Mindenkinek ott éltek ez eszmék a szívében, aki csak hazafi és szabadelvű volt e hazában: csak az első lángnak kellett fellobbanni, hogy mindenki rájuk találjon saját keblében. – Petőfi volt ez a láng, s nemsokára tűzoszloppá lett, mely a pusztában vezetett.

A haza, a haza! – Ez a dicső – ez a nyomorult; – ez a hatalmas, ez a szegény magyar haza. – Róla szól költeményeiben az első vers, róla szól az utolsó: keresztül minden hanglépcsőjén az érzelemnek. Itt borong, ott lángol; majd reményt költ: jövendőbe lát: Istent hív, embereket ébreszt, – kétségbeesik. – Majd maró gúnyt vág a nemzet szeme közé: „ez a nemzet éltet nem érdemel.” „Isten csodája, hogy még áll hazánk!” – Aztán megint rajongva szól felőle, mint vőlegény szerelmeséről: „Ha e föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta.” – Elkeseredésében így szól: „Addig ostorozlak nemzetem, míg végre földobog szíved, vagy szívem megszakad.” Valódi arcát mutatja meg e versszakban:

Magyar vagyok s arcom szégyenben ég:
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért e világon
EL nem hagynám én szülőföldemet.
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet.

Csak egy hangulat talány előttem Petőfi költészetében: bordalai. Aki azokat olvassa, azt hiheti, hogy Petőfi mintaképe volt a korhely borozóknak. Ilyennek én sohasem ismertem őt. Pedig voltam vele víg társaságokban: vidéken, ahol a vendégszerető magyar gazda virtust csinál belőle, hogy akit szívesen látott, azt le is itassa; sohasem láttam én Petőfit még csak jó kedvre valót is inni. Ő maga azt írja: ajkaimon felröppen a mosoly; de nevetésem ritkán hallani. Nem táncolt, nem danolt soha. – Az a rengeteg bor, ami verseiben szomjaztatik és elfogyasztatik, valami ideális korhelynek a lelkét terheli, ő csak a verseket írta felőle.^[2]

Nagyon jól emlékezem rá, hogy mikoriban az a költeménye megjelent, amelynek refrénje „nem azért szerzem a pénzt, hogy legyen; hanem azért, hogy megigyam s egyem”, akkor kapta Petőfi a legelső nagyobb összeget a kiadójától^[3] s Petőfi az egészet elvitte a szülőinek, hogy életmódhoz segítse őket vele.

Hanem hát a bordalokban van valami férfiassággal kérkedő lendület: „Dalaim, mik ilyenkor teremnek: szivárványi mámoros lelkemnek!”

*

Ahogy bordalait nem vette a borból, úgy a népdalait sem vette Petőfi a néptől. A nép vette át tőle: azokat énekelték erdőkön, mezőkön: már 1842-ben minden diák-kántusban dalolták a Hortobágyi korcsmárosné angyalom dalát. A dallamát Szénffy Gusztáv írta. Később egész madárfalkája a népdalainak röpködte be az országot: Befordultam a konyhára. – A szerelem sötét verem. – Ereszkedik le a felhő. – A virágnak megtiltani nem lehet. – Hull a levél a virágról. – Kis furulyám szomorúfűz ága, melyeknek Egressy Béni szerzette a dallamát. Később Simonffy Kálmán, Bognár és mások is zenére tették népdalait. Az Erdélyi János által szerzett népköltési gyűjteményben a népköltés remekei között van bemutatva a Juhász legény, szegény juhászlegény című dal, melyet pedig Petőfi írt, évekkel a gyűjtemény megjelenése előtt.

Volt egy varázsálomra bűvölt magyar nép, melynek nem volt szabadsága és mely nem érezte azt, hogy nincs szabadsága.

A szellem kezén bilincs volt, a nép nyakán járom. Cenzúra és jobbágyság. Szabadság alatt csak a nemesi kiváltságokat értették. Ezt a népet álmából felébreszteni: a mindenkivel megosztott szabadságot dogmává felemelni támadt egy Petőfi, ki maga is nemesi család sarja volt, kinek a nép szolgai helyzete nem kölcsönzé a felszabadítás vágyát; mert maga nem szenvedett alatta.

Senki sem tolmácsolta úgy a magyar nép érzelmeit, észjárását; senki oly lelket nem tudott egy vidékbe lehelni, mint Petőfi, midőn a népről s a pusztáról dalolt. – A pusztát fölvitte az Olympra. Azon a pusztán lakott az ő népe. Az a nép, akiért rajongott, akiért élt, akiért küzdött, akiért meghalni óhajtott. Az a nép, melynek egyik kezében eke szarva, másik kezébe’ kard. – „S haza csak ott van, hol jog is van: S e népnek nincs joga.” Azért, hogy ezt a népet felszabadítsa, így szól: Én elkészítem saját kezemmel a keresztfát, amelyre fölfeszíttetem:

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy, szent nevében, adjatok jogot.
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Töviseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa nehány levelét!
S vegyétek vissza a tövis felét.

Verseiben többször ostorozza a kiváltságos nemességet, az idegeneskedő úri osztályt kíméletlenül.

S a nép szerelmével együtt kél nála a „százszor szent égi szabadság” imádata. Mindenütt panaszolja a bilincsek súlyát, miket az elnyomott nép, a rabbá tartott szellem visel.

Költeményeinek, melyeket 1848. március 15-ikéig megírt, elébb a cenzorhoz kellett vándorolni: aki azokra a kinyomatási engedélyt megadta. Preventív cenzúra volt. A pesti nyomdában kiszedett lapot elébb szabályosan beosztva, fel kellett küldeni a megjelenése előtti nap estéjén Budára, a kinyomatandó könyvet pedig, teljesen elkészítve, átadni a cenzornak, aki azután a munkát átolvasta, ami nem tetszett neki benne, azt kitörölte, aztán zsinórral keresztül húzta, a zsinór végeit hozzápecsételte, s úgy adta vissza a „typis admittitur”-ral.

S ilyen ellenőrző apparátus mellett írta meg Petőfi azokat a költeményeket, melyek a magyar nép felszabadítására, a nemesi kiváltságok megdöntésére, az emberi és polgári jogok egyenlő megosztására, a magyar nemzetnek mély álmából fölébresztésére támadtak elő. És sohasem esett meg Petőfin, hogy a cenzor által csak egy szó megváltoztatására rá hagyta volna magát bírni.

Ily ólomsúllyal kellett az ő szellemének eddig be nem járt régiókba repülni! – Ily viszonyok között jelentek meg leglángolóbb költeményei: Rab hazának fia. – Búcsú 1844-től. – Rég veri már a magyart a teremtő. – Ha az Isten ekép szólna hozzám. – Álmomban én rab nemzetek bilincsét tördelem. – Kazinczy Gáborhoz. – Az országgyűléshez. S maga a Dalaim című költeménye, melynek végstrófáját ugyan ki ne tudná könyv nélkül:

De mit tűr a szolgaságnak népe?
Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
Arra vár, hogy Isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről?
Dalaim, mik ilyenkor teremnek
Villámlási haragos lelkemnek.

Ez a vágy a haza nagysága, a népszabadság, az emberi jogok közösségének arany korszaka után, gyakran látnoki ihletté magasztosul fel nála: jóslatokat mond, melyek csodamódon beteljesülnek. Megjósolja a dicső korszak visszatértét 1845-ben, ugyanakkor a magyar hazának újjáalkotását imádkozza le Istentől. – Majd szól az erdélyi honfiaknak: „a század viselős! születni fognak nagyszerű napok, élet-halálnak vészes napjai.” – Lelke előtt megjelennek az óriási harcok, melyeket a népek küzdeni fognak a szabadságért s azok között legelöl és legtovább mindig az ő imádott nemzete. – S ezen látnoki jós-szavakkal mindig együtt jár saját végzetének sejtelme. – Felcserélni a lantot a karddal, s ott fejezni be a nagy művet a csatatéren.

Meghalni az emberiség javáért!
Milyen boldog, milyen szép halál!
----------------------------------------
Eddig csak írtam: hol van még a tett?
Piros betűk az ünnep napjai.
S így életemnek nincs még ünnepe,
Hogy az legyen: vérem kell ontani.
---------------------------------------

Három évvel a világot megrázó harcok kitörése előtt, álmatag, lagymatag békekorszak közepett írta meg e vészjósló költeményt:

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
---------------------------------------
Ha majd minden rabszolganép
Jármát megunva, síkra lép
Ott essem el én
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivemből,

S ha ajkam örömteli végszava zendül:
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej.
S holt testemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra
S ott hagyjanak engemet összetiporva.

S nehány lappal odább megint:

Véres napokkal álmodom,
Mik a világot romba döntik,
S az ó-világnak romjain
Az új világot megteremtik.
-------------------------------------
Ha meghalok
A vérpadon, vagy csatatéren,
Lesz aki majd holttestemről
Könyüivel lemossa vérem

Ezek a látások még legnagyobb boldogsága napjaiban sem hagyják el. Mézesheteknek hívják azt az időt más boldog embereknél, amelyben Petőfi ezt a verset írta:

Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései.
Saját vérök tavába fúlnak be
A szabadságnak ellenségei.
Egy kis mennydörgés szivem dobogása,
S villámok futnak által fejemen.
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem, mélyen, csendesen.

S ismét ezt:

Drága áru a szabadság,
Nem ingyen, de pénzen adják.
Drága pénzen, piros véren:
Varrd meg azt a zászlót feleségem.

Mintha az a csillag, mely keblében lakott, olyan türelmetlenül vágyott volna már lerázni magáról földi terhét s visszatérni az égbe!

Pedig szebb helye ott sem lehetett neki, mint viselője szívében. – Mikor az megtelt szerelemmel, szebbé varázsolta ezt a földi világot magánál a mennyországnál. Ugyanaz a lant ellopta a villámtól a dörgést s a csalogánytól az epedő kéjsírást. Átkozódni tudott, mint egy démon, és áldani, mint egy angyal. Mint a vadvirágok a monumentális romok boltíveit, úgy repesik körül a szerelmi dalok folyondárjai azt a romjaiban is bámulatos építményt, melyet Petőfi honszerelméből emelt. Annyiféle virág, ahány indulatot teremt ez az istenekkel együtt uralkodó érzés: a szerelem. – A napsugár nem törik annyi színre, ahányat e költői lélek szerelemlángja szertelövell: a boldogságtól a kétségbeesésig, a haldokló vágytól a kitörő dicsekedésig, s a földi kéjtől a mennyei üdvig. – Ugyanaz a megfékezhetlen démon, ki trónokat ostromol és láncokat tördel szét, ott térdel imádott bálványa előtt, megkötve egy hajszál selyemfonalával, s kinek az egész nagy világban nem volt elférése: el tud veszni önkényt, ebben a maga teremtette kis világban.

*

Valóban a sors maga választotta ki Petőfit az új korszak megszemélyesítőjeül. Jósszavai egymás után teljesülének be. – A „vér nélküli forradalom” diadalmámorára elkövetkeztek a véres napok, amikről álmodott, amiket megjósolt, amiket híva hítt.

Ezen új korszak előtti verseit is örökbecsűekké teszi a költői aranyérték; de a szabadságharc alatt írt költeményeinek története van. A „feketepiros dalokat”, mikben a költő vérbe mártott lantját véres kezekkel pengeti, csak akkor lehet valóban megérteni, ha ismerjük az események hátterét, a napok rohamos változatait, az uralkodó eszméket, a lázas kedélyhangulatot, melyek mellett azok keletkeztek. – Némelyik csak akkor lesz érthetővé, csak akkor mondhatjuk rá, hogy szabad volt így írni, ha hozzáképzeljük a köröskörül lángbaborult országot, a kétségbeesés erőfeszítő küzdelmeit, az egymást túlszárnyaló rémhíreket, a vértengert, a halálordítást, s aztán megint a diadalmámor leírhatlan őrjöngését s a népharag bálványromboló szenvedélyeit.

Némelyik költeménye maga magyaráz, mint a Hallod-e szívem? Gyávaságot lobbantottak szemére, hogy csak másokat lelkesít; de nem megy a csatatérre. – Majd a Búcsú. Indul már: búcsúzik ifjú nejétől: sejti végzetét. – Hívta a dicső halált s az akkor jelenik meg előtte, amikor a legboldogabb az élet. – S én azt tartom a nagyobb vitéznek, akinek az idegei fájnak a halál tekintete előtt és ő parancsol nekik, hogy ne fájjanak. Petőfi elárvereztette a könyvtárát a sebesültek javára s elment Erdélybe, Bem táborába, ki a magyar költőt megszerette: hadsegédévé tette. (A történelmi hűség kedvéért meg kell említenem, hogy a kormány is adott Petőfinek az Előre! című csatadaláért ötszáz forintot. Csak a zene hiányzott hozzá, hogy a magyar Marseillaise legyen belőle. A táborban csak a Talpra magyar dalát énekelték a honvédek.)

Minden betelt, amit jósszelleme meglátott. Ez teszi egész alakjának a dicsfényét elenyészhetlenné.

A nagy különbséget csak az teszi, hogy ami most – a század végén – már csak „fényes emlék”, akkor a század közepén még mind „fényes remény” volt. S midőn én most Petőfi életrajzát megírom: eszembe jut a napfogyatkozás: a sötét planéta eltakarja a fényest.

Gondoljuk el, ha mindazok a költemények maradnak „csak” szép verseknek: nem őrzi meg őket a nagy vér-özön, mint a kőszénrétegekbe temetett csigákat; hanem jön a katasztrófák helyett csendes folytatása a 48 előtti korszaknak; nincs honvéd, se ágyúdörgés, se kardcsattogás; csak gravamenek, nuntiumok, alsó, felső tábla és dikaszteriumok között; és most olvasná Petőfi, mint boldog családapa és egyetemi tanár, viharjós költeményeit!

*

Petőfi nem volt eszményi férfialak. Hátramaradt arcképei közül csak az az egy van igazán eltalálva, melyet a „Pesti Divatlap” mellékletéül rajzolt Barabás; ahol Petőfi két kezét hátratéve tartja, a többi mind eszményítve van. Termete szikár, közép nagyságú, arcszíne sápadt, szemei középnagyok, feketék, szemöldei szegletbetörött szatir kifejezésűek, az egyik éppen fölfelé hegyezett, orra hegyes, tövén a homloknál benyomott, sűrű, sodronykemény haja fölfelé szoktatva, szája kicsiny s egy rendetlenül előre álló fog miatt gúnyoros kifejezésre nyíló.

Egész lénye, megjelenése komor, zárkózott volt; inkább visszautasító, mint barátságos. Nyakkendőt nem viselt soha, ami a nyakát még hosszabbnak tüntette fel. (Ez a nyakravaló nem viselés később még végzetessé is vált rá nézve.)

Ámde mikor ezt a rideg arcot a költészet lángja megvilágítá, mikor egy költeményét elszavalta, akkor minden vonásában kigyulladt a lélek: tekintete sugárzott, alakja megnőni látszott, szoborszerűvé alakult; ilyenkor aki látta, hallgatta, belé kellett szeretnie: férfit és nőt magával ragadott.

S akit aztán megszeretett, attól megkövetelte, hogy éppen oly egészen átadja magát neki, úgy beleolvadjon a lelkével az ő lelkébe, mint ahogy ő teszi. Zsarnoka volt annak, akit szeretett. Egyetlen nézetkülönbséget nem bocsátott meg neki. Uralkodott a barátai fölött azáltal, hogy magához ölelte őket: azok pedig bálványozták őt. Mikor egyszer azt mondta a barátainak: „Mátul fogva egy évig mi tízen nem fogunk egyetlen költeményt sem írni a lapokba!” ráálltak. Ezzel megalkotta a „tizek társaságát”. S midőn az év letelte előtt ismét azt mondá, hogy már most dolgozzunk ismét „egy” lapba: mind követték.^[4] Anatémákat és abszolúciókat osztott.

*

Elzengve gyászát a Cipruslombokban holt ideálja után, szerelmi vágyai, emlékei és csalódásai meg vannak örökítve a Szerelem gyöngyeiben; de legragyogóbb költészettel vannak megírva a szerelmi boldogságát visszatükröző dalai.

Boldogsága paradicsomában még a hír egét is megtagadja, valamennyi vérszomjú bálványistenével.

„Egész babérerdőnél egy rózsabimbó többet ér.”

S boldogsága világában már hosszú életről, boldog megvénülésről ábrándozik. Majd meglepi ismét a látnoki ihlet. A fantázia a költő átka! Legédesebb örömeinek éjszakája eléje hozza a jövendő álmát.

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd:
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén s oda leviszem azt
Letörleni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is örökre szeret.

Petőfi, amíg élt, bizony szeretve volt. – Erős szerelemnek kell azt nevezni, mely egy gazdagsághoz, jóléthez, fényűzéshez szokott, imádóktul körülrajongott ifjú szép leányt arra bírjon, hogy dacolva a szülői haraggal, egy sorsüldözte költőhöz kösse az életét, aki dacban él az egész világgal s szíve hölgyének nem adhat más kincset, mint egész lelkét.

Hogy milyen mérhetlen kincs az ilyen egész lélek? arról ugyan ki beszél. Megszokott dolog, hogy az ember még azt az icipici kis lelkecskét, ami a testébe szorult, még azt sem adja oda a hitvesnek a maga egészében.

Az új családi otthonban csak nélkülözések vártak az ifjú nőre s ez közönséges emberi észjárás szerint szerencsétlenség.

Mai nap szegénységnek nevezné mindenki azt a sorsot, amelyet a költő és szerelme választott magának: nekik az dicsekedő boldogság vala.

Az ifjú pár menyegzői útja, melyet viharos családi jelenetek előzének meg, egy vendégszerető jó barát kastélyánál végződött, ki azt egészen átengedé nekik. Őszre hazakerültek Pestre. Egy szállást tartottunk; – régi jó barátok: – abban volt három szoba. Az egyik volt az enyim, a középső a közös étkező, túl rajta a harmadik, az volt Petőfiék lakása; író-, háló- és elfogadó-szoba egyben. Szerény bútorzat; a legbecsesebb a könyvtár: csupa díszkiadású művek, Béranger, Hugo Victor, Heine költeményei; a Girondisták története Lamartinetól, Shakespeare angolul, Ossian, Byron és Shelley.

Falain körül remek kőrajzú arcképei a francia forradalom kiváló alakjainak, azok között Madame Roland és Corday Sarolta. Ez volt az egyedüli fényűzése. Petőfinén sohasem láttam egyebet egyszerű fekete ruhánál, a haját rövidre viselte. Szép, kifejezésteljes fekete szemei közül az egyik kancsalított, de az igen jól állt neki.

Ebédnél bort egyikünk sem ivott; én addig sem, Petőfi pedig azóta nem, hogy megházasodott, a vacsorát pótolta nálunk a teázás. Ilyenformán az egész háztartásunk került havonkint harminc forintba. El kell ismerni, hogy jól gazdálkodtunk. Petőfinek volt havonkint száz forint biztos jövedelme a versei kiadójátul, nekem szintén annyi a munkáim után. Fejedelmileg éltünk belőle. Én természetesen föltétlen hódolója voltam Petőfinének; s megelégedésemet találtam abban, hogy Petőfit boldoggá teszi. Egyedüli mulatságunk volt néha elmenni a színházba, ha drámát adtak és Egressy Gábor játszott.

Petőfi operába nem ment soha. Még a színészi pálya élményei folytán gyűlölte a zenét, ahol sokat kínozták vele. Nem volt a háznál se zongora, se virág, még csak egy énekes madár sem. – És a nő mégis boldog volt; mert egészen az övé volt Petőfi.

*

Amit hűtlen barátokról írt verseiben, az elkeseredés egy pár esetben igen csekély okbul származó felhevülésben találja okát. Mint a Pákh Alberthez írt „Isten veled te elpártolt barát”. Mely költeménynek az alapját egy könyvjelző szalag képezte, melyet Pákh gyöngéd kezektől kapott s Petőfi tréfából eltüntetett. Azokkal, akikre valóban oka volt neheztelni, a jó pajtásokból irigy ócsárlókká vált apróbb-nagyobb irodalmi egyéniségekkel igen röviden elbánt, nehány prózai sorban odavágta, vagy egy gúnyoros versben kollektív adta ki nekik megvetését, külön vers általi megörökítésben csak a Honderűt részesíté.

S ha most, egy egész emberöltő idő után, visszatekintünk a Petőfi-korszakra, el kell ismernünk, hogy teljesen méltó volt a kritikusai elleni haragja. Azokat még csak elfeledheté, akik őt személyes gyűlölködésből ócsárolták. A versíróból kritikussá savanyodott középszerűség, az utánzásbul élődő féltehetség dühe az igazi lángész ellen nem fáj annak: inkább derültséget okoz neki, de inkább kínozza, ha költészete egész irányát megtámadják; ha jóakaratú tanácsok színe alatt éppen azt rosszalják nála, ami eredetiségével meglep, ami örökké szép marad, s aztán az ő vad, égre törő tüzével szemben odaállítanak egy másik jámbor, szelíd költőt, akinek becsületes modérateur-lámpája tetszés szerint egész öt-hat sztearin-gyertya fényeig felfokozható: s oktatják unalmas didaszkáliákkal, hogy attól tanuljon!

Petőfi egy egész új irodalmi iskolát teremtett maga körül, amit a magyar romantika iskolának szeretett ő maga nevezni. Ez irány volt: a magyar nép nyelvét irodalmi értékre emelni, a nemzeti sajátságokat irányban és eszmejárásban követni, a gondolat erejét tenni a kicsiszolt frázis helyébe: az igazi érzést fejezni ki a szenvelgő érzelgés helyett; a többit aztán hozzáadta a kiváltságos teremtő erő és költői ihlet, amit különös kiválasztottjának oszt a lelkek teremtője.

*

Elérte már a földfeletti régiókban, ami után vágyai emelték: a szerelemben a boldogságot; a költészetben a dicsőséget. S az eszményi diadalnak anyagi eredménye is volt. Egész Petőfi korszakáig nem érte el azt magyar költő, hogy mellékhivatal nélkül, vagy legalább akadémiai tagság nélkül, szellemi munkája után megéljen; még családot is tartson. Petőfinek az uradalma már biztos volt: a magyar közönség. Kiadója (Emich Gusztáv) kezelte azt a nagy dominiumot, mely ötven év óta gazdag aratást hoz.

Petőfinek huszonöt éves koráig megírt költeményei húsz hónapra biztosíták a tisztességes életmódot. Húsz hónapra! Egész életére!

Elérte már, amit az égben látott: a hírt, a boldogságot; csak az volt hátra, hogy azt is diadalra vezesse, ami földi bálványképe: a magyar nép, a szabadság.

Ez is eljött.

Március 15-ike volt. Ekkor írta meg a Talpra magyar! költeményét. Élő tanúja vagyok ennek a napnak: s elmondhatom, hogy az az óra, amelyben Petőfi e lángoló költeményét elszavalta a piac közepén, az ifjú Magyarország üdvrivallása között, fordulót képezett Magyarország történetében. Ettől a naptól számítja a magyar nép újjászületését; ezen a napon hullottak le a bilincsek a jobbágyok kezéről; ezen a napon lett szabaddá a föld és a szellem.

Ezt a napot „Petőfi napjának” nevezze a magyar nép; mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végig küzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága elleneseivel. Petőfi merész föllépése nélkül ki tudja meddig elforgatták volna a politikusok a szóbeszéd archimedesi csavarát. Egy reggeltül estig tartó fényes álom volt ez az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Mint két egymáshoz láncolt fegyvertárs, mentünk e nap fátuma elé, Petőfivel.

*

Petőfinek egy költeményéhez különösen teljes világítás kell, hogy eltűnjön mellőle az árnyék, melyet magára az író alakjára visszavet. Ez a 48-ban Vörösmartyhoz írott verse, melynek visszatérő végsoraiban azt mondja: „nem én tépem le a fejedről, magad tépted le a babért.”

Mi, akik a márciusi napok hevélyében részesültünk, azt hisszük, hogy nagy emberekké lettünk. Petőfi addig is követelte azt magának a sorstul. „Rómában Cassius valék, Helvetiában Tell Vilmos; Párisban Desmoulins Camill. Itt is leszek tán valami!” Nagy költő már akkor is volt. Ha követelése volt a sorson: emelhette volna azt Dantéig, Byronig. Nem! Neki nem Olympon volt a vágya; hanem a rostrumon, a tribünön. – Az élő költőtársak iránt nem volt féltékeny: Arany Jánost Homérnak nevezte és saját maga fölé emelte; hanem Kossuthra volt féltékeny: a politikai nagyságra. Annak a felkelő napjától féltette a csillagát.

S aztán keservesen tapasztalnia kellett, hogy a politikai dicsőség milyen hervadandó. Mire a márciusi ibolyákat a májusi gyöngyvirágok felváltották, akkorra úgy elfelejtett bennünket a világ – mint ahogy el szokták felejteni az ibolyákat a gyöngyvirág évadján. A képviselő-választásoknál Petőfi megbukott a saját szülötte városában. A többször megdicsőített puszta nem tudott semmit lelkesült dalnokáról. Az a nép, melynek szabadságát kivívta, kudarccal kergette el a nemzet legfényesebb lángszellemét; s megválasztott helyette egy helyi notabilitást: akinek nem voltak ugyan érdemei; de volt tele pincéje a választás előtt s üres pincéje a választás után. S e győztes ellenfél azután még magán-becsületében is megsérté Petőfit, s mikor ő lovagias elégtételt kért tőle, azt megtagadta. És a képviselő-testület elnézte ennek e vesztegetést, a lovagiatlanságot és Petőfi az egész országban nem kapott egy választókerületet: amidőn még a jámbor egykönyvű Táncsicsnak is jutott mandátum.

S még itt nem volt a kiábrándulásnak vége. Ha mint politikai celebritások megbuktunk is, megmaradtunk költőknek. Tehát még azt is meg kellett érnünk, hogy mint költők is megbukjunk.

Márciustól kezdve az addig általam szerkesztett „Életképeket” együtt szerkesztettük Petőfivel. És a kettős szerkesztés mellett e lapnak azon félévi folyama valódi kincstárát képezi a magyar szépirodalomnak. Itt jelentek meg valamennyi irodalmi matador legszebb művei. Vörösmartytól a Szent ember, Arany Jánostól a Rodostói temető, – Rákóczyné, – a Rab lelkek, – a János pap országa, – az Álom és való, Petőfitől minden számban egy, néha két vers, Tompától vers és próza; – itt jelentek meg Gyulai Pál, Szász Károly, Tóth Endre, Tóth Kálmán, Lisznyai, Lévay, Bozzai, Jámbor Pál (a kritika által Petőfi fölé emelt, most már hozzá megtért rivális) legszebb költeményei; Garay János utolsó munkája. Ide írtak Vasvári, Szilágyi Sándor, Pap Gábor, Kalmár, Lázár Kálmán, Dobsa, Helfy, Roboz István; – a magyar humor képviselői: Lauka Gusztáv, Bernát Gáspár. Itt láttak napvilágot eddig cenzúrai tilalom által eltemetett művek Martinovics és társainak összeesküvése; magam is sokat írtam minden számba. Soha annyi szépirodalmi írója a nemzetnek egy kalap alatt nem volt; – hanem egy mulasztást ejtettünk: – elhagytuk a lap mellől a divatképet. – S az az egy divatkép lenyomta az egész magyar literatúra súlyát Petőfiével együtt. A legnagyobb erkölcsi diadal közepett megbuktunk anyagilag. A szabad sajtó dicső esztendejében a mi lapunk leszállt háromszáz előfizetőre; az első félévben, a cenzúra idejében, volt ezerötszáz, úgy hogy a kiadónk év végére felmondott mind a kettőnknek.

De ne fogjuk rá az elmaradt divatképre; a politika ölte meg a lapunkat, a mindent elnyelő Astaroth, a politika. Senkinek sem kellett költészet, szépirodalom többé.

Petőfi lelkét még ez sem törte meg. Ő missziójában hitt. Várta a nagy katasztrófát, mely őt egyszerre a nemzet élére fogja emelni. S e hitének volt alapja. A politikai fordulatok oly gyorsan és oly váratlanul következtek, egyik esemény úgy taposott a másik kígyófarkára, hogy a mai nap nagyságainak sohasem volt odaígérve a holnapi nap.

Egy napon, melyet augusztus 21-ikével jelölt meg a krónika, nevezetes megállópontja volt a magyar politikának: az országgyűlésen a felállítandó honvédseregről vitáztak. – A radikális ellenzék hevesen támadta meg a kormányt, olyan fényes nagy alakoknak, mint Kossuth, Batthyány Lajos, Széchenyi, a legszenvedélyesebb kifakadások ellen kellett magukat és álláspontjukat védelmezni: a meggyőződés teljes ékesszólásával. Soha parlamenti életben ennél izgalmasabb, soha kínosabb jelenetek nem fordultak elő. Hiszen mind a két fél egyformán szerette a hazáját! – Azoknak a nagy fenkölt alakoknak végre könyörögniök kellett, hogy hagyják abba a pártok a szenvedélyes harcot; mert így elvész maga a haza. – Ekkor aztán szavazásra került a sor. A magyar kormány túlnyomó többséggel győzött a radikálisok fölött. Azok között, akik a kormány mellett szavaztak, volt Vörösmarty is. (Neki juttatott helyet az országházban a nemzet.)

És Petőfi meg volt felőle győződve, hogy nem az országgyűlésben, hanem az országgyűlésen kívül van a nemzet közvéleménye. E közvélemény bizományosának tartotta magát.

Ekkor írta meg azt a verset. Én kértem előbb: majd tiltakoztam ellene, hogy azt a közös lapunkban kiadja. Mégis kiadta (kényszerű távollétem alatt). Ezen aztán úgy meghasonlottunk, hogy egész Budavára ostromáig nem jöttünk többet össze egymással. A százötven fontos argumentumok hoztak ismét össze. – Itt volt már a magyar hadsereg: olyan dicső alakban, amilyennek ő álmodta, ő követelte; de ő nem volt annak többé tagja: kényszerítették, holmi meg nem figyelt formaság miatt, hogy a kardbojtot a karddal együtt letegye. – Utolsó költeményeinek egyike Egy goromba tábornokhoz ide céloz. – S ez a „goromba tábornok” Petőfi haragjának tárgya, a szabadságharc egyik legünnepeltebb hőse volt: az akkor magyar hadügyér, Klapka György; s ha ezzel koccant össze Petőfi, kit híjon fel bírónak, amidőn a legfőbb bíró, a közvélemény, azt, akit ő bepanaszol, koszorúkkal halmozta el; annak a harci indulóját énekli utcán, mezőn, táborban; ő róla pedig azt kérdezi: „ki az a Petőfi?”

*

Petőfi halálát még most is homály födi. Három-négy szemtanú különféleképpen adja elő, amit felőle biztosan tudni vél.

De növeli ezt a homályt még a kielégítetlen kérdések egész raja, melyet a gyászvégzet előzményei támasztanak az érdeklődőben, aki azon időket együtt nem élte át velünk.

Én, aki magam is benne voltam a rettenetes áramlatban, talán tudok némi világot támasztani a kétségek körül.

Miért kellett a végnapokban Petőfinek a csatatérre menni? Fegyvertelenül, paripa nélkül? senkihez nem tartozva? A küzdelem, az önvédelem lehetségét előre kizárva? S elvetve magától még a menekülés lehetőségét is, vesztett csata esetére?

Hogy nem tartották vissza e végzetbe rohanástul nejének ölelő karjai, kis gyermekének repeső kezei?

Mindezt csak az akkor érzett lelkiállapot magyarázhatja meg.

Hihető, hogy őt is abba a közös sírba temették, melyben 134 honvéd alussza örök álmát: a segesvári ütközet áldozatai. Éppen úgy, mint ahogy tömeghullasírba temették Schillert és Mozartot.

Emlék nem jelöli sírhalmát.

Az e csatában elesett Szkariatin orosz tábornoknak pompás síremlék van emelve: a honvédekre még nem került a sor, akik hazájuk szabadságát védték.

Schillert, a németek legkedvesebb költőjét, tizenhat év múlva halála után jutott eszébe honfitársainak, hamvaiban felkeresni; Goethe volt az, aki a koponyák közül egyben ráismerni vélt porrá lett barátjának maradványára. Annak emeltek aztán pompás síremléket.

Petőfi sírja fölött már negyvenkét év tövisbozótja burjánzik: talán lehetne, amíg kortársai közül él egy, kiválasztatni vele a fehéregyházi sírveremből azt a koponyát, melynek emlékkövet emeljen a magyar nemzet?

*

(Petőfi szobránál.) Aki Petőfi költeményeit végigolvasta, az egyúttal a legszebb regényt olvasta el. – Regényt, melyhez merész fantáziában mérhetőt költő ki nem gondolt soha: olyan regényt, mely kezdetétől végeig a legideálisabb szférákban folyik le és amellett a valódi, átélt, átérzett igazságon alapszik. Mekkora út és milyen merész pálya! az útvesztett kóborló nyomorától a megdicsőülésig. Élete változatos viszontagságaiból szóló dalaiban, tájleírásainak hangulatában ott találjuk a legemberibb realizmust, míg eszméi, vágyai az elérhetlenül magas ideál után törnek. És realizmusa ment a frivolitástól, hevülete az erotikumtól, föllengése a hamis pátosztul. Egy kiváló magas lélek története ez, aki élt azért, ami eszménye volt: el tudta azt érni, s midőn elveszté, maga is együtt veszett el vele.

Mikor Petőfi ércszobrát – szemben a királyi várpalotával lelepleztük, akkor mondám ezen szavakat:

Nem volt már se kard, se lant. Azt dalolta egykor: „A szerelem mindent pótol s a szerelmet nem pótolja semmi.” – Pótolta-e?

S közelgett az idő, hogy nem lett se haza, se nemzet, se szabadság.

Volt egy ember, aki Petőfit úgy szerette, mint fiát: Bem tábornok, Erdély visszahódítója: ahhoz tért vissza; nem harcolni már, hanem csak halálküldetését beváltani. Hisz a kardját is elajándékozta másnak: azt a híres tenyérnyi széles pallost, amit ő maga guillotine-nak nevezett. A döntő ütközetet a csatatéren nézte végig Segesvárnál, – fegyvertelenül.

Az a bolond kozák, aki Petőfit leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel.

Magyarország elbukásával Petőfinek az élete be volt fejezve. Utolsó költeményének címe: Szörnyű idők! S amit elmond, azzal végzi: vajjon, aki ezt a történetet hallja, nem veszi-e egy őrült, rémülésteli zavart ész meséjének? A halált nem félte soha; de egy költeményében azt írja: „Oh, de ez a börtön, ettől félek!” Ahonnan mások megőszülve jöttek ki, ő onnan megőrülve jött volna elő.

Jól járt, hogy meghalt! Dicső halála volt! Szép kezdete a halhatatlanságnak. Mi, akik megmaradtunk, mentül tovább húzzuk az idők terhét, folyvást kisebbek leszünk, míg az ő alakja, mentül távolabbra halad az időben, annál magasabbra nő fel.

Jól történt, hogy porait szétszórták a szelek; így minden magyarnak jut belőle egy porszem, s minden porszemében él a hazaszeretet és a szabadság.

Én azt hiszem, hogy ő maga is jelen van itten!

A szellemnek ott kell lakni a szoborban, melyet az igazságosztó utókor nevének megörökítésére emelt.

Ez a szobor lát, érez és gondolkozik.

S a szellemek igazságosak: világosan látnak s szenvedély nélkül ítélnek.

Láthatja ez érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme poraitól megvált.

A népszabadság, melyet ő még mint gyémántot keresett és megtalálva, annak tartogatott: ma már közönséges hasznos úttöltő kavics, félthetetlen, elveszthetetlen.

Láthatja Budapestet, s ítélhet felőle, hová emelkedett az a város, melyről ő egykor oly tréfásan énekelt.

Láthatja, hogy amit Vasúton írt dalában ábrándul óhajtott, hogy Magyarország át legyen hálózva száz vasúttal: íme beteljesült. „Ha nincs elég vasatok, törjétek össze láncaitokat s lesz elég.” Ez is megvan: nincsenek láncok.

Láthatja, hogy a honvédsereg újra fennáll: erőben, hazaszeretetben a régivel versenyző, hogy Magyarország soha eddig nem bírt erejében áll a jövendők feladatai előtt.

Láthatja, hogy van erős pártküzdelem; de valamennyi párt csak a nemzet jólétének, hatalmának öregbítésében versenyez; különbség közöttük csak a cél felé haladás időmértéke.

Láthatja, hogy van szabad sajtó, egész légiójával a szellem harcosainak, s az olvasóközönség száma – tábor: egész ország! S a harcosok között nincs egy magyar sem, ki ne a szabadságot, a felvilágosodást, a haza nagyságát követelné; ha volna, nem lenne, aki olvassa.

Láthatja, hogy szépirodalom, tudomány, művészet, technika, ipar és kereskedelem mind úgy kifejlődött; olyan polcra hágott, hogy Magyarországnak nem kell többé könyörögni az elfoglalt helyért a művelt világban.

És láthatja, hogy az, amit kincsül hagyott hátra: lánglelke művei százezernyi számban vannak elterjedve széles e hazában s otthon vannak a főúr dísztermének mozaik asztalán, éppen úgy, mint a földműves mestergerendáján. – Szárnyaik is nőttek: berepülték már a kerek föld világát. – Az a német nemzet, kivel annyi viszálya volt, – maga nyitott utat szellemkincseinek a széles világba; angolok, franciák, olaszok és svédek, lengyelek, spanyolok világot gyújtottak nála; Petőfi versei átmentek az óceánon az újvilágba, meglátogatták Japánt és Kínát s mint a nap, úgy tértek vissza kelet égalja felől. – És minden földön, amit bejártak, hirdették a magyar dicsőségét.

És nem hiába hirdették, azt is jól láthatja.

És még egyet láthat.

Azt, hogy „van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé”.

S aztán hallgathatja, mit suttog fülébe a korszellem nemtője.

Hogy minden haladni fog előre a magasság, a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szívének is meg kell dobbannia.

Jönnek még idők, amikor ennek a szobornak érckeble úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvá lesz s világítani fog az éjszakában!

A hazaszeretetnek, a szabadságnak zsoltára ez a könyv, melynek címe: „Petőfi költeményei.”

[1892]