Tisztelt közgyűlés!

Egy éve múlt, hogy a Petőfi-Társaság megalakult.

Minden kezdés nehéz, a mienket még a nehéz év is súlyosította.

Izgalmas belviszonyok, s viharos külesemények lefoglalták a közérdekeltséget, a nemzeti költészet, a hazai szépirodalom szamára csak töredékei maradtak a közönség részvétének.

És társaságunk e töredékekből is tudott alkotni, építeni. Működésének eredményét a titkári jelentés fogja összegezve bemutatni.

Második évét újabb, szilárdabb alapon kezdi meg társaságunk. Nemcsak a magunk, de a haza érdekében is óhajtjuk, hogy kedvezőbb viszonyok között, jobb csillagzatok befolyása alatt.

Óhajtjuk, hogy az új évben ne tépjenek le minden babért a világharcok hősei: az olympi játékok szellembajnokai számára is hagyjanak fenn valamit. Ha pedig a végzet a nehéz megpróbáltatás korszakát mérné ránk, akkor azt óhajtjuk, hogy szellemharcosaink tolla ne a pártviszály epéjébe, hanem régi dicsőségünk fényes színeibe legyen mártva.

Mert nem tartjuk azt, hogy „inter arma silent Musae”.

A fegyverek között is van a költő lantjának magas hivatása. Hitünk szerint a szépirodalom férfiainak feladata az, hogy amíg lehet, az egymással versenygő nemzetek közé álljanak: eszméik kicserélése, kölcsönös átültetése által a népek egyetemét felvilágosítsák, hogy a kerek földön a szeretet a szép és nemes iránt, a hazaszeretet és a szabadságszeretet minden nemzetnél egy és ugyanaz; de ha elkerülhetlen a harc, akkor feladata a nemzeti költőnek, hogy nemzete zászlóinak előtte járjon, s miként a walkürök, még a halálban alvókat is feltámassza szavával.

Példánk a hősdalnok, akinek nevét társaságunk viseli.

Ő általa lettek közvetítve, kölcsönösen kicserélve azok az örök eszmék, amik minden nemzetet közel hoznak egymáshoz: műveiben megtanulta a művelt világ minden nemzete szeretni azt, amit mi szeretünk: megismerni a saját házi bálványait azokban, amiket mi imádunk.

S mikor harcra kellett buzdítani: az ő dala kezdte el a harcot, s ez a harc végezte el az ő dalait.

Méltán eszményképe maradt az utóivadéknak.

S itt még egy tényt meg kell említenünk, ami másutt tán nem lesz följegyezve, de amiről számadással tartozunk a közönségnek: a Petőfi-keresés epizódját.

Nem látta őt senki meghalva, nem tanúskodik senki arról, hogy eltemették. Ezért fennmaradt a hit, hogy még élhet.

Én sem osztani, sem elutasítani nem tudom e hitet.

A múlt évben több tekintélyes hazafitól kaptam egyenes felszólítást, hogy a Petőfi-Társaság nevében tegyek lépéseket a hazai kormánynál ez aggályos kérdés eloszlatására.

A kérdést megtettük, némi útbaigazító nyomok látszottak előttünk; meg is nyertük az ígéretet a legcélszerűbb eljárás iránt, aminek természetesen csak nemzetközi nyomozások útján lehetett megtörténni; – hanem ekkor a véletlen, vagy talán a furfang közbehoz egy ármányos csalót, ki felhasználja a közérdekeltséget együgyű álarcásságra, s a mi kegyeletteljes kutatásunkból csinál egy nevetséges paródiát, szélesre taposva az alig sejtett nyomokat, amiket aztán a világra szóló harc északi szele végképp eltakart hófuvataival.

De ez mégsem oldott fel bennünket azon kötelezettség alól, hogy kedvezőbb idők fordultával, nemzetünknek e kérdés iránt teljes megnyugvást szerezzünk.

Ha az éjsarki utazó Franklin feltalálásáért a mívelt világ nemzetei egyik expedíciót a másik után kiküldeni ki nem fáradtak: a mi Petőfink is megérdemli, hogy legalább egy kérdést bocsássunk vitorlára azon táj felé, amerre eltűntnek hisszük.

Hogy él-e még, azt hitemmel nem erősíthetem, de bizonyosságot szerezni, bárha tagadólag legyen is az, kötelességünknek tartom.

Köszönöm tisztelt közönségünknek, hogy társaságunk működését eddig is részvétével kísérte; kérem, ne tagadja azt meg ezentúlra sem a Petőfi-Társaságtól.

Adjon az ég nemzetünknek egy olyan boldog évet, amilyent legnagyobb költője álmodott valaha!