Üdvözlégy emlékezetes hajlék, aki Petőfit születni láttad. Új gazdád, a magyar irodalom nevében üdvözöllek.

Mint a költőnek egykorú pályatársa, a magyar írói és művészi kör számára birtokba veszem Petőfi születése házát. Engedjétek meg Ti, kik ez ünnepélyes ténynek tanúi vagytok, hogy a vén pályatárs, a régi jó barát elmondja, amik e ház küszöbén belől lelke elé tódulnak.

Ifjú koromban, mint költőt mindig magam előtt láttam Petőfit; mint jó barátot mindig mellettem; – azóta hosszú idő múlt el, de a költő még most is mindig előttem repül, a jó barát most is mellettem áll.

Ő volt az, ki engem az irodalmi pályára buzdított, melyet még akkor életpályának nem neveztek s melynek vándorait szülők megsiratták, megtagadták.

De a pálya végén álltak eszményképeink: a „nemzet” és „szabadság”.

Oh, akkor azokat még keresni kellett!

A nemzet szolgája volt az idegennek, a nép szolgája volt az urainak s a szellem szolgája az anyagi erőszaknak.

A szabad szó bilincsbe volt verve; de ha járnia nem lehetett, voltak szárnyai, tudott repülni.

E szárnycsattogást, keverve a lánccsörgéssel, halljátok Petőfi költeményeiben.

A gunyhónak, a pusztának, a népnek jogát – a zöldasztalnál és a fényes Olympon vitatták a dalok.

Amit hatalmassá akart tenni, előbb ragyogóvá tette, s amit elébb elismert az Olymp, elismerte utóbb az ország; – a népet, a gunyhót, a pusztát mint hatalmat.

Ő mindazt, mit maga elé tűzött, ki is vívta, kivívta a népszabadságot, kivívta a szellem felszabadulását. Senki segítsége nélkül, egyedül lángszelleme által.

Még magasabbra vágyott; még merészebb célok után tört, s ahol nem volt elég a lant, felvette a kardot, s amiről dalolt, amit dicsőített, azért meg is tudott halni.

Utolsó dala kardcsattogás volt.

Minő rövid idő alatt, milyen hosszú életpályát futott át! Irigylésreméltó volt az élete, irigylésreméltó a meghalása, irigylésreméltó a halhatatlanná léte.

Élt kora ifjúságától kezdve abban a teljes tudatban, hogy amit teremt, az őt halhatatlanná fogja tenni, s azért őt áldani fogják és annak az előérzetében, hogy a szent eszmékért, amik felhevítik, ifjan fog meghalni.

És meghalt úgy, hogy örökké ifjú maradt.

S még halva sem hagyta magát egy szűk sírba összeszorítani: eltűnt, mint Romulus, mint Élias, a felhők közé temetkezett.

S amint nő az idő, úgy nő vele együtt szellemalakja. Minél jobban távozik, annál magasabb lesz. Ez a halhatatlanság jelvénye.

Míg élt, az egész hazát besugárzotta fényével, holta után körülragyogja az egész földet, s lánglelke sugarainál melegszenek a kerek világ minden népei. Petőfit, a magyar költőt, s általa a magyar nevet, ismerik a kevély népek úgy, mint az alázatosak.

A büszkén emelkedő főváros utcát, piacot avat fel nevével, a nemzet ércszobrot emel emlékének, elsőrendű művészek versenyeznek munkái feldíszítésében, s mindenütt otthon vannak azok, az úrhölgy mozaik-asztalán, s a földműves mestergerendáján.

E megörökítő emlékek közé sorozzuk ezt a hajlékot is. Az új gazda, aki ezt birtokába veszi, a magyar irodalom és művészet, maga sem halandó. Élni fog az, míg csak magyar nemzet él, Magyarország áll: az pedig élni és állni fog, míg ez a föld s ez az ég lesz. S ez új gazdának gondja lesz az időtlen időkig, hogy az a hajlék épen fennmaradjon, ha roskadoz, újra helyreálljon, soha el ne múljon; hogyha a nagy szellem vissza-visszavágyik, bekalandozva a kerek világot s az egek csillagképleteit, ebben a csendes kis otthonban mindig megtalálja azt a helyet, hol most is visszazöng még az elnyugtató bölcsődal: „Cserebogár, sárga cserebogár.”

Tudni fogunk így egy helyet, ahol vele holta után találkozunk.

Sírját úgysem találjuk fel.

Hamvait szétszórták a szelek.

Annál jobb.

Így mindenikünknek, minden magyarnak jut belőle egy porszem.

Legyen e megosztott porszemnek temetője szívünk.

S az örökbe jutott porszem tanítson bennünket úgy szeretni nemzetünket, ahogy ő hitt, oly igaznak lenni, amilyen igaz volt a költő.

Áldás legyen rajtad, emlékezetes hajlék: légy megtelve dicső szellemével örökké! Isten keze takarjon be minden vészek elől, vezessen küszöbödre minden boldogságot. Petőfi szülőhajléka alatt múló szava legyen a fájdalomnak, tartós az örömnek, futó vendég legyen benne a baj, rendes szálló az áldás.

[1880]