Mintha most is előttem látnám azt a délceg alakot, azzal a lángoló, sugárzó arccal, a dacos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, azt a szívből jövő, szívig ható hangot, amely hű kifejezője volt a lelki indulatainak.

Minden igaz volt nála: szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem mérsékelt.

Aki így tudott szeretni, így tudott gyűlölni, annak nem lehetett e földön megmaradni többé, amint nem volt szabad többé szeretni és gyűlölni.

Olyan ifjú volt és mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt meg. Mi többiek tudhattunk még ketté vágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, hol láncra vert kéz börtön falára karcolja keserű gondolatait. Neki meg kellett halni.

Dicsőséget annyit szerzett rövid üstökös útjában, hogy nevét ott hagyta az égen fényszikrákban megörökítve, amelyek soha le nem hullanak.

Nem is halt meg. Hányszor feltámadott. Ott él minden magyar szívében, házában. Mentől tovább távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja.

Félszázad múlt el azóta. Más embert eltemet az idő. Petőfit magasra emelte. Míg magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja be a hazát és világot!

[1899]