A kritikusok azt mondják erről a darabról, hogy „tiszteljed a te tatádat és mamádat, hogy hosszú életű légy a színpadon”, s úgy látszik, hogy haragusznak Szigligetire a mamáért. Én azonban, aki Szigligetinek sem apja, sem anyja nem vagyok, nem veszem ilyen érzékenyen a dolgot, s bevallom őszinte szívvel, hogy én olyan jól mulattam ezen a darabon, ahogy csak illett, s ha egyik érdemes kollégám hangokat hallott a vivátozók között, amik még meg sem csattantak, hát azok az én hangjaim voltak. (Szánó mosolygás a centrumból.) Tudni való, hogy a kakas valamennyi mind tenor. Van ebben a darabban egy békében élő házaspár; kiknek családi konstitutióját minduntalan ostromállapotba helyezi a mama: a mama feltüzeli a leányát, hogy ne engedjen a férjének, a férj elbujdosik a háztul, vendéglőbe megy; a mama ott is üldözi, elhagyogatott kesztyűk, zsebkendők nagy galibát idéznek elő, öregbíti azt egy furfangos inas, aki szereti magát úrnak nézetni; végre kibonyolódik minden félreértés szépen, a mamának kezet csókolnak, de mégis megkérik, hogy csak főzessen ezután külön konyhán, s azontúl boldog lesz minden ember, amíg tudniillik a „mamát” ismét elő nem adják, amikor megint minden újra kezdődik. Az alakok nem újak, az ember azt hiszi, hogy mindenikkel találkozott már itt-amott az életben; amit a kritika nagyon hibáztat, tanácsolván a színműíróknak, hogy menjenek új alakokért a holdba. Utoljára is a közönség jól mulatta magát, s én nem vagyok elég bátor abba a vitába beleszólni, mely legközelebb szőnyegre került: hogy tudniillik van-e a közönségnek annyi esze, mint a jámbor újdondásznak, aki őt lepirongatja, ha nem úgy táncol, ahogy ő fütyölt neki?

A jutalmazott színmű Szigligeti jobb vígjátékai közé tartozik s mindenesetre nyereségnek nevezhető színpadunkra nézve, s aki ellenkezőt állít, titkos drámaírás gyanújába keveri magát.

Kakas Márton

[1857]