A csillagászok évezredek óta észlelnek az égen egy csillagködfoltot, melyet Kassziopeia névvel jelöltek meg. Ha csupa csillagokból van is, mégis folt az égen. A tizenhatodik században a világhírű csillagász, Tycho de Brahe egy este egy hirtelen támadt központi csillagot fedezett fel a Kassziopeia ködfoltjában: az égitest egyre növekedett, hónapok mulva versenyzett nagyságában a Jupiterrel, fényességében a Siriusszal, úgy hogy déli nappal is látható volt az égen. Azután amilyen gyorsan támadt, oly arányban el is mult.
Bánk bánról elmélkedvén, jut eszembe ez a csillag-tünemény. Ez sem mese, nem legenda: igaz történet.
A magyar történelem egén is van egy ilyen csillagködfolt II. Endre király koronás hitvesének, Gertrudnak meggyilkolása Bánk bán, a nádor által.
Ennek a történetnek az alakjai is mind fényes neveket viselnek: vannak közöttük főispánok, bánok, zászlós urak, sőt egy magas állású főpap. És aztán maga a nádorispán: a királynak az országból távollétében helyettese; de ha megannyi csillagok is mind, a történet, melyet alkottak, ködfolt maradt a magyar nemzetélet firmamentumán, melynek elemzése nehéz feladat a multat vizsgálónak.
Hogy a hőslelkű, a lovagias, a hűséges magyar nemzet fő-fő emberei összeesküvést koholjanak, melynek célja megölni a királynét! Hogy férfikéz gyilkot emeljen egy védtelen asszony ellen, akinek a homlokát a szent krizma érinté, aki a szeretett királynak hitvese és Szt. Erzsébetnek édesanyja, s hogy e rémtettet maga a király helyettese hajtsa végre, aki ha gyilkolt, csak balkézzel szúrhatott, mert a jobb kezében a királyi pálcát szorítá!
És erre a tettre az ország első főpapja is buzdítá az összeesküvőket, történelmi nevezetességű, orákulumszerű mondatával: „reginam occidere nolite timere bonum est. Si omnes consentiunt ego non contradico.” Melyből az értelmi jegyek fölcserélésével azt is lehet kiolvasni, hogy „tegyétek”, azt is, hogy „ne tegyétek”.
Növeli a ködfolt homályát az a tény, hogy az országába visszatérő király hitvese gyilkosát, Bánk bánt, nemcsak hogy meg nem bünteti, sőt nádori tisztjében továbbra is meghagyja.
Ebből a ködfoltjából a magyar történelemnek alkotott egy teremtő lángész egy olyan fényes csillagot, aminő a Kassziopeia lehetett.
Teremtő lángésznek kell őt neveznem, mert kész anyag, kínálkozó adat nem sok állt rendelkezésére, mely nagy alkotásában segélyére szolgáljon.
Ami krónikás könyvek könyvtárainkban rendelkezésére állhattak, azok inkább félrevezették volna.
Pethő Gergely krónikájának följegyzése szerint Gertrud királyné megölése azon korszakra esnék, amidőn II. Endre király a magyar keresztes hadakkal a szentföld felé vonulna. Ez a krónikás nem tud semmit arról, hogy a királyné által elkövetett uralkodási hibák mint lázíták fel az ország nagyjait, magát a népet, a bitorló, a zsaroló idegen faj ellen, melynek személyesítését a királynéban látták; csak a megsértett férji becsületet állítja oda a bosszú indokául. Szerinte Bánk bán azonnal sietett a király után, akit utólért Konstantinápolyban, s a véres tőrt, mellyel Gertrudot megölte, a király kezébe nyujtva maga kéri a szigorú ítéletet saját fejére. És a király nemhogy visszasietne a gyászeset után az országába – Bánk bánt még biztatja, hogy menjen szépen haza és kormányozzon rendén, ő utazik odább a szentföldre hadakozni, s csak e hadjárat befejezte után, hazatért nagyszámú ereklyék kíséretében (mely között a krónikás szerint felemlítendő ama kőveder, melyben Krisztus urunk a vizet borrá változtatta), tüstént másodnapon mingyárást törvényt üle Bánk bán fölött s kimondá a szentenciát, hogy a királyné asszony méltán öletett volna meg és Bánk bánnak mentséget ada a király.
A krónikaírót Valkai András vezethette félre, aki Bonfinius nyomán írta: Az nagyúr Bánk bánról való históriát, miképpen az András királynak feleségét megölte az ő nagy vétkéért, amely szintén Konstantinápolyba utaztatja a nádort a véres tett után, ki ott a király előtt ekként igazolja cselekedetét:
Mert feleséged, én asszonyom Gertrud,
Kit én olynak véltem, mint szent Ruth,
Oly dolgot művelt, ki megmondásra rút,
Halálára ki volt választatott út.
Valkai szerint a király nagy megnyugvással fogadja Bánk bán előadását, szép kegyesen visszaküldve őt országába, míg ő maga tovább megy tábort járni Ázsiába, s csak visszatérte után veszi számon a feleségét Bánk bántól, aki úgy nyilatkozik a felhívásra:
Én öltem meg a te feleségedet,
Im kezedbe adom az én tőrömet,
Amellyel megöltem feleségedet,
Ölj bátor ezen tőrrel engemet.
A király azonban nem él ezzel a felhatalmazással:
Az Bánk bánnak király igazi törvényt tőn,
Ki megszabadulássa Bánk bánnak lőn,
Híre neve királynak azért jó lőn,
Mert igaz András király ő neve lőn.
Ez egy olyan lehetetlenségekkel, lélektani képtelenségekkel rémkedő történet, mely alapjában vetekedik Macbeth és Lear király meséjével.
És ezt a történelmi adatot választotta drámai tárgyul egy magyar fiatal költő.
Valóban oly nagy bizalmának kellett lenni a lelkében lakó teremtő erőhöz, mikor e tárgyat fölemelte, mint annak a brit óriásnak, s hogy el nem ejté, amit fölemelt, arról tanúskodik művének minden lapja, minden mondása, s az egésznek a megalkotása együttesen.
E század második évtizedében, 1814-ben állt készen ez a mű.
Aki e drámát végigolvasta, meg kell győződnie, hogy ez a munka nem készült el azon rövid haladék alatt, melyet egy pályadíj kihirdetésének és a pályamű benyújtásának határideje megszab. Évek sorának kellett azt megérlelni, az ifjú hős lelkesedésének a férfiúi hideg ész uralma alatti működésével.
Azokban az években, amidőn a dráma egy magyar költő ifjú szívében kaotikus ködfoltból csillaggá tömörült, egész Európa harcot viselt „egy” nemzet ellen, mely világháborúnak első oka az volt, hogy „az” a nemzet királyát és királynéját megölte, s ebben a hadjáratban a magyar nemzet is részt vett hősi önfeláldozással és királya iránti törhetetlen hűséggel.
Bánk bán írójának tudnia kellett azt, amidőn drámájának kereteit megalkotta, hogy ezt a művet nem a vele együtt élő kortársak számára írja: hogy ennek az egész alapeszméjétől, irányától, hangulatától a jámbor, királyhű bírálók visszariadnak: – nincs színház, melyben előadhassák, – nincs mecénás, aki kiállítási díszéről gondoskodjék, – nincsenek színészek, akik az ő szellemóriásait élő alakokká varázsolják: – és nincs közönség, amely ezeket az eszméket, ezt a nyelvet, ezt a költészetet megértse, felfogni bírja.
Ellenben van cenzúra, mely e mű színpadra hozatalát minden irgalom nélkül betiltja.
És Katona József mégis megírta Bánk bánt, abban a biztos tudatban, hogy majd talán késő aeonok mulya, amikor már ő maga a föld alatt porladozik, ott fog az emelkedni, mint egy „monumentum aere perennius” ismeretlen sírja fölött.
*
Ki volt Katona József?
Életírói azt jegyzik föl róla, hogy egy kecskeméti szegény takácsnak a fia volt.
Itt csak a „szegény” melléknév a tévedés.
Abban az időben a takácsok nem voltak szegények, amidőn minden ember a saját házánál fonott vásznat viselte fehérneműnek, otthon szőtt abroszához törülte kését. Még az én jurátus koromban is az anyám és nővérem fonta vászonban ruházkodtam. Akkor a takácsok derék, tekintélyes polgárok voltak. Katona uram hites polgár is volt a polgárhatóság korszakában, melynek Gyenes Mihály inzsellér volt a főbírája. Én még láttam a házát, diszes úri lak volt az, midőn tizenkét évvel a költő halála után az említett Gyenes Mihály családjánál találtam két évig édes otthont.
Derék házigazdám jól ismerte Katona Józsefet mint ifjú költőt is és később, mint hivatalviselő férfit, és sok adomát tudott felőle mondani.
Katona József kitűnő nevelésben részesült. Atyja tízéves korában Pestre hozta őt fel a gimnáziumba, ahol lakása az egyetemi könyvtár épületében volt; a jogi tanfolyamot is Pesten végezé. A jogtanulás befejeztével, ismét a fővárosban tölté, ahogy szokás volt, a juratériát. Ezalatt is szorgalmasan járta a királyi Curiát és a könyvtárakat.
Egyszer aztán híre futamodott az alföldi városban, hogy a fiatal Katona József komédiások közé keveredett, azokkal összeszőtte a sorsát s eltűnt a világban. Szülői nagy szomorúságban voltak miatta; azt sem tudták huzamos ideig, hová lett a szeretett fiuk.
De nemsokára megvigasztalta őket jó, jámbor szomszédjuk, a gelencsér, ahogy azt a házigazdám elmondá előttem: „ne búsuljon kegyelmed Katona uram, rátaláltam már a fiára; ott láttam a halasi vásáron: fehér köcsögkalap volt a fején: úgy táncoltatta a medvét.”
Ez a fogalma volt az akkori közönségnek a színészetről, a komédiáról, hogy az egyenlő mesterség a medvetáncoltatással.
*
Katona József színészi pályáját vázlatozva találjuk Toldy Ferenc magyar irodalmi kézikönyvében.
Katona József még joghallgató korában kedvelte meg a színészetet. Itt működött akkor a rondellában egy magyar színésztársaság. Ez a rondella egy, a pesti Dunaparton ottfelejtett ódon bástyakörönd volt, színházzá átalakítva. A társaság igazgatója volt Benke József, kitűnő tragikus színész, tudós fordító, később miskolci tanár, számos gyermek atyja, akik közül egyik, Laborfalvi Róza, lett az én nőm. Ennek és Balog Istvánnak a társaságánál szerepelt Katona József mint színész. Tehetségét bizonyítja az, hogy Hamletet játszotta. Itt kellett megismernie Shakespearet. Korábban írt darabjai, számszerint tizenegy, inkább Kotzebue és Iffland tanulmányára vallanak, s nem is sejtetik azt a lángészt, mely Bánk bánban megnyilatkozott.
Színészkedése azonban csak műkedvelői kirándulás lehetett, „delectans actor”: mert ugyanazon időben az ügyvédi censurát is letette s diplomát nyert. Hiszen jogász koromban én is játszottam többször a színpadon, sőt rendező is voltam, – csakhogy akkoriban már nem tartották Kecskeméten a szavaló-művészt csepűrágó komédiásnak.
Nem írhatom meg a Bánk bánról szóló elmélkedést anélkül, hogy magának a szerzőnek 1819-ben nyomtatásban megjelent munkájához írott előszavát ne közöljem.[1]
„Ötödik éve, hogy készítettem e darabot, mikor az Erdélyi Múzeumban a kolozsvári leendő játékszíntől fölszólítás hirdettetett. Nem volt-e pénz, vagy, amit szégyen volna hinni – nem találtatott valamire való munka és így a neszt csak az idővel akarták meghalatni? De valójában a híre el is némult, vagy én legalább nem tudok róla.”
– Hát biz ez úgy van. Katona József nem tudott róla. Azon időben még nem volt napi sajtó, csak heti füzetek. Az Erdélyi Múzeumnak egyik számában megjelent a pályázatról közölt tudósítás. De hát ki olvasta Magyarországon az Erdélyi Múzeum íveit? A pályabírók ítélete szerint beküldött tizenkét pályamű közül legjobbnak találtatott a Pártosság tüze, szerzője Tokody János, de az is oly nagy hibákban leledzett, hogy a pályadíj kiadása megtagadtatott tőle. Azonkívül még Bolyai Farkas három színműve s egy Kisfaludy Sándornak tulajdonított dráma, Kun László, találtatott dicséretre méltónak; de Katona József Bánk bánja még csak megemlítésre méltónak sem véleményeztetett.
És ezt Katona József sohasem tudta meg. „De valójában a híre el is némult, vagy legalább én nem tudok róla.” Így folytatja előszavában:
„Részemről elegendő hálát nem adhatok, hogy így esett; mert megvallom, hogy gyengét írtam; mindazonáltal ezzel nem azt célozom, hogy most egy Phönixet mutatok elő, – nem, hanem csak jobbat. Éles szemek olvasgatták és figyelmessé tettek a szépre úgy, mint a rútra: most is gyönyörködve olvasom Bárány Boldizsár úr akkori barátomnak írásban adott Rostáját. Mindenkori szíves emlékezetem legyen köszönetül.”
Ezután igazolja a szerző, hogy miért választotta a királyné öccse számára az Ottó nevet: holott történetíróink nem egyeznek meg abban, hogy Bánk bán szerencsétlenségét Gertrudis királyné melyik öccse okozta: Eckbert bambergi püspök, Ottó burgundiai pfalzgróf, Henrik istriai márkgróf és Berchtold, kalocsai érsek, egy tudatlan fiú. Katona választása Ottóra esett. Szerző engedelmet kért Ottótól, ha nevéhez köti öccsének esztelenségeit, de hogy valósággal Berchtoldra gondolt, azt sejteti, amidőn Bank bán felhányja a királyné öccsének bíboros voltát.
A másik képzeleti alak volt Bánk bán felesége, kit Katona József Csery „Ottó” című, németből átdolgozott regénye nyomán Melindának nevezett. Előszavában futó fény lobbant végig munkája alakításán. Csak azután, hogy drámája elkészült, akadt egy iromány a kezébe, melyben az van: Michael és Simeon Miczban spanyol testvéreknek volt egy világszerte híres szépségű hugok, kit Benedictus (Bánk bán) Konrád grófnak a fia vett el. „Elismerem tehát Melindát spanyolabbnak, írja a szerző, s nem győzök eléggé csodálkozni a véletlenségen, midőn Mikhált és Simont idekevertem, anélkül, hogy akkor a vérséget gyaníthattam volna is.”
Szerzőnek ebből a följegyzéséből azonban megérthetjük, hogy milyen nagy különbségnek kell lenni az első Bánk bán színműve és a között, melyet átdolgozásban ismerünk. Hiszen a bojóti spanyol testvérek gyöngéd szeretete Melinda és gyermeke iránt az egész darabon végig szövődik s fénypontját képezi azon izgalmas párbeszédnek, mely a IV. szakaszban Gertrudis és Mikhál bán közt lefoly.
Az erdélyi irodalmi pályaverseny s a dráma kinyomatása között öt év telt el. Ezalatt tökéletesítette Katona Bánk bánját azzá, aminek jelenben ismerjük.
Az ifjú költőnek már akkor tisztában kellett lenni a feladatával, amidőn múzsája sugallatára e nehéz tárgyat kiválasztá a magyar nemzet történetéből.
A történetírók, a krónikások durva észjárását helyre kellett neki igazítani. A költőnek ez nemcsak szabadsága, de kötelessége.
Jól mondá egykor Kazinczy Gábor előttem: „A história a poézisnak nem guvernantja, hanem csak öltöztető szobaleánya.” Hogy Bánk bán krónikájából magasröptű történetet alkosson meg, mely a költészet szárnyain az igazság világába emelkedik fel, más királyt, más királynét és más Bánk bánt kellett neki megteremtenie, mint aminőket a krónikák eléje rajzolnak; a mellékalakokat pedig s azt, mely szenvedő szerepet visel, de mégis főszemély a költeményben. Bánk bán feleségét egészen költői fantáziájából kellett előállítania. Melindát az avult papirosok „Totának” nevezik, s elbukását saját temperamentumának róják fel.
Katonának legelőször is meg kellett teremtenie képzeletében ama régmult kornak egyetemes képét: a hatalmukat féltő, az idegenek uralmát nem tűrő magyar főurak lázadásra törő szövetségét: a kizsarolt jobbágyság keserves helyzetét. – Az első személyesítőjére talál Petur bánban, a második Tiborcban. Mérséklőül áll közöttük a két meghonosult spanyol testvér, akiknek vérét még nem forralja fel a magyar nemesi büszkeségnek idegent elperzselő sárkánytüze. Ennek a vér-világításnak árnyékául szolgál a királyi udvar sivár könnyelműsége, mely a léha Ottó hercegben s a kalandor Biberachban talál kifejezést, s ehhez járul az ellenkező világítás Gertrudis uralkodni vágyó, hatalma érzésében elbizakodott alakjában. Az ellentétek egymással szemben tornyosultak.
De megjelenik közöttük a történet vezéralakja, Bánk bán az egész ember, egész férfi, egész magyar. Megjelenése, hatalmas beszéde lecsillapítja a kitörni készülő lázadást. A főurak meghajtják dacos fejüket s a kesergő jobbágy elhallgat ínséges panaszával.
Ekkor jön a tragikai fordulat a dráma közepén. Bánk bán hírül veszi nejének meggyalázását Ottó herceg által, látszólag a királyné beleegyeztével s erre a szívét találó mérges tőrdöfésre a nagy államférfi, a kormányzó bölcs egyszerre átalakul azzá, amivé minden egész embernek, egész férfinak, egész magyarnak át kell változnia: halálra sértett becsülete megbosszulójává.
A féltékenység szikrája kellett hozzá, hogy ő is úgy lángra gyulladjon, mint a többi: még jobban azoknál.
Érezzük, hogy nem lehet, nem beszélhet máskép. De Bánk bánnál a démon is ember.
A költő művészi keze tartóztatja a kitörni készülő katasztrófát. Bánk bán, még Melindával történt találkozása után is, még Tiborc ismételt panaszait megértve is, a nádori méltóságát megillető mérséklettel beszél királynéjával: tűri annak keserű szemrehányásait, ingerlő gúnyorát s csak becsülete elrablójanak, Ottónak megjelenésére háborodik fel egész férfiúi vad indulatja, akkor is a csábító ellen fordul az, s csak a királyné szenvedélyes beavatkozása okozza, hogy e harag az ő személyére csap le; a tőrdöfés, mely a trón zsámolyát vérrel festi, nem az előre kigondolt orgyilkosság műve volt, hanem egy vad indulatában elvakult férj őrjöngéseé, aki e tett után tántorogva lihegi: „a tető reám szakad”.
S a tragédia szelleme a következő szakaszban sem hanyatlik. Itt a királyt látjuk mint igaz férfit megjelenni, mint koronát viselő férfit. Nem oly alakban, aminőben krónikások állították elénk, hanem amilyenné a költő látnoki divinációval az igaz magyar királyt megemberesíté; nem a jeruzsálemi ereklyékkel megrakott zarándokot, hanem a Halicsból diadalmasan megtérő hős vezért, ki a ravatalon fekvő meggyilkolt királynéja tiszta hírneveért kész bajnoki párvívásban megharcolni ellenfelével, nejének gyilkosával. S a bevégzésnél remekel a költő helyes érzéke. Bánk bánnak a szivét töri össze Melinda halála által. És a király csak akkor, amidőn azt látja, hogy az egyenlő gyász, a közös fájdalom által ő és ellenfele egyenlőkké lettek, de az ő feje még mindig magasabb egy koronával, mint azé: akkor bocsát meg Bánk bánnak, s miután a haldokló Biberach vallomása a királyné nevét tisztára mossa, tökéletes lesz a kiengesztelés, a költői igazságtétel, a tisztán látó poézis világot támaszt a história homályában.
Remekül van megalkotva ez az egész színmű.
A legtöbb magyar történelmi verses dráma úgy tűnik fel nekem, mint azok a nagy paloták és bazilikák falait díszítő mozaikképek, vagy az ablakokon pompázó enkausztikai üvegfestmények; bámulom rajtuk a remekelő művész technikai alkotását; de Katona Bánk bánjának minden alakja olyan előttem, mint a régi görög szobrászmű, mely tökéletesen van kifaragva és azonfelül élethíven kifestve: márvány, mely él.
S a nagy történelmi alakoknak kiformálásához járul a minden színezetében jellemző költői nyelvezet.
Kitől tanulhatta Katona József e század elején ezt a magyar drámai szólást, aminőn előtte nem írt soha senki, utána is nagyon kevesen? Honnan kerültek elméjébe ezek a magvas mondások, amiknek mély értelmük van, s amiket mégis mindenki megért, hogy írhatott ily tiszta magyarsággal abban az időben, amidőn a magyar auktor, ha pennát fogott, koncipiálni az ideáit, ahhoz segítségül hívott latint, franciát, németet; hogy tudott oly gazdagon színezni azzal a nyelvvel, mely akkor oly szegény volt; s az egyszerű szavak kincseket rejtenek gondolatokban, érzelmekben, igazságokban.
Bánk bán költői szépségeit magasztalni közönségünk előtt éppen olyan fölösleges igyekezetnek tartom, mint aminőt az adoma tudósa kifejtett, aki kőolaj lámpáját tartá vendégei elé, hogy jobban lássák, milyen fényesen süt a teljes holdvilág.
*
És ezt a remekművét a költő sohasem látta előadatni e világi életében.
1819-ben elő akarták adni a pesti rondellában, de a cenzúra letiltotta. 1830-ban Katona József ifjan, hirtelen halállal kimult.
Legelőször került színpadra Bánk bán a pesti Nemzeti Színházban 1839-ben március 23-án Egressy Gábor jutalomjátékául. Természetesen a cenzúra által jól meghúzkodva. De több előadásra mégsem bocsáttatott.
Ismét színre hozatott másodszor 1845. november elsején új szereposztással. Ezúttal Bánk bánt idősebb Lendvay Márton játszotta, a királynét Laborfalvi Róza, Melindát Lendvayné Hivatal Anikó, Petur bánt Szentpéteri, Biberachot Fáncsy Lajos, Tiborcot Bartha, Mikhált Udvarhelyi személyesíték. Mindezeknek jelmezes alakjait megörökíté Barabás rajzónja.
Bizony csak a rajzón. A veres plajbásznak megint volt rá gondja, hogy Bánk bán elpihenjen.
A harmadik előadása igen nevezetes volt.
Egy olyan napon, mely nem engedi magát a féltékenység tarjagai által a márványlapon benövetni, maga a fölséges nép követelte Bánk bán előadását a Nemzeti Színház igazgatóságától.
1848. március 15-ikének jegyeztük fel ezt a napot.
Ingyen-előadás volt.
Hogyne emlékezném erre az előadásra; hisz magam is szerepeltem benne; ott álltam, ott beszéltem a színpadon.
Régen volt az: ne beszéljünk róla.
Aztán megint nagy ideje volt Bánk bánnak csendesen szunnyadni a kriptájában.
1858-ban március 10-ikén hozatott ismét színre, szelídített szöveggel. Egy év mulva ismét 1859. ápril 25-ikén elővétetett Prielle Kornéliával, mint Melinda. Akkor ismét rázárták a sírboltajtót.
Végre hajnalodott a szabadság égalján.
Bánk bán is fölébredt.
1868. szeptember 27-ikén hozatott újból színre: ezúttal a teljes hamisítatlan szöveggel.
És azóta folyvást él Bánk bán és folyvást növekedik; egyre nagyobb lesz: ez a mi irodalmunk Kassziopeia-csillaga!
Az alkotmányos korszak alatt száznál több előadást ért Bánk bán. A századik előadást 1895. május 13-án ünnepeltük; még Bécsben is előadták a Nemzeti Színház művészei 1892. október elsején magas és legmagasabb körök jelenlétében, magyarul.
[1899]
[1] Marginális jegyzetül azt is fölemlítem, hogy azon arcképe Katona Józsefnek, melyet életírásai munkája címképeül közölni szoktak, az én kecskeméti diákkoromban készült, egy kedves iskolatársam Muraközy János rajzónja révén, ki festői pályára vágyott, nagy művészi tehetsége volt hozzá: aztán ő is szenátor lett szülővárosában, s nem pingált többet. A rajz eredetije, mely 1842-ben még ott volt a költő családi lakában, valószínűleg egy bennszülött kortárs festette olajba, kit a köznyelv „Szokolai piktor” névvel emlegetett. Azt is jól ismertem: Diogenesi cinikus alak volt, különösen gyűlölte az iskolás fiúkat. Ez az arckép szolgált mintául Katona Józsefnek Züllich készítette ércszobrához is. De az sem lehetetlen, hogy Kiss Bálint volt az okozója az olajfestménynek.
(J. M.)