Még nem száradt le a könny szemünkből, még fű sem verhetett gyökeret a síron, melybe a nemzet egyik nagy halottját fektettük, már ismét könny reszket szemünkben, ismét sír tátong előttünk!

Még rezeg a harangok zúgása, mely ama másik temetésre hívott, és íme megkondulnak újra, hogy egyik legnemesb, legbuzgóbb, legáldásosabban munkálkodó hazánkfia kidőltét hirdessék.

A régi gárda ismét megapadt, rendre hullnak dicső bajnokai, a haza szent öregje, a közügyek babérkoszorúzott veteránja, a szelíd, nemes lelkű Fáy András nincs többé! Kialudt, mint a mécs, mely másnak világítva, önmagát emészté föl. Mily szép, mily áldásos fényt terjesztett e mécs, úgy, hogy könnybeborul a szem, összeszorul a szív kialvásának hírére!

Midőn egy hosszú pálya végpontjánál állunk s a letűnt napok történetén végigpillantva, csak nemest, szépet és dicsőt látunk; midőn az emlékezet nem talál árnyfoltot, mely a megfutott napok harmóniáját megzavarhatná: csoda-e, ha mély bánat fog el, akkor, midőn ily pálya bezáródását látjuk?

Ilyen volt Fáy András pályája.

A nemes élet, mely ma reggel 7 órakor kialudt, 79 éves pályájának folyamán folytonosan a legnemesebben töltött napok emlékét tárja föl előttünk, és üssük föl bárhol e nemes élet emlékkönyvét, mindenütt oda látjuk írva, hogy már akkor a haza tiszteletére érdemesen halt volna meg, ha a halál ki találta volna szólítani körünkből.

Ki úgy hal meg, hogy nem a jövőtől várja érdemei megszerezhetésének alkalmát, hanem minden napját egy-egy szerzett érdemmel zárja be, az méltó, hogy kortársai megsirassák s a jövő kegyelettel függjön emlékén!

Fáy András a szó teljes értelmében megérdemli e könnyeket és kegyeletes emlékezetet.

Nem tudjuk mint szorgalmas írót, mint lánglelkű hazafit, mint bölcs törvényhozót, mint melegkeblű emberbarátot sirassuk-e meg; de annyit tudunk, mert hiszen élete nyitott könyv volt előttünk, hogy szíve a haza, nemzet, s emberiség iránti szerelmében nem tudott kifáradni végső percéig sem, habár galambősz feje a sír felé hanyatlott is!

Alig van hazai közügy, intézet, egylet, úgy az anyagi, mint szellemi téren, hol Fáy András nevével, részint mint tervezőével, részint mint végrehajtóéval ne találkoznánk. A nemzeti színészet, a kisdedóvodák, az első hazai takarékpénztár, a bölcsőde stb. mind hirdetik Fáy András nevét, nem úgy, hogy csak odaírja nevét s ily olcsón szerzett dicsőség babérjain megpihenjen, hanem úgy, hogy fáradhatlan tevékenységgel s kitartással tegye virágzóvá azoknak életét.

Irodalmi és politikai pályája sokkal ismertebb, érdemben és tevékenységben gazdagabb, mintsem hogy azt a gyászjelentés szűk keretébe foglalhatnók. Nemes szívét, leghumanisztikusabb elveit, fölvilágosodott eszét nemcsak irataiban élveztük, de gyönyörködve hallgattuk a megyei s országgyűléseken is, hol az ellenzék kitűnőbb szónokai közt foglalt helyet, megyei országgyűlési bizottmányokban s küldöttségekben részt vett, s mindenütt mint lánglelkű hazafit és emberbarátot láttuk működni.

Fáy András született Kohányon, Zemplén megyében május 30-dikán 1786-ban. A m. akadémia tiszt. és igazgató-, valamint a Kisfaludy-Társaság tagja volt.

A boldogult végső perceig teljes lélekjelenléttel bírt s ma reggel 4 órakor még környezetét kérte, hogy feküdjenek le, a hosszú virrasztás úgyis kimeríté már őket. Az irodalom iránti érdekeltségét végső perceig megtartotta és minden irodalmi mozzanatról értesíttette magát. Élete vége felé a politika kevésbé érdekelte.

Utolsó műve volt a Koszorúban most megjelent: A szulioták című beszélye, melyet az elmúlt évi októberben írt. Számos érdekes jegyzetet, és kiadatlan kéziratot hagyott hátra.

Áldás és béke lengjen a legnemesb szívű emberbarát és hazafi sírja fölött; áldva emlegesse nevét a jelen- és utókor!

[1864]