Háromszáz hordó ezüst

Volt a múlt század elején egy gazdag földesúr a temesi bánságban.

A magyar nyelvben csak akkor használjuk az „egy” szót, amikor az számot fejez ki. Csak „egy”, és nem több.

Itt éppen az az eset fordult elő. Csak ez az egy gazdag földbirtokos volt az egész nagy kerületben, és nem több. Botsinkay Gáspárnak hítták.

Mert abban az időben a mostani „magyar Kánaán” csak az ínségnek és a nyomorúságnak volt hazája.

Kilencszáz falu állt üresen a bánság területén. (Az összeírás az olyan falut, amelyikben „két” ház lakva van, már a lakottak közé sorozza.) Azoknak egy része le is volt égetve, s porig rombolva; de olyan is sok volt, ahol még álltak a falak, zöld nyirokkal bevonva, s megvoltak a tetők, vihartól felborzolva; csak a széltől csapkodott ajtók, ablaktáblák, a viharban nyikorgó kútgémek hirdették, hogy senki sincsen odahaza. A lakosság el lett hajtva, vagy elfutott, talán még visszajönnek – ha ők nem, a fiaik, vagy az unokáik.

Azután jött egy-egy árvíz, ami százával söpörte el még azokat a helységeket is, amikben lakott valaki.

A törökök elrontottak minden vízgátat, töltést, ami a folyamokat korlátozta, egy mocsárrá változtatták az egész tartományt. A Temes folyam akkoriban egy tavat képezett, olyant, mint a Fertő, abból folyott ki. Ennek a tónak a neve volt „Lacus Betzkerek”. Ősszel és tavasszal ez a mocsárvilág átalakult „egy” tengerré, amin hajókkal jártak. Néhány év előtt a torontáli Majdán falu határában, ahol most dohányt és szőlőt termesztenek, ölnyi mélységben a föld alatt egész elsüllyedt hajót találtak: gabonamaradványok voltak benne. Nagy tölgyfahajó volt a derekasak közül. Régi processusokban egész vidékek, ahol most csak szántóföldek vannak, perlekednek elvett hajóikért a defterdárokkal.

Úttalan, laktalan mocsárbirodalom volt itt; farkasok, tekenősbékák országa, amit nyaratszaka elült a dögleletes köd, embernek, állatnak halált hozó; patécsok, hagymázok leskelődtek ottan a keresztülutazóra, s felére apaszták a kerített várak őrségeit; hetekig nem láttak itten kék eget derült napok mellett; s mikor a szúnyogok raja felkavarodott, az olyan volt, mintha falvak égnének, s azoknak a füstje gomolyogna; ha pedig egyszer a kolumbácsi légy raja nekiindult, az elől futott, bújt szárnyék alá ember és barom, mert az a bivalyt is megöli. A kígyók s más egyéb csúszómászók serege meg olyan tömegre szaporodott, hogy otthon a telepesnek az ágyát emelgették éjjel a feje alatt, s a tűzhelyen levő fazékába bebújtak, kinn a mezőn meg úgy állt ki a fejük a fűből, mintha ligetszámra nőtt volna ki valami eleven rekettye.

Nem volt itt szántott föld. Ha lett volna is ember, aki nekieressze az ekét a pázsitnak, nagy hitének kellett volna lenni, hogy abba elvesse a búzát, amikor nem tudhatta, hogy ő aratja-e le, vagy a milliom földi féreg? vagy a vándor hörcsög? vagy a sáska vagy a török?

Másutt meg, ahol elpusztították az erdőket, a szabadon járó szél felszaggatta a homok hegyláncokat, s egész afrikai sivataggá változtatta a környéket, ahol nem termett más, mint éles mosósás, meg páfrány.

Szigetvilág, mocsár, sivatag: halászok, vadűzők, nomádok, martalócok menedéke volt az egész nagy terület.

Hogyan lehetett hát itt „egy” gazdag ember? Ennek a dolognak igen furcsa nyitja van.

A Botsinkay családnak az őse kezdte már el ezt a politikát, hogy a legelső törökfoglalás alkalmával se el nem futott a világba, se fegyvert nem fogott a hitetlenek ellen; hanem igyekezett a temesvári basának a kegyeit megnyerni. S azontúl aztán fiúról-fiúra szállt ez a bölcsesség, s valamennyien igen jól érezték magukat mellette.

Botsinka, a család ősfészke, ott feküdt Temesvár közelében; mindjárt a Béga mocsárai szélében. Azt a birtokos úr a temesvári basa engedelmével szépen körülsáncoltatta: a hadifoglyokat adták oda neki kölcsön erre a munkára; a hatalmas töltések ingyen épültek fel, s ezzel a nagybirtok ármentessé lett téve. Ott azután lehetett szántani, vetni; gulyákat, nyájakat szaporítani. Azokat is jó olcsón lehetett beszerezni a törököktől, akik ingyen jutottak hozzá. Igaz ugyan, hogy ezzel a körülsáncolással aztán a megakasztott Béga annál jobban elárasztotta a körülfekvő felső vidéket; hanem ez megint beleillett a török hadvezérek tervébe; akik tudták, hogy semmi sem olyan jó védelem egy nagy várnak, mint a mocsár.

A hadifoglyok javát aztán Botsinkayék ott meg is telepítették a saját falujokban; adtak nekik jobbágytelket, s azok szívesen maradtak ott: mert áldott föld volt, s a földesúr jól bánt velük.

Még templomot is építtetett saját költségén az új telepítvényen, magas, karcsú, fényes bádogtetejű toronnyal; és hogy ennek a templomnak a sorsa örök időkre biztosítva legyen tízezer tallért tett le alapítványul a bácsi káptalannál, hogy annak a kamataiból fizessék a plébánost, s még azonkívül az egész halászatot is az egyháznak adományozta. Ezt már csak el nem viszi se az árvíz, se a török, se a devalváció.

És amellett iszonyú kincseket halmozott össze. Amit a törökök fél Magyarországon az úri kastélyokból összeraboltak, arany, ezüst remekműveit az ötvösmesterségnek, az mind odavándorolt Botsinkára. Az élelmes földesúr cserében ellátta élelemmel, gabonával, vágómarhával a temesvári törökséget, s a basák is meggazdagodtak mellette. Az élelmezési raktár ott volt a szomszédban, s ők pedig úgy számították azt be a sztambuli kaznadárnak, mintha minden befaló harapást Ruméliából hozatnának ide.

Mindig csak egy fiú maradt a jószágban, úgy hogy azt nem kellett soha osztály alá bocsátani. Ez is szükséges a meggazdagodáshoz.

Botsinkay Gáspárnak éppen már csak a harmadik feleségétől született nagy későre egy fiacskája. Ez a felesége georgiai nő volt; Mehemed pasától kapta ajándékba; katolikus hitű volt: megesküdtek. Rá egy esztendőre született egy kisfiúk. Fekete kis cigány forma purdé volt; – hanem hiszen az apa is elég barna volt, az anya meg éppen igen sötét színű. Ezt megkeresztelték Jónásnak.

Ugyan emlékezetes születésnapja volt az úrfinak: aug. 5-ödike, 1717-ben; a nagyváradi ütközet napja.

Régi barátságból Mehemed pasát is meghívta Gáspár úr erre a családi ünnepélyre; ámbátor annak sem a keresztelésnél, sem a borivásnál semmi keresete nem volt.

De azért mégis megjelent a hatalmas török parancsnok a Botsinkayak pompás kastélyában, ahol a lakoma alkalmával számára egy kis külön szobában terítettek, nehogy „egy” asztalnál legyen kénytelen ülni a keresztyén pappal, meg a többi disznóhúsevő, bornyakaló tisztátalan gyaur vendégsereggel. Ellenben Gáspár úr maga ott lakomázott az úri vendégektől távol, a külön szobában, s osztozott vele a rizskásás ürühúsban, a csirkehússal töltött jurgitában és a rózsavizes főtt mustban; amik töröknek valók.

Mikor aztán az evés végeztével a pasa megmosta a kezét, a feketekávét felhozatta magának s az igazi „boktsatütün” dohányra rágyújtott, azt mondá Gáspár úrnak:

– No fiam, a mi uraságunknak az ideje ezzel a jövő Szent Mihály nappal letelt.

– Hogyan telt volna le?

– Hát csak úgy, hogy futhatunk innen minden pereputtyostól.

– Miért?

– Azért, mert kergetnek.

– Kicsoda?

– Eugén herceg.

– Hisz azt a nagyvezér tartja körülfogva Pétervárad alatt.

– Ali szeraszkier nem tart már semmi mást fogva, mint az eltört kardja markolatát a föld alatt. Eugén herceg szétverte az egész hatalmas ármádiánkat; odaveszett minden ágyunk, zászlónk, még a vezéri „mundzukos” lófarkak is. Most pedig Eugén herceg az egész táborával sietve nyomul fölfelé, Temesvár ellen; egy hét alatt itt lesz. A mocsarak ki vannak száradva, tizenkilenc hét óta aszály van. Senki sem áll neki ellent.

– De Temesvár igen.

– Nem sokáig. Egy nimetullahita dervis megjövendölte, hogy ostrommal fog bevétetni. Allah segít, ha segít!

– Ez nagy baj.

– Nekem kicsiny; mert már öregember vagyok; de neked nagy, mert még fiatal vagy: most kereszteltettél fiat.

– Hát mi bajom lenne nekem? Hisz én nem vétettem a császárnak semmi.

– Dehogynem vétettél, édes fiam! Emlékezzél csak vissza Rákóczira! Hányszor adtál szállást követeinek, akik a portára jártak! S ha te nem vétettél; vétett az apád, a nagyapád. S van egy igen nagy bűnöd: az, hogy gazdag vagy. Kincseid vannak felhalmozva. De még milyen kincsek! Nézd ezen az ezüst tálon a Pálffyak címere van kiverve. Ennek az arany serlegnek a talpára a Balassák címere van bevésve. A többinek is mind van ismerőse. – Tudod, mikor ott nálunk ozmán országban egy-egy pasa nagyon meggazdagszik, hát akkor hogyan segítenek rajta. A hét tornyú Jedikuláhnak a vízhatlan pincéiben tartogatnak egy csomó halálraítélt rabot. Ezek közül felhoznak hármat: szabadságot ígérnek nekik, ha rávallanak a kipécézett pasára, hogy az összeesküvő a szultán ellen. Három tanú elég, hogy valaki meg legyen érve a selyemzsinórra. A halott kincseit pedig örökli a „Kaznadár”. Nem hiszem, hogy Bécsben is ne volna ilyen Jedikulah! A gazdag ember halálra ítélt ember, édes fiam. Azért légy afelől bizonyos, hogy amint Eugén herceg kikerget engem Temesvárból (beletemettetni magamat nem hagyom), akkor te is velem szaladsz, vagy pedig a fejed szalad el tetőled.

– Hát akkor veled fogok szaladni.

– Ezt már jól mondtad. – Hanem hát tudod azt, hogy a futó ember nem vihet magával nagy terhet. Ami kincsét másra bízta, az olyan jó, mintha a szent eklézsiának hagyta volna. Lóháton, magunk mellett alig szabadíthatunk egyebet, mint zacskóba vert aranypénzt: ez pedig micsoda? tizenötezer darab = egy mázsa. Én pedig csak most kaptam Várnából háromszáz hordó kivert ezüstpénzt, egy millió dénár kerek számban amit a hadseregemnek kellene zsoldba kifizetnem. De hát azt a bolondot nem teszem; mert ha az ellenség elfoglalja Temesvárt, a pénzt, akár nálam találja, akár a katonáimnál, mindenképpen elharácsolja.

– Rejtsük el nálam.

– A számból vetted ki a szót. De hova? és miképpen? Ez a kérdés. Hogy mikor aztán egyszer visszakerülhetünk (ami bizonyos), megint rátaláljunk; de más rá ne bukkanhasson.

Efelett aztán a két nagyúr eltanakodott hosszasan, míg valamiben végre megállapodtak.

A paszitát tartó vendégsereg vígan áldomásozott a nagy étteremben; a két nagyúr azalatt lesétált a szép kastélykertbe, s ott folytatta a tanakodást.

A templom tornyában éppen esti hét órát harangoztak.

A templom tornyának az árnyéka odavetődött az urasági kert kavicsos útjára. A tetején volt egy kereszt, annak a hegyében meg egy csillagos gömb.

Gáspár úr a botja hegyes végével ezt a gömbölyű árnyékot körülkerítette a porondon, azután ő is, meg a pasa is kivették széles öveik mellől a zománcos óráikat, s összenéztek: zsebóra, napóra, toronyóra mind egyformán hetet mutatott.

„Augusztus 19; 1717. – Jól megjegyezd, hogy szökőesztendő!” Akkor aztán megcsókolták egymásnak a szakállát, kezet szorítottak és elváltak.

           

Másnap reggel, mikor Gáspár úr kinézett az ablakán, azt látta, hogy tenger van előtte. Az éjjel Mehemed pasa Temesvár alatt nagy kővel terhelt gabonáshajókat süllyesztett el, s azokkal úgy elrekesztette a Béga medrét, hogy az most köröskörül elöntötte a vidéket. Házak, tanyák úsznak: a jegenyefáknak csak a sudaraik látszanak ki a vízből. Az özönben olyan a töltésekkel körülvett botsinkai birtok, mint valami sziget az óceánon.

Ugyanaznap délutánján egy nagy, terhes tölgyfahajó közeledett Temesvár felől a botsinkai rév felé, tizenhat evezőssel, meg egy kormányossal. Mindannyian feketebőrű núbiaiak voltak.

Azok ottan a parthoz közel horgonyt vetettek, s azután éjjel-nappal jártak a dereglyéikkel a hajótól a parthoz, meg onnan vissza, s aki messziről leste őket (közelbe nem eresztett Botsinkay Gáspár senkit), azt láthatta, hogy jövet is, menet is meg van terhelve a dereglye. Valamit hoznak és valamit visznek. Amit kihoztak, az mind ezüst volt, amit visszavittek, az a holt föld. Valami föld alatti folyosót áshattak, ahová Mehemed pasa rengeteg kincseit eldugták.

Négy nap és négy éjjel dolgoztak.

Akkor Botsinkay Gáspár a kastélyban levő kincseket, az arany-, ezüstedényeket, kelyheket, klenodiumokat mind összeszedette, s akárki láthatta, hogy azokat is mind a dereglyére rakják. Azokat azonban nem vitték a hajóra, ahogy a profánus emberek hitték; hanem szintén odarejték el a föld alatti pinceboltba, amit alattomban ástak, de aminek semmi jele nem maradt, amint a munka be volt végezve; mert a tárna cölöpzetét, ami a föld alatti bejárathoz vezetett, lőporral felvetették, s arra az alagút kezdetét menten betöltötte a Béga-áradat vastag kavicstorlattal, a pincebolt maga pedig ki tudja hol van?

A hajó azután, amint a munka be volt végezve, visszatért, most már vízmentében lefelé ereszkedve. Közel a temesvári sáncokhoz – tévedésből – (bizonyosan aludtak a négerek valamennyien a hajóban) a komparadzsik egy öreg ágyúval a fenekébe találtak lőni: az ott rögtön elsüllyedt; egy fekete lélek sem menekült meg róla. És ezzel szépen el lett takarva Mehemed pasa kincseinek titka: csak a két barátságos úr maga tudott még felőle valamit.

Jó volt sietni. Mert Eugén herceg hamarább itt termett heted napnál a győzelmes ármádiával, s amint Temesvárt megszállotta, rögtön észrevevé, hogy mi okozza itt – nagy aszály idején – ezt az özönvizet! Búvárai víz alatti petárdákkal felvettették az eltorlaszoló hajókat a Béga medrében, s azzal az árvíz lefolyott; Botsinka is szárazon maradt ismét.

De azért Gáspár úrnak még nem kellett továbbfutni, mert hatalmas, nagyszámú török tábor jött át Oláhországból Temesvár felszabadítására, s az éppen ott az ő birtokában ütött tanyát; ott volt mit enni. Csendereli Amhát pasa, a vezér maga ott pihent meg a botsinkai kastélyban. Gáspár úr váltig is biztatá, hogy üssön már a császáriakra; de az éles eszű pasa azt felelte rá:

– Édes fiam, ha rájuk ütök, akkor vagy én verem meg őket, vagy ők vernek meg engem.

Aközben éjjel-nappal idehallatszott az öreg ágyúk bömbölése, amikkel Savoyai Eugén Temesvár bástyáit törette. Amhát pasa csak arra vár, hogy a Dunántúlról megérkezzék Ali Kurd a maga seregével, s akkor három tűz közé fogják a római császári sereget. – Csakhogy Ali Kurd pasával az az emberi dolog történt, hogy Pálffy János nádor, a péterváradi nagy diadal oroszlánja, útját állta, s úgy elverte, hogy az esze nélkül szaladt vissza a Dunántúlra.

A jó Mehemed pasa védte ugyan magát Temesvár falai között emberül! a rohamnál maga is szembeszállt vénember létére a még vénebb Eugénnal, s a császári vezér sebet kapott a tusában; hanem azért győzött: a külvárost rohammal vette be. – Ekkor aztán a belvárosba szorult Mehemed pasa feladta a várat. – A győztes vezér a hős ellenfélnek a legnemesebb nagylelkűséggel nyitott utat, szabad elköltözést engedve neki egész seregével, s minden poggyászával: még ezer szekeret is rendelt alája, amik a Dunáig elszállítsák, s ötszáz jó magyar huszárt adott melléje kiséretül, akik megvédelmezzék azt a harminc szekeret, amik Mehemed pasa pénzes hordóit szállítják, a rácok megtámadása ellen.

Az alibunári mocsár mellett aztán egy éjjel maguk a pasa szarácsijai vak lármát támasztottak, hogy itt a „rácok!”, s míg a kísérő lovasság azokat keresni száguldozott, azalatt ők maguk felverték a hordókat, tarisznyára rakták a sok pénzt, s az éjszaka sötétjében elszeleltek a világba. Akkor káromkodhattak aztán, mikor napvilágnál meglátták, hogy a felprédált pénz csupa merő lengyel garas, rézasper és libertás volt. Az ezüstöt jó helyre tette el Mehemed pasa. Tudta ő azt előre, hogy az is így járt volna, ha magával viszi. Ismerte a maga népét.

– No fiam! – mondta Amhát pasa Gáspár úrnak Temesvár elestének hírére –, most már mi elkezdhetjük a futást; de hogy hol végezhetjük el? azt csak Allah tudja!

Azzal Botsinkay Gáspár szekérre rakta a feleségét, meg a kisgyermekét; maga annyi arany pénzt zacskóba tömött, amennyit egy ló lovasán kívül elbír, s Amhát seregével együtt kiment Oláhországba. Vele futott minden cselédje; a kastély ott maradt üresen: a lábas jószágot is elhajtották.

S még csak a szeme sem lett nedves, mikor ezt a maga alkotta paradicsomot elhagyá: – azzal biztatta magát, hogy majd nagyhamar vissza fog ő megint kerülni. Hatalmas úr a szultán! Boldogok, a kik az ő palástjának árnyékába menekülnek!


KezdőlapElőre