De bizony Botsinkay Gáspár soha sem látta meg többet a szép bánsági fekete földet; odakerült maga is a nikodémiai veres homokba a vezére mellé, a nagydicsőségű Rákóczi Ferenc mellé. – Viszontagságos élete volt, a török földre menekülése után. A nagy pártfogóját, Mehemed pasát az Atmeidán piacon lefejezték, amiért Temesvárt feladta. Elébb azonban kivallatták vele, hogy a kincseinek a hollétéről a magyar menekült főúr Botsinkay Gáspár tud legtöbbet. Ettől fogva Botsinkay Gáspárt hol tömlöcbe csukták, hol meg lovas hadcsapat élére állíták; mindenképpen megbecsülték; szem elől nem bocsáták: csakhogy vezesse rá a törököket az elrejtett kincsekre. (Egymillió tallér még a fényes kapu előtt is számot vet.) Egyszer-egyszer közel is volt már hozzá, hogy a vezetésére bizott török haddal és a magyar menekültekkel betörjön a Bánságba, s magának Botsinkát, a szultánnak a Bánságot, Rákóczinak Magyarországot visszaszerezni segítsen; hanem aztán csak vízzé vált minden terv: a törököket megverték, a magyar vezérek elhaltak; utoljára Rákóczinak a fiai is meghaltak, az egész magyar szabadságharc ad acta lett téve: Botsinkay Gáspár is odafeküdt a többi magyarok mellé az iz-nikmidi homokba.
A felesége meg a fia ezalatt élhették a világot, ahogy nekik tetszett. Soha attól az órától fogva, amint Orsovánál egymástól elválasztották őket, nem kerültek egymás közelébe. Botsinkay Gáspárt elvitték Sztambulba: a felesége meg a porontyával elmaradt Viddinben. A magával hozott pénzt Gáspár úr természetesen nem osztá meg az asszonnyal; kellett az neki a pasák megvesztegetésére; a magára hagyott nő aztán egy ideig éldegélt az eladott kösöntyüiből, fülönfüggőiből; mikor minden fonál szakadt, akkor eljárt a kávéházakba énekelni, koboz mellett; az is csinos kereset volt. Később pártul fogta egy arab utcai művész, aki szemfényvesztő- és birkozómutatványokkal mulattatá a közönséget; ennek a társaságában bejárta Bulgáriát, Ruméliát. A kisfiú nőni kezdett: azt a zsonglőr pártul fogta, a maga mesterségére kitanította, békát, majmot játszani, a tenyerein sétálni, s a lába ujjával a fülét megvakarni, tüzes parazsakat és éles késeket elnyelni, s más efféle hasznos dolgokra. A zsonglőr aztán egyszer nyakát törte: a cég feloszlott. Gáspár úrnak a felesége (vagy talán már özvegye? nem tudni!) ekkor maga vándorló kávémérést nyitott; a kis Jónás úrfi igen ügyes volt a bég uraknak a pipáik meggyújtásában, s mindenféle szolgálattételekben. Megint csak megéltek tisztességesen.
A jó asszony amellett éjszakánként, mikor magára maradt a kisfiával, nem hagyta azt addig elaludni, míg újra meg újra elő nem vétette vele azt az elrongyolt ábécét, amiből a keresztyén betűket olvasni megtanulhatá; még írásra is oktatta. Egynéhány imádságra is rászoktatá. Aztán mikor néha nagyot dúdolt a szél a deszkabódé hasadékain keresztül, aminek kávéház volt a neve, akkor elmondá az anya a fiának, hogy ki volt az ő apja. Milyen hatalmas úr volt távol Magyarországon: mennyi gazdagsága volt.
Leírta előtte a palotát, amiben laktak, olyan híven, hogy szinte maga előtt láthatta azt a fiúcska, a címeres kapu görnyedő kőherkuleseivel, a szökőkút vízokádó delfinjeivel, a furcsa kis meztelen gyermekalakok a kerítés oszlopain; s minden ajtóra kifaragott címerek (egy medve, mely bárányt visz az ölében). – Azután elmondta neki azt is nagy suttogva, hogy micsoda drága kincsekkel volt tele ez a kastély! milyen bokályok, serlegek, tálak voltak kirakva közbámulatra, vert ezüstből, aranyból; hát még a sok kincses vasláda a kinyithatatlan lakatokkal! Hogy ezeket egy napon az apja mind elrejtette valahová; de még a feleségének sem mondta meg, hová? Ott vannak azok még most is. Csak imádkozzék Jónáska szépen az Istenhez: még valaha rátalál ezekre a kincsekre.
Hanem hát addig is élni kellett; mégpedig a semmiből, ami igen szép dominium, kivált Törökországban. Ahogy Jónás úrfi növekedett, az anyja úgy vénült: a georgiai fajta nő harmincöt éves korában már egész vénasszony. Már akkor csak kártyavetésre, jövendőmondásra volt alkalmas. Utoljára meg is háborodott (nem volt csoda), tollszárakból tűzködött a fejére koronát, s magyar palatinusnénak nevezte magát: az a név rajta is száradt. Akkor Sztambulban ténferegtek. Jónás tolmácsul szolgált az idegeneknek: azzal keresett egynéhány piasztert. Azt is hazahordta az őrült anyjának. – Egyszer aztán annak is vége lett: az anya meghalt; Jónás örökölte utána az elhasznált, körülkopott jövendőmondó kártyákat – és talán az azokkal együtt járó mindenféle bolondságot.
… De bizony még mást is örökölt!
Ekkor halt meg az apja Rodostóban. Maradt még ezer darab aranya a hazulról hozott pénzéből. Ezt rábízta egy török effendire, kivel jó barátságban élt, hogy kerestesse föl valahol az ő elzülötten élő feleségét, vagy a fiát, s adassa kezébe.
S csoda történt Törökországban!
Az örökségül hagyott ezer aranyból annyi kézen-közön keresztül mégis eljutott Botsinkay Jónásig száz arany!
Hiszen ez is kincs volt annak.
De még ez sem elég. Ha egyszer a szerencse nekiindul, az aztán nem tart pihenést. Éppen úgy, mint a szerencsétlenség. Magyarország kibékítése be volt fejezve: a Bánátot minden időkre visszafoglalta a – császár. Ott most német kormányzó volt. Derék, jóravaló ember. Francia a neve, német a nyelve, pápista a hite; de azért egészen derék ember. Annak köszönheti a Bánság, hogy újra Kánaánná kezdett visszaváltozni; s igazán méltán adja a nevére a Bánságnak minden sziklája és rónája ezt a visszhangot „Merci”.
Az elzüllött száműzötteknek közkegyelmet hirdettek; az elkobzott birtokokat az örököseiknek visszaadták; a puszta falvak népeit visszatelepítették. – Botsinkay Jónás egy szép napon arra virradt, hogy ő a temesi Bánságban egy tizenhatezer holdas birtoknak, meg egy kastélynak az ura, amibe csak bele kell neki ülni.
Csak azt sajnálta már most, hogy az anyját nem viheti magával. Látná meg még egyszer azt a sokszor emlegetett ősi kastélyt, amiről annyiszor kivetette a kártyán, hogy valaha vigad ő még abban. – Legalább az örökségül maradt jövendőmondó kártyát elvitte magával. – Abból merítette a bölcsességét az egész úton, ami meglehetős hosszú volt Sztambultól Orsováig vitorlás hajón.
Ott azután a hazai partra lépve, vett magának lovat, s lóháton utazott fel Temes megyébe azon a szép csinált országúton, amit már a német kormányzó készíttetett.
Temesvárott mindjárt bejelenté magát a kormányzónál. Ott aláírta a reverzálist, hogy a császárnak híve fog lenni, semmiféle „ligá”-ba, összeesküvésbe nem keveredik, a parancsolatoknak se nem opponál, se nem rezisztál, és a lustratiókon lóháton megjelen.
Azzal melléje rendeltek egy katonai komisszáriust, meg egy inzsellért, hogy a statutiót végezzék el vele: helyezzék vissza a birtokába, s mutassák meg neki, hogy meddig az övé. Tanúkat majd kapnak a saját falujában: Botsinka a lakott községek kategoriájába van feljegyezve százhúsz portával.
Az urak kocsin mentek, amíg mehettek; ahol nagy vízre akadtak, ott dereglyét fogadtak, abba a hátaslovaikat is felvették, s aztán eveztek torony irányában.
Az a fényesen ragyogó torony amoda, Botsinka!
Ez nagyon tetszett Jónásnak. Derék torony.
Hanem az éppen nem tetszett neki, hogy folyvást vízen járnak. Néhol a csáklya vége eléri a feneket, néhol nem, a vízitök meg a sulyom éppen javában virágzik.
– Hát hol kezdődik már tulajdonképpen az én birtokom?
– Biz uram, folyvást azon járunk – felelt neki az inzsellér.
S aztán megmutogatta neki, hogy ahol ott a nagy messzeségben a hosszú sor száraz jegenye látszik: az a birtokának a határa észak felől; délfelől pedig az a még hosszabb zöld vonal az a nádas, az is mind az övé. – A jegenyefák ki vannak száradva, mert folyvást vízben állnak derékig.
– De hát az én birtokom mind a tenger fenekén van?
– De lesz itt majd szárazföld is.
Csakhogy az meg úgy be van lepve bozóttal, hogy alig lehet keresztültörtetni rajta; tüskés borz, tekenősbéka ugrált fel a csörtető lovak előtt minden lépten-nyomon, egy-egy partos helyen meg a vízikutyák építettek egész troglodita várost, utcasor lyukakkal: az mind onnan nézte az ablakból a földesúr bevonulását. Ahol pedig valaha szántottak, ez meg olyan göröngyös volt, mintha ördögszántás volna kőszikla talajon: majd kitört benne a ló lába.
De hát miből él ennek a falunak a népe, ha se nem szánt, se nem vet?
Majd meglátja azt Jónás úrfi!
Amint bevergődtek nagy istenkísértéssel a faluba, ott minden háznak az ajtaját, ablakát befalazva találták; hiába kiabáltak, még pisztollyal is lövöldöztek; nemhogy emberhang, de kutyaugatás sem fogadta őket.
Ezzel a birtokkal, meg a faluval az történt, hogy a földesura számkivetése alatt a felső szomszédja lerontotta a botsinkai felső töltéseket, amik a Béga áradását őrá szorították fel, az alsó szomszédja pedig meghagyta szépen az őt védő első sáncot, s így az egész Béga árja ott rekedt évről évre a hajdani paradicsomban. A falu népe azután, akinek senki sem volt a pártfogója, beleunt az örökös árvízbe, s ott hagyván a házait, odább települt a szigetekre, s ott élt – halászatból.
Ez pedig nagy baj volt Jónásnak, mert két helybeli tanúra a törvény értelmében okvetlenül szükség van a birtokátadásnál.
De hiszen itt van a parókia. Ez megmaradt épen, s ahogy az ablakon kitett virágcserepek bizonyítják, abban laknak.
Botsinkay Jónás odament és bezörgetett az ajtón. Senki sem jött azt kinyitni, csak két mérges kuvasz csaholása felelt a zörgetésre. Vajon hol lehetnek? Élni kell itt valakinek, mert a konyhaablakon át meglátni, hogy a tűzhelyen ég a tűz, s a fazékból kilátszó disznóláb mutatja, hogy ottan sonka fő.
Szerencsére a harang megszólalt a toronyban, a szép nagy tizenhat mázsás harang, amit az öreg földesúr öntetett. Bizonyosan ott van a pap, meg a többi népség.
Az úrfi odament a templomhoz: az ajtót nyitva találta; belépett, a cinteremben lehúzta csizmáit, de a kalapját fenntartotta a fején, úgy ment be az egyházba; így tanulta ő azt Nikodémiában.
Az egész templomban nem volt több ember, mint egy jámbor hajadon, meg egy piros ruhás kisfiú. – Hanem a torony lépcsőin éppen ekkor szállt le egy köpcös, piros orcájú férfiú.
– Héj harangozó, hol van a pap?
– Én vagyok a pap.
– Hát a harangozó?
– Az is én vagyok. Maga harangoz a pap! Hát te kinek a bolondja vagy?
– A magamé, meg a tied. Én vagyok a földesúr, Botsinkay Jónás.
– Aha! Most jössz Törökországból ugye? azt gondolod, török mecsetben vagy, hogy mezítláb jössz be, s a tökfedő a fejeden?
– Hát nem úgy kell?
– Óh, te pogány. Hát nem ismered a religiót?
– Micsodát? Soha se ettem belőle.
– Fordítsd meg most mindjárt a dolgot: azzal a süveggel, meg azzal a saruval.
– Micsoda? A sarut tegyem a fejemre?
Magyarázat helyett úgy csapta pofon a pap, hogy lerepült a süveg a fejéről: ezt már megértette.
– Majd adok én teneked a szent dolgokkal mókázni!
Jónás úrfi kezet csókolt a pofoncsapásért: azt megtanulta Törökországban.
– Hát már most mért jössz?
– Azt jövök alázatosan kérni, hogy jelennél meg az urak előtt, akik át akarják a birtokot nekem adni, ami az apámé volt, s te is bizonyítanád, hogy én vagyok én.
– Hát az mindjárt meglesz, csak elébb megtartom a misét.
– Ugyan kinek tartanád? Hiszen senki sincs a templomban.
– Az nem a te gondod. Különben is ráérek, amíg te a másik tanút felhajhászod a faluban.
– Hát az a tisztességes hajadon nem lehetne a másik tanú?
– Nem. Mert a testvérhúgom, s a törvény nem enged két testvért egy dologban tanúskodni.
– Majd megkérdem az uraktól.
– Sohse kérdezd! mert azonfelül meg süketnéma is.
– Hát akkor hol vegyek én másik tanút?
– Eredj a falu végére, ott van a Cafrinka cigányasszonynak a háza; azt megtalálod: jó lesz a neked tanúnak.
Ez nem jól kezdődik, gondolá magában az úrfi; egy pap meg egy vénasszony, mint első találkozók. Visszament az urakhoz, s elmondta nekik tapasztalatait; kérte, hogy küldjenek egy hajdút a cigányasszonyért.
Azoknak pedig mindegy volt; csak lerázhassák a nyakukról az exmissziót. Amíg a két tanú megérkezik, ahhoz láttak, hogy kinyitassák a kastélyt a statuálandó új földesúr előtt. – Nem kellett ahhoz kulcs, hanem harapófogó, mert valamennyi ajtóról hiányzott a zár; ahelyett be voltak erősen szegezve.
Nem volt pedig mit őrizni rajta. Az egymás után következő nagy kongó termekben nem volt semmi ellopni való. Egy darab bútor sem volt itt sehol; a kandallókban megmaradt fadarabok tanúsíták, hogy azokat felfűtötte valaki. Egy darabig a császári katonák laktanyája volt itt, azután a mindenünnen üldözött kóbor szegénylegények menedéke lett: azután meglakták a kincskeresők, a „vargyialis”-ok, akik a régi okiratok nyomán kutatnak elhagyott várakban elrejtett kincseket, ezek minden pallót felszaggattak; a szép márványkő táblákat halomra hányták, a falak freskófestményeibe belekóstolgattak a kalapáccsal: minden kályhát összetörtek, minden rejteket fölfeszegettek; most aztán át van engedve az egész kastély a patkányoknak. Szép dolog lesz ebben lakni.
Ezalatt megérkezett az egyik tanú: a cigányasszony.
Tarkabarka lompos hacukába öltözött némber volt. Fekete ráncos pofájú, fehér fogú, boglyas hajú, minők a cigányasszonyok, ha megvénülnek.
Jónás úrfi nagyon szerette a cigányasszonyokat: köztük nőtt fel; azoktól tanulta, amit tudott; a saját édesanyja is nagyon hasonlított már hozzájuk, vége felé.
Cafrinka kacskaringós cigányáldással köszönté fel az ifjú urat, s megsimogatva barátságosan az orcáját, azt mondá: „egészen olyan, mint az édesapja volt legénykorában”.
– Hát ismerted te az én apámat?
– Én ismertem csak igazán.
S elmondta, ideje lévén rá, amíg a másik tanú megérkezik, hogy milyen derék legény volt a Jónás úrfi apja. Nagy, magas homloka, sűrű gesztenyeszín haja elől két ágra befonva, hatalmas bajusza, sötétkék szemei; mikor elkiáltotta magát, olyan hangja volt, hogy mértföldnyire meghallották, s milyen ereje volt! elfogta az eleven szarvast a két hátulsó lábánál fogva.
– Igaz! igaz – mondá Jónás úrfi, ragyogóra váló arccal. Az anyám is (szegény!) ezeket beszélte róla!
Ő bizony nem emlékezett az apjára másként, csak a mások elbeszélése után.
Ezalatt aztán csak vége lett a misének is: a plébános megjöhetett a kastélyba. Ugyan vártak rá a hivatalban járó urak.
„Ecclesia praecedit!” mondá a tisztelendő úr. – Elébb be kellett zárni a templomajtót. Mert a sekrestyés gyerek nem éri el a kulcslyukat.
No hát hozzá lehetett fogni a statutióhoz. Hol a diploma? Uccu lelke! Azt elhurcolta már egy patkány a rajta megérzett pecsét ostyájáért. – Szerencsére még nem ehette meg, csak a kétfejű sasnak az egyik szárnyát. Fel lehetett olvasni.
„Nos Maria Theresia, divina favente clementia Rex Hungariae, Hyerosolimae” etc., etc.
Jónás levett kalpaggal hallgatta (tartva a pofonütéstől). Azt gondolta, ez is valami szent ceremónia.
Azután odaédesgették a kerítésre felkapaszkodott kis sekrestyés fiút. Azt lehúzták a gyepre, s tizenkettőt csaptak reá vesszővel, hogy ráemlékezzék a statutióra vénember korában. Ezzel autentizálva volt az újra beiktatás.
De most aztán az volt a nagy kérdés, hogy a fődologgal, ami az ilyen statutiót megkoronázza, hogy lesz, mi lesz? – Ki traktál?
Az látni való volt, hogy az úrfi ezt a legjobb akarat mellett sem teheti meg.
Nem marad más jóltevő, mint a pap.
Annak pedig egyszerre ötszegletűvé vált a képe erre a szóra. Az egyik úr azt mondta neki: „Sacerdos debet esse homo hospitalis”. (A papnak vendégszerető embernek kell lenni.)
– Hiszen az volnék én, csak lenne miből. De szegény az eklézsia: egyéb beneficiumom nincs, mint amit a fundatióból kapok. Se szoba, se párbér. Még halott sincs már. Mikor húsevő nap volna, akkor is böjtölök. Ma is csak igen vékony collatióval szolgálhatok. Epiphanias van.
– De szent atyám – monda az úrfi –, én az imént, mikor benéztem az ablakon, egy nagy sonkát láttam párologni a tűzhelyen a fazékban.
– Az ördög incselkedése volt az fiam. Varázslat, káprázat! Máskor vess magadra keresztet, mikor nagyböjt kántorszerdáján sonka képében jön eléd a kísértet: meglátod, egyszerre békacombbá változik.
Igaza is volt a reverendissimének. Az ebéd legmegfoghatóbb része nem volt egyéb, mint spenótban úszkáló békacomb, meg száraz hal; hozzá gonosz nyúlós bor, amit ollóval kellett elvágni, mikor az ember a poharat a szájától letette. Igazi vendégszalasztó!
A jobb koszthoz szokott uraságok igyekeztek mentül hamarább elmenekülni abból a szomorú tartományból, ahol még a pap is koplal; hanem az úrfi mindenféle ínséghez hozzá volt szokva: hát csak ottmaradt. De nem is igen volt neki hová menni.
Mikor egyedül maradt a pappal, azt a szót ejté ki:
– Már most csak azt szeretném tudni, hogy hol hálok én az éjjel!
– Hát imitt-amott, vagy a kastélyodban vagy másutt, édes fiam, de énnálam semmi esetre sem; mert azt látod, hogy énnekem nincs több egy ágyamnál; az pedig magamnak kell. Lakható szobám nincs több kettőnél, az egyik az enyém, a másik a húgomé: nincs miben válogatni.
Jónás úrfi bátorkodott annyit megjegyezni, hogy „bizony pedig az én apám fundálta ezt az egész parókiát”.
– Azt gondolod, hogy ingyen tette? A te apád olyan vétektarisznya volt, hogy nem győzök elég misét szolgáltatni a lelkéért, hogy a pokol kínjait enyhítsem ránézve.
– Még ezeken az ezüstkanalakon is az ő címere van.
– Ezeket meg akkor adta, mikor téged kereszteltelek. Ha az a kis keresztvíz rajtad nem volna, egészen pogány volnál.
– No hát selim alejkum, páterkám, megyek a vén cigányasszonyhoz, az majd talán ád szállást.
– Azt bizony jól teszed. Volt már neked annál rosszabb tanyád is. Szervusz!
– Csak elébb pipára gyújtok: hol a dohány?
– Odabenn áll az ágyas házamban, a döbözben.
Jónás kihúzta a pipáját öve mellől, ahova az szárastól be volt dugva. Bíz az régen lehetett már kéményseprő által gondozva. Jó társasághoz szokott ember ezen úgy szokott segíteni, hogy felhajtja az ágyterítőt s az ágynak a zsupszalmájából kihúz egy szálat, olyat amelyiken még a kalász is rajta van, s azt keresztülhúzza a megrekedt pipaszáron. Jónás úrfi is ezt a szokást követte, s azután megtöltve a pipáját a cserépdöbözből, s kicsiholva az ürümtaplóból: egy-két szippantás után kezet csókolt a tiszteletesnek, a konyhában egyet csípett a süketnéma kisasszonynak a kövér karján, ami azt rögtön beszélővé tette, s azzal odább ment pipázva.
Csak mikor már odakinn volt, vette észre a papnak a húga, hogy két ezüstkanál hiányzik.
Azt senki sem sikkaszthatta el más, mint Jónás úrfi. Az odakinn Törökországban szemfényvesztő bandával tekergett együtt, bizonyosan ő félkézkalmárkodta el. Kitelik tőle – az éhenkórásztól! – De hátha csak tréfából tette. Nem kell lármát csapni a dologból. Hisz az ő címere van rajta.