Másnap korán hajnalban felkereste a lovát Jónás úrfi: ott legelt az valahol a kastélykertben; nem látott az soha, se abrakot, se istállót; őrizőre sem volt szüksége: nem messze tőle hevert egy agyonrúgott farkas. Jónás úr megveregette a bozontos nyakát, szájába kapcsolta a zablát, s megszorította a hevederét: aztán felült a hátára; amerre száraz földet látott, elindult. Út nem volt sehol.

Nekiindult feleséget keresni. Így volt az a régi jó időkben. A leányokat nem hordták össze bálba, hogy ott válogassanak belőlük a házasulandók; hanem ezek vették nyakukba az országot, sorra járták a kastélyokat, nem titkolták, hogy leánynézőben járnak; ahol megtörülték a széket köténnyel, mielőtt leüléssel kínálták, ott sejthették, hogy szívesen láttatnak; ahol kását főznek ebédre, ott tudták, hogy ez a „kitoló kása”, s odább mentek. A felnőtt leánynak mindenütt „eladó leány” volt a neve.

„Micsoda falu ez, be fakó!
Nincsen benne vendégfogadó;
De van benne szép lány eladó!”

Jónás meglátott egy tornyot a távolban, arrafelé tartott. Közbeesett egy nádas, bátran nekivágott, belegázolt; mikor már jó messze benn volt, egyszerre csak puskaropogást hall. „Ki mer itt lövöldözni az én uradalmamban?” Odarugtat. Hát egy egész nagy vadásztársaságot talál a nádasban, mely tíz csónakban egész kedvvel lövöldözgeti a kacsákat. A vezér csónakban egy cifra egyenruhás katonatiszt ül, aki németül kommandéroz. Jónás úrfi nem sokat tétovázott, hanem beleugrott a mély vízbe a lovával, s odaúsztatott a vezércsónakhoz. – Kassamadiner! Kicsoda az úr?

– Én báró Feuerstein generális vagyok, szolgálatjára – felelt a tiszt úr – hát nekem kihez van szerencsém?

– Én pedig Hamzabassaviczi Botsinkay Jónás vagyok. Ki engedte meg az uraknak, hogy itt az én „tilos”-omban vadásszanak?

„Hahhahha!” Az egész vadásztársaság kacagott.

– Hát bizony nem tudtuk, hogy ez a mocsár „tilos”, s igen szép kacsászat esik benne – felelt a tiszt úr.

– Ez pedig „tilalom”, mert az én nemesi birtokomon van. Ide azzal a puskával!

– Hogyan van?

– Úgy, hogy megzálogolom az urat. Ha nem adja szépen, mindjárt felfordítom ezt a ladikot.

Nem volt tréfa; de mégis jó tréfa volt. A tiszt úr inkább nevetett, mint bosszankodott, amikor a csónakja orrát emelgető lovagnak átnyújtá a szép duplapuskát.

(Az anyjától hallott hasonló esetet Jónás úrfi az apjáról, amikor az a szomszéd uraságot a tilos vadászatért minden kíséretestül elfogatta: azt hitte, neki is úgy kell tenni.)

– De csak nem fog el bennünket csoportostul? – kérdé a tábornok-vadász.

– Haj! volna csak száz vendégágy kastélyomban, s száz hordó bor a pincémben, mint az apámnak volt: két hétig nem ereszteném ki az urakat.

– Hisz ez derék egy fickó! – mondta a tábornok a kísérőinek.

– Hát nemes lovag úr, Botsinkay de Hamzabassavicza: legyünk jó szomszédok; én is itt lakom; és most tisztelje meg az úr az én kastélyomat azzal, hogy legyen vendégem.

– Azt megtehetem.

– No hát legyünk pertu! A puskám neked hagyom emlékül.

A vadásztársaság az ejtett prédával együtt kicsónakázott a mocsár szélére, ott szekerekre rakodtak, s négy lóval továbbszeleltek a gyepen; Jónás úrfi lóháton vágtatott együtt velük. Azután következett egy határ homokpuszta, ott csak lépést lehetett menni. E csendes baktatás alatt ráért a két szomszéd az ismerkedésre. Jónás úrfi úgy ismerte meg Feuerstein bárót, mint egy délceg, daliás gavallért, ki még nem volt negyven éves, s vitézsége által vitte ilyen magas rangra. Szép férfias alakja mellett csupa szikrázó élc volt beszéde, ami kétszeresen kedvessé tette. Beszélt magyarul, törökül, rácul; ami közül az egyik Jónás úrfinak valószínűleg az anyanyelve. A tábornok ellenben úgy ismerte meg Jónás úrfit, mint a világ legegyügyűbb teremtését, egy igazi parlagi guvatot; akinek még csak álma sincs a világi életről, akivel nagyon sok tréfát lehet majd csinálni.

Jónás úrfi mindjárt első ismeretségre kitálalta az egész szándékát, hogy ő most feleséget keresni indult; mert őneki egy cigányasszony megjövendölte, hogy amit a felesége álmodni fog a menyegzői éjen, ez neki nagy szerencsét hoz: erre pedig sürgetős szükség van.

– Ugyan kérlek, nincs teneked eladó leányod?

Báró Feuerstein nagyot nevetett rá.

– Nincs, pajtásom. Mert csak tavaly házasodtam.

– Ühüm! – gondolá magában Jónás úrfi. Hát fiatal menyecske van a háznál?

Nem kérdezősködött felőle. Tudta, hogy a török nagyurak nem szeretik, ha valaki a feleségeikről beszél. Magában elképzelte, hogy milyen szépnek kell lenni annak a Kadinának, akit egy ilyen bimbasi kiválasztott ezer közül?

– Nálam nincs eladó leány, édes cimborám, de a szomszédban, a sugovici kastélyban ott van egy neked való kisasszony igazi gyöngyömadta szép Diána!

– Szép-e?

– Mint egy tündér. Sugár, kevély termet, mint egy tevepárduc!

– Ah! És a szemei is olyan szépek mint a tevepárducé?

– De százszorta szebbek. Fekete szemöldökei csaknem összeérnek!

– Haj! De szeretném, ha egészen összeérnének!

– Ajka olyan piros, majd megcsattan!

– Meg is csattan az hát!

– Aztán az apja éktelenül gazdag: egyetlen leány.

– Micsoda az apja?

– Hát biz az öreg Loncsár nem valami előkelő nemes, azelőtt disznókereskedő volt, most azonban már földesúr.

Jónás úrfi nagyon fintorgatta az orrát erre a felfedezésre. Mert azt az ember könnyen elfeledi, hogy sajátmaga pojáca, kávésinas volt; hanem azt, hogy az ősei hetediziglen fölfelé mind nemes urak voltak, azt soha sem felejti el.

– No, majd meglássuk.

A vadásztársaság megérkezett a báró kastélyába, s arra valamennyien tisztelkedni mentek a bárónéhoz. Jónás úrfi is lesimította a haját a két megnyálazott tenyerével erre az alkalomra.

De majd sóbálvánnyá vált ámulatában, amikor a bárónét meglátta, akit csak tavaly vett házastársul az ő daliás szomszédja. Nem ilyennek képzelte ő azt.

A delnő, amilyen kicsiny volt, olyan kövér volt. A két kezét a világért össze nem tudta volna tenni elöl; a feje is épp oly gömbölyű volt, minden elképzelhető nyak nélkül; az orra és a szemei alig látszottak ki az orcájából. Mikor ment, úgy tetszett, mintha gurulna.

– Hű, barátom! – mondá Jónás úrfi a házigazdának. Iszonyú gazdag lehet ez a te feleséged, ugye?

Ezen aztán, akik hallották, mind nagyot nevettek. A rossz élc eljutott a háziasszony fülébe is; az is jót nevetett rajta, kivált miután a férje megismertette vele az új szomszédot, s azt is elmondá róla, hogy házasodni jár, a szomszédban leányt keres.

A báróné aztán odaülteté maga mellé Jónás úrfit az ebéd alatt. Nagyon szellemes hölgy volt. Olyanok voltak a szavai, mint a hegyes nyilak. Beszélt a környezetéhez németül és franciául: csipős észrevételeket téve a furcsa fickóra. Azt nem is sejtette, hogy ő mindezt érti; hiszen tolmács volt Sztambulban. Őhozzá csak rácul beszélt.

Egyszer aztán azt mondá a báróné Jónás úrfinak.

– Vigyázzon kegyelmed magára, mikor házasodni indul. Ha gazdagot keres, inkább egy ilyen guggonülő kínai bálványt vegyen el, amilyen én vagyok; hogysem egy délceg karcsú tündért; mert a kínai bálványt nem lopják el kelmedtől, de a bűbájos Diána bizony felrakja kelmednek a homlokára azt a koronát, amivel Acteont elvarázsolták.

Tudta is azt Jónás úrfi, hogy mi az az Acteon. Nem is értette ő, hogy min kacagnak most olyan nagyon? Nem is akart ő semmi gorombaságot mondani erre: csak a filozófiáját fordítá kifelé.

– Deiszen, báróné asszonyom, volt az én nevelőapámnak, aki zsonglőr volt, egy látványbódéja: abban volt nekünk egy kövér asszonyunk, aki négyszerte kövérebb volt még excellenciádnál is. Allahra mondom: még azt is elszöktették tőlünk egy éjszaka.

Mai világban az ilyen gorombaságért az embert kikergetnék, de a régi módi mellett ez megjárta tréfának: még sokkal inkább „felvágta az egót” az olyan ember, aki nem engedte magát lecsepülni, hanem visszatromfolt.

A magára maradó férfitársaság aztán együtt maradt tovább mulatni, egy darabig leginkább Jónás úrfi rovására; de később aztán, mikor kártyázásra került a dolog, a mulatság árát mások fizették meg. Azt nem mondta meg nekik Jónás úrfi, hogy a legszükségesebb tudományt a világon milyen tökéletesen megtanította a nevelőapja: a kártyázás tudományát, ebben tökéletes volt. Az urak azt mondták rá, hogy „a bolondé a szerencse.” De semmi illetlen paklizáson rajta nem kaphatták.

Ez a mulatság egy kicsinyt segített Jónás úrfi megcsappant tarsolyán.

Arra is kiterjedt Jónás úrfi bölcsessége, hogy mikor az ember ma egy helyen agyonnyerte magát a játékban, onnan jó hajnalban, a kapufélfától véve búcsút, iramodjék odább.

Ö bizony nem várt vele, amíg az uraságok tíz-tizenegy óra felé felébredezve kezdenek kiabálni szappan és melegvíz után, hogy a képes felüket megborotválják; hanem amint első pirkadásra elkezdték a sárga rigók a kertben kiabálni a „mit hoztál fiú”-t, azonnal csizmát rántott, lement az istállóba, felnyergelte a lovát, senkinek borravalót sem adott; odábbállt nesz nélkül.

A falu végén a disznópásztortól megkérdezte, merre van Sugovic? Az megmagyarázta neki, hogy amerre a legtöbb disznótúrás van: nem tévesztheti azt el. A szag után odatalálhat.

– Nincs olyan illat a világon, mint a jó friss sertésállás zamatja.

Délre már ott volt Jónás Sugovicon, Loncsár uram kastélya udvarán.

Az is egy olyan régi urától elhagyatott nagy épülethalmaz volt; amit az új gazda – aki nem tudta egyszerre beletalálni magát a nagy uraságba – csak félig tett lakályossá: a kastély egyik oldalán hirdették a megvakult, porral belepett ablakok, hogy azokban senki sem lakik; a többiek ellenben annál inkább ragyogtak tarka színes üvegekkel.

Loncsár uram a legnagyobbik teremben ült, többi cimboráival együtt, amikor újon érkezett vendégét hozzá bevezették.

Ők akkor jártak a vacsora vége felé.

(Nem felejtettem ám el, hogy odafenn az volt mondva, hogy Jónás úrfi délre érkezett meg, azért mégis jól van mondva; ez a vacsora volt: tegnap kezdték, ma végzik. Majd azután az ebédhez ülnek, s annak éjfélre lesz vége.)

A vendégek is mind rác uraságok voltak. Tagjai annak a harmincezer rác családnak, akiket Csernovics Arzén patriárka hozott be magával Szerbiából Magyarországra, a legutolsó török hadjárat alatt.

Azért nem volt ám senki ittas. Mert nem az a részeg ember, aki sok bort iszik; hanem az, aki nem győzi.

– No fiam! – kiálta Loncsár uram az új vendég elé, akit hat vadászkutya kísért nagy csaholva végig a tornácon – hát énhozzám jössz látogatóba, vagy a lányomhoz?

– Bíz a leányodhoz én.

– Hát akkor kotródj, vakaródj, ebanyádba, a cifra szobába. Csak aztán meg ne bánd.

Elég őszinte volt Loncsár uram, amikor mindjárt előre megmondta a leánykérőnek, hogy vigyázzon magára, amikor az ő leányához akar közelíteni.

Mert furcsa teremtés volt Arzéna kisasszony. (Már a neve is ellentmondás, mert „arzen” görögül „férfi”; s amellett gyökszava az arzenikumnak.)

Először is körül volt véve mindenféle állatokkal, amik a látogatóknak alkalmatlanságára voltak. Volt egy nagy kutyája, amelyik azt a tréfát csinálta, hogy odatette a két lábát az embernek a vállára, s úgy nézett a szeme közé, kilógó nyelvével lihegve. Amíg ezt igyekezett a nyakáról elhárítani, azalatt odasompolygott hozzá egy vadmacskának született nagy kandúr, s az a tíz körmével elkezdte méregetni a lába szárain, hogy milyen magas lesz a jövő télen a hó. S hogy hátulról is ostromolva legyen, odarepült a vállára egy tarka ördög, valami emberi nyelven beszélő görbe orrú madár, s akkorákat sikoltott a fülébe, hogy majd a füle dobja hasadt, s ha ez sem volt elég, megrángatta a huncutkáit.

S jaj volt annak a legénynek, aki csak fel is szisszent; a tündéri szép Arzéna annál jobban kacagott rajta.

S jól illett neki a kacagás: minden porcikája arra volt teremtve, hogy nevessen; kígyózó szemöldökei, karbunkulus szemei, göndör haja, gyöngén pelyhező felvetett ajka, gödrös arca, álla; egész teste nevetett vele. Tudja ő ezt jól maga is; azért is volt mindig azon, hogy bolondot csináljon az emberből.

Hanem Jónás úrfi már az állatoknál megmutatta, hogy mi lakik benne. Menazséria körül nőtt fel; farkast, hiénát, még kígyót is tanított táncolni. Az első szavára úgy megjuhászodott kutya, macska, papagáj, hogy az egyik a lábához feküdt, a másik az ölébe, a harmadik a vállára, s szundikálni kezdtek. Azoknak ott fel nem szabad kelni, amíg ő meg nem engedi.

Arzéna törökösen ült a kereveten, a lábait maga alá szedve, amikből csak egy igazgyöngyökkel és rubintokkal gazdagon hímzett papucs volt látható; fején párta volt, aranypénzekkel kirakva; a keblét hét sor arany pénzfüzér takarta.

Igen szívesen fogadta a látogatóját, amint az megnevezte magát, s odaülteté magával szemben egy hímzett bőrpárnára, s aztán parancsot adott a legyező cselédjei egyikének, hogy hozzák rögtön a csemegét. Rácoknál az a legelső, amivel a vendéget fogadják. – Hanem Arzéna kisasszonynak nagyon furcsa ízlése volt csemegék dolgában. Amit egy nagy fedeles ezüsttálban felhoztak, az nem volt más, mint eleven cserebogár. Amint fölemelte a tál födelét, mindjárt kivett belőle egy ilyen népdalba való bogarat, leszakítá a fejét, s egész deliciával kezdte ropogtatni a fogai között: „ez nekem a legkedvesebb csemegém, tessék Botsinkay uram!”.

A megkínált vendégnek ilyenkor rendesen a hideglelés állt a hátába, s elzöldült az undortól: de Jónás úrfi egész készséggel markolt bele a tálba, s csak úgy tömte az eleven bonbonokat befelé.

Arzéna nagyot bámult rá.

– Hát kegyelmed is szereti a cserebogarat?

– Pompás valami ez! De még ha a sáskát megkóstolná a kisasszony! Az még a valami!

S aztán beszélt neki annyi mindenféle bogarakról, lárvákról és fertelmes kukacokról, amiket az ázsiai és afrikai civilizált népek ínyencségül lakmároznak, hogy elvégre maga a kisasszony kérte, hogy ne mondja már tovább: elég lesz ebből ennyi. Inkább igyanak rá egyet.

Az italt pedig, hogy más országban jégbehűtve hozzák fel, úgy őnála kis ezüst katlanban felforralva hozták, hogy csak úgy buzgott; alant az edényben izzó parázs volt: úgy merített belőle Arzéna kanállal s tölté a vendége serlegébe: „tessék, igyék kegyelmed!”. De még azonkívül is úgy meg volt az az ital fehér borssal erősítve, hogy gyönge szívű ember, amint egy kortyot leszalasztott belőle a torkán, majd a lelkét prüszkölte ki tőle.

Jónás úrfi nagy gyönyörűséggel szürcsölgette biz azt.

– Fölséges egy ital!

De hogy még jobban érezzék a zamatját, kivett a katlanból egy égő parazsat, és azt is lenyelte utána.

Arzéna kisasszony kezdte észrevenni, hogy mesterére akadt. Az egész lakoma mind ilyen veszedelmes fogásokból állott: piros paprikákat hoztak, keserű mandulával töltve, s lánggal égő krampampulit, amibe mazsolát, fügét dobáltak, s abból halászták ki: úgy ették meg égve. A végén azt mondta Jónás úrfi, mikor az izlandi zuzmóval kevert feketekávét megitatták vele, hogy most még csak egy kis arzenikum volna az asztalon, hogy a kisasszony nevének tiszteletére azt is a kávéjába hinthetné.

Ezután a „lakoma” után pedig kártyát hozatott elő Arzéna kisasszony, s felhívta Jónás úrfit egy kis gyenge halbercvelvire.

Hogyne állt volna rá? Aranyban játszottak. Jónás úrfi engedte Arzéna kisasszonyt nyerni. Ő volt a bankadó. Gondolta, ezzel kedvét lehet lelni a kisasszonynak. Aztán megint a kisasszony adott bankot. Jónás bég észrevette, hogy a kisasszony ért a csaláshoz. Hát ezt is megengedi az ember azért, hogy kedvét keresse. Hanem aztán, mikor a kisasszonynak folyvást sikerül a csalás, kezdi kinevetni az áldozatát, s még gúnyolódik vele.

– No megállj! – mondá magában Jónás úrfi –, ha csak az kell, hogy ki tud jobban paklizni?

Egypár forduló után Jónás úrfi elnyerte a bankot.

Akkor aztán Arzéna kisasszony tűzbe jött: erőltetni akarta a szerencsét, lassankint minden pénzét elvesztette. Még jobban nekihevült; lekapcsolta nyakából a hét sor aranypénzt; azt tette fel. Az is odaveszett. Hiába folyamodott minden csalási furfanghoz: Jónás még nagyobb mester volt ebben. Utóbb feltette a kártyára a pártáját: az is a Jónásé lett. Egész halmaz arany állt már előtte. Ekkor Arzéna kisasszony egész nekiveresedett arccal kiáltá: „áll az egész bank!”, s azzal lerántva lábáról az egyik hímzett papucsát, odaveté az asztalra:

– Tartom! – mondá Jónás úrfi, s aztán egész mosolyogva nézegetett Arzéna arcára, amíg a kártyát osztá: úgy, hogy ebből a tekintetből megérthette Arzéna a szándékát; ezt a játékot meg hagyta neki nyerni. A kisasszony visszakapta az egész veszteségét! Jónás bég odatolta eléje az egész aranyhalmazt, a kis papucsot azonban elébb megcsókolta, amiért Arzéna kisasszony a papucs talpával a körmére koppantott.

– Hogy merte kegyelmed megcsókolni, ami nem a magáé?

Hanem aztán mégis oly kegyes volt, hogy odaültette maga mellé ugyanarra a kerevetre, s nargilékot hozatott, s aztán úgy pipáztak együtt, egymással szemközt fordulva ketten, a kerevet vánkosaira vetve hátra a fejüket, s vetekedtek benne, hogy melyik tud szebb karikát fújni a füstből?

Arzéna kisasszony aközben folyvást tartotta mesékkel Jónás úrfit; rémséges, kísértetjárta, rablógyilkosságtól borzasztó meséket, amik mind nagyon alkalmasak arra, hogy valakinek az éjszakai álmát elrontsák.

Jónás úrfi pedig erősen hitt a kísértetekben és a boszorkányokban.

Aztán mentül jobban bealkonyodott, annál ijesztőbb regéket suttogott Arzéna vendégének, s mikor már jó sötét volt a szobában, akkor bizalmasan közlé vele, hogy ez a kastély, amiben ők laknak, szintén ilyen kísértetektől lakott elátkozott hely. A hajdani várkisasszony, aki menyegzője napján halt meg, kísért a szobákban, s valahányszor valami kérő jön a házhoz, annak éjfélben megjelen, mindenféle pokolbeli ijesztő zaj mellett, odamegy az ágyához, rálehel a fejére, s ahol az a lehelet érte, reggelre tiszta fehérré őszül egy tincs haja a fiatalembernek. Ezért nem is mennek a vendég urak éjjel a szobáikba aludni, hanem együtt mulatnak az ivószobában, s csak a harmadik kakaskukorítás után feküsznek le. Már tudniillik az olyan urak, akik lánynézőbe jönnek ide.

– Én pedig leánynézőbe jöttem – mondá Jónás úrfi. – Az ivók közé azonban nem megyek, mert inni nem tanultam abban nincsen tudományom. Tehát majd csak ott aluszom, ahol a szép kísértet jár.

– Kegyelmed talán nem hiszi, hogy a sirava valósággal itt jár a kastélyban?

– De nagyon hiszem. Csakhogy én tudom, hogyan kell vele beszélni.

– Hát hogyan kell? Mondja meg, igen szépen kérem.

– Hát megfordítva!

– Megfordítva? Hogyan megfordítva?

– Nem tudom jobban megmagyarázni. Megfordítva!

Éjfélre válván az idő, Jónás bég elment lepihenni abban a nagy puszta szobában, ahol ágyat vetettek a számára.

A kardja, puskája (amit Feuerstein bárótól vett el) oda volt téve az ágya mellé.

Mikor az éjfélt ütötte az óra: egyszerre nagy zsivaj riasztja fel, mindenféle állati hangok, bömbölés, visítás, ördögök röheje.

Nosza, felkapja a puskát: akkor veszi észre, hogy az a cső végig tele van öntve szurokkal; rángatja a kardját, az meg nem jön ki a hüvelyéből, meg van babonázva.

Azután jön az, hogy láthatatlan kerekék gördülnek végig a szobájában, lánccsörömpölés hangzik körülötte, s mintha patkós macskák nyargalnának végig csapatostól.

Mikor ez is elmúlik, kísértetes nyögés támad a tornácban, feltárul az ajtó és sírbolti világosság dereng át a sötéten. Jónás úrfi egy hosszú fehér ruhába öltözött hölgyalakot lát lassú csoszogással közeledni, akinek a fejét köröskörül leomló menyasszonyi fátyol takarja. A nyakából vékony ezüstláncz csügg alá, egy nagy világító kő, ami a sötétben magától sugárzik: az derengeti ezt a sírbolti világot.

Jónás úrfi tudta azt nagyon jól, hogyha a meglátogatott férfi olyan erős szívű, hogy nem retten meg a kísértő alaktól, aztán bátran odamegy hozzá, és felveti a fátyolt a fejéről, hát egy csont koponyát lát meg alatta, s akkor aztán a rémülettől igazán ónossá válik. Ennyi ismerete volt neki a túlvilági dolgokról. Ellenben boldogult édesanyjától megtanulta azt, hogy ha kísértet jön ellene, azzal hogyan kell beszélni. Szemközt kell menni rá; csakhogy megfordítva: nem a talpaival, hanem a tenyereivel a földön, s a fejével lefelé. Nem minden ember tudja azt megcsinálni: de Jónás úrfinak ez volt a kenyere nagy időn keresztül.

Nosza hirtelen a két tenyerére vetette magát, s a talpaival az ég felé, elkezdett a tenyerein lépegetni a kísértő lélek felé. A kísértő lélek erre a fogadtatásra nem volt elkészülve. Amint a halandó embernek a két sarkát látta maga előtt a levegőben billegni, egészen megkonfundálódott; nem jött előbbre.

Jónás úrfi viszont lefelé lévén fordítva a feje, megpillantá a szemeivel a kísértő lélek fehér uszálya alól kikandikáló papucsokat: azok voltak a szép igazgyönggyel és rubinttal kivarrottak.

– Ohó! Ezt a papucsot én már láttam.

Azzal az egyik papucsot megkapta a markával, lerántá a kísértet lábáról, s hirtelen hátrafelé vetve bukfencet a levegőben, a talpaira állítá magát.

A kísértő lélek pedig nagyot sikoltva megfordult, s a félpapuccsal a lábán elszaladt, a szobákon minden ajtót becsapkodva maga után.

Jónás úrfi köszönte a megboldogult édesanyjának, hogy lám milyen jó tudományt hagyott rá!

Másnap korán reggel felkelt és lement sétálni a kastély kertjébe. Már ott találta Arzena kisasszonyt. Virágokat szedegetett s bokrétákat kötözött.

– Kinek a számára lesz az a bokréta?

– A kegyelmed számára.

De egészen át volt változtatva a kisasszony. Szelíd volt, mint a tej, és szemérmetes, mint a tiszta víz. Alig bírt ráismerni Jónás úrfi.

– Az éjjel meglátogatott ám a kastély kísértete.

– Tudom.

– Ott is hagyta nálam az egyik papucsát.

– Jól tette.

– Most én oda akarok menni Loncsár uramhoz, s ajánlatot szándékozom neki tenni, hogy én megszabadítom a kastélyát attól a félelmetes kísértettől.

– Tegye azt kegyelmed.

– De csak úgy tehetem, ha a szép Arzéna kisasszony is támogatni fogja kívánságomat.

– Bizonyos lehet felőle.

– No hát, mihelyt kialussza magát Loncsár apó, megyek hozzá, s előadom a könyörgésemet.

Addig is azonban felhívta magához Arzéna kisasszony Jónás úrfit reggelizésre.

Ezúttal azonban egész okos megennivaló dolgok kerültek az asztalra, ahogy más rendes háznál szokták; válogatott ízes körömfaladékok; s italnak friss tej, meggyvíz és almabor.

– Hát ma nem eszünk cserebogarat? – kérdezé Jónás úrfi.

– Csak tréfa volt az: arra való, hogy kitudjam a szívének az erejét. Bocsásson meg érte!

Arzéna kisasszony egyszerre csupa hajadoni alázatosság lett. Még az alkalmatlan házi fenevadak sem voltak körülötte, azok helyett egynehány galamb repkedett, turbékolt a szobában, amikről Jónás úrfi első látásra felismerte, hogy azok postagalambok. Fehér a testük, fekete a fejük. Egy-egy leszállt Arzéna vállára, s a leány azzal enyelgett.

És azután beszélt igen okos dolgokról Jónás úrfival. Elmondá neki hosszasan, hogy mi az oka annak, hogy az ő birtoka most víz alatt fekszik. Azt is elmondta neki, hogy ezen a bajon hogyan segíthetne, az elrontott vízigátak helyreállításával. Tanácsolta neki, hogy evégett is egyezkedjék ki az ő apjával, mint felső szomszéddal, aki a vizeket ráereszti; mert szükséges, hogy a birtokát ismét jó rendbe hozza. Jónás úrfi ebből a beszédből meggyőződhetett afelől, hogy Arzéna kisasszony egész komolyan óhajt az ő felesége lenni, s hogy kapitális asszony fog válni belőle!

Alig várhatta, hogy eljöjjön az a reggeli óra, amelyben Loncsár urammal beszélhet: ami ha váratott is magára, de egyszer csak mégis, no ha délfelé is, de megvirradt.

Csakhogy Loncsár uram addig szóba nem áll senki fiával, amíg felébredvén pipára nem gyújtott. Azt meg azután nem kívánhatja tőle senki, hogy a pipáját ki hagyja aludni. Addig meg nem szólal, amíg azt ki nem szítta. Akkor meg azt feleli a „leánykérésre”

– No fiacskám, erre imádkozzunk elébb egyet! „Imádkozás” annyit jelent Loncsár úrnál, hogy egy szűk nyakú üveg pálinkát kiüríteni.

Jónás úrfi hiába szabadkozik, hogy ő már imádkozott ma, aztán meg az ő vallása szerint nem is szokás így imádkozni: nincsen kegyelem! inni kell.

Ha meg aztán az ember az első poharat kiitta: akkor a másodikat ki kell inni a barátságért, testvériségért; arra aztán következik a csókolódzás. Jónás úrfi hiába protestál, hogy ő nem szereti a férficsókot: neki nem az apja kell, hanem a leánya! No hát igyál a szép leányért! Ha nem issza ki, a gallérjába töltik, vagy megkeresztelik vele. Akkor meg aztán lehetetlen rá nem kezdeni a danolást: „Valahányszor az oláh, mondja: szinetátye!” Ennek a nótának pedig hetvenkét verse van. Nem lehet az öreggel egy okos szót beszélni erről a kérdésről, hogy „adja-e a lányát?”

– Maradj itt a vajas hétig – mondja Arzéna a nyugtalankodó udvarlónak. (Már annyira vannak, hogy tegezik egymást.) Akkor az öregnek egész héten böjtöt kell tartani.

Tehát megvárta ott a vajas hetet, s különösen a három olajos napot. – Hiszen nem lehetett ez alatt semmi panasza a várakozás ellen; az egész nap turbékolással telt le; választottja csupa jóság volt iránta: minden kézszorítását visszaadta, sóhajtozni is segített neki: csakhogy éppen megcsókolni nem engedte még magát; mind csak azzal biztatta, hogy „holnap!”

Végre a várva várt keserves böjti napok is elérkeztek: amikor Loncsár úrnak minden vendége hazatakarodott; otthon pedig nem ettek egyebet, mint olajos babot, meg kemény tojást. Ekkor egészen kijózanult a kegyes atya.

Csakhogy az ilyen napon meg nagyon rossz kedve volt. Senkinek a pofája sem tetszett neki. Nagy fanyalogva végighallgatta Jónás úrfi leánykérő beszédét, nagyokat nyelve közben, mintha száraz hal volna, s mikor mindent jól megértett, azt is, hogy a kisasszony is beleegyezett már a hozzámenetelbe, akkor azt mondá neki, összevissza fintorgatott ábrázattal:

– Hát üsse part! Kutya bánja! Egyik huncut olyan, mint a másik. Azt szeretem, hogy olyan jó cincár pofád van. Hát vedd el a leányt, köss követ a nyakadba, ugorja Bégába; bánom is én! Majd visszaadnád még, ha a tied lesz. Hanem én csak egy föltétel alatt adom hozzád a leányomat. Ha énnekem báróvá fogsz lenni.

– Báróvá? – hebegé Jónás úrfi. – Ugyan hogy legyek én báróvá?

– Hát az a te dolgod. Csak úgy osztogatják most a grófságot, báróságot. Fogj magadnak egyet ott, ahol más. Ha tudott egy Beleznay gróffá lenni, egy Grassalkovics herceggé lenni, miért ne lehetne egy Botsinkay báró? Próbáld meg! De én a leányomat máshoz nem adom, mint báróhoz. Vedelj meg!

– Megvedleném biz én szívesen, csak tudnám, hogy kell elhullatni a hollótollakat, s aztán pávatollakat szedni fel a helyébe.

– Ó te piszlicsár! ha még azt sem tudod! Hát van-é pénzed?

– Pénzem? – hökkent vissza Jónás úrfi. Erre a kérdésre nem is igen volt elkészülve.

– Sok pénzed! Hát csak nem vagy ágrólszakadt, vagy mi? Ha egy Loncsárnak a leányát akarok elvenni, csak nem vagy talán kápsáló diák? Mi volt az apád?

– Hogy az én apám mi volt? – pattant fel erre Jónás úrfi, s egyszerre fölébredt benne a nemesi büszkeség. – Úr volt! Nemes úr volt! Még a hetvenhetedik öregapja is az volt.

– No hát akkor kincseket is hagyott rád?

– Hogyne hagyott volna! Ezüsttálból aranykanállal evett nálunk minden vendég! S ebéd után magával vihette az evőeszközét minden ember: olyan szokás volt.

– De azért maradt is?

– Micsoda? egy pince, tele arannyal, egy másik tele ezüsttel, egy harmadik karbunkulussal, meg gránát gyöngyökkel! Hordók! Hordók befenekelve, tele pénzzel; nem is számlálják, hanem mázsával mérik! Hogy nekem van-e?

Ezalatt a nagy hencegés alatt észre sem vette Jónás úrfi, hogy lassankint felgyülekeztek az újra érkezett vendég urak, s a cifra gyékényen a fal mellett letelepedének s pipára gyújtának, úgy mulatták magukat az ő hallatlan nagy sulyokhajigálásán.

Egyszer azonban egyike a vendéguraknak egy kis ostoba pofájú parasztgyereket tuszkol előre, s uszogatja a hetvenkedő leánykérő úrra, míg az csakugyan vérszemet kap s oda mer hozzá sunnyogni, s mikor az legjobban számlálgatja, hány arany bokállyal, hány vert ezüst vederrel bővelkedik az ő kincses háza, megrántja hátulról az öve kantárját s azt mondja: „hallja kee!”

Jónás hátratekint, s meglátva az alkalmatlankodó kicsi tökmagzacskót, el nem tudja gondolni magában hirtelen, hogy hol látta ő ezt már valahol az életben, de bizonyos, hogy látta.

– Hát teneked mi kell?

A gyermek nagyot nyel, s felszíja az orrát, s aztán belehuzza magát a szűrkankójába az orra hegyéig, mintha ottan nagyobb biztosságban érezné magát; s onnan kezd előbeszélni.

– Hallja maga, izé! azt izeni keednek a botsinkai plébánus, hogy hát má azt a két kanalat mikor adja vissza?

– Hát te micsoda bolond vagy? – förmed reá Jónás, haragba hozva.

A rác vendégurak előretaszigálták a sekrestyés fiút, s biztaták, hogy ne féljen semmit. Nem is hagyta az magát.

– Dejszen ne tegye keed magát, mintha sohse látott volna! Három faluban kerestem már keedet sorba, hogy hová lett a két ezüst kanálval! Csakhogy rátaláltam. Adja keed vissza szépen!

Jónás úrfi méltóságán alulinak tartá egy ilyen ripőkkel disputába elegyedni, s elbocsátó kézmozdulattal kísérve, ilyen választ adott nek:

– Csak eredj fiam vissza a tisztelendő úrhoz, és mondd meg neki, hogy én semmiféle kanalát sem hozám el, amivel ebédeltünk: ott vannak azok, csak keresse, és rájuk fog találni.

A ministráns gyereknek azonban volt nagy bátorsága.

– Dejszen, azt mondta a plébánus úr, hogy keed lopta el aztat!

Erre a szóra aztán feldült a türelem köcsöge Jónás úrfi kebelében: kikapá a légycsapót Loncsár úr kezéből, amivel az az alkalmatlankodó legyeket justifikálá vala, s megrohanta vele a ministráns fiút, aki is a püfölés elől ordítva szalada ki a szobából végig a folyosón, és ki a kapuig, ameddig Jónás úrfi folyvást verte a hátát, neki pedig viszont valamennyi agár és kopó kapkodott az inához, utána rugaszkodva.

Egészen elromlott vele a leánykérése.

Csak az a fácit maradt meg belőle, hogy ha leányt akar kapni, elébb kerítsen magának egy báróságot.

Ezzel a válasszal nagy szomorúan kullogott vissza Jónás úrfi a szíve választottjához, s elmondta neki, hogy az öreg beleegyezett ugyan a házasságukba; de milyen „görög kalendárium”-ot gondolt ki hozzá határidőnek: a nagy heccet a ministrans gyerekkel el is hallgatta.

– Gondoljunk ki valamit – mondá Arzéna. – Nincs valami ismerősöd, aki az udvarnál bemutathatna?

– Ismerősöm? – kutatá Jónás; s elgondolkozott, ki volna az? A botsinkai pap? az nem válik be. A Cafrinka cigányasszony? Ez se lesz alkalmas. – Megvan! Itt van Feuerstein. Ezzel már jó barátok vagyunk. Megkísértem!

Azzal nem mondott többet, hanem szépen búcsút vett Arzénától, lovat nyergeltetett s nekiindult a világnak, azzal a homályos szándékkal és határozatlan képzelődéssel, hogy vajon hogyan lehetne, akár lesből, akár cserkészetből egy báróságot lőni?

A lova fejét arra fordította megint Feuersteinék faluja felé. Délre el is ért a határig: ott látott egy szép lóherevetést; nem állhatta meg, hogy a lovát meg ne kapassa benne egy kicsit. Maga leült addig a garádra.

Hát egyszer lát a levegőben egy galambot repülni, amit egy nagy kánya üldöz. Ráismert, hogy az postagalamb.

Volt neki valami titkos tudománya, hogyha az ember valami sziszegő fütyülést hallat, hát arra a légben repülő kezes galamb egyszerre bukfencet vet, s oda száll le a csalogató ölébe. Sok galambot elcsízelt ő ezzel a mesterséggel gyerekkorában.

Most is sikerült. A hívogatott galamb egyszerre oda szállt le a légből az ölébe: a kánya elkóricált másfelé.

S csakugyan jól sejté. A feketefejű fehér galambnak a szárnya alá egy levélke volt kötve. A levél Feuerstein bárónak volt címezve.

Soha se hallott arról Jónás úrfi semmit, hogy más levelét elolvasni nem illik; kivált mikor le sincs pecsételve. Ő bizony felnyitotta.

De egyelőre nem sok hasznát vette ennek az elkövetett bűnténynek; mert az a levél németül vala írva; ezt az egy nyelvet pedig Jónás úrfi nem érté. Hanem azért gondolt ki valamit, mert nagyon kínozta a kíváncsiság; elővette a tarsolyából az írószerszámjait, s az imádságos könyvének a hátuljára betű szerint lemásolá az egész levélke tartalmát. Majd talál ő ki valami módot, ami által ennek az értelmét kisüsse; azzal a levelet megint odaköté a galamb szárnya alá, megcsókolgatta a kis postásnak a ragyogó szemeit, azzal felhajította a levegőbe, az szárnycsattogtatva repült tovább.