A sok dicsőséget még tetézte a Bécsből leérkezett császári kegy. A bánsági főparancsnok egy napon felhívatá Temesvárra Jónás uraságot (nem „úrfit” többé), s az összegyűlt tisztikar előtt tudatá vele, hogy dicsőségesen uralkodó királyasszonyunk a trón és a haza körül szerzett érdemeiért a dicsteljes Szent István-rend lovagkeresztjével kegyeskedett őt felruházni. Ott Jónás megkapta az érdemrendet, a hozzá tartozó lovagöltözetet és a piros bőrbe kötött statútumokat. Az utóbbiakból megmagyarázá neki az auditor, hogy mint a Szent István-rend lovagjának az a kiváltságos szabadalma van, hogy mikor a királyi asztalhoz lakomára hivatalos, az étekfogók minden más rend lovagjai előtt tartoznak őt megkínálni a pecsenyés tállal: és ha a bárói címért folyamodik, az neki menten megadatik.
Mikor hazament Botsinkára, felölté a kapott rendjelmezt, a piros selymes tunikát a hermelinprémes, földig érő zöld bársony palásttal, amit elöl aranylánc csatol össze; hozzá feltette a hermelinkalapot, a rengő kócsagtollal: úgy mutatta be magát Szaffinak.
Hej mekkorát nevetett rajta a jó asszony, mikor ilyen díszben meglátta az urát, alig tudott helyretérni a kacagásból.
– Ejnye, bizony olyan vagy, mint nagypénteken a passiójátékban a Kajafás.
– Hát nem tetszem így neked?
– Sokkal jobban tetszel nekem abban a kerek köpönyegedben, amibe egyszer betakartál, tudod, mikor az a nagy eső esett.
A nagy esőre már nem emlékezett Jónás, hanem a kerek köpönyegre, amivel a Szaffit betakarta, igen.
Le is vetette a cifra jelmezt, s eltette az almáriomba és nem gondolt rá többet.
De biz a báróságra sem ám. – Itt lett volna már, csak egy rövid kis folyamodásba kerül, s adva adják. – Volt eszébe! – Máson járt a gondja.
Torkig volt lakva a magas nagy urakkal. Nem kívánt velök többet egy tálból cseresznyét enni. Szaffitól hallott sokat beszéltetni a cigányokról; az érdekelte jobban.
Hát ugyan miről is beszélhetett volna neki a jó Szaffi: ő nem ismert mást, csak a cigány nemzetet.
Abban az időben volt „cigány nemzet” is. Úgy hítták. Egy egész nemzet volt. Hogy milyen nagy lehetett, azt ki lehet venni abból, hogy évenkint 2000 forint „Toleránctaxát” fizetett a királynak. – Mikor a nagy Szavojai Jenő herceg a temesvári kapituláció feltételeit aláírta, amidőn a „kurucok”ról csak ily megvetőleg nyilatkozék: „la canaglia pou andare, dove vuole” (a söpredék mehet, amerre akar), addig a „cigány nemzet”-nek megengedi, hogy idebenn maradhat az országban. Később szabadalmat kapnak a bányamívelésre és a kohászatra. És ez természetes. A cigány nem hadakozó nép. Ha szeretné a háborút, nem bujdosott volna el a hazájából világtalan világgá. Lehet neki parancsolni – fölvesz minden tréfát, gorombaságot. Ami olyan munka, hogy senkinek sem tetszik, az mind a cigányra vár. Aztán tud alkalmazkodni. Akinek a határában lakik, annak a vallását tartja, voltaképpen pedig mind valamennyinek hátat fordít, s hisz a maga boszorkányaiban, s megkeresztelt gyermekeit a pattogó tűz fölött avatja föl régi pogány szertartásai szerint. Bátran beszél a világ folyásáról, tudja jól, hogy az ő nyelvét nem érti semmi idegen, s közötte nincs kém, sem áruló.
Ezt a nemzetet szerette különösen Botsinkay Jónás. Nemcsak Szaffi miatt: ámbár ez is egy ok volt rá; kóbor életében szokott még hozzájuk. Most azután összeszedett a Temesvárról szétzüllött cigányhadból egy falura való népet, s azokból egy új telepet alakított valahol a hegyszakadékok között, ahol rengeteg erdei voltak. Ott azok vasbányát nyitottak, kohókat építettek, s folytatták a maguk mesterségét, amitől kormos lesz az embernek a keze és a pofája. – Egy egész falu csupa cigányokból; fekete házakkal, fekete benne asszony, férfi, gyerek, még az utcán végigfolyó patak is fekete. A mély völgyből éjjel-nappal hangzik fel a nehéz pörölyök csattogása, az ásók, kaszák, ekevasak pengése az üllő és kalapács között. Ez volt Jónásnak a legkedvesebb látogatóhelye. Napokon, éjeken keresztül elnézte a fekete legények munkáját a kohók kemencéje körül, s valahányszor ércet ömlesztettek, el nem maradt onnan.
Ezt a vasverő falut hívták Cigándiának.
Ez a tréfás faj is úgy ragaszkodott hozzá, mintha közülök való volna. Jó földesuruk volt, s védelmezte őket az „urak” ellen. Aki valami csínyt követett el: nem hivatta fel a kompánia úriszékre, tömlöcbe sem csukatta; hanem előhozatta a vajdával, s az atyafiaival jó sort veretett rá: azzal megelégedett. Holmi malaclopásért szót sem tett; mintha észre se venné.
Volt ennek a cigányfalunak egy öreg vajdája. Olyan fehér volt már a haja és szakálla, mint a gyapjú, a képe pedig olyan fekete mint a kordován. Ez ismerte a Cafrinka cigánynőt, a Szaffi anyját. Sokat beszélt felőle Jónásnak. Az volt a hatalmas asszony! Ott volt az öreg vajda is, mikor kínvallatták Szögedében. Őneki kellett a kínzóeszközöket tüzesíteni; mert legjobban értett hozzá. Mindent magára vallott a Cafrinka, amit csak az urak kérdeztek tőle. Hogy ő volt a boszorkányok kapitánya; hogy a sátánnak eladta magát, vérével aláírt szerződésben, hogy az ördögtől lett megkeresztelve, s akkor Ololorum nevet kapott, hogy repülni tud seprűn és felkantározott hordón, azon szokott járni Világosvárra, a boszorkánykomákkal lakomázni, meg a szegedi Öthalomnál, hogy át tudott változni kerékké, s úgy gurult végig az utcán; hogy eladta a törököknek az esőt, szárazságot csinált s ha kinyitott egy zsákot, abból forgószelet tudott ereszteni a vidékre; marhát, embert megrontott varázslatokkal, máskor meg holt embereket föltámasztott, új lelket fújt beléjük; tükörből jövendőt mondott; még az áldozatostyát is megbabonázta; ezt mind magára vallotta, amikor kínozták, hanem egyet hiába kérdeztek tőle: azt, hogy mit csinált a botsinkai plébánusnak a kanalaival. Miért hozta el azokat neki az úrfi a pap asztaláról? Erre nem felelt semmit, akárhogy sütögették.
Jónásnak ilyenkor mindig valami hideg borzongott végig a hátán. Mikor ő csak tréfát akart azzal csinálni! S aztán egy ártatlan lélek hogy lett halálra, pokolra küldve az ő tréfája miatt.
Ezt a férgét a lelkének soha sem is bírta elaltatni. Valahányszor Szaffit ölébe vette, mindig ez az agyonkínzott asszony jutott az eszébe, aki neki megjövendölte, hogy a felesége menyegzői éjszakáján meg fogja álmodni az ő elrejtett kincseinek titkát. És minden úgy történt. Az lett a jutalma érte a jövendőmondónak, hogy máglyán megégették.
Most aztán felrakná már az elpusztított asszony leányára a legdrágább kincseit, ruházná gyémánttal, rubinttal; de annak semmi ékszerben sem telik kedve. Nem örül az semmi csillogó drágakőnek, finom aranykösöntyűknek; mindig jó kedve van, csak olyankor szomorkodik el, mikor Jónás valami drágasággal kínálgatja, mikor gyöngyfüzért fon a nyaka körül.
– Nem kellenek énnekem ezek a kincsek – suttogja Szaffi szomorúan. – Az én kincsem nincs még a föld alul kiásva.
– Mi az a te kincsed?
– Azt én meg nem mondom. Találd ki magadtól.
– Anyádtól maradt rád?
– Bár maradt volna!
Jónás aztán megint elbarangolt cigánytelepére, bámulni éjente a kohóból ömlő izzó érczuhatagokat; s azalatt újra meg újra elmeséltette magának a Cafrinka kínszenvedéseit: hogy talán majd akkor megtudja, hogy mi kincset hagyott a bűvésznő maga után. De a vajda nem tudott semmi kincsről. Ami mindenféle babonás cókmókja volt a boszorkánynak, azt mind vele együtt megégették a máglyán, abból semmi sem maradt meg.
Egyszer aztán tovább kérdezősködött a vajdától: hát azután mi lett, mikor megégették a Cafrinkát?
„Akkor összeszedték a megmaradt hamvait, belerakták egy vasládába, s azt elásták az akasztófa tövébe.”
Most már tudta Jónás, hogy hol van a Szaffi kincse!
– Tudod te, hogy hová lett elásva?
– Hogyne tudnám. Én tettem a gödör fenekére.
– Ne szólj senkinek semmit róla. Én azt a ládát azokkal a hamvakkal el akarom onnan hozni.
– De ki vezet oda?
– Bizony te!
– De én nagyon félek.
– Mitől?
– Az ördögtől meg a hóhértól.
– Magam végzem azt el; te csak odavezetsz.
– Ha meglátnak, megfognak!
– Éjjel megyünk oda, mikor zivatar van!
– Én nem bánom, uram. De ha az ördög ott kap kettőnket, téged visz el: rólam azt hiszi, hogy fajtája vagyok.
– Hát akkor meg mit félsz tőle?
Csak a Medárdus napját várta meg Jónás: nagy zivatarral végződött. Bizonyosra lehet menni. Negyven nap mindig lesz zivatar. Az nappal is igen szép tünemény: éjjel még szebb. Mikor úgy mennydörög, úgy veri a jéggel vegyes zápor a falakat, minden jó lélek iparkodik födél alatt maradni. Akkor ugyan akár az egész szegedi akasztófát ellophatják az Öthalom tetejéről.
Jónás kiszemelt magának a vajdán kívül még öt derék cigánylegényt a javából, s egy éjjel hetedmagával útra kelt Cigándiából Szegedre.
Minő út volt az! Keresztül azon a mocsáron, ami a régi térségeken így van megnevezve: „Morast, über den nicht durchzukommen ist.” (Mocsár, melyen nem lehet áthatolni.) – A cigány meg a cigánynak a lova keresztülgázolt rajta. Ahol a mocsár elvégződött, ott kezdődött a bozót, s azután a rengeteg erdő, amit nem lakott más, csak rőtvad, vaddisznó és farkas: csak az átkanyargó lomha folyók partjain akadt egy-egy halásztelep sűrű tövissel körülsövényelve a dúvadak ellen. Aki lefekszik a buja fűbe aludni, mire fölébred, a ruhája mind tele van kígyóval. Hatodnapra érkeztek meg a Tisza partjára, ahonnan Szeged sáncait, meg az Öthalom tetejéről égremeredő vesztőhely hat oszlopát messzire meglátni.
Ott meglapultak nádkévékből rakott kunyhók alatt, s nappal kialudták magukat, felváltva az őrtállókat, akiknek embertől nem, de a csordafarkasoktól kell őriznie a legelésző lovaikat.
Estefelé csakugyan megjött a mindennapos zivatar. Előre jelenté a jöttét az ezernyi halászmadár, hojsza kócsag sivalkodása a nádas fölött; meg a bögölyök millióinak bosszantó rajai. Az ég behúzódott.
– Siessünk át a túlsó partra, míg nyakunkba nem szakad az ég! – mondá az öreg vajda, s azzal mind a heten, mint megannyi lovon ülő ördög, nekivágtattak a Tiszának, s átúsztattak rajta.
Mire kikaptattak, sötét éjszaka lett.
Jónás egy szálas jegenyefacsoportig vezette a lovas kísérőit; ott a legényeket hátrahagyva, maga egyedül, az öreg vajdával nekivágtatott az Öthalomnak.
A feketekék zivataros égtől élesen elvált a halmot koronázó hatágú fehér épület. Szép kis korona! A vesztőhely.
Oda kellett tartaniok.
A zivatar szele hajtotta maga előtt a fenyéren az ördögszekeret. Szeged városában harangoztak minden toronyban, hogy a zivatart elfordítsák; de úgy látszik, hogy másutt még jobban harangoztak; mert az mégis csak erre jött.
Csülökig ért a futóhomok a lónak, s a szél is szembefútt. Az a folytonos hempergő dörgés, az a folytonos szikrázó villámpislogás a felhők között, csalhatatlan előhírnöke volt a jégesőnek.
– Siessünk, vajda, hogy menedékbe jussunk.
– Szép kis menedék, mondhatom. Az akasztófa alá.
Más szárnyék bizony nem volt, se távol, se közel. Eljutottak a történelmi Öthalomhoz, amit egymást eltemető nemzedékek hordtak ottan össze az alföldi síkság közepett. Ebből készültek mai időkben a földtámadt Szeged körtöltései, felemelt utcái. A földvágó kapa ott költögeté fel egymás után Etele hunjait, a marahán rézkardos vitézeket, egész a legalul fekvő kőfejszés kelta harcosokig; hegyes fejű, lapos fejű, gömbölyű tekekoponyájú, elmúlt nemzeteket. Legfelül a vesztőhely. Valamennyi dicsőséges hősnek a csontja felett a haramiák és boszorkányok megátkozott maradványai.
A roppant tömör négyszög-épületnek hat, magasra emelkedő oszlopa volt, vastag vasrudakkal egymáshoz kapcsolva, minden oszlopból egy támasztékon vaskampó meredt még elő. Néhanapján a szél minden kampók, de még a vasrudakon is sorban csak úgy kalimpáztatta a légben táncoló alakokat. Most éppen csak egy libegett ott magában.
Jónás és a vajda a vesztőhely kapuján bevezették a lovaikat, s ott összebékózták, hogy el ne fussanak.
– Keressük meg azt a helyet! – mondá Jónás a vajdának. Az öreg cigánynak a foga vacogott féltében: „amáró dáde!” – mormogá magában a cigány miatyánkot; de sehogy sem tudott az első mondásnál tovább eljutni: mert egyre közbecsapott a mennykő.
– Siessünk! amíg a jó idő tart!
– Jó az ördögöknek!
– Látod-e már azt a jegyet?
– Hogyne látnám? Ott van a negyedik oszlop lábára mázolva szénnel egy tízküllős kerék: az a boszorkányok jele. Attól két lépés befelé: ahol a lábad alatt döng a föld; ott van a Cafrinka a vasládában.
Éppen annak az oszlopnak a tetején himbálózott az a magányos emberalak a kinyúló fogason.
– Megtaláltam. Fogd az egyik csákányt. Segíts ásni.
– Jaj uram, félek, hogy elvisz a devla!
– Ha visz, velem elvisz: hát aztán ki veri fel a patkót a lovamra a másvilágon, ha te nem jössz velem?
Jónás maga vágta bele a csákányt elébb a földbe, ahol az döngött a lába alatt, s mikor a vajda látta, hogy nem csap fel a láng a földből, vérszemet kapott, s nekiállt segíteni.
De annál jobban csapkodott le a láng az égből. A szörnyű égzengés egy percig nem tartott szünetet, s közbe zúgott a jégeső kerepelése végig az avaron: igazi ítéletidő volt. A sírbontókat védte a magas fal, a jégcsapás rézsút jött, nem érte a fejüket.
– Ásd a répát, ásd! ásd! Erre is tekints, arra is tekints! – dörmögé magában a vajda, áltatgatva magát azzal a tréfás mondással, amivel a gyermeket mulattatja az apja, az üstökét rángatva azalatt gyöngéden: „ásd a répát ásd, ásd!”
Nagyot kondult a csákány a vasláda tetején.
– Itt van. Rátaláltam. Segíts fölemelni – szólt Jónás.
– Jaj, de nehéz; a lidérc ül rajta. Nem tudsz, uram, valami diák mondást?
– Dehogynem: „Ásáte, Kapáte”. No, ugye hogy megmozdult? Ez-e az a láda?
– Csak látnám; de sötét van, s én nem vagyok bagoly.
– No majd mindjárt világos lesz: mereszd ide a szemed.
Lett is világosság, több a szükségesnél. A hétágú istennyíla éppen oda csapott le recsegve, süstörögve a vesztőhelyre! Mintha az egész faltömeg tűzlángba borult volna, kévemódra szétsugárzó szikráival egyszerre több helyen lecsapva, s aztán körülfutott az oszlopokat összekötő vasrudakon, veres izzóvá téve valamennyit, végre szertelövellt a kiálló vaskampókból. Az egész épület a nagy halommal együtt úgy rengett, reszketett a rászakadó ég csapása alatt.
– No ez-e az a láda? – sürgeté Jónás a vajdát.
De ez ijedtében úgy megnémult, hogy egy szónak nem volt ura.
Az a feje felett lógó harmadik ember pedig alkalmasint gondolt valamit odafent; vagy talán a villám égette el a kötelét, egyszerre csak a rázkodó oszlop tetejéről leugrott a vajda nyakába.
– Jaháj! – ordított az öreg dádé –, engem már visznek.
– Nye bojsza! – bíztatá Jónás úrfi. – Nem bánt az már senkit. Nem látod, hogy a keresztfiad, akit tegnapelőtt akasztottak fel lólopásért? Gyere, temessük el ebbe az üres verembe.
A vajda meggyőződött róla, hogy csakugyan nem az ördög az, aki a nyakára vetette magát.
Akkor aztán rendén elhantolták azt a pihenni vágyó embert abba a csendes ágyba, amiből a Cafrinkát kivették.
A kiemelt vasládát Jónás felkötötte a lova hátára a nyereg mögé.
A vajda nagyot fohászkodott a bevégzett munka után.
– Soha életemben sem kívánkozom többet az akasztófához! A zivatar elvonult dörögve. Otthagyott maga után egy télmezőt. A messze síkság fehérlett a jégtől, amibe csülökig gázoltak a lovak.
Ha most a karámokban, a cserények mögül kidugta a fejét a pásztorember, a csikós, a gulyás, s meglátta azt a két fekete alakot végigügetni a lóháton a jégtől fehér mezőn, az ugyan szentül megesküdhetett rá, hogy az ördögök jártak ott, ellopni az akasztófáról a maguk keresztfiát.
Ugyanazon erdőn, bozóton, mocsáron keresztül, amelyen idáig jött, vissza is törtetett Jónás egész Botsinkáig, anélkül, hogy útközben emberi teremtéssel találkozott volna, a cigányok ki nem beszélik azt.
Szaffi már kétségbe volt esve, el nem tudta képzelni, hova lett az ura.
Jónás összeázottan, sárosan, tépetten, arca, keze tele töviskarmolástól lépett be hozzája.
– Tudod-e, hol jártam? Ott voltam, ahol a te felásatlan kincseid vannak rejtve. Felvertem: elhoztam.
Azzal elővette a felleghajtója alól azt a vasládát, s letette az asztalra.
Szaffi vad sikoltással veté magát a ládára, s két gyönge karjával kebléhez szorítva, nyögé fuldokolva: „óh anyám! Te drága, kedves anyám!” – s azt a rozsdás vasat nem sajnálta csókjaival tetézni.
– Ez volt-e a kincsed, ami után sóhajtoztál? – kérdé tőle Jónás.
Szaffi szavak helyett csak a szemeivel tudott válaszolni, de azokban annyi hála, imádat, szerelem volt; annyi boldogság, üdv, megdicsőülés sugárzott ki belőlük, hogy három versíró nem tudná azt mind elmondani.
– Most hát boldog vagy már? – kérdé tőle Jónás, az ölébe vonva.
– Az vagyok. Az lettem. Csak még egy kicsiny kis óhajtásom van hátra, ha azt is betöltenéd? ugye hogy megteszed? ugye hogy nem tagadod meg?
S olyan hízelkedve cirógatta össze Jónásnak az arcát, hogy az egész engedelmessé lágyulva mondá neki:
– Ugyan mit kérhetnél te éntőlem, amit én tetőled meg tudnék tagadni?
– Hát csak azt az egyet, hogy engedd meg nekem, hadd tegyem én el azt az én feltalált kincsemet olyan helyre, ahol az ilyen kincsek állnak. Neked van egy nagy pompás családi sírboltod, ahol fényes nevű ősapád, ősanyád nyugosznak, faragott márványkövek alatt. Engedd meg, hogy hadd rejthessem el én is oda, akit úgy szerettem, a szegény cigányasszonyt: a máglyán megégetett, elátkozott boszorkányt, de aki nekem édes szülőm volt. Nem tudja azt meg senki, úgy elrejtem ottan. Nem csúfolnak ki érte; nem pironkodol miatta. Csak én magam fogom tudni nyugvóhelyét. Szenteltvíz sem éri, csak az én könnyeim, elrejtett koporsóját. Engedj ennek az én alázatos könyörgésemnek.
Jónás pedig mogorva ráncokba szedte a homlokát, s azt mondá Szaffinak:
– Nem én! Bizony nem engedem ezt meg! Hogy nekem lopva odarejtsed az én fényes őseim közé az elítélt boszorkányt. Az érdemeikkel dicsekvő, aranyos nevekkel kérkedő márvány síremlékek közé egy névtelen puszta követ be nem hagyok állítani, aminek a háta mögé szégyen, gyalázat van rejtve. – Hanem azt kívánom, hogy ezek a hamvak, amiket te kincseidnek neveztél, meg legyenek tisztítva az igazságtalan ítélet szennyétől; arról a névről, amihez te azt a szót kötöd: „édesanyám”, a szenny le legyen mosva. Igen, azt kívánom, hogy fényes gyászkíséret mellett, fáklyákkal, címerekkel, halotti zsolozsmák éneklése alatt szállítsák e hamvakat a megszentelt sírba, s fehér márványkő álljon afölött, arany betűkkel, amik azt hirdessék, hogy a legjobb anya nyugszik ott a fényes ősök sorában. Ezt fogom megtenni.
Szaffi azt hitte, hogy most repülnek az égbe mind a ketten.
– De hogy tudod te ezt megtenni? – kérdezé remegve a kéjtől, a gyönyörtől.
– Az az én dolgom lesz. Rögtön hozzákezdek. Lehet, hogy egy évig nem látsz; de híremet majd hallod; s mikor újra meglátsz, az történik meg, amit mondtam. – Addig ápold kis gyermekeinket.