Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.
Vasárnap délután Athalie kisasszony elment sorba látogatni leánykori barátnőit. Ilyenkor az a kiváltságuk van a kisasszonyoknak, hogy egyedül tehetnek látogatást, anyai kíséret nélkül; hisz annyi titkos mondanivalójuk lehet egymás között utoljára leánykorukban.
Tehát Zófia asszony is otthon maradhatott. Ő örült annak legjobban, hogy van valahára egy nap az esztendőben, mikor nem kell látogatóba menni, látogatást várni, leányt strázsálni, német társalgást hallgatni, amiből ő egy szót sem értett, hanem otthon lehet maradni, s visszagondolni boldog szobaleány korára, mikor egy ilyen szabad vasárnapi délután teleszedte kötényét főtt kukoricával, aztán kiült a lócára, s egész estig hámozta a kukoricát, és eszegette szemenkint, s közben pletykázott vidám cselédpajtásnőkkel.
A szabad nap, a főtt kukorica most is csak megvolna, csupán a cselédpajtás hiányzik a konyhalócáról. Zófia asszony még a szobaleányt és a szakácsnőt is elbocsátotta sétálni, hogy egyedül maradhasson a konyhában; mert főtt kukoricát szobában enni nem lehet, az elszórandó héjak miatt.
Aztán csak került rangjához illő társaság is. Odasompolygott hozzá Timéa. Annak sem volt már semmi dolga; a hímzet elkészült a menyasszonyi ruhán, most már a szabónál van az, aki azt bizonyosan el fogja készíteni az utolsó napnak az utolsó órájára.
Timéa éppen odaillett Zófia asszony mellé a lócára. Ez is olyan eltűrt lény a háznál, mint ő. A különbség kettőjük között csak az, hogy Timéa azt hiszi magáról, hogy ő kisasszony, míg mindenki tudja róla, hogy ő csak cseléd; Zófia asszonyról pedig mindenki tudja, hogy ő úrasszony; de ő maga azt hiszi magáról, hogy ő csak cseléd.
Tehát Timéa odabújt Zófia asszony mellé a kis padra, mint ahogy szoktak pesztonka és szakácsnő, akik egész héten mindig teszik és tűrik a veszekedést, vasárnap aztán egymás mellé ülnek, és pletykáznak.
Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.
Timéa széttekintett félénk figyelemmel, ha nem hallgatózik-e valaki? s aztán azt kérdé súgva Zófia asszonytól:
– Zófia mama, mondja meg nekem: milyen az az esküvő?
Zófia asszony vállai közé húzta a fejét, döncölő rázogatással, mint mikor valaki befelé nevet, s ravasz szemeivel a kérdő gyermekre sandított. Igazi vén cselédi rosszalkodással kapott a kis cseléd nevetséges gyöngéjén, hogy azt azután megtódítsa.
– Hjaj, te Timéa – kezdé mesemondó ájtatossággal –, az nagyon szép dolog; hiszen majd meglátod.
– Egyszer már meg akartam lesni a templomajtóból – gyóná meg őszintén a leány –, odalopóztam, mikor egy olyan esküvő készült odabenn; de nem láthattam többet, mint mikor a vőlegény meg a menyasszony odamentek egy szép aranyos almáriom elé.
– Az az oltár!
– Akkor egy rossz gyerek észrevett, s kikergetett a templomból: „Kimégy innen, te török leány!” Én aztán elszaladtam.
– Hát tudod – kezdé a magyarázatot Zófia asszony, szemenkint hámozgatva s rakva a szájába a főtt kukoricát –, azután azt csinálják, hogy előjön a tisztelendő úr, a pópa, a fején van egy arany süveg, a vállán nagy aranycsatos hímzett köpönyeg selyemből; kezében egy nagy kapcsos könyv. Abból olvas és énekel gyönyörűségesen. A vőlegény meg a menyasszony letérdelnek az oltár zsámolyára. Akkor aztán megkérdi a vőlegénytől meg a menyasszonytól, hogy szeretik-e egymást.
– S azután felelni kell?
– Hát persze! Nemcsak azt kell megmondani, hogy szeretem, hanem azután még abból a könyvből felolvassa a pap először a vőlegény előtt, azután a menyasszony előtt az esküvést, hogy ők egymást ezután is mindig szeretni fogják, soha el nem hagyják, holtig egymáséi maradnak, s megesküsznek az atya-, fiú-, szentlélekre, a boldogságos szűzre és minden szentekre, örökkön örökké Amen. Az egész kórus énekli utána az Ament.
Timéa fázósan borzongott össze.
– Akkor azután a pap előveszi egy ezüsttálcáról a két jegygyűrűt, s az egyiket a menyasszonynak, a másikat a vőlegénynek az ujjára húzza, s azután a kezeiket egymásba teszi, azokat egy aranyos övvel bepólálja. Azalatt a kántor meg a kórus orgonaszó mellett énekelik, hogy „Goszpodi Pomiluj, Goszpodi Pomiluj”.
Ah! milyen bűbájosan hangzó szónak tetszett ez Timéa előtt! Goszpodi Pomiluj! ez bizonyosan valami áldást hozó bűvige lehet.
– Azután leterítik a vőlegényt is, a menyasszonyt is egy vég nehéz virágos selyemmel, tetőtől talpig, s azalatt, míg a pap rájuk olvassa az áldást, a két násznagy két ezüstkoronát tart a fejük fölött.
– Ah!
Zófia asszony kapott a gyermek érdekeltségén, s hozzálátott annak a képzeletét felgyújtogatni – az oltári gyertyákkal.
– Ezalatt folyvást énekli a kórus a „Goszpodi Pomiluj”-t. Akkor a pópa kezébe veszi az egyik ezüstkoronát, s odanyújtja azt a vőlegénynek, hogy csókolja meg. Mikor az megcsókolta, szépen a fejére teszi, s ezt mondja hozzá: „Én tégedet, Istennek szolgáját megkoronázlak ezen Isten szolgálójának urává!” Azután pedig veszi a másik ezüstkoronát, s azt megcsókoltatja a menyasszonnyal.
– Azt is megkoronázza?
– Azt is.
– Hát annak mit mond?
– Annak meg azt mondja: „Én tégedet, Istennek szolgálóját megkoronázlak ezen Isten szolgájának asszonyává.”
– Nagyon szép! Az igen szép!
– Akkor azután a diakónus elkezd imádkozni az új párért, s azalatt a pópa megfogja a kezeiket, s háromszor körülkerüli velük az oltárt. Mikor az megvan, akkor a násznagyok leveszik róluk a selyemterítőt, amivel le voltak takarva mind a ketten. A tenger sokaság ott a templomban ezt mind nézi, s úgy suttogják az emberek: „Jaj, de drágalátos szép menyasszony! Jaj, de gyönyörű egy pár!”
Timéa szűzies ábránddal bólintgatta fejét, mintha úgy találná, hogy ez jól is van így, s nagyon szép lehet.
Zófia asszony nagy lélegzetet vett a tovább mondandókhoz.
– Akkor aztán a pópa egy aranypoharat hoz elő, abban bor van. A vőlegény és a menyasszony isznak abból egymás után.
– Igazi bor van abban? – kérdé Timéa ijedten. A hajadoni irtózat a bortól, összekerült a mohamedán bortilalom emlékével egyszerre.
– Hát persze, igazi bor. Azt ki kell nekik inniok. A vőfélyek és nyoszolyólányok azalatt mézben főtt búzát hintenek reájuk. Abban van az áldás. Jaj, hallod-e, nagyon szép ez!
Timéa szemei a delejes álom látnoki tüzével ragyogtak. Végigképzelte ezt a titokteljes jelenetet, mely félig vallási misztérium, félig szívbeli talány, s egész alakja remegett tőle.
Zófia asszony pedig úgy nevetett magába befelé, s fojtogatta a nevetés vágyát főtt kukoricával.
Jó mulatság volt ez nagyon.
Kár, hogy félbeszakítást szenvedett. A konyhaajtóhoz férfiléptek közeledtek, s egyenesen benyitott valaki.
Minő rémület! Ez a valaki Kacsuka úr volt.
Huh, be megijedt Zófia asszony. Mert hogy csak papucs volt a lábán, s a köténye tele kukoricával. Mit rejtsen el hamarább?
De jobban megijedt Timéa; neki nem kellett semmit elrejteni.
– Bocsánat! – szólt Kacsuka úr családias otthonossággal – oda elöl minden ajtót zárva találtam, azért kerültem a konyha felé.
– Igen ám! – sikoltozék Zófia asszony – a leányom elment vizitába a barátnéihoz. A cselédeket eleresztettem a templomba; csak magunk vagyunk itthon ketten. Azért ülünk itt a konyhában, amíg a cselédek visszajönnek. Engedelmet kérünk a kapitány úrtól, hogy ilyen neglizsében vagyunk.
– Nem tesz semmit, Zófi mama – szólt a kapitány nyájasan –; hát akkor én is itt maradok a konyhában.
– Óh! kérem, azt meg nem engedhetem. Itt a konyhában! Az sincs, ahová leültessük a kapitány urat…
Zófia asszony igazán nagy zavarban volt. A vizitszobába nem vezetheti a kapitányt, mert ő maga nagyon konyhához van öltözve, Timéát nem küldheti be vele, amíg maga átöltözködik, mert az nem illenék; hanem a kapitány ügyes hadfi volt, minden helyzetbe beletalálta magát.
– Sohase ceremóniázzon velem, Zófi mama, itt van, leülök erre a kannára, nagyon jó hely ez.
S leült a kannára Timéával szemközt.
De mármost még a kukorica volt a nagy baj. Abból is kisegítette Zófia asszonyt a kapitány.
– Zófi mama tán bizony kukoricát majszol? Soh’se restellje. Jó az vasárnap délután. Adjon nekem is ide a sipkámba egy marokkal, én is szeretem.
Zófia asszony tökéletesen le volt főzve a kapitány által, mikor azt látta, hogy ez a sipkájába töltött népies csemegét csakugyan megeszi, mégpedig hámozatlan és egész marokszámra. Ez egészen népszerűvé tette a kapitányt a nagyasszony előtt.
– Hát éppen arról beszéltem Timéának – kezdé a társalgást Zófia asszony –, hogy Timéa azt akarta tőlem megtudni, hogy vajon milyen lehet az a – keresztelés.
Timéa már futni akart, ha Zófia asszony az igazat megmondja; hanem Zófia asszony nem azért volt eladó leány mamája, hogy a véletlenül belépő látogató előtt ex tempore másra ne bírja fordítani a beszédet.
– Azt magyaráztam neki, hogy milyen az a keresztelés. Attól van most megijedve. Nézze, hogy remeg! Mert azzal ijesztgettem, hogy bepólálják őtet is egészen, mint a kisbabákat, mikor keresztelni viszik, s azután sírni kell neki is. No, ne félj no, nem úgy lesz. Csak tréfából mondtam. Azért van legjobban megijedve, mert azt tudja, hogy a kereszteléssel egészen elrontják a frizuráját.
Jó lesz egy szóval megemlékezni Timéa frizurájáról is.
Gyönyörű haja volt, hosszú és tömött. Athalie-nak az a tréfás mulatsága volt ezzel a szép hajjal, hogy a fodrásznőjével mindenféle csodásnál csodásabb csavarítmányokat készíttetett belőle. Egyszer magasra felfeszíttette az egész haját Timéának, simára kent halántékokkal, s felül tornyot építtetett belőle; másszor széthúzatta kétfelől, szárnyformára, denevéralakra, majd meg kétfelől kosszarvakat csavartatott hajából, hátul kuszán hagyva a fejét s minden haját a füleire tapasztva; hordatott a gyermekkel olyan hajdivatokat, aminőket soha senki sem viselt, nevetséges, furcsa, felötlő ékítményeket, és ezeknek létrehozásában nem kímélték a forró vasat, a sodronytekercset, a papillot-kat, a kefét, a viaszkenőcsöt. Ez mind rokoni szeretet fejében ment, s a gyermek nem tudta azt, hogy ez neki mind rosszul illik.
Kacsuka úr felvilágosította őt róla.
– Ugyan, Timéa kisasszony, ne féltse olyan nagyon ezt a frizurát. Sokkal szebben illenék kegyednek, ha egészen egyszerűen viselné a haját. Kegyednek olyan szép haja van, hogy Isten ellen való vétek azt vassal sütögetni, viasszal feldudorítani. Ne engedje azt többet. Kár ennek a szép hajnak minden száláért, ami elvész. Pedig ettől a hajkínzástól, amit kegyetek piperének neveznek, csak romlik a haj. Elveszti a fényét, a haj a hegyén meghasadozik, könnyen elszakad, és hamar hullani kezd. Mind nincs erre a mesterséges fonadékra kegyednek szüksége. Hisz olyan gyönyörű tömött hajzata van, hogy ha azt egész egyszerű fonadékban tűzi föl a fejére, annál szebb fejdíszt nem kívánhat magának.
Meglehet, hogy Kacsuka úr mindezt csupán egy kínzott szép hajzat iránti emberbaráti rokonszenvből mondta, s semmi egyéb szándoka nem volt vele, mint Timéa gyönyörű haját megszabadítani a ráerőszakolt furcsaságoktól, hanem a hatás, amit szavai előidéztek, mélyebb volt, mint ő maga hitte.
E perctől fogva Timéa úgy érezte, mintha ez a fejébe dugott fésű az egész fejét akarná kiszakítani a helyéből, s alig várhatta, hogy Kacsuka úr eltávozzék.
A kapitány nem is időzött ott sokáig; könyörületes volt Zófia asszony iránt, ki ottléte alatt folyvást küzdött azzal a nehéz feladattal, hogy rongyos papucsokba bújtatott lábait ide-amoda eldugdossa; Kacsuka úr megígérte, hogy még ma egyszer el fog jönni, és aztán búcsút vett, és eltávozott. Zófia mamának kezet csókolt, Timéa előtt pedig mélyen meghajtá magát.
Alig húzta ki lábát a kapitány a konyhából, Timéa leszakítá fejéről a magas fésűt, letépte a feltornyozott hajfonadékokat, egy perc alatt szétbontotta egész frizuráját, s azzal nekiállt a vizesdézsának, s elkezdte haját és egész fejét tisztára mosni.
– Mit csinálsz, te leány? – sikoltozott rá Zófia asszony. – Abbahagyod mindjárt. Úgy hagyod a hajadat, ahogy van! Hogy meg fog haragudni Athalie, ha hazajön, és meglátja.
– Hát haragudjék! – szólt a gyermek dacosan, kifacsarva áztatott haját, s azután leült a padra Zófia asszony mögé, s elkezdte szétzilált hajzatát egyszerű hármas fonatba idomítani.
A dac már megszületett szívében. Kezdett nem félni. A kapitány szavai erőt költöttek lelkében. Az ő kívánsága, az ő ízlése törvény volt rá nézve. Összefonta egyszerű tekercsbe a haját, s úgy akasztotta azt fel természetes kontyban a fejére, ahogy az mondta.
Zófia asszony kacagott magában, befelé fordított nevetéssel. Ez a leánygyermek egészen bolonddá van téve!
Amíg az a haját fonta, Zófia asszony közelebb simult hozzája, s iparkodott kedvét keresni.
– No hát hadd mondom el végig, milyen az az esküvő. Hol szakította félbe az a bohó Kacsuka? Hej, ha tudná, hogy miről beszéltünk! No hát ott hagytam el, hogy a menyasszony és a vőlegény egy pohárból isznak. A kórus meg a diakón ezalatt folyvást éneklik, hogy „Goszpodi Pomiluj!” Akkor a pópa felolvassa az evangéliumot, s azalatt a násznagyok tartják a koronát az új házaspár feje fölött. Akkor azután a pópa átveszi a koronákat, visszateszi az ezüsttálcára, s így szól a vőlegényhez: „Légy dicsőítve, mint Ábrahám, megáldva, mint Izsák, és megszaporodva, mint Jákob!” Azután a menyasszonyhoz fordul, s azt mondja: „Légy magasztalva, mint Sára, örvendj, mint Rebeka, és szaporodjál, mint Ráchel!” S ez áldás után a menyasszony és a vőlegény egymást a násznép előtt s az oltár előtt háromszor megcsókolják…
Timéa lehunyta szemeit, hogy ne lássa azt a jelenetet.
Athalie csak elbámult, mikor hazaérkezett, s meglátta Timéát lebontott hajával.
– Hát teneked ki engedte meg, hogy a hajadat lebontsd? Hol a giraff fésűd? Hol a csokrod? Feltűzöd mindjárt!
Timéa összeszorítá az ajkait, s megrázta a fejét.
– Teszed mindjárt, amit mondok?
– Nem!
Athalie elbámult e szokatlan makacsságon. Ez valami hallatlan volt előtte, hogy ellent merjen valaki mondani! És méghozzá ez a kegyelemkenyérre fogadott gyermek, aki olyan alázatos volt mindig, aki a lábát csókolta egyszer.
– Nem? – kérdezé odalépve Timéa elé, s dühtől kikelt arcát annak fehér arcához közelítve, mintha el akarná azt égetni.
Zófia asszony egy szögletből nézte azt nagy kárörömmel.
– Mondtam ugye, hogy majd kikapsz, ha Athalie megjön?
Timéa pedig odanézett Athalie szikrázó szemeibe, s még egyszer ismétlé:
– Nem!
– Miért nem? – kiálta Athalie (most már az anyjához hasonlított a hangja, s az apjáéhoz a szemei).
– Mert így szebb vagyok! – felelt Timéa.
– Ki mondta azt neked?
– Ő…
Athalie két kezének minden ujja saskörömmé görbült, összeszorított fogai kivillantak szép ajkai közül. Most mindjárt széttépi ezt a leányt!
Akkor aztán elnevette magát.
Gúnyos kacajba csapott át féktelen dühe. Otthagyta Timéát, s eltávozott a szobájába.
Még aznap este ellátogatott a házhoz Kacsuka úr. Ott maraszták vacsorára. Az asztalnál Athalie szokatlan nyájassággal halmozta el Timéát.
– Nem látja, kapitány úr, mennyivel szebb így lebontott hajjal Timéa?
– Igaz! – erősíté a kapitány.
Athalie mosolygott.
Most már nem tréfa, de fenyítés volt az, amit a gyermeken ki kellett elégítenie.
Csak két nap volt még hátra a menyegzőig.
E két nap alatt Athalie csupa figyelem és gyöngédség volt Timéa irányában. Nem bocsátotta ki a cselédekhez, s a szolgálóknak meg volt hagyva, hogy mikor bejönnek a szobába, Timéának is kezet csókoljanak.
Zófia asszony többször nevezte őt úgy, hogy kis menyasszony.
A szabó is hazahozta a menyasszonyi köntöst.
Minő gyermekes öröme volt Timéának, mikor azt meglátta! Hogy táncolt, hogy tapsolt a tenyereivel!
– No jer, próbáld fel a menyasszonyi köntösödet! – monda Athalie kegyetlen mosolygással.
A lányka fel hagyta magára adni a pompás menyasszonyi köntöst, saját keze hímezte azt. Ő nem viselt vállfűzőt, s termete korához képest eléggé ki volt fejlődve; az öltöny egészen ráillett.
Minő szemérmes önelégültséggel nézte magát körül a nagy állótükörben. Ah! minő szép fog lenni a menyasszonyruhában. Talán még arra is gondolt, hogy szeretni fogják? Talán dobogott is a szíve. Talán égett is ott valami láng, ami kéjt és fájdalmat ád?
Óh! erre nem gondoltak azok, akik játékot űztek vele.
A szobaleány, aki öltöztette, az ajkát harapta, hogy el ne nevesse magát.
Athalie pedig kegyetlen színleléssel piperézte az örömét rejteni nem tudó gyermeket, ki meg volt lepve új érzelmektől, s azok meglátszottak márványfehér arcán.
Athalie előhozta a menyasszonykoszorút is, azt is felpróbálta Timéa fejére. A mirtusz és a fehér jázmin olyan szépen illett arra.
– Ah be szép fogsz lenni holnapután!
Aztán leveteték Timéával a menyasszonyruhát.
– Most már én próbálom fel – szólt Athalie –, hát énrám hogyan illenék?
Nála már vállfűző segélyével ment a vállderék felillesztése, s büszke szép alakján határozottabb kifejezést nyert az öltönyidom. Az ő fejére is feltették a menyasszonykoszorút; ő is körülnézte magát az állótükör előtt.
Timéa nagyot sóhajtott, és a hazudatlan bámulat hangján súgá Athalie-nak:
– Óh! te nagyon szép vagy! Igen szép vagy!
Talán be is lehetett volna már fejezni a tréfát?
Nem! Egészen meg kell neki lakolnia; azért, hogy olyan vakmerő, azért hogy olyan ostoba, meg kell neki büntetve lennie.
A gúnyos ámítást egész nap folytatta vele mindenki. A gyermek egészen meg volt már háborodva a sok példálózás által. Az ajtóban leste Kacsuka urat, s elfutott előle, ha jönni látta. Reszketett, ha a nevét kimondták előtte, s visszás feleleteket adott a kérdésekre. Mindenki mulatta magát a rovására.
Sejtett ebből Kacsuka úr valamit?
Talán sejtett.
Bánta azt? Talán nem is bánta.
Talán sejtett ő még olyan dolgokat is, amiket a nevetők nem álmodtak meg, s nagyon hidegvérrel várta azt a végzetes napot.
Az utolsó napon, mely a menyegzőt megelőzte, azt mondá Athalie Timéának:
– A mai napon böjtöt kell tartanod. Holnap szent és ünnepélyes napod lesz. Oltár elé visznek; megkeresztelnek, aztán megesketnek. Azért előtte való nap böjtöt kell tartanod, hogy tisztán lépj az oltár elé.
Timéa megfogadta az utasítást, s egész nap nem evett egy falatot.
Pedig az ilyen növendék leánynak igen jó étvágya van. A működő természet követeli jogait: a jól evés nála az egyedüli ismeretes vágy, aminek kielégítéséről tud már valamit. És Timéa leküzdte azt a vágyat. Végignézte az asztalnál az ebédet, a vacsorát. Pedig szándékosan olyan ételeket hordtak fel, amiket ő nagyon szeretett. Az előszobában a szolgálók, a szakácsnő ingerelték, hogy titokban egyék a számára félretett jókból; hiszen meg szabad csalni a böjtöt; nem tudja azt meg senki. Nem engedte magát megejtetni; kiállta a koplalást. A holnapi lakodalomra ott segíté ő is készíteni a tortákat, kocsonyákat, az étvágyingerlő, csábító csemegék egész halmaza hevert előtte, bele sem kóstolt egybe is. Pedig láthatta Athalie-ról, ki maga is részt vett a lakoma előkészületeiben, hogy ilyenkor nyalánkodni szabad. Neki böjtölni kellett! Este jókor lefeküdt, azt mondta, hogy fázik. Igaz volt. Reszketett, didergett a takaró alatt is, s nem bírt elaludni. Athalie hallá, mikor aludni ment, mint remeg, mint vacognak össze fogai, s még elég kegyetlen volt azt súgni fülébe: „Holnap ilyenkor hol fogsz már lenni”.
Szegény gyermek! Hogy tudott volna elaludni, mikor minden alvó érzés, ami ily időben még bábálmát alussza, idő előtti ébredésre volt felriasztva gyermekszívében?
Óra hosszat nem találta nyugtát fekhelyén; félelmek, amik hasonlítanak az örömhöz; vágyak, melyek a titkos irtózat álarcát hordozzák, kísértének lehunyt szemei előtt. Imádkozni akart, s kétségbeestében a sok szent könyvből nem tudta kiválasztani, hogy melyik az igazi imádság, mert arról senki sem világosította fel (hisz ez is csak tréfa volt), hanem elkezdte fennhangon mondani az egyiptomi tíz istencsapásról írott verset, mely rettentő költemény kezdődik azon, hogy „Elsőbben a vizek vérré változának”, s végződik azzal, hogy „Végre mind meghala, ki elöl született!”
És Athalie elég szívtelen volt magában kacagni a gyermeken; és elég szívtelen volt nem igazítani helyre tévedését, hogy megmondta volna neki: „Nem ez az imádság, hanem az a másik, mely e szóval kezdődik: »Atyánk«, jer, imádkozzuk el azt együtt!” és imádkozta volna azt végig a gyermekkel együtt, odáig, hogy „szabadíts meg a gonosztól”. Mert bizonyára az „ő” menyegzőjének előestéje volt ma, és olyankor felfér az imádság, ha még olyan szép és gazdag menyasszony is valaki.
Timéának egész hajnalig lázban volt minden idege; nem jött szemére álom; hajnal felé aztán annál mélyebben elaludt, dermesztő mély álom szállt idegeire; nem ébredt fel a reggeli neszre sem, mely körüle támadt.
Pedig ez volt a menyegző napja!
Athalie azt parancsolá a cselédeknek, hogy hagyják Timéát aludni, még a függönyöket is lehúzatá az ablakra, hogy a hálószobában sötét legyen; ne ébresszék fel őt hamarább, mint mikor már Athalie készen lesz a menyasszonyi öltözékével.
Az pedig jó időt vett igénybe. Athalie ma szépsége egész hadfelszerelésével akart megjelenni. Erre a napra messze földről jött össze a tömérdek rokon, üzletbarát, hogy a gazdag Brazovics egyetlen leányának esküvőjén együtt ünnepeljen: a legszebb leányén hét vármegyében.
A násznép seregleni kezdett már a lakodalmas házhoz. Az örömanya, Zófia asszony is új ruhába volt már préselve, s ami nagyobb baj, új cipőkbe is, amik növelték azt az óhajtását, hogy bárcsak vége volna már ennek a mai napnak!
A vőlegény is előjött már; derült arccal, udvariasan, mint mindig, de amely derült arc sohasem tanúsított semmit; s az udvariasság csak kifejezési modor volt nála.
Elhozta magával a menyasszonyi virágbokrétát is. Még akkor a kamélia nem volt ismeretes: a menyasszonyi bokréta sokszínű rózsákból volt összeállítva. Kacsuka úr azt mondá, hogy rózsákat hozott a rózsának; miért jutalmul egy büszke mosolyt kapott e ragyogó arctól.
Csak ketten hiányzottak még: Timéa és Brazovics úr.
Timéát senki sem sürgette, utána nem kérdezősködtek; de annál nyugtalanabbul várta mindenki Brazovics urat.
Azt mondták, hogy a várba kocsizott a kormányzóhoz, még korán reggel, s türelmetlenül várták visszatértét. Még a menyasszony is többször az ablakhoz lépett, kitekinteni, ha nem jön-e még a hintó atyjával?
Csak a vőlegény nem látszott nyugtalannak.
De hová is lehetett Brazovics úr?
Tegnap este igen jó kedve volt. Együtt mulatott barátaival, s minden ismerősét meghítta a lakodalomra; még késő este bezörgetett Kacsuka úr ablakán, s azt kiáltotta be neki az üvegen át „jó éjszaka” fejében: „a százezer forint holnap készen áll!”
És nem volt jókedve alaptalan.
A várkormányzó tudatá vele, hogy az erődítési terv a minisztertanács által egészben elfogadtatott, a kisajátítások el vannak rendelve; sőt a csallóközi részre esőkért már ki is vannak fizetve az összegek; a többi is utalványozva van már, az éjjel vissza kell érkezni az utalványoknak a miniszter aláírásával. Ez annyi, mintha zsebben volna a pénz.
Reggel Brazovics úr alig várhatta a szabályszerű látogatási órát, még valamivel korábban is megjelent a kormányzó előszobájában, nehogy mások lefoglalják annak idejét.
A kormányzó nem váratta sokáig, azonnal maga elé hívatta.
– Egy kis baj van – monda a belépőnek.
– No, csak nagy ne legyen.
– Hallotta ön valaha hírét a Staatsrathnak?
– Nem én soha.
– Magam sem. Tizenöt év óta nem hallottam, hogy beszélt volna róla valaki. Hanem hát ez a valami mindennek a dacára létezik, és éppen most adja lételének jelét. Mint mondám, a minisztertanács már elhatározá az összes erődítések foganatba vételét s a vele együtt járó kisajátításokat. Ekkor egy feljelentés érkezett ismeretlen kútfőből, mely az államra nézve káros körülményeket fedezett fel. A minisztertanácsot már kompromittálni nem lehetett. Tehát összehívatott a Staatsrath, amiről már tizenöt év óta nem tudott senki többet, mint hogy tagjai megkapják az évdíjukat s az irodai átalányt. Ehhez lett utasítva a kérdéses ügy. S az olyan bölcsen oldá azt meg, hogy elvben meghagyta a kormány határozatát, hanem gyakorlatban kétfelé osztá azt. A csallóközi erődítmények telkei rögtön kisajátíttatnak, a monostori erődítmények telkei pedig csak akkor, ha az az első elkészül; az pedig 18-20 évig eltart. Tehát a birtokosok addig várhatnak az utalványaikra. Jó reggelt, Brazovics úr.
Brazovics úr egy szót sem tudott szólni erre. Ugyan kinek juthatott volna eszébe, hogy mikor már minden miniszter meg van hódítva, még egy Staatsrath is legyen a világon; s mikor mindenkinek érdekében van az államon eret vágni, egyvalaki lehessen, aki a saját érdeke ellen vádaskodjék?
Ez ellen nem volt semmi segedelem!
A bizonyosra várt százezer forint odavan; de oda még azonkívül a másik százezer forint is, amely haszontalan, keresetlen parlag szőlőföldekbe lett belepocsékolva, amik ez órában érdektelenné váltak. S e remény füstté váltára Brazovics úr minden fellegépítményét összeroskadni látta. A pompás emeletes úri lak, a Dunán evező terhes hajók, a kivilágított templom a fényes násznéppel, mind, mind délibáb csak, mely a monostori vár ködképével együtt csak egy szellőre vár, mely azt szétfújja, csak egy felhőre, mely a napot eltakarja, s semmi sincs belőle többé!
Brazovics úrnak úgy tetszett, mikor a kormányzó szobájából kilépett, mintha az őrt álló silbaknak két csákó volna a fejében, két puska a karján, mintha a pavilon ablakai táncolnának, s az a hosszú folyó ott meredek hegyi lejtőnek magasodnék fel előtte, s a falak rá akarnának dűlni…
Ah! itt jön Timéa!
Végre-valahára kialudta magát; a lefüggönyözött szoba félhomályában nagysokára fölébredt, s mint aki mély lázálomtól ittas még, gondatlanul felszedte ruháit, s azután, hogy senkit nem talált a közel levő szobákban, kitámolygott abba a terembe, ahol Athalie-t öltöztették.
Mikor a fényes szobába belépett, mely teli volt virágedényekkel, nászajándékokkal, akkor tért egyszerre magához, hogy hisz ma van az esküvő napja.
Mikor Kacsuka urat megpillantá a menyasszonyi bokrétával kezében, akkor villant át szívén, hogy hisz ez a vőlegény.
És aztán, mikor Athalie-ra tekintett, azt gondolá, hogy íme ez az ő menyasszonyi köntöse.
Elbámulásában, nyitva feledt szemei, ajkai kifejezésében volt valami kinevetni s valami megsiratni való.
A cselédek, a vendégek, Zófia asszony nem bírták visszafojtani jókedvüket.
Athalie pedig tündérnői fölénnyel lépett eléje, s a kisleány finom állát megfogta fehér kesztyűs kezével, azt mondá neki mosolyogva:
– Már mai nap, kedves kicsikém, majd csak én leszek az, aki az esküvőre megy, te pedig még járhatsz iskolába, s várhatsz még öt esztendeig, s akkor majd férjhez mehetsz, ha valaki elvesz.
De már e szónál a nők nem bírták visszatartani a kacajt. Hogy vihogott ifja, véne a rászedett bohó gyermeken, ki így meg hagyta tréfálni magát!
Timéa pedig ott állt elzsibbadtan, s két kezét összefonva ölébe csüggeszté. Se nem pirult, se halaványabb nem lett. Nevét sem tudta annak, amit most érez.
Athalie érzett olyasmit, hogy nem válik szépségének emelésére ez a kegyetlen tréfa; most már enyhíteni akarta azt.
– No jer ide, Timéa! – szólt a gyermekhez. – Látod, rád vártam. Jer, tűzd fel a fátyolomat a fejemre.
A menyasszonyi fátyolt!
Timéa megfogá zsibbatag kezével a fátyolt, s odalépett vele Athalie-hoz. Egy aranynyíllal kellett azt odatűzni Athalie kontyán keresztül.
Timéának reszketett a keze: a nyíl maga is ügyetlen szerszám volt. Nem akart a kontyon keresztülmenni. Egy türelmetlen mozdulatánál Athalie-nak a nyíl tompa hegyével könnyedén meg találta szúrni Timéa a szép menyasszony fejét.
– Ejh, te ügyetlen! – kiáltott izgatott kedéllyel Athalie, s hirtelenkedő kézzel ráütött Timéa kezére.
Timéa szemöldei e percben összehúzódtak. Megszidatni, megüttetni ezen a mai napon, és éppen ez előtt az ember előtt! Két nehéz könnycsepp tolult szemébe. A könnycsepp végiggördült fehér arcán.
És bizonyára ez a két csepp könny alányomta azt a mérlegserpenyőt, melyet egy igazságosztó kéz tart, és méri rajta a boldogságot és a szerencsétlenséget.
Athalie heveskedését lázas izgatottságával akarta érthetővé tenni. Az utolsó órában a menyasszony lehet szeszélyes, ingerült. Íme a násznagyok, a nyoszolyók már itt vannak, és az örömapa még késik.
Mindenki nyugtalan már, csak a vőlegény bír elég önmérséklettel.
A templomból is ideüzentek már, hogy a pópa készen várja az esküvőket; be is harangoztak már; mint szokták nagy patrónus tiszteletére. Athalie keble liheg az ingerültségtől, hogy atyja mégsem érkezik. Egyik futárt a másik után küldik a várba Brazovics úrért.
Végre meglátják az ablakból közeledni üveges hintaját. Itt van végre.
A menyasszony még egyszer a tükör elé áll, megtekinteni, jól állanak-e fátyola redői; megigazítja karpereceit, a gyöngysorokat junói nyakán. Azalatt a lépcsőkön sajátszerű dübörgés támad, mintha sok ember jönne fel egyszerre nehéz tappogással. Arra odakinn a teremben ijedelmes hangok hallatszanak, minőkben az elfojtott elszörnyedés hal el, mielőtt kitört volna; az emberek nyugtalanul tódulnak kifelé.
Athalie szobájából is kisietnek a nyoszolyók, a barátnők, megtekinteni, mi van odakünn. És csodálatos, hogy egy sem jön vissza hírt mondani.
Athalie sikoltozni hallja Zófia asszonyt odakünn. No de hisz ez mindig sikoltozik, mikor csendesen beszél is.
– Nézze meg ön, mi baj van? – szól Athalie vőlegényének.
A kapitány is kimegy, s a menyasszony egyedül marad a szobában Timéával.
A titkolt, fojtott rémsuttogás odakinn egyre növekedik. Athalie-t nyugtalanítja ez már.
A vőlegény visszaérkezik.
A kinyitott ajtóban megáll, és onnan szól a menyasszonyának:
– Brazovics úr meghalt!…
A menyasszony rémülten kap kezeivel a légbe, s azzal eszméletlenül vágja magát hanyatt. Ha Timéa fel nem fogja estében, fejét szétzúzza a márvány mozaik asztalon.
A büszke szép menyasszony arca most fehérebb, mint Timéáé.
És Timéa, midőn Athalie fejét ölében tartja, azt gondolja: „No lám, a menyasszonyköntös hogy hever a porban!”
A vőlegény ott marad az ajtóban állva, és nézi sokáig Timéa arcát, s aztán megfordul, s a támadt zűrzavarban elhagyja a házat.
Még csak fel sem emelte menyasszonyát a földről.