A zúzmaráz ezüsterdőt csinált a senki szigetéből. A tartós köd minden gallyra hóvirágokat fűzött; azután jöttek a verőfényes napok, azok meg jéggé olvaszták a fákon a zúzt, minden gally kristályborítékba szorult, mintha az egész liget üvegből volna; a gallyakat, mint a szomorúfűz ágait, aláhúzta a jégdíszítmény, s ha a szellő végigfuvall a kristályerdőn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék üvegkertje.
A vastag dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól. Az is oda vezet, ahol Teréza nyugszik. Ez Noéminak mindennapi útja a kis Dódival.
Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik, s haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.
Este van. Noémi meggyújtja a szövétneket, előveszi kerekes guzsalyát, és fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé, s szalmaszálat tartva a rokka orsószárnyára, szélkeleplőt játszik. Almira a szögletben fekszik, s nyög, mint egy ember.
Anyám szól egyszer a gyermek , hajtsd ide a fejedet, súgni akarok valamit, hogy Almira meg ne hallja.
Nem érti az azt, Dódikám.
Óh, megérti bizony. Mindent megért. Hát mondd csak, meg fog Almira halni?
Bizony meg, kedves kicsikém.
Hát aztán, ha Almira meghal, ki védelmez meg bennünket?
Az Isten.
Erős az az Isten?
Mindenkinél erősebb.
Még apánál is?
Apának is ő adja az erőt.
Meg annak a rossz embernek is, azzal a bekötött szemmel? Minek adott annak erőt az Isten? Én félek attól az embertől, ha vissza talál jönni. El akar vinni magával.
Ne félj, én nem engedlek elvinni.
Hátha megöl mind a kettőnket?
Akkor mind a ketten a mennyországba jutunk.
Almira is?
Az nem.
Miért nem?
Mert ő állat.
Hát az én kis pacsirtám?
Az sem.
Ah, ne mondd! Hisz az jobban tud repülni az ég felé, mint mi.
De a mennyország magasabb, mint ahová ő tud repülni.
Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? Akkor én inkább idelenn maradok az apánál, meg a pacsirtámnál.
Maradj, szívem, maradj.
Ugye, ha apa itt volna, azt a rossz embert majd megverné?
A rossz ember elfutna őelőle.
De hát mikor jön vissza apa?
Még a télen.
Honnan tudod?
Ő mondta.
S amit apa mond, az mind igaz? Apa nem hazudik soha?
Nem, fiam, az mind igaz, amit ő mond.
De hiszen már itt van a tél.
Ő el is fog jönni nemsokára.
Óh! csak Almira meg ne halna addig!
A gyermek fölkelt a kis zsámolyról, s odament a nyögő ebhez.
Kedves Almira, ne halj meg, ne hagyj itt minket. Látod, a mennyországba nem jöhetsz velünk; te csak itt lehetsz a mienk. Maradj itt. Csinálok neked majd szép házat a nyáron diófából; amilyet apa csinált minekünk. Minden ételből, amit kapok, meghagyom a felét neked. Tedd ide a fejedet az ölembe, aztán nézz rám szépen. Ne félj, nem eresztem be többet azt a rossz embert, aki téged meglőtt. Ha hallom, hogy jön, bekötözöm a kilincset zsineggel; ha benyúl a kezével, elvágom a kezét a kis baltámmal. Megvédelmezlek én téged, Almira.
Az okos állat fölemelé szép szemeit a gyermekhez, s farkával csendesen verte a földet. Aztán egy nagyot sóhajtott, mintha mindazt jól értette volna, amit hozzá beszéltek.
Noémi abbahagyta a fonást, s tenyerébe hajtva fejét, a mécsvilágba mélázott.
Az a rettenetes ember, mikor dühösen eltávozott innen, még e szókat kiáltá be ablakán:
Még egyszer visszajövök s majd akkor megmondom neked, hogy ki az az ember, akit te szeretsz!
Az, hogy még egyszer visszajön, magában is elég fenyegetés; de mit jelentsen az, hogy majd megmondja, ki az az ember, akit ő szeret?
Hát ki lehet Mihály? Lehet-e ő más, mint aminek látszik? Mit fog felőle mondhatni amaz ijesztő kísértet, aki előkerült a föld túlsó oldaláról? Ah! miért nem tett vele úgy Mihály inkább, ahogy Noémi mondá: Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttük!
Noémi nem gyönge szívű. Vadonban növekedett, önerejében bízni megszoktatott. A világi kényeskedés nem rontotta meg idegeit. Holofernesnek, Siserának jó lett volna azt tudni, hogy az asszony kezében veszedelmes a vas!
A nőfarkas meg fogja tudni védelmezni fészkét a berekben a kutya ellen! Van körme, van foga hozzá.
Noémi ama rémletes találkozás óta mindig ott viseli mellkendője alatt Mihály asztali kését, s a kés ki van köszörülve élesre! Éjszakára pedig az ajtót egy erős keresztrúddal szokta elzárni, s a rúd kötéllel van az ajtófélhez hurkolva.
Ahogy a sors akarja!
Ha az egyik fog hamarább érkezni: lesz belőle boldog asszony, idvezült nő; ha a másik jő előbb: lesz belőle gyilkos, elkárhozott lélek!
Almira, mért nyögsz oly nagyon?
A szegény haldokló állat kínlódva emelte föl fejét a gyermek öléből, s nyakát felnyújtva, szimatolni kezdett; nyugtalanul szűkölt, nyihogott, s körmeivel kaparta a földet; de ami hangot tudott adni, az csak egy rekedt hörgés volt már: örömnek vagy haragnak hangja-e?
Az állat valakinek közeledtét érzi.
Ki jön?
A jó ember-e, vagy a rossz ember? Az életadó, vagy a gyilkos?
Künn az éji csendben a deres füvet taposó léptek hangzanak. Erre közelednek.
Ki jön?
Almira kínosan hörög; fel akar állni lábaira, de visszaesik; ugatni akar, de nem bír; Noémi felszökik a lócáról, jobbjával mellkendője alá nyúl, s a kés markolatát kezébe szorítja.
Ki jön?
Mind a hárman némán hallgatóznak: Noémi, Dódi és az eb.
Most a lépések gyorsan közelítenek. Ah, a léptek hangját most már megismeri mind a három. Apa! kiált fel Dódi kacagva. Noémi az éles késsel kettévágja sietve az ajtót elzáró kötelet, s Almira feláll két lábára, és üdvözlő ugatása hangját hallatja még egyszer.
A jövő percben egymás ölében vannak.
Mihály, Noémi, Dódi.
Almira odavánszorog kedves gazdájához, fölemeli még egyszer a fejét hozzá, megnyalja a kezét, s aztán összerogyik, és meghal.
Nem hagysz el bennünket többé! rebegi Noémi.
Ne hagyj itt bennünket többé! könyörög a kis Dódi.
Mihály odaszorítja mindkettőt szívéhez, s könnyei csorognak a szeretett arcokra.
Soha, soha, soha!