Ki hítt téged elő, gonosz szellem?

Aludtál régen a föld alatt, hagytad zöldülni a füvet, pihenni az embert sírod fölött, ki ébreszt föl újra?

Mely idéző hang költe föl régi álmodból?

Megszomjazál talán a föld alatt, a pokolhoz oly közel, s feljöttél szomjadat vérben oltani el?

Lesz, lesz elég! folyni fog patakokban, tavanként fog megállani, hol a föld nem bírja már bevenni. Jer oda, igyál, mártsd bele rettenetes szájadat.

Igyál! Lakjál jól! Részegülj meg! S menj vissza sírodba ismét, légy átkozott és aludjál.

Készítsétek a késeket, a rossz szellem szomjazik!…

*

Szenttamás fölött fekete volt az éj. Egy csillag sem ragyogott.

Jó volt nem látni az égnek, mik történtek itt alant a földön.

Emberek, kik szeretet, barátság közt őszültek meg egy födél alatt, egy város határán belöl, kiket vérség, rokonság, hála, kötelesség fűze egymáshoz, kik megszoktak együtt érezni bánatot, örömet, egyszerre, mint egy veszett lélek leheletétől megtébolyodva, elkezdtek egymásnak irtására esküdni össze, s véres gyűlölettel szítták tele lelküket azok iránt, kik nem vétettek ellenük soha.

Szent Eustach napja volt. A rácok templomba gyülekeztek, mint mondák, Isten tiszteletére. De benn nem hangzott az Isten beszéde, nem szóltak az orgona sípjai – vad, férfihang beszéle nagy kegyetlenül szörnyen eljövendő dolgokat, s hangzott néha-néha rémes ritmusokban a hadizenő davoria.

A város többi népe nyugton volt. A lakosok, kik látták az itt-ott kivilágított ablakokat s a templomba siető mogorva népet, mondák magukban: nagy innepök van a rácoknak ma, s tovább nem törődtek vele, elmentek aludni.

Éjfél felé megkondult a vészharang. A templom ajtaja megnyílt, s kezdődött az ünnep.

Vad ordítással rohant a fanatizált nép alvó szomszédjai házára, s mintha rég rejtegetett bosszút kellene megtorlania, oly elkeseredéssel, oly dühvel gyilkolt le mindenkit, kinek ablakában gyertyavilág nem égett.

Ezzel különböztették meg házaikat a többiektől a rácok, tartva tőle, hogy tulajdon népök félreismerésből fel ne prédálja egymás háza népét kölcsönösen.

Pár óra alatt e magyar lakosság nagy része legyilkoltatott, csak egy kis csapatnak sikerült a mocsárokon keresztül szekereikre kapaszkodott hozzátartozóikkal megmenekülhetni. A sötét éjben azokat is sokáig üldözék, s mikor már a városban elcsendesedett a zaj, a vijjongatás, a harangszó elnémult, még akkor is lehete hallani a mocsárok közül egyes kétségbeesett sikoltásokat.

Tán egy szekér belemaradt az ingoványba, s a rajta veszett menekvőket fojtogatták egyenként a vízbe.

Elhangzott az is. S azután nem jajgatott senki többé. A kivilágított város több helyein zeneszót lehete hallani s a táncolók vidám kurjantozásait.

Éjfél után két óra felé egy szekér döcögött végig a város főutcáján. Benne egy férfi ült, köpenyébe húzódva s kíváncsi csodálkozással figyelve a szerte kivilágított ablakokra s a kitörő vigalom hangjaira.

Megáll tulajdon háza előtt szekerével s megütközve látja annak ablakait is kivilágítva mind, s benn hallja a zenét, a táncrobajt, az ujjongatást.

Odalopózék ablakához csodás aggodalommal eltelve, benéz kémlő szemekkel, s egy csoport ismerős arcot lát meg ottan, kik az ő poharaiból nagy danolás közt isznak s oly dühvel járják a táncot, egy középre állított bőrduda körül, mintha mindnyájan őrültek volnának. Mind régi ismerősei a városból.

Az ember nem tudva az előzményeket, azt hitte, hogy álmodik.

Majd egy némber kezdett szemébe tűnni, ki a legkicsapongóbb jókedvvel járt kézről kézre a vad mulatók közt, nevetve, kacagva és versenyt dalolva valamennyivel.

A jövevény sokáig nem bírt ráismerni az asszonyra.

Tulajdon felesége volt.

– Megálljatok! – ordítá belépve az orgiák házába, nem tudva, hogy mit fog tenni, mit fog mondani, de űzetve valami belső kínzó hévtől, melynek számára a düh kevés kifejezés.

– Megálljatok! – kiálta, minden ízeiben reszketve –, mit akartok itt?

A meglepett vigadók szétugrottak ijesztő arca elől. A legbátrabbak is elsápadtak, midőn közöttük halálfehér arccal megáll, és sokáig nem mert hozzá egy is közeledni.

Bántatlanul ment egész odáig, ahol felesége volt. Egy szép, piros, fekete hajú, fekete szemű asszony, kinek arcán kővé meredt az idétlen vigalom kifejezése.

A férj megölő tekintettel nézett az asszony szemeibe:

– Le térdre előttem!

Az asszony nem mozdult.

– Térdre, nyomorú! – ordíta a férj s arcul vágta a némbert, hogy az a földre bukott előtte.

– Megállj, kutya! – kiáltának ekkor minden oldalról a reá rohanó rácok, s egyszerre tíz kéz ragadta meg a férfit.

Tusába eredett velök, egynek közülök megkapta a torkát s el nem ereszté, míg le nem tiporták a földre, oda is maga után rántotta, s csak akkor bocsátá el, mikor már megfojtotta.

Ott megkötözték, egy szegletbe rúgták s azután körüle álltak.

– Mit akartok, mi bajotok velem? – kérdé a férfi vérző szájjal.

– Mit? nézz körül. Veszed-e észre, hogy akik itt vannak, együl egyig rácok – felele neki egy magos, összenőtt szemöldökű, fekete képű szerb, hideg bosszantó dühvel állva meg a lekötözöttel szemben.

– Én nem vagyok az. Mi közötök hozzám?

– Kérdezd meg szomszédjaidat, vagy ne restellted volna megkérdeni, mikor a kapun bejöttél, hogy mi ünnep van ma; most tudnád, hogy ez a magyarok kiirtásának ünnepe! Te is magyar vagy, utósó e városban. A többi már meghalt; minthogy te utol maradtál, szabadságodban van választani, hogy minő halállal halj meg.

– Hát te hóhér vagy, Basilisk?

– Én nemzetem választotta vagyok.

A megkötött férfi képtelen megvetéssel arcul köpte e szóra a hozzá beszélőt.

– Hah! ember – ordíta fel dühében a meggyalázott. – Ezért vért fogsz sírni előttem.

– Én? sírni? Láttál engemet valaha sírni? Megölhetsz. Kínozhatsz, széttéphetsz ízenként, elég sokan vagytok hozzám, de sírni nem látsz, habár dühödben megvesznél is előttem.

– Én megteszem: hogy sírni fogsz. Tudd meg, hogy én vagyok az, ki nődet elcsábítottam, s kiért tégedet elárult.

– Az neked gyalázat, nem nekem.

– Rokonaid halva vannak mind.

– Jobb nekik az utcán halva feküdni, mint veletek egy levegőt színi.

– Vagyonod elpusztult.

– Pusztítsa el isten, aki osztozott benne.

– Hm. Te hidegvérű embernek látszol, György – beszélt tovább Basilisk. – Neked egy szép leányod is volt.

György megrázkódva tekinte rá e szóra.

– Úgy tartom, hogy Linának hítták – folytatá Basilisk kiszámított kegyetlenséggel vontatva a szót.

– Mit akarsz mondani? – kérdé remegve az apa.

– Igen szép leány volt. Mondhatom, ugye azt magad is elismered, hogy igen szép volt?

– Vessz el! Mit akarsz?

– Olyan fiatal volt még és már hat kérője volt neki … Nem tudott közülök választani, egyik derekabb fiú volt, mint a másik … Mit tehetett szegény? … Feleséged az első asszonytól maradt lyán sorsába nem szólhatott bele … utóbb is én állítottam hegyére a Kolumbus tojását … Mind a hathoz férjhez adtam a lyánt … Sajnállak, hogy a menyegzőről elkéstél…

– Verjen meg az Isten súlyos bal kezével! – ordíta fel kétségbeesetten a lekötött apa, s arccal a földre veté magát és zokogott keservesen.

– Emeljétek föl hát – szólt Basilisk –, hadd lássuk, mint sír az, aki most próbálja először életében. Sírj, György, te pedig, Gajdos, fújj abba a dudába, zenekíséret mellett hadd sírjon.

S azzal elkezdték az ittas emberek gúnyos hahotával s csúfoló mozdulatokkal körültáncolni áldozatjukat, s rugdosták és ütötték, ki hol érte.

Az nem sírt többé. Behunyta szemeit, egy szót sem szólt. Tűrt hallgatva minden bántalmat, s egy vonás sem ferdült el arcán.

– Most vigyétek innen – parancsolá Basilisk –, vessétek a padlásra. Állítsatok őrt elébe, holnap ünnepélyesen fel foguk magasztalni. Ma igyuk meg leánya lakodalmát, holnap megisszuk az ő torát. Jó éjszakát, György barátom.

Az embert felvitték a padlásra. Az ajtót rázárták s azzal ott hagyták magára.

Nyugodtan feküdt ott a puszta földön és mozdulatlanul, mint kinek sem lelke, sem teste nem érez többé.

Nemével a boldogság reményének várta halála percét, s örült neki, hogy az már nem messze van.

Alatta még sokáig táncoltak a szerbek, végre azok is alunni mentek, minden elcsöndesült, csak az ő szemeire nem jöhetett álom. Gondolá, hogy nemsokára úgyis hosszú lesz majd pihenése.

Amint ott elfásultan feküdt, nem gondolva többé sem múltra, sem jövőre, egyszer úgy tetszék neki, mintha a padlás egyik ablakán valami zörejt hallana.

Az éji félsötétben látá, hogy valami fehér alak ereszkedik le a keskeny nyíláson s tapogatózva közelít felé.

Álom-e vagy vízió? Lépteinek semmi hangja.

Majd lassan kezd susogni, alig hallhatóan pihegé e szót:

– Apám, apám…

– Lina!

Az ember feltekinte, látni akarva a sötétség dacára a közelítő vonásait, az odafutott hozzá, megcsókolá, azután egy késsel elmetélte a kötelékeket, mikkel György kezei össze voltak hurkolva.

– Gyermekem! – rebegé az apa átölelve leánya reszkető térdeit. – Édes, egyetlen gyermekem!

– Fussunk innét – pihegé a lyán, bágyadt, beteg hangon –, az ablakhoz hágcsó van támasztva. Siessünk, apám.

Az ember ölébe vette gyermekét, kivitte a padnyíláson, a hágcsón alá, mindig ölében tartva, mindig csókolgatva.

A fal mellett egy eszközben megbotolt. Mi ez? Egy ásó. Vigyük el.

– Jó lesz fegyvernek – mondá az apa.

– Jó lesz sírt ásni vele – mondá a leány.

*

A ház túlsó oldalán egyhangú léptek kopogása hallatszék. Az őrül állított szerb léptei voltak azok.

– Maradj itt. Húzódjál a fal mellé – monda az apa leányának, s maga azalatt az ásót kezébe fogva a ház szegletéhez lopózott. A léptek mindig közelebb jöttek. György felemelte az ásót, a szerb kilépett a szöglet mellől, s a következő percben kettéhasított aggyal rogyott össze, egy áruló kiáltás nélkül.

György elszedte a szerb öltönyét, fegyverét, s azokat magára rakva, ölébe vette leányát s ment vele ki a városból.

Minden csöndes volt már, csak egy-egy hazabotorkáló danája verte föl az utcák csendjét néha. Már a hajnalcsillag is fenn ragyogott a kitisztult égen.

Sem az apa, sem leánya nem szóltak egymáshoz.

Reggelre elértek a legközelebbi faluba.

Györgynek sok ismerőse volt ott. Azt hivé, hogy egyikhez odaadja leányát, míg maga sorsa után indul.

Az ismerősök ijedve fogadák mindenütt. Egy sem hagyta őt ajtaján belépni. Egy sem adott neki egy falat kenyeret. Mindnyájan kizárták, s kérve kérték, hogy távozzék el minél elébb falujokból.

Nem rosszak, csak gyávák voltak az emberek, féltek, hogy ha a szenttamásiak megtudják, miszerint ők egy menekültet befogadtak, őket is legyilkolják vagy elpusztítják.

Keservvel torkig telve vevé fel ölébe ismét a leányt a boldogtalan apa s mene tovább.

Hat napig utazott tarlókon, ugarokon keresztül, éjjel zivatarban, nappal a rekkenő hőség alatt, ölében hordva alélt gyermekét.

Nem kérdezve tőle, hogy mi fáj, és az sem panaszkodott neki. A hatodik napon meghalt a leány éhség, nyomor és lélekkín miatt.

Az apa érzé, hogy az ölében hordott tetem mindig nehezebb, nehezebb lesz, a karok, melyek nyakát átölelék, nem szorítnak többé, s a fejecske, mely vállára lehajlék, oly hideg!…

Szeged tornyai már látszottak elébe a távolból. Fárasztó sietés után délre beért a nagy, népes városba.

Éppen népgyűlés volta vár előtti roppant térségen, több mint húszezer ember gyülekezett össze, s közepén egy emelvényről népszónok beszélt betanult szózatot a figyelő sokaságnak.

György odafúrta magát a néptömeg közé, a szónok éppen a rácok dühöngéseiről beszélt hihetlen dolgokat.

Többen észrevették a fáradt, poros embert, ki egy halvány, hunyt szemű gyermekkel karján úgy állt meg közöttük, mint egy tébolyodott.

– Honnét jön? – kérdezék.

– Szenttamásról – felelé György.

– Hah! Fel! fel az emelvényre vele – kiáltának akik hallák feleletét. – Egy ember jött Szenttamásról. Álljon fel és beszéljen a népnek!

Pillanatok múlva az utat nyitó tömeg közt az emelvényig vitték a jövevényt s felállíták a nép közé.

Amint meglátták iszonyú dúlt arcát, a kétségbeesés szenvedéseinek nyomával minden vonásain, azt az összeroskadt tetemet s vállain azt az elhervadt, holdfehér arcú gyermeket, egy tompa borzadályos zúgás futott végig a tömegen, hasonlatos ahhoz, minőt a Balaton hallat szélvész közelgte előtt.

És midőn a jövevény átnézte a zúgó néptengert, arca elkezde lángolni, keblét szokatlan tűz hevíté fel, a bosszúállás szent lelkét érzé fejére leszállni kettős tüzes nyelvben.

– Magyarok – kiálta szét erős férfi hangon –, Szenttamásról jövök, utósó azok közül, kik ott magyarul imádták az Istent. Vagyonomat felprédálták, rokonaimat legyilkolták. Ha volt ismerőstök ott, vegyetek gyászt, mert bizonyára meghalt. Mindenből, amit bírtam, csak egy kincset menthettem meg, nyomorult leányomat. Jöjjetek ide, gyermekes apák, gondoljatok ártatlan szüzeitekre, s nézzétek, mivé tették az enyimet!

Ekkor felemelte karjain a gyermeket a szerencsétlen apa, s midőn rátekinte, csak akkor vette észre, hogy leánya halva van. Addig azt hivé, hogy csak hallgat, mint hallgatott hat nap óta mindég.

– Meghalt! – ordíta föl kétségbeesetten az ember, a hanyatló tetemet kebléhez ölelve. – Meghalt – fuldoklá, s mint a szélütött, hanyatt-homlok esett le a körüle állókra.

A jelenet drasztikus fordulata fölháborítá a tömeget.

– Bosszú, véres bosszú! – ordíta fel egy hang, s a rá feltámadó zaj egy szélvész ordítása volt.

– Fegyverre, aki férfi – kiáltozák szétrohanva a piacról s végigfutva az utcákat.

– Fegyverre! Fegyverre! – hangzék mindenfelé, s egy óra alatt tízezer férfi gyűlt össze fegyveresen, a düh, a vérszomj vonásaival arcaikon, azon percben indulandók Szenttamás ellen.

Ekkor egy ismeretlen kútforrású eszme kezdett el a felhevült agyak közt terjengeni, először bágyadt sejtelem, majd vadító meggyőződés képében.

Valaki azt találta mondani:

– Hátha mi elmegyünk, s az itt maradt rácok azalatt gyermekeinket leöldösik…

A szó szájról szájra ment.

– Haljanak meg! – kezdék itt-ott kiáltozni. – Vesszenek el, mint testvéreink elvesztek Szenttamáson! Vért vérért! Atyafit atyafiért! Haljanak meg!

És a tömeg visszafordult elszörnyedt haraggal önnön városára, s mint a gátot tört folyam, nem hallgatva parancsra, vezérszóra, megrohanta szomszédja hajlékait, s kiirta aznapon minden rácot a városból.

Ez történt hat nappal azután, hogy Szenttamáson minden magyar leöletett.

Vért vérért!

Igyál, vérszomjú szörny!