Édes szép hazám.

Édes szép paradicsomkertem.

Mivé lettél! Mi lett belőled!

Vagy ne láttalak volna oly gyönyörűnek egykor, vagy ne látnálak most oly elpusztulva.

Vagy ne látnálak most oly elpusztulva, vagy tudnám remélni, hogy újra felvirulandsz.

Édes szép hazám.

Édes szép paradicsomkertem.

*

Reszket kezemben a toll, szívem elfogódik, sírhatnám.

Sírni fogtok ti is, kik e sorokat olvasandjátok, mint én sírtam, midőn azokat leírám.

Boldogok lesztek, ha azt fogjátok hinni, hogy mind e keserű nem megtörtént dolog, csak egy költő elmeszüleménye, ki lázas álmainak szörnyképeit kedvetlen óráiban le szokta írni.

Vajha magam is el tudnám hinni, hogy mindez csak képzelet, hogy azon emlékezet, amely előttem ébrenlétemben véres árnyakat mutogat, csak egy nehéz kórálomnak utósejtelme.

Vajha tudnám hinni, hogy annyi boldogtalanság, annyi szenvedés csak főfájós lelkemnek kínzott teremtménye, és e véres, kínos alakok mind csupán a képzeletvilág papirosra teremtett léttelen ideáljai.

Vajha ne láttam volna a helyeket, mikről szólni fogok, vajha ne ismertem volna azoknak lakóit soha.

Bár mondhatnám azt: ne higgyétek, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mindez csak álom, felébredünk, és nem látunk belőle semmit többé.

*

Mélyen, benn az erdélyi havasok között vagyunk.

Fölséges táj! A hegytetőről belátni tiszta időben Magyarországba egész a Réz aljáig. Az összecsatolt hegyek, egymás tetejébe hágva, mind sűrű vad erdővel vannak benőve, mely éppen most kezdi tavaszi világoszöld színét felölteni. Napszállta felé kétes lilaszín ködbe mosódnak el a távolabb ormok, csupán széleik maradnak kirajzolva gyöngéd aranyszínnel.

Messze egy irtott hegyoldalban egy kastély fehérlik, a leggyönyörűbb kilátás perspektívjébe építve, előtte egy magas kőszikla látszik felnyúlni, melynek tetejébe a távolba messze ellátszó egyszerű kereszt tűzetett. Alant a völgy legfenekén kis szétszórt falu látszik, melynek estharangja csodásan zeng szét a hallgató természetben.

Még tovább az erdő körül rongyos háztető látszik ki, a visszhangzó kopogás s a mellette elfutó mocskossárga patak, mi onnan támad, gyaníttatja alatta az érczúzó malmot.

Mindig messzebb a kilátástalan erdő oldalából páros pörölykongás veri föl a csendet, s a méla éjszakákon messze elvöröslő izzó tűz fénye kimutatja a vashámor helyét.

Alant a völgy rétjén ezüst tajtékot hány egy kígyózó folyam, minden száz lépésnél zuhatagot képez, s hol hóolvadáskor meg szokott torlani, roppant kődarabokkal teríti be a helyet, miket szerte a hegyekről lehord.

Fel a kastélyhoz a hegyoldalba vágott szerpentina vezet a kis völgyi faluból, míg túl rajta a hegy nyerges hajlásán esővájta szakadékos út visz el mellette valami távolabbi helységbe.

A kastély maga egy ízletesen épült úri lak, zöld ablakredőnyökkel. A tér, melyen épült, óriási vén gesztenyefákkal van itt beültetve, udvarán szeszélyes alakú tengeri gyeppel szegélyzett virágágyakban kora jácintok és anemonék nyílnak, s a tavaszi légre kinyitott ablakon olykor egy-egy vidám gyermekfő tekint ki, míg az udvaron egy-egy zsinóros cseléd jár-kel őgyelegve vagy a küszöbnek támaszkodva, amint hivatása hozza.

A kastély minden oldalról sűrű vasrácskerítés foga körül, melynek kőoszlopaira a gobea és ipomoea örökzöld levelű folyondárindái vannak felfuttatva…

1848 tavasz elején e kastély ebédlőtermében tizenhárman ültek az asztalnál.

Mind az egy család tagja. Mind Bárdy név viselői.

Elöl egy agg, élemedett asszony, Bárdy Antalné, túl a nyolcvan éven, egészen ősz és igen különösen fésült hajjal, fehér főkötőben. Arcán semmi nyoma már az életnek, halavány, ráncos, beesett szemű kép, a termet egészen összeesve, szemei szüntelen fölfelé néznek, bárkire tekint, mint szoktak, akik már nem látnak semmit, keze reszket, hangja még inkább, s valami különös megható van nagy, sűrű hófehér szemöldeiben.

Mellette jobbfelől legidősb fia ül, Bárdy Tamás, ötven és hatvan közt levő férfi. Büszke, tekintélyes arc, örökké ráncolt homlokával, haja még most is sűrű és alig őszülő, szakálla hosszú fekete, szemei átható, kemény tekintetűek, termete magas, egyenes, csaknem dacos. Eleven típusa a kiveszni kezdő ősarisztokrata-példányoknak.

Vele szemben ül a család kegyence, Jolánka, egy szende, angyalszép, tizenöt éves leány. Nagy kék szemeit hosszú selyempillák tartják árnyékban, arca tiszta átlátszó fehér, csak mikor mosolyog, hajnallik át rajta gyöngéd rózsafuvallat, haja sűrű, de finom, mint a selyem s csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj. E kisleány tulajdonképpen nem a család ivadéka, csak egy igen távoli rokon árvaleánya, kit a Bárdy család örökbe fogadott, mert az is Bárdy, s mert nem engedheté, hogy ki e nevet viseli, szükséget szenvedjen. Éppen azért lett e kislány a család kegyence, mert a ráhalmozott kedvezések által a család egyik tagja sem érezheté magát mellőztetve, s viszont mindegyik tartozó adónak hitte azt részéről az atyátlan gyermek irányában. A család többi tagjai közt még két nő volt.

Egy özvegyasszony, Katalin, a családfő leánya, ki évek óta nem viselt egyebet fekete ruhánál és egy ifjú menyecske, a legifjabb fiúnak felesége, ki mellett kis karszékben gagyogó kisded ült, ezüst kanállal kis kövér kezecskéjében hadonázva és sikongatva. Akkor tanult enni és beszélni. A család találgatta, hogy mit mondott és mit szeret legjobban.

Odább két férfi ült egymás mellett, egyik az ifjú anya férje, József. Szép, szabályos arcú, fekete bajuszú férfi, boldog arculatja örök mosolyban él, kis kenyérgolyókkal hajigál hol kisfiára, hol szende feleségére.

Ama zömök, vállas férfi ott a ragyás arculattal testvére, Barnabás. Egy hírhedt erejű komor, szótalan ember, szörnyű kezeit felrakja az asztalra. Hosszú haját hátra szokta fésülni parasztosan. Bajuszt, szakállt nem visel a himlőhely miatt. Vállai herkulesiek. Különben látszik rajta minden percben a törekvés, visszataszító külsejét megelőző jóság által megcáfolni.

Mellette egy szegény kis elnyomorodott gyermek ül. Halvány idétlen arcán szenvedő szelídség honol, mely a kinőtteknek oly rendes tulajdona. Ritka haja, csontkezei és félrenőtt válla a szánalmat idézik fel láttára. Ez az agg nő árva unokája, kinek apja és anyja évek előtt meghalt.

Túlnan egymás mellett két egyenlően öltöztetett gyermek ül, legfellebb ötévesek és annyira hasonlók egymáshoz, hogy az ember képes őket szüntelen összetéveszteni. Ezek ikrek, a fiatal nő és férfi gyermekei.

Az asztal túlsó végén egy húszéves ifjú ül, Bárdy Leó. Szép, életteljes arc, kifejlett idomos termet, nevelt, kellemes modor, szakálla, bajusza csak most pelyhedik, fekete haja természeti fürtökbe gördörülve. Ez az asztalfőn ülő arisztokratikus arcú majoresco egyetlen fia.

Emellett végül egy öregember ül. Fehér; megőszült haja és borvirágos piros képe van. Első ízbeli rokon a családfővel, ki itt őszült meg vele együtt, Bárdy Simon. És mindenik Bárdy arcában van valami közös családi tulajdon, az a magas homlok és azok a nagy sötét, beszédes kék szemek a sűrű, erős szemöld alatt.

*

Tizenhárman ültek az asztalnál.

– Milyen különös! – szólt a család egyik tagja –, most tizenhárman ülünk az asztalnál.

A kis csecsszopót akkor ültették először a sorba.

– Egy közülünk meg fog halni – válaszolá rá az ősz családfő, reszkető, fáradt hangon, melyben komoly, igen komoly meggyőződés látszott lenni.

– Ó, nem annyian – szólt fel kedvesen a fiatalasszony. – Csak tizenharmadfelen, ezt a kicsinyt még a vasúton is csak félemberszámba szokták venni. – S azzal ölébe vette a kisgyermeket.

Erre többen nevetni kezdtek az ötleten. A menyecske férje a könnybe lábadásig kacagott, nevettek a kis ikrek is, a kis ezüstszőke leány arcára is kiült a mosolygás napfénye, a herkulesi férfi teleszájjal nevetett, az asztalszegleti ifjú pedig nevette a babonás hitet. Még a kis nyomorék arcán is látszott valami elkésett, elfanyarodott mosolygás…

Ha ezeknek akkor valaki azt mondta volna:

„Most tizenhárman ültök az asztalnál. Tavasz van, a fák zöldülni kezdenek. Mikor ezek a fák lehullatják utolsó leveleiket, e tizenhárom közül egyetlenegy sem fog élve maradni.”

Ha ezt valaki akkor mondta volna…

A fák kezdették hullatni leveleiket.

A Bárdy-kastély egyik teremében látjuk a magas, arisztokratikus arcú férfit, fiával, a húszéves ifjúval.

Az apa hevesen járja végig a szobát, a fiú az ablak előtt áll, rajta katonai egyenruha. Szürke dolmány piros zsinórokra, piros csákója a háromszínű rózsával kezében van, oldalán fényes acélkard. Ez volt a Mátyás-huszárok egyenruhája.

Az ifjú búcsúzni jött apjához, mielőtt a csatába menne. Apja akaratja ellen állt be Kolozsvárott az önkéntes lovagcsapatba, s az apa hevesen jár fel s alá a szobában.

– Eredj… minél elébb… ne lássalak – szólt szaggatott mondatokban ott álló fiához. – Ne hidd, hogy harag szól belőlem… félek tőled… irtózva tekintek rád… eszemet vesztem, ha rád gondolok… Egyetlen fiam vagy… Tudhatod, mennyi reményem volt hozzád kötve, tudhatod, mennyire szerettelek… De ha könnyeket látsz szememben, ne hidd, hogy azok érted jelentek meg ez arcon, mely nem sírt soha… Mert ha tudnám, hogy az lesz rám nézve a legnagyobb csapás, hogy te elvérzesz, azt mondanám fejemet meghajtva: az úr adta, az úr vette el, legyen áldva szent neve érette… Ha azt tudnám, hogy te és őrjöngő társaid egy dühöngő csatában siralmasan fogtok felkoncoltatni, elfojtanám a könnyet, mely égő szemem tüzét oltani jő, de a ti véretek átok lesz a földön, melyre kihull!… És a ti halálotok két ország halála lesz.

– Meghalnak és újra fognak születni.

– Az nem igaz! Azzal ámítjátok magatokat, hogy újat építetek, midőn lerontjátok a régit. Szentségtörők! Ki bízta rátok a haza sorsával Istent kísérteni? Ki mondta nektek, hogy mindent elvessetek, ami van, reményben azért, ami lesz. Századokon át ok nélkül küzdött annyi becsületes ember e régi roskadozó alkotmány mellett? vagy nem voltak azok jó hazafiak, vagy nem voltak bátor, vitéz emberek? Vagy azért, hogy társaid az országgyűléseken lepisszegetik az aggodalmas hazafit, jobban szeretik ők hazájukat, mint mi, kik ivadékról ivadékra vért, vagyont áldoztunk érte, s tűrtük érte, ha kellett, még a gyalázatot is, csakhogy életét megtartsuk. Sorvadott bár kezeink közt a nemzet élete, de azért élet volt az; ti dicsőséget ígértek neki, de annak a dicsőségnek neve „halál”.

– Az meglehet. Elveszthetjük magunkra nézve e hazát, de tízmillió népnek adunk helyette hont, mely a mi népünk volt eddig, és mégis idegen saját szülötte földén.

– Ábrándok. E nép titeket nem fog megérteni, és az nem is lehet másképp. Amit ti adni akartok neki, arról ő soha nem is álmodott. A szorgalom utáni jóllét az, mire e népnek szüksége van. Kérdezd meg jobbágyaim bármelyikét, van-e közöttük egy, kit éhezni hagytam volna, kinek el hagytam volna pusztulni családját, nem segítettem-e rajtok az ínség idején, voltam-e hozzájok igazságtalan valaha, egy panaszt nem fogsz tőlök hallani. S akkor mondd neki, hogy én mégis jogtalanul bánok vele, mert nem hívom őt elő ekéje mellől, megkérdezendő, hogy mi véleménye van törvényhozás, alkotmány, közigazgatás felől. Bámulni fog rád, de azért meglehet, hogy félreértő haraggal egy éjjel rajtam ront s házamat fejemre gyújtja.

– Annak is az idők ferdesége az oka. Hogy a nép nem érti a magasabb eszméket, ez is a múlt balgaságainak eredménye. Legyen a nép egyszer szabad, legyen ember, mint más, akkor majd érteni fogja mindazt, mi előtte most idegen gondolat.

– De e szabadság százezrek éltébe fog kerülni.

– Nem tagadom. Sőt hiszem azt, hogy a mozdulatnak sem én, sem a mostani ivadék nem fogja aratni gyümölcseit, hiszem, hogy azok közül, kiknek neveit most a világ emlegeti, pár év múlva tán egy sem fog élni, s azokat, kik elhaltak, nem fogja kísérni könny, nem dicsőség, sőt talán gyalázat és keserű átok alvó poraikba; de megjön az idő, mely fölépíti az általok teremtett alapon a nagy épületet, s igazságot szolgáltatand azok neveinek, kik föláldozták magukat a jövő nemzedék boldogságáért. Meghalni a hazáért szép; de gyilkolni a hazáért, ezrek átkát vinni a sírba, megvetve, elátkozva halni meg a jövő milliók üdveért, az nagyszerű, az messiási!

– Fiam! Egyetlenegy fiam! – kiálta sírva az apa, s megtörve roskadt az ifjú nyakába s zokogott keserűen, erőszakosan. – Látod e könnyeket?

– Látom, apám. Először életemben látlak sírni. Szívem alig bírja e könnyek terhét. És én mégis elmegyek. Van okod rá, hogy sirass, mert nem hozok fejedre örömöt, nem dicsőséget többé, és mégis elmegyek. Egy eszme, mely erősebb a dicsvágynál, erősebb a honszeretetnél, világol lelkemben, s hogy hitem erős, tanúm legyen az, hogy könnyeidet látom, és mégis elmegyek.

– Eredj – rebegé az apa lesújtva, megtörve. – Lehet hogy el fogsz esni, s nem látlak többet, lehet, hogy visszajősz, s nem fogod találni az ősi házat, nem a sírt, melyben apád fekszik. De akkor is tudd meg, hogy sem halálod óráján, sem halálom óráján nem átkoztalak meg. Hagyj magamra! – Ezzel félrefordult s intett fiának, hogy távozzék.

Szótlanul hagyá el a szobát, s amint kilépett, elöntötte a sűrű könny arcát, hagyta folyni azt keservesen, midőn senki sem látta, de amint legelső lépténél kardja megcsörrent, e hangra ismét visszatért arcára az előbbi rideg elszántság, s szemeiben a könnyek helyét lángoló veresség foglalta el.

Innen apja testvéréhez, Józsefhez ment búcsúzni.

Családja körében ült az. Ikerfiai lábainál a földön játszadoztak, ő maga a kisded gyermekével mulatta magát, neje bújósdit játszott a kis csecsemővel, ki hangosan fel-felkacagott, valahányszor anyja az apja karszéke mellől előbukkant.

Imre kardzörgése verte fel őket családi mulatozásaikból. A két kisfiú odaszaladt hozzá s összebámulta a bácsi kardját s annak fényes bojtját, míg a kis csecsemő sírni kezdett a katonaruhában meg nem ismert ifjú közeledésére.

– Csitt, baba! – neszelé őt anyja, kiemelve apja kezéből –, a bácsi háborúba megy, majd hoz neked onnan aranyos paripát.

József férfiasan rázta meg a búcsúzó kezét s mondá neki:

„Isten vezéreljen!” s halkan tevé hozzá: legkülönb férfi vagy egész családunkban. Jól tevéd.

Azután sorba csókolák valamennyien, s víg lárma közt ereszték odább.

Innen öreganyjához ment. Útközben másik nagybátyjával találkozott, a herkulesi férfival, ki sokáig szótlanul ölelgette őt összevissza, s azután elfutott tőle, egy szó, egy hang nélkül.

Az öreg nő kerekes karszékében ült, mert járni már régóta nem tudott. A kardcsörgésre kérdezé, hogy ki jő.

A kis ezüstszőke lyánka mellette ült, s pirulva, szívdobogva felelé: „Imre”.

Milyen hévvel, milyen meleg érzelemmel mondatott ki e név!

A lyánka érezé, hogy ez neki több, mint rokona, éppen azért, mert igen távolról az, s hogy ez érzelem, mi őt róla álmodni tanítja, több, mint testvéri szeretet.

A szobában volt még kívülök az özvegy gyászruhás nő és a kis nyomorék, ki bágyadt képpel kis zsámolyon a nagyanya lábainál ült.

– Minek az a kard oldaladon, Imre? – kérdé reszketeg hangon az agg. – Nem jó világ az, nem jó világ. De ha az isten mérte ránk, ki fordíthatja el? Álmomban ismét halottaimmal beszéltem. Úgy tetszék, mintha mind fegyveresen jöttek volna hozzám s intettek volna, hogy menjek velök. Készen vagyok rá, köszönettel teszem le éltemet az úr kezeibe. Az égen a múlt éjjel kétszer egymás után láttam tűzzel kiírva az 1848-ik év számát. Ki tudja, minek kell ránk következni. Nem jó világ ez, nem jó világ. Miért kötöttél kardot, Imre? Háború lesz, ugye? Az emberek nagyon elszaporodtak a földön? Nem fértek el egymástól, ugye?

Imre szótlanul hajolt le az agg kezéhez s azt megcsókolá.

– Tehát elmégy? Isten legyen veled utaidban, ha a kereszt alatt elmégy, el ne mulaszd felfohászkodni az életnek és halálnak urához – szólt az agg nagyanya, s száraz kezét unokája fejére téve, rebegé: – Áldjon meg a mindenható…

– Az én férjem is ilyen szép fiatal volt, mikor elvesztém – sóhajta a gyászos nő, midőn öccsét megölelé –, vigyázz magadra!

A kis nyomorék zokogva karolta át bátyja térdeit s elkényszeredett hangon kéré, hogy ne legyen oda sokáig, mert ő félni fog idehaza.

Utoljára maradt a búcsúzás Jolánkára.

Szemeit lesütve közeledett ez a búcsúzó ifjúhoz; ki oly szép, oly deli volt egyenruhájában, kis fehér kezeivel egy hímzett kokárdát tűzött föl az ifjú szíve fölé, mely ötszínű volt: kék, arany, piros; fehér és zöld.

– Értelek! – szólt a meglepetés lelkesítő örömével az ifjú, s forrón szorítá keblére a kedves leánykát –, ezek Erdély színei, egyesítne Magyarországéval. Becsületére fogok válni színeidnek.

A lyánka hagyta magát öleltetni, s midőn kifejle az ölelő karokból, édes fájdalommal rebegé:

– Emlékezzél reám.

– Ha megszűnök rád emlékezni, akkor halva vagyok.

S ezzel megcsókolá a lyánka homlokát, még egyszer istenhozzádot monda rokonainak, s piros csákóját fejébe nyomva, eltávozott.

Kardja végigcsörgött a lépcsőkön.

A földszínen lakott egy kis szobában az öreg atyafi, ahhoz is beszólt, attól is elbúcsúzék. A jó öreg Simon biztatólag monda:

– No, öcsém, aztán sok törököt levágj.

– Nem a törökkel lesz bajunk, bátya – válaszolá az ifjú mosolyogva.

– No, hát franciát – igazítá ki magát a múltszázadbeli férfi.

Alant a kapuban két felnyergelt lóval várt a lovász az ifjúra.

– Nincs szükségem reád. Itthon maradhatsz – monda neki Imre, s azzal az egyik ló kantárját átvéve, felveté magát a nyeregbe, csákóját lecsatolá, s a paripát sarkantyúba kapva, elvágtatott.

Amint a kereszt alá ért, nem jutott ugyan eszébe nagyanyja intése, de annál inkább a kis szőkefürtű leány. Visszatekinte. Egy ablakból fehér kendő lobogott utána.

– Te vagy ott, én lelkem gyönyörűsége, ki utánam nézesz – sóhajtá magában az ifjú vitéz, s két csókot vetve vissza kezével, a meredek szerpentina kanyarulatain merész robogással nyargalt alá.

*

Különös idők voltak az akkoriak.

Egyszer csak elkezdtek a falvak néptelenedni, az emberek elbujdostak, senki sem tudta hová, a házak majd mind zárva voltak, harangszó nem hallatszott estenként, nem a munkáról hazajövő leányok éneke, csak kicsukott, gazdátlan ebek csatangoltak a gyepesedni kezdő utcákon.

Bárdy Imre egy lélekkel sem találkozott, amint a kis völgyi helység utcáján végignyargalt. A kémények nem füstöltek, a konyhák ablakain át nem lobogott tűz. Ki tudja, hová lett e népség.

Már esteledni kezdett az idő, a völgyre könnyű átlátszó köd szállt alá. Imre még jókor hajnalra Kolozsvárott akart lenni, s útját lóháton egész éjen keresztül folytatá.

Éjfél felé feljött a hold a hegyek mögül, az erdők sárguló lombjait most ezüstösre festve, az ifjú vitéz holdvilágnál egyedül folytatá magányos útját bércek, sziklák között.

Minden csendes volt, csak a harci mén egyhangú ügetése kopogott végig a sziklai úton. A hámorok pörölye s az érczúzók kallói hallgattak mindenütt.

Imre mélán elmerülve ült paripáján, midőn egyszerre megállt vele az okos állat, s fülhegyezve kezdé fejét visszatartani.

– Nono – szólt hozzá az ifjú –, még itt nincs ágyútűz, máris félsz?

A ló ismét továbbügetett, de fejét szüntelen nyugtalanul rázta s félelmesen horkolt és röhögött.

Az út egy helyen két igen közelálló sziklapart között viszen keresztül, mik, úgy látszik, mintha a Torda-hasadék mintájára egy sziklának kettéhasadt felei volnának; e parton innen száraz vízmosási árok vágja ketté az utat, mely fölé dobogó híd van építve jól-rosszul összetákolt gerendákkal.

Midőn a lovag e hídhoz ért, lova fölágaskodott vele, visszafordult, s bármint sarkantyúzta is, nem akart a hídra lépni, hanem toporzékolva állt meg mindannyiszor előtte.

A lovag végre bosszúsan átszorítá térdeivel a reszkető állatot s kantárszíjával erősen nyakára vágott, mire a paripa szilajon keresztülszökött egy ugrással a kétöles hídon, s ott ismét megfordult és elkezdett hátrálni.

Azon percben, hogy a ló a hídon túlszökött, éktelen ordítás hangzék elő a híd alatti árokból, mire tán a visszhang vagy hasonló kiáltás felelt a sziklahasadékból, s a híd alól rögtön tíz-tizenöt piszkos férfi ugrált elő, kezeikben egyenesre ütött kaszákkal.

Ugyane percben a sziklahasadékból is, melyen az út keresztülvitt, nagy csoport fegyveres nép látszott előtolakodni.

Még ekkor ideje lett volna a lovagnak megfordulni s a háta mögötti kisebb számú tömegen keresztülgázolni magát, de ő tán szégyenlette legelső csatáját is visszavonulással kezdeni meg, vagy egészen lenézte a támadó tömeget, vagy mindenáron Kolozsváron akart lenni a kitűzött időre, s ahelyett, hogy a hídra visszafordult volna, nekivágtatott a sziklatorkolatnak, honnét rajzott ellenébe a vadul kiáltozó nép, kaszákkal és vasvillákkal fegyverezve.

– Tágulj előlem; oláh – ordíta rájok a közelből Imre, melyre kettő rögtön belekapaszkodott a lova zablájába, a többi pedig kaszáit nekifordítva, dühösen rohanta meg.

Két lövés durrant el, s Imre kiszabadítá lovát, s az ügyetlenül hadazó kaszák között lehete látni villogó acélkardját, amint szikrákat hányva s sebeket osztva, gyorsan, mint a villám, szabdalt jobbra-balra, s használva egy percet, melyben a támadók elszánt rohamára tágítani kezdtek körülötte, kiszöktetett a tömeg közül, s vágtatott előre a sziklatorok felé.

Nem vette észre, hogy fenn a sziklak tetején emberek várnak rá nagy kövekkel, kik, amint a szorosba jut, védtelenül agyonverhetik.

Már alig néhány ölnyire volt a sziklatoroktól, honnét élve nem szabadulandott ki, midőn egy magas, óriási termetű férfi a szikláról leszökik elébe, s lova zabláját megkapja erősen, s azt ágaskodni kényszeríti.

Az óriás fején római rézsisak volt, bal kezében két lábnyi rövid széles pallost tartott.

Az ifjú egy csapást tett a támadó fejére, a sisak félig bevágva lehullott arról, de kardja a csapás alatt kettétörött, s az óriástól felemelt paripa két hátulsó lábára állva, súlyegyent vesztve s lovagját a parthoz vágta, ki az esés alatt elszédülve, végigterült a földön.

E percben egy lövés esett az ifjú felé a sziklatetőről.

– Ki lőtt ott? – ordítá dörgő hangon az óriás.

A vérszomjú oláhok üvöltve rohantak a lefegyverzett martalékra, ki önmagáról nem érezve; védtelenül hevert a porban.

De a halálüvöltést túldörgé az óriás szava:

– Ki volt az, aki reám lőtt?

Az oláhok megdöbbenve álltak meg körüle.

– Nem rád akartam lőni, decurio, hanem a huszárra – rebegé egy köztük reszketve, kit az óriás éles tekintete már messziről kiszemelt.

– Hazudsz, áruló, golyód páncélomat ütötte, ha vasingem rajtam nincs, most hűlve vagyok.

Az ember holthalványra sápadt.

– Tégedet az ellenség fizetett meg, hogy leorgyilkolj.

A vádlott szólni akart, de nyelvén megfagyott a hang.

– Akasszátok fel, ő áruló!

A tömeg dühödten esett neki a vádlottnak, s azt a levegőbe kapva, rohant oda valami közel fához, s a sikoltozás bizonyítá, hogy az ítélet végrehajtatik.

A decurio egyedül maradva az elalélt lovaggal, hirtelen felugrott annak lovára, a szédült ifjút keresztbefektette maga előtt, s mielőtt a vérszomjas tömeg visszaérkezett volna, elvágtatott vele, visszafelé az úton, melyen az ifjú jött.

A hídnál akkor is állt egy csoport fölkelő, a decurio köpenyével letakarta az ifjút, hogy ne lássák, mit visz, s ahogy elhaladt mellettük, futtában kiáltá eléjük:

– Jertek utánam Topánfalvára!

S azután, mikor már gondolta, hogy nem láthatják többet, hirtelen balra félrekanyarodott egy meredek hegyi úton, s befelé törtetett az erdők sűrűjébe.

*

Reggeledett. A nap szétlövellé az őszien vöröslő hegyek felett első sugárait.

A szédült ifjú meg-megmozdult lázas álmában s halkan rebegé e nevet: „Jolánka.” A napsugár melegen kezde sütni arcára, lezárt szemeire, s perc múlva felveté azokat az ébredő.

Kis egyszerű szobában lelte magát, melynek egyetlen ablakán besütött a reggeli nap.

Ágya, melyben feküdt, egyszerűen hársból volt fonva s medvebőrrel leterítve, lábához háttal fordulva egy öles termetű férfi támaszkodott, keresztbe fönt karral, s az ablakon kibámult.

Az ébredés neszére megfordult a férfi. A decurio volt.

– Hol vagyok? – kérdé Imre, kábultan keresve emléket a múlt éj eseményeiből.

– Házamnál – felele röviden a decurio.

– Ki vagy te?

– Nevem Numa, decurio a román hadseregnél, ellenséged a csatában, most gazdád, ki nyughelyet ád és oltalmaz.

– Miért nem hagytál megölni embereidnek?

– Mert a harc egyenlőtlen volt. Százan egy ellen.

– De nélküled kiszabadultam volna közülök.

– Nélkülem ott vesztél volna. Tíz lépéssel odább védtelenül agyonhajigálnak a hegytetőről.

– S te nem akartad azt?

– Nem, mert gyalázatot hozott volna a románok nevére.

– Te ábrándos embernek látszol, decurio.

– Éppen, mint te. Ismerlek Kolozsvárról. Ami téged hevít, az hevít engemet is. Te szereted nemzetedet, én is szeretem az enyémet. A tied míveltebb, nagyobb, az enyém elhagyatottabb, mostohább; annál keserűbb az én szerelmem hozzá. Téged boldogít a te honszerelmed, engem nyugalmamtól foszt meg. Te fegyvert fogtál nemzetedet védni, mielőtt tudnád ellenségeid számát s ismernéd barátid erejét, ezt tettem én is, lehet hogy mi veszünk el, lehet hogy ti vesztek el, lehet, hogy elveszünk mind a ketten; de azért, hogy a fegyvert elássák a földbe, nem emészti azt meg a rozsda.

– Nem értem fájdalmaidat.

– Nem érted? Hiszed-e azt, lovag, hogy bár azóta tizennégyszer folyt le száz esztendő, hogy Diurbanus vitéz seregeit leverte a római sas, ez elbutult nép közt most is vannak családok, kiknél ivadékról ivadékra származnak át a múlt dicsőségnek rémlő hagyományai; hogy itt most is vannak, kik meg tudják mutatni, mely erdő áll mostan Sarmisegethusa helyén, micsoda város épült ott, hol egykor Decebál összetörte a konzulok hírhedett seregét. S jaj azon városnak, ha arra kerül sor, hogy a sírok, melyekre házakat építe, megnyíljanak, s ismét csatatér legyen a népes utcák helye! Mivé lett e nép, annyi dicsőségnek örököse, a híres dákok s a világhódító légiók maradványa? Én nem vádolok senkit, hogy miért tette őt azzá, ami most, de engem se vádoljon senki, ha azzá akarom őt tenni, ami volt.

– S hiszed-e te, hogy itt az idő?

– Nekünk nincsenek prófétáink, de úgy látszik, hogy a tiéitek sem látják a jövendőt. Most megkísértjük mi; ha nem sikerül, unokáink; nekünk nincs mit veszteni, néhány emberélet legfellebb, és az igen olcsó. Ti többet kockáztattok, nektek annyi vesztenivalótok van, s mégis gyülekeztek a harcok lobogója körül; hát még ha volnátok, mint mi. Nép, melynek semmije sincs. Mely közt nincs egy tehetős ember, nincs egy tudományos fő, melynek minden harmadika pópa nevet visel, s mégis minden századik tud csak olvasni, mely ki van zárva a hivatalokból, mely él tengődve a legkeményebb kézimunka után, melynek még csak egy nemes városa sincs a hazában, melynek háromnegyedét lakja. Mire kérdezné e nép, hogy jelen-e az idő, melyben meg lehet halni vagy újra születni? Nyomorúsága van, egyebe nincs; ha legyőzetik, ezt nem veszi el tőle senki. Rosszul gondoskodtak nyugalmukról, kik egy népet ennyire hagytak süllyedni.

– Mi nem a nemzetiségért fogtunk fegyvert, hanem a világszabadságért.

– Azt rosszul tevétek. Nekem mindegy, akárki legyen felettem, csak igazságos legyen hozzám, s népemet emelje fel; míg te megosztanád néped nagyságát, hatalmát, befolyását, előnyeit, csak hogy uratlan hazában élhess.

Riadozó lárma szakítá félbe a két bajnok párbeszédét. Egy csapat oláhság jött rendetlen tömegben a decurio háza felé, elöl egy póznára tűzve diadaljelül hozván a huszár piros csákóját.

– Ha otthagylak, most fejedet mutogatnák ott kalpagod helyett.

A tömeg megállt a decurio ablaka előtt, s meglátva vezérét, üdvkiáltozással rivalga reá.

A decurio rövid beszédet intéze hozzájok oláh nyelven, mely után többen hevesen kezdtek hozzá feleselni, s a póznára tűzött kalpagot nyújtogaták felé.

A decurio zavarodva fordult az ifjúhoz, ki azalatt félre egy szögletbe vonult.

– Neved kalpagodra volt írva? – kérdé tőle elszörnyedve.

– Igen.

– Boldogtalan! A nép dühös, hogy tégedet nem talált, s nevedet olvasva, apád házára fog rontani.

– S te megengeded-e azt?

– Ellene nem állhatok neki, mert akkor bizalmát elveszítem. Semmit sem akadályozhatok meg.

– Adj ki nekik. Töltsék rajtam bosszújokat.

– Az nem használna semmit. Elárulnám vele, hogy megmentettelek, s családodat mégsem szabadíthatnám meg.

– És ha legyilkolják azon védtelen ártatlanokat, kire fog e vér gyalázata szállni?

– Énreám. De módot adok neked e gyalázatot elhárítani rólam. Megteszed-e?

– Szólj.

– Álruhába öltöztetlek, menj sietve Kolozsvárra, gyűjtsd össze ottan társaidat, s jöjj kastélyod védelmére. Ott elvárlak s megharcolok veled; ha sorsom akarja, ott megölhetsz, vagy én tégedet, s a harc nem lesz gyalázatos többé, férfi férfi ellen leszünk, sereg sereg ellen, nyílt, becsületes csatában.

– Köszönöm, köszönöm – rebegé az ifjú, forrón szorítva meg halálos ellensége kezét.

– Siess, ott egy pórgúnya, vedd magadra, mutasd meg e pazsurát s említsd nevemet, ha kérdenek, az mit sem tesz, hogy oláhul nem tudsz, embereim szokva vannak hozzá, hogy magyar urak álruhában hozzam járdogálnak, s arcodat éjjel látták, rád nem ismernek.

Míg az ifjú sietve átöltözködött, addig a decurio népéhez beszélt, helybenhagyta azok szándékát, s útba indítá őket a kastély felé, ígérve, hogy utánok sietend.

– Fogadd el paripámat emlékül – szólt az ifjú a decurióhoz.

– Elfogadom, a csatában visszaszerezheted tőlem, siess, el ne késsél. Ha elmaradsz, gyász lesz reád, énreám gyalázat.

Perc múlva az ifjú lovag oláh pórköntösben siető léptekkel haladt a hegyeken keresztülvivő gyalogösvényen Kolozsvár felé.

*

Éjfél után járt az idő.

A Bárdy-kastély lakói mélyen aludtak, a rács ajtaja zárva, az ablakok sötétek, midőn egyszerre pokolbeli ordítás riasztja fel álmaikból a szunnyadókat.

– Mi lárma ez? – kiált ágyából felszökve József, s az ablakhoz rohan.

Künn néhány égő fáklya fényénél rémséges néptömeg hullámzását látni, kik kaszákat és fejszéket forgatnak a levegőben, fenyegető ordítással.

– Az oláhok! – ordítja remegve egy berohanó lovász, ki a rémítő zajra ijedten futott fel ura szobájába.

– Az oláhok! – ordítja egy másik, ki amazt sarkában követi. Mindkettő fehér, miként a fal.

– Be kell zárni az ajtókat– szól teljes lélekjelenléttel a férfi –, a főajtót torlaszoljátok el az ebédlő asztalaival. Híjátok elő Barnabást és az öreget, az asszonyok vonuljanak az épület hátulsó szobáiba. Nem kell zavarba jőni. Ti mindnyájan gyűljetek a rondellás szobába, honnan az egész épület megvédhető.

S ezzel ágya fölül két jó fegyverét leakasztva, sietett bátyja, Tamás szobájába.

Már akkor az fel volt öltözködve. Csodálatos, hogy éppen a legpompásabb magyar ruháját vevé fel magára s oldalára nehéz kirakott görbe kardját köté fel, különben igen nyugodtan járt fel s alá. Az ő szobájából dőlt ki az udvarra a kérdéses rondella.

– Hallod e zajt? – kérdé belépő öccse, kinek arca lángolt. Tamás vállat vonított rá.

– Előre tudtam ezt – felelé, és hidegvérrel járt végig termében.

– S nem készülsz védelemre?

– Minek az? Le fognak bennünket ölni. Készen voltam és most is készen vagyok. Ennek meg kell történnie.

– De nem fog megtörténni, ha bátran viseljük magunkat. Nyolcan vagyunk itt férfiak, a ház falai erősek, az ostromlók fegyvertelenek, és a hely sem védi őket. Itt napokig tarthatjuk magunkat ellenök, míg Kolozsvárról segély érkezhetik.

– El fogunk veszni – felelé hidegen Tamás, és egy vonás nem mozdult meg arcán.

– Tehát fogom én védni a házat egyedül ellenök, nekem nőm, gyermekeim vannak, nekem öreg anyám, nekem nőtestvérem van itt. Én védeni fogom őket, ha egyedül maradok is.

E pillanatban jött Barnabás és Simon s velök a gyászruhás özvegy testvér.

Barnabás egy roppant húszfontos vasbuzogányt hozott jobb kezében, fogait csikorgatva, szikrázó szemekkel jött, látszott rajta, hogy egymaga képes volna nekimenni az egész tömegnek.

Utána jött az özvegy, egy kezében két vontcsövű pisztolyt hozva.

Legutól jött az öreg Simon, sírt, reszketett és könyörgött, hogy valami erőszakosságot ne tegyenek.

– Bátran viseljétek magatokat – szólt az özvegy száraz hangon. – Ingyen nem kell adni az életet.

– Jertek ki velem, verjük el őket a pokolba – harsogá a herkulesi ember, forgatva kezében a nehéz buzogányt, mint egy nádszálat.

– Nem kell hirtelenkedni – szólt közbe József –, álljunk ide a rondellába, innen minden közeledőt lelövöldözhetünk, s azután, ha arra kerül a dolog, a lépcsőkön megvíhatunk velök egyenként.

– Én tölteni fogom a fegyvereiteket – biztatá őket az özvegy.

– Az istenért – rikácsolt közbe Simon – mit akartok tenni?! Ha egyet megöltök, ők mindnyájunkat felkoncolnak. Ne tegyétek azt. Szóljatok hozzájok békítőleg, ígérjetek nekik bort, vezessétek le a pincébe. Adjatok nekik pénzt, engeszteljétek ki. Öcsém, Tamás! Szólj te nekik! – lihegé az öreg, Tamáshoz fordulva, ki megindulás nélkül járkált a szobában fel s alá.

– Hiába az engesztelés, hiába a védelem, vesztünk bizonyos – felelé az hidegen.

– Nincs időnk késni – szólt József türelmetlenül –, szedd le a fegyvereket a falról, Barnabás, adj minden cselédnek egyet, ők álljanak a ház hátulsó ablakaira, itt elég leszünk mi ketten. Húgom, állj az ablak közé, hogy valami kő ne találjon. Ha töltesz, a golyókat nagyon le ne verd, hogy biztos lehessen céloznunk.

– Nem, nem hagylak benneteket lőni – rikácsolá az ősz, elrángatva Józsefet az ablaktól –, nem szabad lőnötök! maradatok veszteg.

– Eredj öreg, a mennydörgőbe! Szenteltvízzel akarsz tán bennünket védelmezni kőzápor ellen?

E szavakra több kő repült be nagy zajjal az ablakon, törve a szekrényeket, miket ért.

– Csak addig várjatok – rebegé Simon –, míg én beszélek velök, bizonyosan megengesztelem őket, ismerem, tudok a nyelvökön beszélni. Hiszen mind jó emberek, mind ismerőseim, odamegyek hozzájok.

– Rossz gondolat. Ha könyörögsz nekik, megölnek, ha bátorságot mutatsz, megjuhászodnak; maradj itt és fogj fegyvert.

Az öreg e szavakat már nem hallá, lerohant a lépcsőn, egy hátulsó ajtón kibocsáttatá magát az udvarra, mely még akkor nem volt elfoglalva, s elkezde oláhul beszélni siralmas zokhangon az ostromló tömeghez.

Azok egy kőoszlopát a vasgádor kapujának iparkodtak nagy hámori pöröllyökkel lerombolni, egy közülök beugrott a már tört résen, Simon ahhoz fordult. Megismeré.

– Fiam, Lupuj, mit akartok itten? Bántottunk mi titeket valaha? Emlékszel-e rá, mennyi jót tettem veled, feleségedet kigyógyíttattam a nagy betegségből, tégedet a katonaságból kiváltottalak; mikor marhád eldöglött, helyette nem adtam-e neked két szép tinót? Nem ismersz-e engem, fiam, Lupuj?

– Nem vagyok én most „fiam, Lupuj”, hanem kuruc! – kiálta az oláh; s a kezében volt nehéz kalapáccsal fejére csapott a könyörgő öregnek.

Irtózatos sikoltással rogyott az össze és meghalt.

E percben ledőlt a kapubálvány, a vaskapu kifordult sarkából, s az ostromló tömeg beomlott a résen, rárohanva a legyilkolt tetemére, s fejszével elvágva annak ősz véres fejét.

Fenn a rondellában mindezt látták.

Mint egy veszett vad, vérben forgó szemekkel rohant ki e látványra a szobából Barnabás, míg József óvatosan a falhoz vonva magát, amint rokona ősz fejét egy karóra szúrva fölemelték, azon embert, ki e karót kezébe fogta, lelövé, egy másik kapta föl, azt is lelőtte. Lőtt, lelőtte egymás után, amelyik a főt felemelte, míg végre nem mertek hozzányúlni többé.

A gyászos nő töltötte a kilőtt fegyvereket. Tamás nyugalommal ült meg egy karszékben.

Barnabás ezalatt felrohant a padlásra. Ott több nehéz darabok hevertek néhány szétszedett vaskályhákból, azokat odahordta egy padlásablakhoz, mely éppen a ház kapuja felett volt.

Azután kidugta nagy, lángoló arcát az ablakon, letekintve a tomboló tömegre, s várta, míg nagy csoportban az ajtó körül gyülekeztek, s elkezdték azt befelé nyomni, feszegetni.

Ekkor felemelt egy mázsányi darabot a vaskályhából, s két kézzel feje fölé kapva, lezúdítá azt az ostromlók fejére.

Siket ordítás hallatszott fel erre; a kaput ostromlók szétugrottak, négyen vagy öten halva maradtak ott, halálra sújtva a levetett vasdarabtól.

Perc múlva újra még dühösebben rohanták meg az ajtót, s a ház ablakait és a padlástetőt egyszerre kőzápor borította el. A kapu döngött a vassúlyok ütéseitől.

Barnabás, dacára a repülő köveknek, kiült a padlásablakba, s onnan szórta alá vad erővel a súlyos öntött vasdarabokat, két-három embert ölve meg minden hajítással.

A rondellából ezalatt folyvást egymásra következtek a lövések. Egy sem esett hiába. Az ostromlók igen sokat vesztettek, s már-már csüggedni kezdének az ajtó sikertelen döngetése után, midőn egy lovász sápadtan nyargalt fel a pusztító Barnabáshoz, akadozó nyelvvel jelentve, hogy a kastély túlsó oldalát lábtókon kezdik megmászni az oláhok, s a cselédek nem bírják őket visszatartani.

Dühödten rohant el Barnabás.

A hátulsó teremben egy csatlós halálosan összehajigálva feküdt már, s lehete hallani az ablakhoz közeledő ostromlók kiáltozását, kik oda hágcsót támasztottak s most másztak felfelé.

Barnabás odaugrott. Látta, hogy a túlsó terem ablakához egy másik lábtó van állítva, melyen át már az oláhok az ablakon kezdenek beugrálni, leküzdve a csekély ellentállást, míg a másik lábtón közeledő főket lehetett kivenni.

– Ide, nyomorúak! – ordítá dühösen, s megragadva két kézzel a lábtót, egyet csavarintott rajta s megrázta azt, hogy az emberek mind lehullottak róla, s azután két végénél fogva emberfeletti erővel felemelé azt, mint egy vaserejű gőzgép, s a levegőben megcsóválva rettenetes csapással ejté rá a másik lábtóra.

Középen kettétörött az az iszonyú csapásra, felső része a rákapaszkodókkal együtt hanyatt esett alá, egy közülök az ablakpárkányon félkézen függve maradt, míg hallatlan erőködések után inaszakadtan zuhant le, s odalenn összetörte magát.

Barnabás ajkai tajtékot túrtak, szemei véres karikákban foroptak, arca kék volt. Így rohant be a szomszéd szobába.

Egy ostromló odabenn rekedt, ki legelsőnek hágott fel a lábtón. Ezt ott találta.

Az ember elsápadt, kiejté kezéből fejszéjét, amint Barnabást meglátta. A rémület megmerevíté, oly iszonyú volt ez ember tekintete.

Őrült haraggal rohant ez ellenére puszta kézzel, s megkapva annak mentségül kinyújtott egyik karját, annál fogva magához rántá ellenállhatlan erővel, s azzal kivágta azt a magas ablakon, hogy az ember messze elrepült, bukfenceket hányva a levegőben.

– Ide még, ahányan vagytok! – ordítá a vasgyúró. Szája egy kőütéstől vérzett, úgy nézett ki, mintha vért ivott volna. – Ide valamennyien, ide jőjön, aki szörnyű halált akar halni!!!

E percben rémes kiáltás hallatszott a ház belsejében.

Az oláhok felfedezték a hátulsó kerti ajtócskát, melyet Simon maga után gondatlanul nyitva hagyott, s azon belopózva, már a ház belsejében voltak, midőn egy nőcseléd észrevette jöttüket, s halálos ijedtében elsikoltá magát, jelt adva a veszélyről az ostromlottaknak.

Azt rögtön leszúrták.

Barnabás elszántan ragadá fel nehéz vasbuzogányát, amint a kiáltást hallá, s futott a lépcső felé.

A folyosón találkozék testvérével, ki észrevéve a berohanást, felhagyott a kapu védelmével, s kezeiben hozva fegyvereit, jött szinte a lépcsőre, kísérve az özvegy testvértől.

– Eredj, húgom, az enyéimhez – szólt József a gyászos nőhöz –, vidd fel mindnyájat a padlásra; mi megpróbáljuk a lépcsőket fokonkint védeni. Nőmet, gyermekeimet csókold helyettem. Ha megölnek bennünket, úgy hiszem, egy sírba fognak hányni. Ott találkozunk.

Az özvegy távozott. A két testvér némán kezet szorított, s azután kiálltak a lépcső fokára s várták elleneiket.

Nem soká kellett várniok.

Halálos bosszúvággyal rohant fel a vért szagolt csapat a szűk kőlépcsőkön, s megtámadá az oltalmazókat.

– Hah! Ilyen közel szeretlek benneteket! – hörgé Barnabás, s két kézre fogva vasbuzogányát, elkezde közükbe sújtani a támadóknak.

Sebesen, mint a szélmalom szárnyai; súlyosan, mint a haragos istennyila, hullottak előre, mindig egy helyre csapásai. Kit egy csapás ért, az többet föl nem kelt. Zúzott fők, betörött mellcsontok, derékban elnyaklott tetemek kezdtek heverni a lépcsőn. A súlyos buzogány iszonyú döngése s a halálordítás rémségesen tölté be a visszhangzó boltozatokat.

A támadók hanyatt-homlok rohantak vissza a bestiális roham elől, bár a hátul jövők tolták előre az előttük állókat. A vaskezű ember fáradatlanul verte őket vissza, rést törve magának a zsúfolt férfitömeg közt faldöntő buzgánya csapásaival.

Már szinte a lépcsők aljáig verte őket vissza, midőn a támadók egyike, ki egy fülkében elbútt, s kit ő észre nem vett, amint háttal feléfordult, egy roppant nyárssal hátulról keresztüldöfte.

Irtózatos ordítással fordult meg a legyilkolt, buzogányát az előtte hátráló tömeg közé hajítva, s a düh mondhatlan kifejezésével arcán ragadá meg vállainál fogva végső erejével gyilkosát, s vele együtt a földre leesett.

A négy elsőt, ki odarohant a gyilkosnak segíteni, testvére lövései a földre teríték, ki miután fegyvereit mind kilőtte, megfordított puskaaggyal rohant testvére védelmére, s rövid küzdés után lefegyvereztetett.

Kivitték a sziklai vaskereszthez, arra fölfeszíték, s ott végezték ki rettentő kínok közt.

Midőn a másik testvért el akarták választani az átnyalábolt gyilkostól, már akkor mindkettő halva volt. Utolsó erejével kiszorítá gyilkosából a lelket, karjai úgy merevedtek meg ellensége agyonszorításában.

Le kelle vagdalni kezeit, hogy az oláhot kivehessék belőle holtan.

Csak Tamás, a legidősebb testvér élt még a férfiak közül, s nyugodt arccal várta gyilkosait hálótermében.

Karszékében ült, előtte karos ezüst tartóban két szál viaszgyertya égett, éles árnyékokban tüntetve ki az arisztokrata határozott, nemes, büszke vonásait.

Ott ült nyugodtan, hallá közeledni a zajt ajtajához, és szíve nem vert hangosabban, nem sebesebben, mint azelőtt. Kihúzta széles görbe kardját, letette maga elé az asztalra, s azután nagy homlokát tenyerébe hajtva, nézett merően annak ismeretlen betűkkel beírt fekete lapjára.

A lárma mindig közelebb jött. Egy csapás esett ajtajára; megnyílt az, be sem volt zárva.

A nemes felkelt karszékéből, kardját felvette az asztalról, s baljával széke támlapjára dőlve, némán, hidegen állt meg ellenei előtt.

Szitkot szórva rohantak rá azok, véres fegyvereiket rázva fejük fölött, minden fegyver csepegett a vértől.

A nemes mozdulatlanul állt, mint kőszobor, míg ellenei két lépésnyire jutottak hozzá, akkor megvillant kezében a fényes fekete kard, s a támadók egyike állig kettéhasított koponyával esett lábaihoz, a másiknak vállban csapta el ellene kinyújtott karját.

Egy szót sem szólt. A dühnek egy hangja sem jött ki ajkán. Arca hideg, fehér maradt, szemei nem forogtak, nem szikráztak, némán, mereven néztek előre támadói feje fölött el, büszke megvetéssel, míg villogó kardja egy vímester ügyességével fogott fel minden ellene intézett csapást, s oszta hidegvérrel kiszámított vágásokat támadói arcára, fejére.

Azok dühösen ordítottak rá. Mentül többet megsebesíte közülök, annál dühösebb rohammal ostromolták. Ő hidegen, lenéző arccal küzdött velök, csak kinyújtott karja mozgott. Egész alakja állt merően, mint szobor, merően, mint arca vonásai.

Mintha mondta volna, hogy még viadalban is tíz paraszttal ér fel egy nemes.

Végre egy ráhajított kasza nehéz sebet ejte kifeszített lábán. A fájdalomnak egy szisszenése nélkül csuklott féltérdére a nemes s küzdött tovább a rádűlő tömeg ellen. Kardját feje fölött forgatá. Mindig azon halavány, hideg arc, azon merev, büszke tekintet.

Hosszas, dacos, fárasztó küzdés után mindig összébb-összébb roskadozott; végre hanyatt esett. Egy hangja nélkül a fájdalomnak, egyetlen halálhörgés nélkül.

A tömeg dühének árjai összecsaptak holtteste felett, s pllanatok múlva fejét emelék föl, saját kardjára szúrva. Még akkor is mindig azon halavány, hideg, fájdalomtalan arc, azon merev, büszke, lenéző szemek.

Ő volt az utolsó férfi a családból, kivel meg kelle küzdeni. Az ő elestével nem maradt egyéb a háznál, csak nők és gyermekek.

De a támadók közül száznál több hevert holtan elterülve udvaron, ajtók, ablakok előtt, a lépcsőkön, a szobában, s ha szűnt a diadalkiáltás, hallani lehete a haldoklók és sebesültek kínos jajgatását.

*

Csak nők és gyermekek maradtak még a családból.

Ezeket azon pillanatban; midőn az oláhok a kastélyba betörtek, a gyászos testvér felvitte mind a padlásra, annak ajtaját nyitva hagyva, hogy ha férfitestvéreik hátrálni kényteleníttetnek, oda menekülhessenek.

Ott várták a család gyöngébb tagjai a harc kimenetelét, remegve figyelve a csataordítás hangjaira, s annak zavaros kiáltozásaiból ítélve jót-rosszat.

Végre elhalt a zaj. A támadó ordítás megszűnt. Ezek odafenn azt hitték, hogy az oláhok vissza vannak verve; s könnyebbült kebellel várták testvéreik közeledtét.

Azok már akkor a túlvilágon voltak.

Lépések hangzottak a padláshoz vezető lépcsőn, nehéz, súlyos lábak léptei.

– Ezek Barnabás lépései! – kiálta örömmel az özvegy, még mindig kezében tartva a két pisztolyt, s futott a padlás ajtajához.

Egy vértől részeg alak lépett elébe onnan várt testvére helyett, dühtől és győzelemtől izzadó arccal.

Az özvegy rettentő sikoltással szökött vissza az ablak elől, s azután a kétségbeesés kimagyarázhatlan bátorságával fogta rá pisztolyát s az embert mellbe lőtte, hogy az hanyatt esett utána jövő társai vállára.

A másik lövéssel az özvegy tulajdon keblét szakította össze. Most menjünk e helyről. Amik ezután történtek, azt látni nem emberi szemnek való.

Nyomorúan, kikeresett kínzások közt gyilkoltattak le valamennyien, nők és gyermekek, s holttesteik azon padlásablakból szórattak alá, honnét Barnabás hajigálta le az ostromlók fejére a vaslemezeket.

Legutoljára hagyták az öreg nyolcvanéves nagyanyát, hogy lássa kiirtatni egész családját. Szerencséjére az ő szemei régóta nem nyíltak meg a napvilágnak, s nemsokára felhozta rájok az Isten örök mennyei világosságát.

A holttesteknek azután egy közös sírt ástak, mindnyáját abba hányták bele, legfölül odaveték a kis síró csecsemőt reájok, s eltemették holt családja közé.

A sírás még órákig hallatszott a föld alól.

– Még egy hiányzik – mondának, amint a holttesteket megszámlálták. – Csak tizenegyen vannak itt, még egynek valahol élve kell lenni.

S ezzel újra felrohantak az üres szobákba, összetörtek minden bútort, széthasgatták a szöveteket, felkeresték a padlások, pincék minden zugát, és nem találták az egyet sehol.

Végre egy közülök elkezdte a falakat sorba kongatni vaskalapácsával, s midőn egy helyt üres döngés felelt ütéseire, örvendő ordítással oda jelt cimboráinak, hogy idejőjenek.

Egy rejtekajtó volt ott, mely a falakkal egyenlőre festve, egy tágas fülkét fedett el.

Néhány fejszecsapással be volt törve az ajtó.

– Itt van! itt van! – ordíták a közelállók, míg a többi vérszomjú kíváncsisággal ágaskodott fel, meglátni a martalékot.

Ott feküdt a kis ezüstszőke árva, halványan, behunyt szemekkel.

Nénje, midőn többi rokonait a padlásra vivé, mintegy elősejtelemmel ide rejté őt e fülkébe, melyet még a házi cselédség sem ismert.

Ájultan feküdt ott, kezében éles kés volt, mellyel meg akarta magát ölni, s midőn gyönge kezei megtagadták ez iszonyú szolgálatot, kétségbeestében elhagyta eszmélete.

– Ah! – ordítának az oláhok, arcaikon a vérszomj még iszonyúbb eszmék pokoli vigyorgásával vegyülve.

– Ez közös préda! – ordíták többen.

– Egy szép leány! egy úri kisasszony, hahaha! – röhögének –, éppen a rongyos oláhoknak való! – s piszkos, véres kezeikkel ragadták meg a leányka habgyöngéd karjait.

– Mi történik itt? – ordítá e pillanatban egy mennydörgő férfias hang. Az oláhok hátranéztek. Egy férfi állt közöttük. Mindnyájuknál egy fejjel magasabb, fején rézsisak, melyen hosszú vágás nyoma volt látható, bal kezében rövid római kard, arcvonásain ős római jellem.

– A decurio! – mormogának mind, s utat nyitottak előtte.

– Mi történik itt? – kérdé, s meglátva az alélt leánykát egy oláh kezében, parancsolá neki, hogy tegye le a földre.

– Ez is ellenségünk – felele az dacosan.

– Hallgass, nyomorult, ki azt hiszed, hogy a román nemzet fiainak asszonyokat kell ellenségül keresni. Tedd le a földre.

– Nem úgy van, vezér! – szólt közbe dacosan Lupuj –, ismered törvényeinket, melyek nekünk közös prédát ígérnek. E leány itt nekünk zsákmányunk. Ez közosztályra megy a győzelem után.

– Ismerem törvényeinket jobban, mint te, kamasz. Közosztály minden zsákmányból; de ugyanott van, hogy ami el nem osztható, arra sorsot vetünk.

– Jól van, vezér. Egy paripa vagy egy tinó persze hogy el nem osztható, arra sorsot kell vetnünk, de egy leány mindnyájunké lehet.

– Én azt mondtam, hogy nem lehet, s szeretném látni, hogy ki fogja azt mondani, hogy lehet?

Lupuj ismerte már a decuriót, s többé egy szót sem szólt, a többi is hallgatva vonult vissza a leánytól. Csupán egy hang kiálta a tömeg közül, hogy: „lehet!”

– Ki mondta azt? – álljon elő.

Egy fiatal befont hajú oláh lépett elő, kissé részeg volt, ostoba vigyorgással állt a decurio elé, s fejével hátrafelé biccentve, mellére ütögetett öklével: „én mondtam”.

Alig ejté ki utósó szavát, midőn a decurio, bal kezét felkapva, egyetlen csapással úgy ütötte le az ellentmondó fejét, hogy az annak háta mögé esett, míg a fejetlen test térdre bukva mindkét karjával átölelte a decurio térdeit.

– Állítja még valaki, hogy lehet? – kérdé az óriás, kegyetlen szigorral.

Az oláhok elcsendesülve vonultak félre.

– A hintó elébe fogjatok lovakat, a leányt bele kell ültetni, s azután hozzátok Topánfalvára, bárkinek fogja adni a szerencse, joga van azt kívánni, hogy úgy jusson reá, amint én most őt rátok bízom. Akinek kedve találna jönni a még senkinek nem ítélt prédát csak egy tekintettel is bántani, arra csak vigyorogva tekinteni is vagy bántó szót mondani róla, gondoljon erre itt és tanuljon példájából – szólt a decurio a lábainál heverő holttestet elrúgva maga elől, s azzal inte kardjával a tömegnek.

– Most menjetek, pusztítsatok, raboljatok!

A népség ordítva szétrohant, a decurio pedig a hintóba emelteté az alélt szüzet, s azt a család néhány hív jobbágyaira bízva, útnak indítá a hegyek közé.

A kastély fél óra múlva lángokban állott, a tűz az ablakokon csapdosott ki, feketére festve a falakat. S mikor minden tűzbelángba volt borítva, az oláhok lerohantak a pincébe, felverték a hordók fenekeit, s úsztak a kiömlő bor és pálinka tengerében, vad éneket dalolva, míg fejük fölött égett a ház.

Azután rajostul elvonultak onnan, zsákmánnyal rakottan, otthagyva szerteszét halottaikat és holtrészegeiket.

*

Az ájult leánykát a decurio házába vitték. Bántani senki sem meré, de azért valóságos jogot tartva hozzá mindenki, jól szemüggyel tarták, hogy meg ne fosztassanak tőle, s ott vártak tömegestül, míg a decurio megérkezett, s azután betolakodtak vele együtt a szobába, teletöltve a pitvart és tornácot is.

A zsákmányt mind lerakták előtte, mert egyenlően kelle abban osztozni mindenkinek.

A vezér elosztotta azt egyenlő részekre, s abból mindenkinek kiszolgáltatá a maga osztályrészét.

Csupán neki jutott tíz ember része a ragadományból, a többi egyenlően osztozott fejenként.

Többen a zsákmány kiosztása után hazatakarodtak, azonban egy nagy része az oláhoknak osztály után is ottmaradt, sóvár pillanatokat vetve a legutól maradt ragadmányra.

Halványan, mozdulatlanul feküdt a medvebőrrel terített hárságyon a szép leány, alig lehete rajta észrevenni, hogy él.

– Ti kockát vetni maradtatok itt, ugye, a leány birtoka felett? – kérdé Numa az ott várakozóktól.

– Biz igen – felelé Lupuj, szemtelen vigyorgással fészkelődve álló helyében. – Kockát fogunk vetni, aki legtöbbet vet, azé lesz. Ha ketten vagy tízen vagy húszan vetünk egyformát, annyian fogjuk bírni.

– Csak egyé lehet – szólt közbe szárazon Numa.

– Tehát akkor azok egymás közt újra kockát vetnek.

– A kockavetés nem ér semmit. Lehet, hogy ketten maradunk, s napestig mindig egyformán hajítunk.

– Hát kártyázni fogunk rá.

– Azt nem engedem. Akik ravaszabbak, megcsalhatják az együgyűeket.

– Jó, hát írd te neveinket cserepekre, vessük azt egy hordóba mind, amelyiket kihúzod, az vigye el a leányt.

– De hiszen ti olvasni nem tudtok, s én azt a nevet olvashatnám le, amelyik nekem tetszenék.

Az oláh türelmetlenül kezdte vakarni a fejét.

– No, hát mondj te valami okosat, decurio.

– Fogok mondani. Tegyük próbára, hogy melyikünknek van legnagyobb bátorsága, amelyik legvakmerőbb lesz közöttünk, amelyik legjobban bebizonyítja, hogy semmitől sem fél, azé legyen a leány, az egyúttal meg is fogja érdemelni.

– Nem bánom! – kiáltának valamennyien. – Mondjuk el, melyikünk mit tett, abból ítéld meg aztán, ki a legbátrabb köztünk. Én öltem meg a legelső Bárdyt az udvaron, testvérei szeme láttára.

– Én törtem be az ajtót, mikor legjobban hányta rám a vasdarabokat az a széles ember.

– De én voltam az, ki őt keresztülszúrtam.

– Én kapaszkodtam fel legelöl a hágcsón.

– Én víttam majd félóráig az aranyruhás nemessel.

És így valamennyi. Mindenik első volt, mindenik legvitézebb, legvakmerőbb volt, mindenik megölt egy nagy csomót az ellenségből.

– Ti mind igen vitézül viseltétek magatokat, de azzal, ami megtörtént, most bizonyítani nem lehet. A próbát ezentúl kell kiállanotok, mindnyájatoknak együtt, az én szemem láttára, együtt énvelem; elvitázhatlanul.

– De hát mondjad, miképpen – nyugtalankodék Lupuj, mindig félve, hogy Numa ki akarja játszani.

– Idenézzetek – szólt Numa, s az ágy alól egy félakós hordót húzott elő. S amint eközben az ott fekvő leányra tekintett, észrevevé, hogy az szemeit félig kinyitva, reánéz, s azután ismét lezárja pilláit.

Ébren volt és hallott minden kimondott szót:

Numa a hordó után hajoltában lassú, halk hangon súgá a lyánkának: „ne félj”, s azután kihengeríté a hordót a szoba közepére.

Az oláhok kíváncsian várták, hogy mit ád nekik.

Ezzel elővett egy fejszét, s a hordó fenekét felütötte vele.

– Itt egy mázsa lőpor van: Ide figyeljetek. Egy szurokfenyű forgácsot meggyújtunk, azt e hordó közepébe leszúrjuk, azután körüle ülünk. Amelyikünk legtovább itt mer maradni, az kérdésen kívül legbátrabb közöttünk, mert ha ennyi lőpor ellobban, nemcsak e házat, hanem az egész falut képes összedönteni.

Az oláhok közül többen elégedetlenül kezdettek morogni.

– Aki fél, nem kénytelen ittmaradni – felelé nekik szárazon a decurio.

– Jól van, nem bánom – hetvenkedék Lupuj –, én itt maradok, de vajon nem mák van-e ebben a hordóban, éppen olyan ez, mint a mák.

Numa felelet helyett egy csipetet kivett a hordóból három ujjával, s azt az oláh égő pipájába vetve, a rögtön kilobbanó lág arculcsapá a kételkedőt, hogy az hanyatt tántorodott ijedtében, s a következő pillanatban bajusz és szemöldök nélkül állt feketére festett pofával kacagó társai előtt.

Ez még inkább dühbe hozta az oláhot.

– Itt maradok! kivárlak! – lármázott, felszedte szájából kiesett pipáját. S midőn a decurio az égő forgácsot a hordóba dugta, odament és pipára gyújtott nála.

E tréfára az oláhok kétharmada odahagyta a szobát.

Az ottmaradtak pedig nagy lármával és hetvenkedéssel telepedtek le a hordó körül s esküdtek mennyre-földre, hogy ott fognak maradni, s mentül inkább esküdtek, annál többször tekingettek az égő forgács felé, melynek lángja lassanként közeledett a lőpor felszínéhez.

Az oláhok eleinte csak nézdegéltek egymásra. Mindenik halványnak találta a másikat. Egy-kettő megkezdte az odábbállást, a többiek is lassanként kipárologtak a szobából, anélkül, hogy jó éjszakát kívánnának a gazdának. Némelyik fogcsikorgatva, dühösen távozott el, végre csak ketten maradtak a hordó körül. Numa, ki összefont karokkal, hátát az ágynak vetve állt ott s nyugodtan nézte az égő forgácsot, és Lupuj, ki pipáját erősen szíva a hordó szélére ült, hátat fordítva a veszedelemnek.

Ahogy ketten maradtak, hátratekinte az oláh, s látta, hogy a forgács tüze már csak egy ujjnyira van a puskaportól.

– Decurio! Egyet mondok – szólt felugorva. – Ketten maradtunk, ne bolondozzunk egymással, alkudjunk meg. Legyen kettőnké a leány.

– Ha meguntad a várakozást, lejjebb nyomhatom a kanócot.

– Ne bolondulj, Numa! Csak nem vesztél meg. Hogy akarnál egy sápadt némberért mindkettőnket a pokolba vettetni. Egyet mondok. Arra csak ráállhatsz. Csak azt ígérd meg, hogyha te ráuntál a leányra, akkor nekem adod.

– Maradj itt és nyerd el tőlem. Akkor először is tiéd lesz.

– Igen, de én azt nem akarom – szólt mérges nyugtalansággal, csaknem síró hangon az oláh, s mint egy pákosztos gyermek, elkezdte dühében saját ruháját tépni és toporzékolni.

– Amit mondtam; az áll – monda a decurio. – Aki végül ittmarad, annak egyedüli joga van a leányhoz.

– Hiszen én ittmaradok, de mit nyerek vele? Tudom, hogy te is ittmaradsz, s mindkettőnket elvisz aztán az ördög. S én nem magamért, hanem teérted mondom, hogy ezt nem akarom.

– Ha nem akarod, hát szaladj innen.

– Nem bánom, ha adsz egy marék aranyat.

– Egy felet sem, maradj itt.

– Decurio, ne bolondulj! A tűz mindjárt a lőport éri.

– Látom.

– Hát egy tallért sem adsz?

– Egy batkát sem.

– No, hát üssön meg a hetvenhét ágú sistergő istennyila Szent Mihály napján – ordítá kifakadva az oláh, s az ajtóig ugrott.

Mikor kinn volt, még egyszer bedugta fejét.

– Egy húszast sem adsz? Még nem mentem el.

– Még én sem vettem ki a kanócot, visszajöhetsz.

Az oláh érre becsapta az ajtót, s elkezde nyargalni, futott, amint tőle kitelt, ereje fogytáig, s mikor aztán lélekszakadtan leesett egy fa alatt, a fejére húzta csuháját s fülét tenyereivel eltakarva ott feküdt, fel-felütve fejét és hallgatózva; hogy mikor repül a világ levegőbe.

Az egyedül maradt decurio pedig hidegvérrel kivette az egészen leégett kanócot, s azt a kandalló tüzébe vetve, odalépe a leányhoz és fülébe súgá:

– Meg vagy szabadítva.

Reszketve emelkedett a lyán fekhelyéről, megragadta a decurio nagy, ideges kezét két kezével, s rebegve mondá:

– Légy irgalmas. Tégy jót velem. Ölj meg.

A decurio megsimogatta a lyánka kedves kis fürtös fejét, s nyájas, szelíd hangon mondá: „szegény kisleány, ne félj, nem bánt többé senki.”

– Hogy azon szörnyektől megszabadítál, azért, ím, kezeidet csókolom, de most szabadíts meg magadtól, ölj meg.

– Tőlem ne tarts – felelt büszkén erre a dákoromán. – Én a szabadságért küzdök, s rabszolgának még a nőt sem tartom. Oly bizton lehetsz házam küszöbén belől, mintha az oltár zsámolyánál ülnél. Ha itthon nem leszek is, ne félj, e ház falai sérthetetlenek, aki téged csak egy tekintettel bántana meg, bevégezte földi életét, s ha én honn vagyok, akkor se legyen aggodalmad, asszony képe nem lakott az én szívemben soha. Foglald el fekhelyemet, édesen alhatol ott, a múlt éjet Bárdy Imre szunnyadá azon keresztül.

– Imre? – kérdé meglepetve a lyánka. – Te láttad őt? Hol van? Él-e?

A decurio gondolkozott, nem tudta, mit feleljen.

– Neki nem kellett volna ily soká késni – mormogá félig magában. – Minden másképp lett volna. Nem így kellett volna végződni, nem így.

– Ó, engedj őhozzá mennem, ha tudod, hol van!

– Azt nem tudom. De arról bizonyos vagyok, hogy, ha él, ide fog jőni, ide kell jőnie.

– Miért hiszed azt?

– Mert tégedet fog keresni.

– Említe tán előtted.

– Mikor félholtan feküdt, mikor aludt, álmában, fölébredtében nevedet mondta ki. Nemde te vagy az a Bárdy Jolánka, kit „a vidék angyalának” neveznek? Ezüstszőke hajadról ismertem reád.

A lyánka lesüté szemeit s halkan kérdezé: „tehát hiszed, hogy eljön?”

– Legrövidebb idő alatt. Most nyugodd ki magadat. Rokonaidról ne kérdezősködjél, ők jó helyen vannak már, semmi bajuk sincs – többé.

A decurio hozott a lyánkának ételt és italt, s azok mellé különös gyöngédséggel egy imádságos könyvecskét helyze, s azzal magára hagyta a kétszeresen árvát.

Néhány falatot evett az szomorúan, azután felnyitá az imádságos könyvet, s nagy könnyeket sírva imádkozott, míg végre eljött a jótékony nemtő, az álom, szemeire, s annyi rémséges viszály után mélyen alvá az ártatlan gyermek az igazak álmát.

A decurio fél óra múlva bejött. Látta, hogy a gyermek alszik. Lábujjhegyen odalépdelt ágya fejéhez, s azután sokáig elnézte annak ártatlan alvó arcát, míg két szemébe két könny lopózék észrevétlenül.

Hevesen törülte ki az ismeretlen nedvet szemeiből a román, s mintha megijedt volna az érzelemtől, mely szívébe lopta magát, kisietett a szobából, ott künn a tornácban nyitott ajtó mellett egy durva pokrócot teríte le, arra lefeküdt, s éjfélig elnézte az éj csillagait álmatlanul és merengve.

*

Az elhagyott kastély ezalatt folyvást égett, rémvilágot vetve a távol vidékre.

Körüle nagy némaság, mit alig zavar meg egy-egy haldokló végkiáltása, vagy egy részegségéből ocsúdó rekedt danája. Kolozsvár felől egy csapat lovas üget erőtetett sietséggel a kastélyhoz vezető úton.

Imre és társai azok. Szótlanul, komoran haladnak egymás nyomában, a nap már fenn van az égen.

– Elkéstünk! – szól egy, ki Imre mellett lovagolt, az égen megjelenő tűzverességre mutatva. – Ott a te házad ég.

– Talán még nem – felelt emez, s még gyorsabb haladásra sarkantyúzta lovát. Társai alig győztek vele haladni.

Egy kanyarulatnál végre kitűnt a völgy. Látszott a kastély, mint meggyújtott máglya a hegyoldalban magasan lobogni. Mint halálra sebzett vad, ordíta fel az ifjú, s kardját kirántva, vágtatva nyargalt le a hegy lejtőjén, s azután vágtatva ismét fel a kígyóúton; egy óranegyed múlva kastélya előtt állott.

A lerombolt kapuhoz támaszkodva egy félrészeg oláhot talált.

– Hol van apám? hol vannak rokonaim? hol van kedvesem? – ordítá az ifjú őrült kétségbeeséssel, s kardját megforgatá feje felett, hogy az oláhot összevágja vele.

Az térdre esett előtte és könyörgött neki, hogy ne bántsa, nem ő ölte meg az urakat.

– Tehát megöltétek őket! – sikolta fel fájdalmasan a szerencsétlen ifjú, s fuldokolva zokogott és lova nyakára borult. – Jaj nekem, jaj nekem!

Ezalatt társai is odaérkeztek, s fel akarták koncolni az ott talált oláhot.

– Ne bántsátok – szólt az ifjú. – Kelj fel, vezess, el, hová temettétek őket. Mind megölték! egyet sem hagytak élve. Csak egyet sem! ó, átkozott nap, mely ily éj után is feljön az égre!!!

Az oláh odavezette őket egy magas földtúráshoz, s remegve beszélte el, mint temették oda mind a legyilkoltakat.

A boldogtalan család végsarjadéka szótlanul fordult le lováról, mint kit a szél ütött meg, családja sírja mellett.

Társai felemelték s lefektették a gyepre, ahol az legkevésbé volt véres, azután elkezdtek azon helyt tizenkét sírt ásni.

– Ássatok tizenhármat – nyögé Imre. – Ássátok meg az én síromat is!

Azután felbonták a nagy sírt, s Imrét erővel elvitték onnan. Amit ott látott volna, attól megőrülendett.

– Mind megölték – zokogá. – Egy sem maradt élve!…

Kevés idő múlva társai közül egy odalépett és mondá neki, hogy a sírban csak tizenegyen vannak.

– Úgy egynek élni kell! – kiálta fel Imre a remény egy halvány örömsugárával arcán. – Ki hiányzik? Szólj, nincs-e köztük egy ifjú szőkefürtű lyánka?

A kérdezett zavarba jött a felelettel.

– Nem tudom – monda.

– Nem tudod? – kérdé az ifjú csodálkozva. – Eredj oda és nézd meg.

A küldött nem akarta hallani az unszolást.

– Eredj, nézd meg – unszolá újra az ifjú.

– Egynek sincs feje…

– Ah! – ordíta az ifjú, arcára csapva mindkét kezével, s azután sírva veté magát ismét arccal a földre.

– Minek kérdezted? minek akartad megtudni?

Ekkor az oláhot kezdték el faggatni az ifjak, hogy mit tud a leány felől? Eleinte részegnek tetteté az magát, s nem akarta érteni, hogy kiről van szó, később azonban, miután ráriasztgattak s ígérték, hogy ha igazat mond, élni hagyják, kivallá, hogy egy hintóban elvitték őt be a hegyek közé, s ott kockát fognak rá vetni, hogy kié legyen.

– Megyek – szólt az ifjú, hirtelen elhatározottan kelve fel csüggedt helyzetéből. – Megyek.

– Hová? – kérdezék.

– Őt fölkeresni. Vesd le gúnyádat – szólt az oláhhoz fordulva –, vedd az enyémet magadra: – S gyorsan magára vette annak egyszerű vászoncsuháját, pisztolyait a tüsző alá rejtve.

– Mi követünk – bíztaták társai –, fegyverrel fogjuk őt keresni faluról falura. Kísérni, védni fogunk.

– Nem jó. Magam megyek. Egyedül könnyebben ráakadok. Isten veletek. Ha vissza nem térek, álljatok bosszút értem.

Azután az oláhhoz fordult:

– Ember! tüsződ alatt egy arany medaillont találtam, melyet öreganyám viselt egykor nyakában, s melyről benned gyilkosai egyikére ismerek; de megígértem, hogy nem hagylak bántani, most vedd kezeimből ajándékban az életet. Csupán addig tartsátok őt fogva, míg én túl leszek a bérceken, hogy jöttömről társait előre ne értesíthesse.

Ezzel búcsút vőn társaitól, egy tekintetet vetett még a tizenegy új sírhalomra és az égő lerombolt ősi házra, s azután megindult a rengeteg sötét belsejébe, kedvesét, az ezüstszőke leánykát, fölkeresni.

*

Az őszi deres éjszakák vörösre festék a fák leveleit, az egész táj úgy nézett ki, mintha vérrel mosdatták volna meg.

Meredek bércek közt járt az ifjú útja, néhol a sziklafalak közt alig kéklett keresztül a távoli égnek egy-egy foltja, a meredekről lecsüggő fák mintha minden percben alá akartak volna bukni. Hosszú, vastag gyökereik szárazon csüggtek alá, mint vörös kötelek a sima oldalon, meg-megkapaszkodva egy mohos hasadékban.

Messziről zúgva jött alá a bérci patak, torlasztva itt-amott az összehordott száraz leveleket; mikor áthaladt keskeny hídján az ifjú, mintha felkiáltozott volna rá, hogy térjen vissza és fusson, merre futhat!

Mélyen benn a vadonerdők között, szakadékos völgyben látszik egy elrejtett falu. Az ember alig tudja észrevenni, hogy honnan járnak bele.

A házak csak itt-amott látszanak ki a fák közül, mintha azok, kik itt megtelepedtek, csak akkora helyet irtottak volna mindenütt, amekkora egy házhelynek elég, a többit erdőnek hagyva.

De magasan a falu felett egy kiálló bércen van épülve egy kis sziklai lak, nagy kemény kövekből, melyhez csak egy elrejtett gyalogösvény vezet.

Az ifjú ismerni látszék már ez utat; mert egyenesen arrafelé tartott.

Egy szikla előtt szentkép van felállítva. Az előtt egy oláh térdepedt és imádkozott. Süvege és kaszája melléje volt letéve. Amint észrevette a közeledőt, felállt, felvette a kaszát, s útját állta a jövőnek.

Imre hidegvérrel mutatta neki a pazsurát,

Az oláh megnézte azt mind a négy oldalról, azután helybenhagyólag inte fejével: „elmehetsz” – s ismét letette kaszáját és süvegét; letérdepelt és imádkozott.

A sziklai lak előtt megállt a jövevény, s elkezde annak ajtaján zörgetni.

Egy oláh jött oda és mondá neki, hogy nincs otthon a decurio, csak a felesége.

– A decurio neje? – kérdé csodálkozva az ifjú.

– Igen, az a halavány fáta, aki sors útján neki jutott.

– S az neki felesége?

– Ő maga mondta nekünk, ígérve erősen, hogy amelyikünk szemet mer rá vetni, Szent Miklóshoz küldi a paradicsomba.

– Nem lehetne látni azt a némbert?

– Nem tanácslom, hogy nézegesd, mert a decurio kettéhasít, ha megtudja; a ház hátulsó ablakán szokott kinézni. Eredj oda, ha akarsz, de én elébb elfutok innen, hogy velem ne találjanak. Az ifjú a ház hátuljára kerülve, benéze az ablakon.

Ott ült a kisleány egy nyírgallyakból összerakott karszékben, előtte kisded imádságos könyve.

Oly szép, oly halavány volt.

– Jolánka! – rebegé az ifjú szenvedélyes hangon.

A lyán felijedt az ismerős hangra. Odatekinte, meglátta a várva vártat, s örömsikoltással rohant az ablakhoz.

– Jer be, kinyitom az ajtót, belül van bezárva– rebegé magán kívül, míg az ifjú kinyújtott kezét csókjaival halmozá.

Az ajtó megnyílt, az ifjú belépett, a szájtátó oláh pedig odalopózkodott az ablakhoz s hajborzadva látta, hogy a leány nyakába esik a jövevénynek, míg az hevesen szorítja azt magához s édes szavakkal halmozza el.

Azután futva futott az oláh a decuriót felkeresni, s amint azt az útban találta, lelkendezve kezdé el neki beszélni, miként egy pór hajlékába törve, az elrabolt fátával szerelmeskedik.

– Hogy tudod ezt? – kérdé hidegvérrel Numa.

– Láttam ablakodon át.

– S hogy mertél ablakomon benézni? nem megtiltottam-e? Térdepelj le, imádkozz!

Az oláh elsápadva esett térdre és kezeit összetevé.

– Lázadó! vétettél parancsom ellen. Ezért halál volna büntetésed; ha egy szót szólsz valakinek efelől, azt ki nem kerülöd.

S ezzel otthagyta a hírnököt, ki sokáig bírt ámulatából visszatérni, és még a decurio eltávozta után is ott állt térden, összetett kézzel, s aznaptól fogva nem beszélt senkivel, nehogy veszélyes titkát elárulja.

A decurio pedig sietve ment fel lakába, s midőn léptei hangjára a szerelmesek elébe siettek, megállt küszöbén és néma szemrehányással tekinte az ifjúra.

– Miért kelle ily későn jönnöd!

Az ifjú kezét nyújtá neki. A decurio nem fogadta el. – Az én kezemen családod vére van – súgá neki halkan. – Gyalázatot hagytál jőni reám, gyászt önmagadra.

Az ifjú feje keblére hanyatlott. Kezei csüggedten estek alá.

– Fogadd el jobbját – szólt édes hangon a lyánka a decurióhoz s azután Imréhez –, ő megmente téged, megmente engem is, s meg fogja menteni családunkat is.

Imre csodálkozva tekinte a leányra. A decurio megrántá kezénél fogva s félrehúzva dörmögé:

– Nem tudja, hogy meghaltak, másutt volt akkor, nem látta családja kimenetelét, én azzal vigasztalám, hogy mindnyájan élnek, csak fogva vannak. Sohase tudja meg amaz éj borzalmait! Jaj mindkettőnkre, hogy el nem háríthattuk azokat!

– De elébb-utóbb meg foga tudni.

– Sohasem. Tinektek el kell menni e hely színéről, el ez országból. Ki kell mennetek Törökországba.

– Én Magyarhonba akarok menni.

– Ne tedd azt! higgy nekem és ne menj oda, rossz napok várnak az ott lakozókra. A ti prófétáitok nem látják azokat, de én látom, én világosan tudom azokat. Menjetek Törökországba, én útlevelet adok nektek, azzal keresztülmehettek Moldván, Oláhországon. Itt egy erszényben pénz van számotokra, mellyel ott összehúzódva, de egymással boldogan, elélhettek. Ne átalljátok azt elfogadni, családotok kincse volt az, melyből nekem tíz férfi része jutott, azt adom nektek vissza. Ígérjétek meg, hogy nem mentek Magyarország felé.

– Nem ígérem, amiről nem tudom, hogy bizonyosan meg fogom tartani, de ha jónak látandom, követni fogom tanácsodat.

Numa megfogja a két családtag kezét, és sokáig nézve azoknak szemeibe, kérdé mély, érzelmes hangon:

– Ti szeretitek egymást?

Azok némán intének „igen”-t.

– Ti boldogok lesztek?

– Azok.

– Ti el fogjátok felejteni szerencsétlenségteket?

A boldogtalanok sírva állíták, hogy „el”.

– Úgy menjetek. Isten kísérjen benneteket utaitokban. Vegyétek e pénzt, az útleveleket. Menjetek minél elébb, tartsatok egyenesen a szászföld felé, menjetek Brassónak, mindenütt szabadon fognak benneteket bocsátani, s hátra se nézzetek addig, míg a havasok utósó csúcsát sem fogjátok láthatni többé. Menjetek. Ne búcsúzzatok. Egy szót se. Felejtsük el egymást.

A szeretők útra keltek. A decurio nézte őket, míg szemeivel beérheté, s mikor már nem is hallhaták, még akkor is utánok kiáltá:

– Ne menjetek Magyarország felé!

Az éj eközben beállt, a decurio lefeküdt medvebőrrel terített ágyára, ahol azelőtti éjen a kis ezüstszőke leány, s még azelőttin ifjú kedvese aludt. De mintha elvitték volna álmát. Nem bírta azon helyen szemeit lecsukni.

Kiment. Leterítette a nyílt ajtóban a durva pokrócot, valamit érzett keblében, ami hasonlatos az örömhöz, a megelégedéshez, valami gyöngéd, nemes érzelmet. És álom nem jött szemére. Éjfélig elnézte fekhelyéről az éj csillagait, mik közül olykor egy-egy lefutott.

A méla éjben távol, igen távol két lövés hallatszott. – Az égen két csillag futott le egyszerre.

A decurio az eltávozottakra gondolt magában, s oly jólesett neki arra gondolni, hogy azok most boldogok…

*

A hold már magasan járt az égen, midőn a decuriót nehéz lépések verték föl álmából.

– Mi baj? – kérdé fektéből fölemelkedve.

Öt vagy hat oláh állt előtte, köztök Lupuj.

– Két ellenségfejet hoztunk– szólt Lupuj sötét, bántó tekintetet vetve a decurióra. – Fizesd ki árukat – s azzal tarisznyájából két fejet tett a decurio pokrócára.

Az oláhok éles szemekkel, gyanúsan vizsgálák vezérük arcvonalmait.

A holdvilágnál Numa a két főben Imre és Jolánka fejére ismert.

Egy vonás nem mutatta arcán, hogy e pillanatban mit érez belől.

– Ismerheted őket – szólt az oláh –, a megszökött úrfi, ki míg otthon nem voltál, a fátáért eljött, s még pénzeidet is ellopta azzal együtt, sőt, ami több, a nálad volt pazsurákat is.

A decurio hideg szokott hangján kérdé: „ki ölte meg őket?”

– Egyikünk sem – felele az oláh. – Amint rajtuk rohantunk, a frátye két pisztolyt húzott elő tüszőjéből, s egyikkel a fátát lőtte agyon, másikkal önmagát.

– Ti mind ott voltatok?

– És még többen is.

– Menjetek vissza. Mondjatok meg a többieknek is, hogy jöjjenek ide. Azt a pénzt, ami a szökevényeknél találtatott, ki fogom mindnyájatok közt osztani. Siessetek. Egy se maradjon el; aki nem jő, annak a része a többire jut.

Az oláhok ujjongva és nagyokat ugrálva távoztak el.

A decurio bezárta az ajtót, s azután a földre veté magát a két levágott fő mellé, azokat százszor keservesen összecsókolá, és sírt, mint a gyermek.

– Megmondtam, hogy ne menjetek Magyarország felé! – ordíta keserves szemrehányással. – Miért nem fogadtátok szavamat, miért nem hallgattatok rám!

És zokogott ellensége leütött feje felett, jobban, mint ha az édesapjáé lett volna.

Azután felkelt. Szemei szikráztak. Kiegyenesedett, mint egy sziklai szálfa, s rettentes öklét megrázva kiálta rekedt dühödt hangon:

– Cine mintye!

Pár óra múlva összegyülekeztek háza előtt az oláhok; ötvenen-hatvanan lehettek. Mind vad, rettenetes arcú népek.

A decurio a két fejet egy kendőbe takarva ágyára helyezé, azután kinyitotta nekik az ajtót.

Lupuj leghátul jött be.

– Zárd be az ajtót, hogy valaki be ne jöjjön – monda neki a decurio, azután körbe állítá a sokaságot s végignézett rajtok egyenként.

– Mind itt vagytok?

– Egy sem hiányzik.

– Mindnyájan érdemesnek tartjátok-e magatokat a zsákmányban részt vehetni?

– Mindenikünk.

– Csakugyan te voltál-e az, ki ama vén embert lesújtottad? – kérdé Lupujhoz fordulva.

– Ugyan én.

– És te, ki ama férfit hátulról keresztüldöfted? – szólt egy másikat véve elő.

– Jól mondtad, vezér.

– És te valóban mind legyilkolád azon asszonyokat a kastélyban? – egy harmadikhoz.

– Nem hazudok, ha azt állítom.

– S ti mind, mind, akik itt vagytok, egytül egyig dicsekedhettek vele, hogy öltetek, gyújtogattatok és raboltatok?

– Mind! Mind! – kiáltozák melleiket ütögetve.

– Ne hazudjatok! Nézzétek, feleségeitek az ablakon keresztül hallgatják, hogy mit beszélünk, el fognak árulni benneteket, ha nem szóltok igazat.

– Valót beszélünk.

– Nagyon jól van – szólt erre a vezér s nyugodtan közeledett ágyához, leült annak szélére, a két fejet feltakarta, rájok nézett, keblébe nyúlt, azután kérdezé:

– Hová tettétek ezeknek testét?

– Ízekre téptük s elszórtuk az országúton.

A decurio melle mindig jobban kezde szorulni.

– Imádkoztatok-e már ma? – kérdezé végre egészen megváltozott hangon.

– Nem még, vezér, minek az? – felelé Lupuj.

– No, hát imádkozzatok, mert ez az utolsó reggel, mely rátok felvirradt!

– Vezér! Eszeden vagy? Mit akarsz tenni?

– Azt akarom tenni, hogy megtisztítom a rablóktól és gyilkos gyújtogatóktól a román nemzetet. Nyomorúk, ti! Nem dicsőséget, gyalázatot hoztatok mindenütt fegyvereinkre! Míg a hős a csatamezőn küzdött, addig ti, gyilkosok, nőket és gyermekeket fojtogattatok; míg a bátrak az ágyúk előtt álltak, ti az alvók házait rohantátok meg. Ki kell töröltetnetek a román nemzet fiai közül. Hulljatok térdre, a halál rettenetes angyala áll előttetek. Imádkozzatok!

E szavak már a földrengés zúgó hangján voltak elmondva. A decurio nem volt a hideg, vértelen szobor többé, egy égő tűzalak látszott lenni, mely a népeket leheletével pusztítani jött le.

Az oláhok megmeredve állottak körüle. Nejeik künn sikoltozva futottak el az ablaktól.

A decurio egy pisztolyt vont elő kebléből, s lőporos hordóhoz lépett.

Ordítva rohantak ekkor rá társai, a kétségbeesés rémsikoltása hallatszott egy percre, azután egy földrengető pukkanás, a havasok megrengtek az iszonyú dördüléstől, s az égig lövellő lángban, mely szétcsapott percnyi villanattal, omló kövek, gerendák között szétszaggatott emberi tetemek repülését látták a felriadt lakók.

A decurio lakának helyén csak egy feltúrt gödör maradt.

…A nap feljött ismét és végigmosolygott a földön.

…A fák lehullatták utolsó leveleiket.

…A Bárdy család tizenhárom tagja közül egy sem élt többé.

*

Kihull kezemből a toll, szívem elfogódik.

Vajha tudnám hinni, hogy mindez csak képzelet, csak egy zaklatott agy lázas álmainak idétlen rémszörnye.

Bár mondhatnám azt: ne higgyétek, amit elbeszéltem, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mindez csak költemény, csak egy nyomasztó álom. Felébredünk és nem látjuk többé.