MÁRCIUS TIZENÖTÖDIKE

Egy év eseményei vonultak el szemeink előtt, mint egy tüneményes álomkép.

Ha visszagondolunk rá: egy év volt-e ez vagy egy század, vagy egy átálmodott éjszaka?…

A márciusi ragyogó napok, egy két hétig tartó folytonos ünnep, melyen át az egész nemzet lázas örömérzettől elragadtatva ifjú menyasszonya, a szabadság ölében ülte mámoros mézesheteit.

A testvériség eszméinek ideálképe, mint az ég boltozatja, mely aláhajlik a földre, s mégsem éri a földet sehol.

Azután a sötétben mozgó árulás, mint a megfagyott kígyó, mely lassankint kienged a nap melegétől, s bujkálva csúszik a fűben, fejét aláhúzva.

Egy új ismeretlen istenség támadása, kinek neve nép! s kinek hatalma, mint hajdan a kereszté, kioltja a bálványistenek életét. Nagy emberek támadtak, nagyok enyésztek el.

Megjelent kendőzött arcával az álhazafiság s követ dobott a rágalmazott erényre.

Emberek játszottak isteni dolgokkal. Hangzott a hamis esküvés a trón magasából, pártot ütött a király tulajdon népe ellen, lábával illette a koronát, szitokkal az istent.

Jött a fölavatott pártütő, hozta a láncot, s mikor sírt a nemzet, akkor nevetett az árulás leghangosabban.

A nép pedig fölemelte óriási karját, és monda: én vagyok a te urad!

Harc kezdődék isten és ördögök között.

Ezeknek száma légió, míg isten csak egy van. De ő minden mindenekben.

Most benne vagyunk a viharban. Zápor helyett vér folyik, körül sötét minden, nem tudjuk, hogy felleges látkörünkön túl mi történik, de tudjuk azt, hogy ott egy isten él, ki minket nem hagy el.

Hazám!

Egy év előtt március tizenötödike lánc nélkül kezeden, most fegyverrel kezedben talált, adja ég, hogy egy év múlva koszorúval fejeden találjon.


VisszaKezdőlapElőre