Ides kedves öcsém uram!

Folytatom azt a levelet:

Hát azután elmentem a „Bikába”, amelyikből most nádort csináltak. Köztünk maradjon. Nyírbátorban csak tinót tudnak csinálni a bikából.

Ott ebédeltem két lengyel tiszttel, kik mind a ketten megsebesülve jöttek ide.

Persze hogy egyik sem tudott magyarul, de hisz arról ők nem tehetnek. Az isten nem cselekedheti, hogy minden embert Debrecenbe járasson iskolába, ahol egyedül beszílnek szípen magyarul az egísz világon. Hanem azért verekedtek ők Tokajnál magyarul.

Hát egyszer odavetődik egy nagyképű kuruc szent s menten beléjök köt, hogy mért nem tudnak magyarul s szidta a kellnereket, hogy mit beszélnek velük pulykanyelven! A lengyelek egy ideig csak nízték, csak hallgatták, utoljára azonban, mikor már nagyon lármázott, megunták a dolgot, megfogták a gallérját, kinyitották neki az ajtót s legurították a grádicson, mint egy seres hordót.

Még most is hallom, hogy mekkorát zökkent, mikor a háta a földhöz ért.

Délután látok nagy papirosokat az utcaszegleten, nízem: hát az egyenlőség hirdet valami előadást. Nem tudtam, hogy mi légyen az, s elmentem a kollégiumba. Jött velem még vagy két parasztember, kik szüntelen kérdeztek, hogy hát mért nem dobolnak? Nem győztem nekik magyarázni, hogy ez nem olyan komédia lesz, mint amilyet vásárkor szokás Nyírbátorban mutogatni trombitaszó mellett, ez az egyenlőség. Azután meg mindig arra kellett nekik felelgetnem, hogy hát itt osztják-e ki a legelőt?

Bemegyünk: hát látunk ottan egy csomó urat, közte vagy három akkora, mint a kisujjam, három meg akkora, mint egy kútágas.

No már most üljenek le kentek, cívis polgártársak, és nízzék, hogy lesznek ezek itt egyenlővé.

Már itt még szebben ment, mint az országgyűlésen. Itt nemcsak hogy senki sem hallgatott egymásra, de egyszersmind mindenki is beszélt egyszerre.

Mert ezt az egyenlőség így hozza magával. Ha egyik beszélne, a másik hallgatna, az már nem volna egyenlőség.

Utoljára egy veres kalapos úrtól megtudtam, hogy azt határozták, hogy az ellenséget meg kell verni.

Jaj Istenem, be kár volt, hogy ezt addig ki nem találták, be kár, hogy hamarább nem jöttek erre a gondolatra. Már most nyugodt lélekkel megyek haza, mert az ellenség, ha azt megtudja, bizonyára úgy visszatakarodik, mintha itt sem lett volna. És ámbátor jól tudtam, hogy engem nem bántanak, de mikor úgy láttam őket haragudni, mákugyse reszketett az inam, hát még aki tudja, hogy minő szándékkal vannak ellene? No iszen Windisch-Graetz, kevés bajod volt eddig, hanem ami ezután lesz, az lesz még a fekete leves.

Kérem, ides uram öcsém, ha meghallja, hogy az egyenlőség mind egy lábig levágta az ellenséget, adja tudtomra, én is mindjárt beállok egyenlőségi katonának.

Úgy hallom, hogy az egyenlőségben minden embert őrnaggyá tesznek, és tanácsossá.

Kérem szípen, ne haragudjék, de már elfogyott a papiros, és álmos is vagyok, hát a jövő levélben majd megírom a többit.