Szép Magyarország, mi lesz belőled?

Minő sors, minő élet vár reád e napok eljövetelében? Mikor lesz szenvedéseidnek vége és mi által?

Ma tán ütközet napja van. Az emberek nem félnek többé egy ütközet kimenetelétől.

Valami túl a győzelmen, túl a veszteségen, valami ismeretlen jövendő képe foglalkoztatja a lelkeket, melyet óhajtunk és mégis félünk.

Van-e bátorságunk lelkeket idézni? Idézzük fel a múltat és jövendőt s kérjünk tőlök tanácsot, hogy mit tegyünk a jelenben?

Respublika

Legmagasabb, legerősebb név, mely mint eszme, a véleményeken uralkodik, félik vagy imádják, de hisznek benne.

Nem ez eszme áll-e a szabadságharc végén?

A nép uralkodása. Szabadság. Respublika.

Megtagadom ifjú lelkem ábrándjait, s szólok ez eszméről komolyan, földien.

Nem a ragyogó kép áll előttem, mit magamnak alkoték, hanem a természetes való, mit mindenki lát.

E harc örökké nem fog tartani.

Ellenségünk megverhet sokszor; de le nem győzhet soha.

A legrosszabb esetben sem.

Az európai diplomácia végre magáévá teendi a kérdést. Közbenjárul, s ekkor két választás lesz számunkra hátra.

Választás királyság és respublika között.

A Habsburgokról szó sincs; ha ők bennünket le nem győztek, Európában senki sem fog értök szót emelni. Eddig is csak képzelt hatalmukat támogatták, mihelyt e hatalom élőforrása kiapadt, érdekeik megszűntek Európa érdekei lenni.

Azon érdek, minélfogva Ausztria eddigelé konstituált hatalomnak tartatott, átszálland Magyarországra, s a magyar politikusok nem fognak oly nevetségesek lenni, hogy oly erőtlen érdekhez kössék magukat, melynek magának is subsidiumra van szüksége.

Nem bűnei, hanem erőtlensége miatt a habsburgi háznak, a magyar nemzet kénytelen lesz más pontot keresni, hová lételének legelső alapkövét letegye.

Választhat egy Napóleont, egy caninoi herceget vagy egy Coburgot vagy egy Leuchtenberget megürült trónjára.

E választások bármelyike által okvetlenül maga ellen izgatná a mellőzött érdekeket.

Napóleonnal megnyerné a franciát, Coburggal az angolt, Leuchtenberggel az oroszt, bármelyikkel azonban maga ellen támasztaná a másik kettőt.

Egyet megnyerne, hogy kettőt elveszítsen.

Hogy magyar ember viselje a koronát, attól a gondolattól épen mentsen meg az isten.

Ez alternativából egyedül a respublikai kormányforma nyújt menekülést.

Ezt kell elfogadnunk, ha hazánkat végetlen európai háború színpadává nem akarjuk tenni.

Ha a Habsburg-ház déchéancea ki van mondva, s ez sokáig nem késhet, más jövendőt nem fogadhatunk el, mint a respublikát. És ezt minden szimpátia leszámítása mellett azért, hogy neutralitások maradhassunk.

Bármi királyválasztás féltékenységet idézne elő. Tehát ne válasszunk senkit.

A forma különben sem teszi a lényeget, ha a státus institúciói életrevalók, élni fognak, akár praesidens, akár király áll élükön.

S miután a küzdelem csakugyan megvan, ha egyszerre be lehet az átalakulás nagy munkáját fejezni, minek volna azt elhalasztani, benn hagyva a még vérző sebekben újabb s tán véresebb és szomorúbb küzdelmek gyűjtő fullánkját?

Habsburg-ház

Nemsokára Johannes sine terra.

Mit ezelőtt két hóval mondék, hogy a Habsburg-dinasztia tulajdon érdekei ellen küzd, fényesen be van bizonyítva a március 6-i manifesztum által.

Megvallom, hogy ennyi eszélytelenséget nem vártam a Habsburgoktól.

Hittem, hogy a visszavonulás útját nem fogják elzárni maguktól, hittem, hogy azon esetre, ha mindent elvesztettek, megtartják azt a bűnbánó, magasztos álarcot, mellyel egy Mária Terézia oly nagy hatást tudott gyakorolni szorult állapotjában.

Hittem, hogy majd, ha a felzaklatott nemzetiségek előállnak megcsalatott igényeikkel, ha Ausztriáról lehull a kölcsönzött erő, ha a habsburgi királyok koldulni járnak egyik néptől a másikhoz, kérve a múltak feledését s ígérve mindent a jövőben, hittem, hogy a magyar lesz a legutolsó, kihez kétségbeestökben bocsánatért és ótalomért fordulandnak, s a legelső, ki vétkeiket el fogja feledni. E lehetőség elenyészett.

A dinasztia kimondá, hogy számára nem létezik többé Magyarország.

Erre nem lehet más felelet, mint ugyanaz megfordítva: Magyarországra nézve nem létezik többé habsburgi király.

Bűneit tán megbocsáthatta volna a nemzet, eszélytelenségét nem.

Míg bennünket csak gyilkolt, addig tán hihettük, hogy királyunk akar lenni, de most azt mondja, hogy meg vagyunk halva, s tulajdon létünk temetésére hív meg.

Ebben írta alá uralkodásának halálos ítéletét.

Mert ez többé nem belviszony. Ez az európai diplomáciát érdeklő tény, s azzal tréfálni nem lehet.

1848-iki törvények

Sokan és sokat beszéltek ezen törvényekről.

Némelyek ezeket tették küzdelmeink céljává, mások épen ezek ellen támasztottak lármát, ismét mások ezek alapján hittek egy végül bekövetkezhető békekötést.

Korszerűek-e ezen törvények, voltak-e azok, vagy lesznek-e, arról itt nem akarok beszélni; csupán aziránt akarok némi derűt előidézni, miért félnek némelyek e törvényektől?

E törvények régi alkotmányos jogainkon épültek. Általuk nekünk a dinasztia semmit ajándékba nem adott; mégis úgy látszik, mintha e törvények keletkezése nem lett volna ingyen. Mintha azok, kik ezeket kieszközölték, viszont a nemzet nevében ígéreteket tettek volna, minek megadását a nemzet egyhangúlag visszautasította.

Ezért most a harc.

E harc végével akár jobbra dűljön az, akár balra, az 1848-iki törvényeknek nem nagy szerep jutott.

Ha a dinasztia e törvényeket minden ellenígéret nélkül aláírta, megölte magát; ha őt ennyire lehet kényszeríteni, akkor annyi erővel újra alkothatjuk az egész konstitúciót.

Ha pedig ő kényszeríthetne bennünket arra, hogy alkotmányunkért angáriát fizessünk, ugyanannyi erővel meg is semmisíthetné az egész konstitúciót.

Ezt, látszik, hogy akarja is tenni.

Az intermediáló törvényekhez, úgy látszik, sem a nemzetnek, sem a dinasztiának nincs nagy ragaszkodása.

Ezért nem hiszem, hogy azoknak, minden bennfoglalt szép és jó mellett is, nagy szerep jusson a jövendőben.

Békepárt

Hallották, hogy harangoztak, de nem tudják, hogy hol.

Híresztelik, hogy van egy békepárt, vagy legalább akar lenni, és hisznek benne.

Sőt azt is híresztelik, hogy az a békepárt itt közöttünk van, és elhiszik.

Arra, hogy valaki ezt híresztelje, lehet oka, de arra, hogy elhiggye, nem lehet.

Békéről csak akkor lehet szó, ha vagy mi győzünk, vagy mi győzetünk le.

Első esetben mi kötjük azt, de nem az ausztriai házzal, másodikban az ausztriai ház, de nem mivelünk.

Az ausztriai ház vétett a mostani Magyarország ellen annyit, mennyi elég rá, hogy vele minden békepropositum paradoxonná legyen.

Ha győzünk, nem fogjuk Ausztriától kérdeni, hanem Európától és a magunk népétől, hogy minő sorsot határozott el Magyarország számára.

Ha legyőzetünk, nem tőlünk fogja Ausztria kérdeni a föltételeket, miken békét vásároljon.

Nem tőlünk, nem is ettől a Magyarországtól.

Hanem előállana akkor egy egészen másik Magyarország, egy soha nem nevezett, soha hangot nem adott párt, mindazok, kik mind a két elv mellett és ellen kompromittálták magukat, s ott lenne a békepárt.

E párthoz senki sem tartozhatik, ki végig az elv mellett maradt és azt kimondá.

Tehát senki azok közül, kik ez országgyűlésen jelen vannak.

Senki közülünk.

E párt még nincs, e párt nem is fog lenni, mert e párt csak akkor lehetne, ha teljesen, végképen legyőzetnénk, s ezt ép emberésszel elhinni nem lehet.

Kaputosok

Nem beszélek az ingerültség hangján.

Vannak saját feleink között, kik a népet a kaputosok ellen izgatják.

Ez a veszélyesség szempontjából nem sokat árt. A magyar nép józan, becsületes, az bizony nem fog revolúciót csinálni azért, hogy egyik ember posztóban jár, a másik vászonban.

Többet árthat azonban ez agitáció politikai szempontból. Tegyük fel, hogy ez elv vérré válik a népben.

(Én ugyan nem szeretem ezt a különböztetést tenni, előttem minden honpolgár a néphez tartozik, nem csupán azok, kik posztóruhát nem viselnek.)

Akkor a legelső új országgyűlésen ilyen szép pártkombinációk lesznek.

Egy szláv párt, mely oly férfiakból állana, kik azon csekély hiány mellett, hogy kaputot nem hordanak, nemcsak a magyar érdekeket, de még a magyar nyelvet sem fognák ismerni.

Lenne egy másik román párt, egy harmadik szerb párt, és isten tudja hányféle nemzetiségi párt.

Mert a nemzetiségi kerületek ez ideig választották ugyan azokat, kikben bizalmuk összpontosult, de legalább oly embereket, kik felvilágosultságoknál fogva nemzetiségünk előhaladásának nem kerékkötő láncai.

S mindez miért?

Azért, hogy a kaputos országgyűlés nem határozott még az élethalál percekben a regáliák felől.

Az olyan státusférfiakat sem irigyeljük senki álladalmának, kiknek diplomatikus utópiái nem terjednek túl a bormérésen.

Arisztokraták és demokraták

Míg a világ világ lesz, az emberek sohasem fognak egymással egyenlők lenni.

Mindig lesznek törpék és óriások.

S a törpék mindig azt fogják mondani, hogy ők demokraták, az óriásokat arisztokratáknak fogják szidni.

Mindig lesznek emberek, kik lelkierejük által fölülemelkednek a tömegen, a nép bámulata tárgyaiul, s lesznek, kiket őrült kapaszkodásaik dacára a világ kinevet vagy észre sem vesz, és ezek magukat demokratáknak, amazokat arisztokratáknak fogják nevezni.

Mindég lesznek emberek, kik becsületes szorgalmuk és takarékosságuk által polgári kényelmet, vagyoni tehetőséget szereznek maguknak, és lesznek, kiket tékozlás, restség és szenvedély a nyomor útjára vitt, és azok, kiknek ruhái rongyosak, magukat demokratáknak, azokat pedig, kik tisztességesen járnak, arisztokratáknak fogják nevezni.

Lesznek végre emberek, kiknek becsületessége, jelleme előtt kalapot emel az elismerő világ, míg azokat, kiket lelki rongyaikban, bűneik undok ruházatában megismert, eltaszítandja magától, és ezek a megvetettek magukat és söpredék kíséretüket demokratáknak fogják árulni, míg azokra, kiknek jelleméhez föl nem tudnak emelkedni, az arisztokrata cím sarát dobálandják.”

Ne értsetek félre. Nem az arisztokrácia eszméit mentem én, hanem azokat, kiket e névvel meghajigálnak, s nem vádlom a demokrácia eszméit, hanem azon embereket, kik meghentergetőzve az utcai szenvedélyek sarában, előállnak s azt mondják: én vagyok a nép! Ezek a nagypénteki komédiások, kik Krisztus szenvedéseiből csinálnak színpadot.

Az fáj nekik, hogy oly magasra nem mehetnek, mint mehet az igazi érdem, s ezért kiáltják rá, le vele!

Legyen az is oly alacsony, mint ők. Ily emberek mindig lesznek a világon.

De olyanok is lesznek, kik a felismerő nép kacaja közt az ő fejeikre fognak gázolni.

Odiosus elnevezések

Mindig voltak, kivált a magyar közéletnek, szeretett vagy gyűlölt címzetei, miket úgy osztott szét mindenki, amint valakit üldözött vagy kegyelt.

Hajdan a kuruc és labanc, nemrég a pecsovics és liberális, legújabban a republikánus és császári.

Még csak két év előtt is nagyon rossz állapot volt liberálisnak neveztetni; ha valakire ilyen név csak az utcán ráragadt is, az nem kapott hivatalt, az pöreit elvesztette, azt mindenféle vexa érte az ég alatt.

Most épen így vagyunk a császári elnevezéssel. Ebben a népnek, a nemzetnek utálata van kifejezve.

Akkor a császár uralkodott, most a nemzet.

Mi igen sok embert ismerünk, kik két év előtt magukat pecsovicsoknak hagyták nevezni, s most ugyan republikánusok.

Akkor abból volt hasznuk, most emebből. Ők következetesek maradtak.

Ezen emberek minket, kik őket nem szeretjük, s bizony nem elveikért, minőket tőlük sohasem hallottunk, hanem egész más dolgokért, most elkezdenek bennünket feketesárgának, rojalistáknak, reakcionáriusoknak s több efféléknek nevezgetni.

Mi okuk van rá? Én ugyan nem szoktam akárminő politikai elvemet is keresztapámmá tenni, hanem mégis kérdem, hogy nem iszonyú tirociniumra mutat-e az a politikában, ha valaki egy tőle különböző pártnézetet csak azáltal tud magának megjegyezni, ha azt semmirekellőnek és hazaárulónak nevezi?

A jakobinusok is ellenei voltak a girondistáknak, meg is öletteték őket, de az sohasem jutott eszükbe, hogy őket rojalistáknak nevezzék, pedig elvekben ugyan különböztek.

S nagy kérdés, hogy ha őket le nem győzik, nincs-e elébb félszázaddal egész Európa?

S ti nem tudtok soha rosszabbat mondani a mi elveinkről, mint azt a százszor hallott, de soha nem igazolt ráfogást, hogy azok feketesárgák.

Ez egyébiránt nekem nem fáj. Mondhattok rám, amit tetszik, mondhattok akár veszett rojalistának, csak magatokat ne nevezzétek republikánusoknak, mert az keserű.

A monarchia eszméinek senki sem ártott annyit, mint a monarchák maguk. A respublika eszméinek senki annyit, mint ti magatok.

Egyike a legfülhasgatóbb szónokaitoknak egyszer, hol, hol nem, valami klub-konferencián azt mondta:

„Inkább akarok szabad szláv lenni, mint rabszolga magyar.”

Látjátok, itt van az éles, határozott demarkacionális vonal köztünk és köztetek.

Minden politikai pártnak van egy idoluma, mely körül alárendeltebb eszméi forognak, melynek képét szívében, színeit szalagján viseli, melynek nevét neve mellett hordja, mely elvei között az uralkodó.

E politikai idol tinálatok a respublika.

Minálunk a nemzetiség.

Mi nem tagadjuk meg a ti bálványtoktól a fölséges nevet, ti tagadjátok meg azt a mienktől.

Úgy vagyunk vele, mint a török a prófétáival; elismeri, hogy Mózes is próféta volt, Krisztus is az volt, de neki első a Mahomed.

Nekünk is első Magyarország, azután a respublika.

S ha egyiket fel kellene a másikért áldoznunk, kimondjuk hogy az elsőt választanók.

Kimondjuk, hogy mi e nemzetiséget imádjuk, imádjuk nyelvében, ős jellemében, sajátságaiban, még dallamaiban is, imádjuk mindenek felett.

S ha kell érte tűrnünk, tűrünk érte mindent, még a megaláztatást is.

S nincs a világnak az a magasztos eszméje, mely ennek elvesztéseért nekünk kárpótlást nyújthatna.

Számunkra Magyarország földén kívül nincsen haza, életén kívül élet.

Ti azt mondjátok, hogy a respublika eszméjeért megosztjátok a népfajokkal Magyarországot, földét, nevét, erejét; megtagadjátok, hogy magyarok vagytok, kerestek helyet, hol nem lakik magyar, de lakik a szabadság.

Mi azt mondjuk, hogy inkább leszünk a börtönben, inkább a sírban, de Magyarországon, mint a szabadság levegőjében, de idegen földön.

A ti elveitek titeket boldogítanak, mert ha elvesz Magyarország, marad még a földön elég hely, hol szabad emberek laknak; nekünk hitvallásunk a veszteség esetére csak fájdalmakat ád, mert bennünket e nemzet minden fájdalmaiban osztozni kényszerít.

Ezért vagyunk mi féltékenyebbek népünk lételére, mint ti, ezért őrizkedünk mi kockajátékot játszani, soha vissza nem nyerhető szentségre.

Ebben különbözünk mi tőletek.