E számunk az utósó, mely Debrecenben megjelenik. Olvasóinkat ezentúl lapjainkkal Pestből fogjuk ellátni. Azon hiányt, mit átköltözködésünk egy-két számban okozand, a rendkívüli körülmények miatt elnézi a közönség, mi igyekezni fogunk Pestről kipótolni.

Lapjaink Debrecenben láttak világot.

Ha működésökben volt némi siker; ha a gyom irtásában, veszélyes irányok leküzdésében, a jobb érzelmek felébresztésében s ügyünk iránti bizodalom erősbítésében van némi érdemünk – ezt mi Debrecennek s páratlan józanságú népének köszönjük.

Nem tartózkodunk ezt nyíltan kimondani.

Debrecen s e józan légkör kelle, hogy a legnehezebb idők, a forradalom közepette a higgadtabb szó, a szelídebb hangok erőre kapjanak, hogy elnyomassék a gyom, mely a főváros izgatottságában nyakunkra kezde nőni.

Láttunk ott a fővárosban improvizált utcakravallokat, a képviselőház terét ezrek vevék körül, fel-felkiáltott ezrek követelése a képviselőkhöz, s az utcahősök kezdék a parlament önállóságát fenyegetni. A galleriák szerepelni kezdének, s fenyegető szózatok hallaták magokat a felső régiókból a teremben. Sebes léptekkel rohantunk párizsi jelenetek felé. Mi ismertük a mozgató erőket, ellenségeink voltak azok.

Tudtuk, hogy megtámadni őket s nem semmisítni meg ügyünkre végveszélyt hozhat.

Minden nem sikerült támadás erejöket csak nevelte, szenvedélyeiket csak bőszítette volna. S mire annyi hajlamok mutatkozék, mit annyiszor felemlegetének szóval s írásban – a terrorizmus és utcaféktelenség – ezt bizonyosan megtermi a számítás nélküli támadás, mely vagy eredménytelen, vagy félúton gyáván megáll.

S az eredmény nem tőlünk függött. Ez sokak kezében van. S ha ezek megdöbbenve elhagynak, a kocka vetve van, s mi elveszhetünk ügyünkkel együtt.

Ily kísérletekre, miután sokak tétlensége s elnézése által a gyom erőre kapott, a főváros nem mutatott tért.

Ismerve a légkört, ott megküzdeni akarni hazafitlanság lett volna, mert csak a veszély lehete bizonyos ott, hol a felzaklatott szenvedélyek mindig kész eszközre találnak az utcasöpredékben.

Debrecenbe jöttünk. Honosnak érezők magunkat saját vérünk közt, mely a szívben melegen dobog a hazáért, mint mindenütt, hol magyar van, mely annyi táborban, az alföldön, a leghíresebb zászlóaljakban kimutatá, mi Debrecen népe a csatákban, de itthon, háztüzénél rendet s nyugalmat akar; karja itt mindenkor kész nem az izgatók számára, de a zavarok megsemmisítésére.

Történtek itt is apró kísérletek utcai zaj, macskazene s ilyféle szcénák eléidézésére – mind sikertelen; ki Debrecen nyugalmát megzavarná, az érezné az erős lakosság kezének súlyát.

Ha a parlament függetlensége a felizgatott kedélyek követeléseitől fenyegettetnék, jöjjön Debrecen polgári közé, itt tanácskozhatik teljes szabadsággal anélkül, hogy bárkinek eszébe jusson avatkozása által a törvényhozást háborgatni, akar a galleriákon, akar azon kívül; és ki megkísértené nyugvás idején zajt ütni a városban, vagy elvonni a munkás lakosságot foglalkozásaitól – az pórul járna itt.

Debrecen népe a világnak legépebb, legjózanabb népe. Mi kegyelettel s áhítattal említjük e népet!

Így ismertük mi az isteni cívis-népet s úgy találtuk, mint ismertük.

Ily tér kelle nekünk, mint Debrecen, hogy irányainknak utat törjünk rendületlenül, s győzedelmeskedjünk ellenségeinken, kik a vész felé sodortak menekülés nélkül.

Ne vegye senki győzelmünk felemlítését pártgyőzelemnek, vagy hogy sokan sorainkból a közigazgatás gépeinek fő kerekei. Ez nyomorú szempont ott, hol e haza üdvéről van szó.

De hasonlítsa össze az eszméket, melyek uralkodni látszottak még decemberben; nézzen az arcokra, mennyire távozott a mély aggodalom, mennyire helyreállott parlamentben s irodalomban a szabad vélemény, s ítéljen ebből, mennyire emelkedtünk.

S mutasson valaki, mit romboltunk le, minek állni kelle hazánk javára? Mely institúciót döntöttünk meg, minek fennállni kell, mely tekintélyt gyöngítettünk, mire a hazának szüksége van.

A kormánybiztosi lázból lábadozunk már. A központon felelős kormány, a vidékeken tér vissza a hatóságok működése. A nemzet pénze gondosabban költetik, a kezelők számot kezdenek adni. A rendőrség feloszlott, a levél szentsége illetlen hagyatik. Szabadon nyilatkozik a vélemény írásban s teremben.

Pedig mi beléptünk a forradalomba, s haladunk ez ösvényen hatalmasan, de forradalmunkat nem iszony, nem vér, nem bosszú, nem ártatlanok átka, gyarlók halálfélelme, sőt rend és nyugalom, könyörület s megtérés, bűnfeledés és siker bélyegzi.

Ily forradalom meghódít szükségkép mindenkit.

Ily forradalmat, minden concussiók nélkül, mely szelídségében hódítson, csak Debrecenben lehet vala rendezni s átélni, másutt sehol e világon.

Áldás reád, Debrecen szent népe. Isten megadá, hogy e hely a magyar történetekben örökítve legyen a legnevezetesb időszak emlékével. E dicsőséget Debrecen népe méltán érdemli meg.

És mi búcsút veszünk Debrecentől hálával s áhítattal, s ha az isten úgy akarná, hogy az irgalmas tenger, hova hajónkat megeresztjük, új fergetegben hányatnék velünk együtt, mindig kegyelettel fogunk visszaemlékezni Debrecenre, melynek sima tükrén oly bizton, oly nyugodtan evezénk, melynek józanságán megtörött minden fuvalom, szétpattantak a zavargás minden hullámai.

Isten hozzád, Debrecen!