Párizsnak egy városnegyedében már nem fizetnek házbért. A zsellérek a communismus elveihez csatlakoznak, a háziurak ki vannak barikadírozva. A minapi népgyűlésen a pestiek is gyakorlatba akarták hozni e nem-adózási rendszert. Persze, ha voksolásra kerülne a dolog, a háziurak iszonyú kisebbségben maradnának. Annyival is inkább, mert az okoskodás nagyon gubára ragadó. A háziurak az ő zselléreiknek zsarnokai, mind megannyi Lajos Fülöp en miniature. Egy-egy orosz cár mindegyik külön.
A háziuraság eszméje egy az abszolutizmussal, egy a zsarnoksággal. Mert:
1. A zsarnokot nem a nép választja – háziurakat sem, maguk teszik magukat háziurakká.
2. A zsarnokok a népet szertelen adóval szokták terhelni, a háziurak szinte.
3. A háziurak még csak nem is „isten kegyelméből” uralkodók, mint ezt a királyok szokták neveik után írni.
4. A háziurak a világosságnak esküdt ellenségei, bizonyítja ezt Budapesten minden lépcső és folyosó.
5. A háziurak csupán megvesztegethető minisztereket tartanak, kiket a köznapi világ házmestereknek nevez.
6. A háziurak egyszóval együl egyig abszolut monarchák, dalai lámák, orosz cárok, török szultánok, Nerók, Caligulák, és Dzsingisz kánok, házmestereik pedig mind megannyi Guizot, Metternich, Paskevics, Apponyi, Radeczky, török basák, mandarinok, hetmanok és adminisztrátorok!
Minthogy pedig republikánus eszmék országában ejusdem farinae urak számára nincsen türelem többé, azért Párizsban a háziurak ünnepélyesen detronizáltattak.
Csakhogy ne ebben kezdjétek Párizst utánozni, kedves magyarjaim!
Angyalian mennek a dolgok! A pesti kézművesek is fellázadtak, nem akarnak dolgozni zsaroló mestereiknek többé. Ezer meg ezer kézműves tolong az utcákon a városház felé. A városi tanácsot pokolba kergették, a tisztviselőket, Rottenbiller és Kacskovicson kívül, mind detronizálták. S ha isten úgy akarja, a céhládákat meg fogják égetni a szabadságtéren, mint megégették a sajtótörvényeket, s felszabadítják az ipart. Le a filiszterekkel! Le az ipararisztokratákkal! le a céhmonopóliumokkal!
Éjjel fölséges macskazenéket kaptak, a polgármestertől kezdve, a tisztelt extanácsosok. Egyik szebb volt, mint a másik. Repedt serpenyők, undok kerepelők, tülkök, sípok, vasfazikak harmóniája mellett ezer bömbölő hang, kutyák ugatása, macskák nyivákolása, kacaj és ablakbetörés. Királyi mulatság!
Minden a legszebb rendben ment véghez. A szónok, ki a tisztelgő népet vezette, felállt a megtisztelgő laka előtt a tribünre s szónoklá, mondván: „Ki az a semmirekellő, aki Magyarország fővárosában a magyar szabadságot elnyomni segített?” Ezer ajk kiáltá a megtisztelt nevét.
A szónok folytatá:
„Mit érdemel az olyan hivatalnok, ki Magyarország fővárosában megőszült, magyar kenyéren dudává hízott s magyarul kenyeret kérni sem tud?”
„Akasztófát!” ordítá valamennyi torok.
„Ülhet-e a zöld asztalnál tovább is, ki a népnek az igazságot mindég hamis mértékkel szabta? Van-e helye a kenett markúnak becsületes emberek társaságában?”
„Van a pokolban! – kiált fel egy hang – ott morzsoljon kukoricát láncon.”
„Pokolra vele!”
„Fogadja tehát tisztelt N. uram soknemű érdemeiért e díszes tiszteletét a népnek és akassza föl magát!”
Erre megzendültek a tülkök, vasfazikak, serpenyők és sípok. Az ajkak elkezdtek ugatni, miáukolni, fütyülni és pisszegetni, hogy a holdnak is félreállt a szája égre vigyorogtában.
S azzal sicc! sicc! Egy házzal odább…
(Szerettem volna azalatt a megtiszteltek arcait studírozni odabenn.)
X. vármegyében (ilyen nevű vármegye akárhány van, azért írom ide) a compossessoratus csakugyan szándékozik annyit leengedni nemesi kiváltságaiból, hogy ezentúl a jobbágy vetéseiben ne legyen szabad vadásznia. Ha tudniillik az ország kárpótlást nyújtand az eleshetendő nyulakért. Semmi sem szebb a világon, mint a nemeslelkű önfeláldozás! Éljenek a tekintetes karok és rendek!
Báró * úr jobbágyai behozták a communismust. Felosztották magok közt a báró földeit; hanem meghagytak neki négy egész sessiót. Abból megélhet. Úgyis mindig Bécsben lakott, kihordta a szép magyar pénzt. Már most jöjjön szépen haza, míg neki is azt nem mondják, hogy már késő. Maradjon, ahol van.
A dicsőségesen elmúlt fáklyás-zenék egyikénél egy budapesti nemzetőrkapitány kirendelte a századját – fáklyát vinni. Vajon nem fognak bennünket majdan kukoricafosztásra és hajtóvadászatra s t. eff. is kirendelni?
Nem értjük mi egymást.
A nemzetőrség eszméje pogányul el van sántítva.
A nemzetőr nem silbak. A nemzetőrnek nem kell prezentirozni tudni, nem is szabad.
A nemzetőr nem drabant.
A nemzetőr nem arra való, hogy éjjel a kocsmákat vizsgálja s a proletariátusokat pórázra szedje. A nemzetőr nem bakter. A nemzetőr nem azért van a világon: hogy a tisztelt háziurak nyugodtan fekhessenek az ő füleiken. A nemzetőr nem díszpolgár. A nemzetőrnek nem az a dolga, hogy tarka ruháját és fényes fegyvereit parádézni hordja, mikor nagyuraknak kell gyönyörűséget szerezni.
A nemzetőr tisztán bajnok, semmi más. A nemzetőr kötelessége víni, lőni, hadakozni, farkasszemet nézni az ellenséggel, barikádokat csinálni, s béke idején e műtételekben magát gyakorolni. A strázsát-állás, patrouillozás, prezentirozás maradjon a tisztelt bakter uraknak, katona uraknak és aranymentés uraknak; ők arra valók.
Őfelsége az ausztriai császár azon kérdést intézi a magyar nemzethez, hogy volna-e kedve az osztrák birodalom adósságait elvállalni? A kérdés naív, a felelet reá szinte nem lesz homályos.
A magyar nemzet most is szegény, egyebe sem maradt ősi fegyverénél, annak is eladta már a tokját, magának csak a puszta vasat tartotta meg; ha ezzel kezdi el adósságait fizetni, abban aztán nem sok lesz a köszönet.
A magyar nemzet Kossuthot bálványozza, s miután Kossuth keze az, melynek a státus-adósságok elvállalását alá kell írni, képzelhető, hogy mit ő megtagad, azt az egész nemzet tagadta meg.
Ha az osztrák kormány rosszul gazdálkodott, bukjék meg, üsse dobra holmieit, mi az ő adósságairól semmit sem tudunk.
Mi csak azt tudjuk: hogy bennünket a devalvációkkal eléggé megnyírt az osztrák kormány, s hogy most ezúttal magunkat megnyúzni nem hagyjuk.
A magyar királynak harminc év alatt 1200 millió pengő forintnyi adósságot csinálni semmi oka nem volt, nem is lehetett; ha az ausztriai császár csinálta azokat, fizesse az ausztriai császár.
Mi a magyar koronát tiszteljük, de hazánk jóllétét nem kevésbé, s nemzetünket örök nyomorba taszítani senki kedveért nem fogjuk.
Mi Ausztria szolgatartománya nem voltunk, nem vagyunk, nem fogunk lenni. Ha ezt az illetők nem hiszik, nagy játékot kezdenek. – – –
Hadd intézzünk már most mi is egypár szelíd kérdést az ausztriai császár tanácsadóihoz:
Tudják-e azt az ausztriai császár tanácsadói, hogy egész Európa forradalmi állapotban van?
Tudják-e az ausztriai császár tanácsadói, hogy a franciák királyukat elkergették? Igen: elkergették! és trónját megégették a Bastille-piacon?
Tudják-e az ausztriai császár tanácsadói, hogy koncentrált hadseregeiket Lombard-Velencében egy maroknyi lelkesült nép hónapok óta paskolja; hogy hadvezéreik nem érnek egy irgalmas kiáltást?
Tudják-e végre az ausztriai császár tanácsadói, hogy Magyarországon jelenleg ötszázezer ember tanul víni, lőni, hadakozni s a haláltól nem félni?
Ha éreznek önök elég erőt a hátuk mögött: hogy ily időkben, midőn isten küzd a hadseregek ellen, erőszakkal kényszerítsék a magyar nemzetet az osztrák birodalom mesés nagyságú adósságainak elvállalására, akkor feleljenek meg maguk azon kérdésre, hogy fogja-e ezt tenni a magyar nemzet?
Mi azt feleljük:
Nem! soha! semmit!
A múlt napokban ismét nagy rakétás ünnep volt; az ablakok jól ki voltak világítva, a görögtűz is meglehetősen sikerült, sok helyütt olajos papirosra festett képek látszottak. A nép bámulta őket.
A többek között legnevezetesebb volt egy tömlöc ablaka a megye házánál, ez is ki volt világítva. A benne lakó raboknak március 15-én kellett volna a magok évnegyedes huszonöt pálcaütését felvenni. A forradalom napjai róluk is elvonták a baromi büntetést. Utolsó garasaikat tették össze, hogy tömlöcük ablakát e nagy nap emlékére illően kivilágíthassák.
Ott van la! A circumspectus választmány átveszi hétfőn a fiatalnak csúfolt rendfenntartó választmánytól a felügyelést, s szerdán délután fenekestül felfordult a világ.
Alarmdob, fegyverre! – ordítozás, harangszó, csatazaj mindenfelől.
Hadseregek vonulnak hadseregek ellen, lovasok nyargalnak, nép tolong, boltokat zárják, katonaság vonul ki szörnyű dobpergés közt, botozás, pofozás, hadakozás az utcákon.
Mi baj már megint?
Hát nehány korhely naplopó azon boldog reményben: hogy egypár gazdag zsidót tán sikerülend kirabolni, népgyűlést hirdet, a népet fellázítja a zsidók ellen, s utcu! mennek botokért és rohannak a királyutcába s egypár zsidót ugyancsak kóstolóba elvernek.
Késő estig alig sikerült az összes nemzetőrségnek szétverni ez aljas lázadást.
Na circumspectus uraim, önök ugyan szépen viselik magukat mingyárt bevezetésül!
Hát el kellett önöknek zsebbe dugott kézzel nézni, hogy önökön kívül bárki, bárminő tárgyban népgyűlést hirdessen? ott a népet világos nappal, önök dicsőséges füleinek hallatára rablásra, magány tartozásai elfeledésére, ártatlan polgártársak gyilkolására zendítse?
Nem lehetett volna e bajt mingyárt kezdetén egy tollvonással elhárítani? Hisz a falragaszok 16 óráig hirdették a népgyűlést, lehetetlen, hogy önök észre ne vették volna.
Vagy tán mindez önök tudtával történik?
Uraim! Tudják-e önök, hogy mit tesz ez a szó: laternisatio?
Ez azt teszi, hogy ha önök a népnek ma megengedik, hogy a zsidókat kifossza és legyilkolja, holnap ugyanazon nép önöknek boltjait és házait fogja megrohanni és kirabolni s önöket sorba a lámpás vasakra felaggatni!… Ezt nevezik laternisatiónak.
A fiatalság ez egész lovagiatlan crawallba sem pro, sem contra nem elegyült. Ez is csak becsületére válik. Legokosabb, amit ezúttal tehetett.
Mire jó a nemzetőrség? beszélje el e következő igaz történet. Hol volt, hol nem volt? egy becses férfiúnak, ki legközelebb felcsapott az őrseregbe, volt egy kávészínű téli kaputja és szép fiatal felesége. Amint mondám:szép fiatal felesége volt és kávészínű téli kaputja. Egyszer jön a századosi parancs, hogy az éjjel kirukkol a század strázsára. Menkő buzgó ember ez a százados, gondolá a nemzetőr, kinek fiatal felesége és kávészínű téli kaputja volt, már a héten harmadszor rendel ki éjjeli strázsára. Ő azonban semmit sem szólott, mondván: a hazáért nem alunni szép, hanem fogta a mangalétát, atillát öltött és ment a strázsára. Éjjel pediglen hideg kezde lenni, és a nemzetőr fázott az atillában s ennélfogva megkéré szépen a patrolvezetőt, hogy menjenek az ő háza felé, hol jelenleg szép fiatal felesége és téli kaputja nyugosznak csendesen, majd ott ő bezörget az ablakon, s egyik a másikat ki fogja adni az ablakon. Vala pediglen sötét. A nemzetőr bezörget az ablakon, a fiatal feleség megérté kívánatát s a téli kaput kivándorol, melyet is a nemzetőr rögtön felölt. Íme azonban, midőn a laktanyára érnek, látja a nemzetőr, hogy a felöltött téli kaput sárga. Valóságos drapp színű sárga. Űzi, forgatja a fejében, de sehogy sem bírja kitalálni, hogy mi módon sárgulhatott meg, mialatt ő strázsálni járt. A sógorok, a komák összedugták a fejüket, de a csudát senki magyarázni nem tudá. Maig is találgatják.
Akadnak ugyan rossz emberek, kik azt akarják hinni, hogy a százados épen olyan sárga kaputot viselt azon este, de ez nyilván rágalom és figyelemre nem méltó pletykabeszéd.
Az ellenzéki kör nevét „radicál körré” változtatta. E tény magában egy perseverans forradalom; ezzel egyúttal ki van mondva, hogy minden eddigi moderatus pietást ismerő, tekintélyt tartó ellenzéki elv füst és pára, a táblabirátus eszméje le van guillottinálva.
Fogjunk kezet, hiszen mi egy dolgot akarunk!
Vigyétek elől a radicalismus zászlóját, mi megyünk utánatok.
Tudjátok, mi a radicalismus zászlaja? Tabula rasa? Aláírtátok? úgy egymáséi vagyunk. Az egyetértés istene van velünk.
El ne felejtsétek, hogy a radicalismus fehér papirosra ír. Nem másol, hanem új dolgokat ír, nem a régieket korrigálja, nem hivatkozik a múltakra, nem tud semmit arról, ami volt, nem elégszik meg azzal, ami van, nem remél semmit, ami lehet; hanem kivívja azt, aminek kell lenni.