Egy német lap szörnyen felgerjed amiatt, hogy a fejedelmek minek nyomtatják a pénzekre saját arcképüket, holott hány szentségtelen célra használtatnak e pénzek, s ezeknél fogva az ő szent képeik is. Miért nem nyomtatják inkább oda a nemzet címerét?… Hát e szent címert szabad szentségtelen célokra használni? Vagy tán ha egyik felére azt nyomnák: ne csalj, a másikra: ne lopj, nem csalnák, nem lopnák el a pénzt?

Ráverhetnék biz arra az egész tízparancsolatot, meg a canticum canticorumot, mégis az ördög ostyája volna az, melyre Belzebúb mondja: ez az én testem, ez az én vérem, valahányszor ezt zsebre teenditek, megemlékezzetek rólam, ki titeket magamhoz leviszlek.

Triesztet ágyúzzák az olaszok. Bécs el van barikadírozva. Prága szláv császárságot készít. Spanyolhon föllázadt. Horvátország háborút izent a magyaroknak. Hogy mi se maradjunk hátra, a jövő hétre a Rákoson nagyszerű – lóversenyt rendezünk. Futásban gyakoroljuk magunkat.

A katonaságnál egy hónap óta el van törölve a huszonöt bot. Ezt úgy kell érteni, hogy jelenleg negyven boton alul le sem fektetik az embert.

Hát az az ünnepélyes alkalom jön-e már, melyben a katonaság fel fog az alkotmányra eskettetni.

Be szépek azok a szép ünnepélyes alkalmak! Azok az arany gombos, piros pántlikás, püspöksüveges alkalmak!

Bárcsak jőne már valami ilyes várva várt véletlen ünnepélyes alkalom, valami névnap vagy keresztelő vagy lakadalom, búzaszentelés, úrnapi processzió, toronygombfeltétel, céhmesterválasztás, installáció vagy akasztás vagy akármi egyéb, ami megérdemli, hogy ünnepélyes alkalomnak neveztessék.

Amikor is aztán a fűvel és virágokkal behintett s zöld gallyakkal feltűzködött utcákon bemasírozandik nagy dob-, trombita-, harang- és ágyúszó mellett a tisztelve említett katonaság a szabadság térre. Mindegyiknek a csákója mellé egy darab fenyőfaág tűzve.

(Mert ha az utcán virágok nem lesznek szórva, ha a katonák kalapján fenyőfaág nem lesz, ha a harangok, ágyúk stb. stb. nem szólnak, mingyárt nem lesz az alkalom ünnepélyes, s mihelyt az alkalom nem lesz ünnepélyes, a katonaság nem esküszik fel.)

Akkor aztán a szabadság téren megállnak glédában, a trombiták elfújják a gott erhaltét, a piac közepén ott fog állni egy jegenyefa sátor, benne egy gyalog orgona, az orgona tetején egy aranyos szentkép, akörül kék, zöld és piros lámpások, a sátor mellett pedig három másik sátor, melyekben mézeskalácsot és kiflit árulnak.

(Mert ha ezek elmaradnak: az alkalom megint nem lesz ünnepélyes, s a katonák természetesen nem esküdhetnek fel.)

Ott tehát a katonák glédában fognak állani reggeltől estig s várni fogják talpon állva az ő generálisaikat, azok pedig hagynak magukra várni.

(Mert ha hamarább találnának jőni, az alkalom nem lenne ünnepélyes, s a katonák nem esküdhetnének fel.)

Estefelé aztán kijőnek a molnárszín kabátos generális urak, piros bugyogókban, jól megebédelve, ki gyalog, ki lóháton.

A tér egyik oldalán nagy nemzeti pózna lesz felállítva, a tetejében aranyos zászló, annak a tetejében aranyos grúspángfa, azon aranyos diók, aranyos citromok, piros tojások, tarka pántlikák, tarka zsebkeszkenők. Ez mind az ünnepélyességhez tartozik.

A katonaság aztán dobszóra e zászlót körülállja, a puskát két kezébe foga s így áll, míg a káplár hátul megnézi, hogy fel van-e varrva minden gombja?

Három közlegényt, kinek egyik gombja nem volt oly fényes, mint a többi, ott in effigie loci nagyobb ünnepélyesség kedvéért megfarmatringoznak.

Ekkor dobszóra mindenki baltérdét le, jobbkezét felemeli, a dobos hármat üt a dobra.

A sátorban elkezdenek egy kicsinyt csengetni, egy kicsinyt orgonálni, a másik sátorban egy kölyket ünnepélyesen felpofoznak, ki mézeskalácsot akar lopni, s ezután előlép egy fehér szoknyába öltözött úriember, egy kicsinyt énekel, egy kicsinyt prédíkál, azután megint csengetnek, megint orgonálnak, fenyőmagot égetnek.

Végre egy német zászlótartó fog egy nagy pecsétes papirost, arról az eskütt nagyobb ünnepélyesség kedveért diákul felolvassa, a katonák dobszóra mind hasra esnek, dobszóra felkelnek, s azt kérdik egymástól, hogy minek volt most ez a kirkenprádé?

Ekkor aztán megint ráhúzzák a gott erhaltét. A katonáknak három hosszú dikciót s dupla lénungot adnak erre a napra, minek is ők nagyon örülnek. Értve a dupla lénungot.

Legvégre egy ökröt szőröstül, bőröstül megsütnek, tíz akó bort szalmaszálon elcsorgatnak, a várost kiilluminálják, a hídlábakon fajerwerket sütnek el s tarackágyúval százegyet lőnek.

Mert mindez az ünnepélyességhez tartozik.

Másnap a katonaság borzasztóan megváltozik. Piros atillában, fehér nadrágban, zöld sapkában jár, a tisztek bajuszt kötnek fel, a bakancsra sarkantyút ütnek, a sárga-fekete portépée-k eltűnnek, magyar kommandószó fog hallatszani, s a tisztek elkezdenek a vármegyegyűlésen dikciókat tartani, bejőnek a radicál körbe, a forradalmi csarnokba, megtanulnak bort inni és hetvenkedni, mint akármely más magyar ember.

Csak már az az ünnepélyes alkalom ne hagyna magára váratni soká.