Lassan járj, tovább érsz!

Már hiszen ami a lassan járást illeti, nem hiszem, hogy akadjon nemzet a hold alatt, mely a konkurrenciát velünk kiállhassa.

S ha a példabeszéd igaz volna, ezóta Magyarországnak meg kellett volna kerülni a földet:

Száz esztendő kellett neki, hogy a misébe beletanuljon. Ezer esztendő, hogy észrevegye, hogy a világon van. Háromszáz esztendeig tudott tűrni és várta, hogy a német megjavítsa magát, s mikor egy rántással ledobta a nyakáról, négy hónapig egyebet sem tett, mint maga magát bámulta.

De ne menjünk olyan messze. Csak vegyük ezt az elmúlt négy hónapot.

Tizenkét nap kellett a királynak arra, hogy a nevét aláírja, minden betűre huszonnégy óra.

Két hét az országgyűlésnek arra, hogy feloszlása után szétoszoljon.

Két hónap a hivatalos lap szerkesztésére.

Három az országgyűlés összehívására.

Három a katonaság felesketésére.

Öt a bankók nyomtatására.

Egy hónap verifikálásra, másik hónap bizalomszavazásra, harmadik hónap elbúcsúzásra.

De már így nem félek, hogy valaha elvesszünk. Mert ha az egész világ elpusztul és elvész, nekünk még akkor is hátra kell maradnunk egypár századdal, s hiszem, hogy a föltámadás trombitájára aki legutoljára ébred fel, az magyar táblabíró leend, és a legelső szó, amit exceptivául kimond a nagy álomborító ellen: „mindazonáltal.”

Biztos kútfők után állíthatjuk, hogy a magyar minisztériumnak csakugyan erős okai voltak arra, hogy a kiállítandó hadsereg magyar lábra ne állíttassék. Ugyanis

1. Nincsen annyi magyar szabó sem Magyarországon, sem egész Európában, amennyi kétszázezer atilla-dolmányt és detto magyar nadrágot ki bírjon állítani, tehát várni kell, még születik.

2. A veres és zöld selyem rendesen hamar elhagyja a színét s így jobb és célszerűbb a zászlókat sárgára és feketére festeni, mely színek, mint tudva van, sokkal tartósabbak.

3. Magyar hadtudomány még nem létezik a világon; egyhirtelen pedig teremteni nem lehet. Így például annak elhatározása, hogy a katonák jobb vagy bal lábbal lépjenek-e ki a glédából? behunyják-e az egyik szemüket, mikor lőnek? vagy mind a kettőt? szúrjanak-e vagy üssenek a puskával, hidat csináljanak-e, ahol vízen kell átmenniök, vagy hólyagot kössenek a hónuk alá s úgy usztassanak át, pipázzanak-e, mikor semmi dolguk sincs, vagy tubákoljanak? ezt a marsot verjék-e: „feküdj, feküdj lompos német?” vagy pedig emezt: „retirálj, retirálj, Komáromig meg se állj?” az ágyúk magyarul szóljanak-e vagy németül? a kananér csóvával süsse-e el a mozsarat vagy tűzkővel és acéllal? s a tisztek állig viseljenek-e csak szakállt vagy azon alul is? mindezeknek elhatározása irtóztató időbe és megfontolásba kerül, s mint minden józan hazafi átláthatja, nagyokat változtathat a dolgok állásán. Várni kell tehát, míg valaki magyar hadsereg nélkül magyar hadtudományt fog kidolgozni.

4. Minthogy a magyar embereket, kiváltképen pedig a magyar katonákat isten jó egészséggel, következésképen hatalmas étvággyal áldotta meg, nagyon pfiffig és fáin fogás, ha e kétszázezer izmos struccfajta gyomor az ország határain kívül tápláltatik, s helyettök kétszázezer soványabb gyomor hozatik be az országba, csarapárok és vasas németek mundérjában. És ez diplomatikai kalkulus. Ha a haza ekép minden cserébe adott katonán naponként csak egy váltó garast gazdálkodik is meg, egy év alatt három milliót nyer és még tudja isten mennyit (kalkulálja ki Dusek úr, úgysincs egyéb dolga).

5. Et ultimo, minthogy két hét óta eső nem esett, minthogy Erdélybe a sáskák beütöttek s ott nagyon pusztítanak, minthogy Moldvában a kolera veszettül dühöng, minthogy Párizsban tizenkétezer embert halomra lőttek, minthogy Radeczky elfoglalta Milánót, minthogy Perzsiában a népség fellázadt, minthogy kövecses Arábiában egy tevehajtót megevett a krokodilus, s minthogy a pragmatica sanctio így meg amúgy; tehátlan mindezen veszedelmek logikai concatenatiójából véghetetlenül következik, hogy a magyar hadsereg ezután is legyen német, a magyar nemzeti szín ezután is legyen fekete-sárga, s több afféle csekélység; – a kinek azután tetszik, játszhatik idehaza nemzetiséggel, hazafiúsággal, magyar dicsőséggel tragédiát, comédiát, melodrámát vagy minisztériumot, amint kedve tartja.

A vasárnapi újság azt mondja, hogy tiszteli, becsüli ő a boldogságos szüzet, de mégis jobb szeretné, ha helyette Magyarország címerét láthatná új húszasainkon.

Lássa ön tisztelt szerkesztő úr, ez nem lehet.

Nem lehet először azért, mert akkor itt a földön senki sem fogadná el a magyar ezüstpénzt, mind a mi nyakunkon maradna. De hát még odafenn a mennyországban mekkora resensust csinálnánk vele!

A szentek, a mártírok, a pápák lelkei, a kanonizált királyok, az elevenen mennybe ment proféták, az arkangyalok és minorum gentium angyalok, egy szóval az egész másvilági arisztokrácia, hogy felzendülnének ellenünk.

Azt mondanák, hogy mi még a mennyországba is respublikát és jogegyenlőséget akarunk bevinni, hogy mi még a másvilágon sem akarunk igazhívők és eretnekek között különbséget ismerni, hogy mi azt prédikáljuk, mikép aki embernek született, ne imádtassa magát emberekkel, s aki istent akar játszani az emberek között, ne egyék, ne igyék, hanem tömjénfüsttel éljen; pedig lássa ön: ezáltal sokat vesztenénk. Meglehet, hogy még a jeruzsálemi királyság oda lenne.

Na, meg vagyunk mi áldva a mostani postarendszerrel!

Még így Tuhutum idejében sem állott a közlekedés, amidőn az országban a prímáson kívül senki sem tudott írni (ez sem vitte tovább a manu propriánál), következőleg nemigen kopasztották a ludakat avégre, hogy tollaikkal levelet írjanak, s faluról falura conventiós cigány hordta az üzenetet.

Mindennap kapunk panaszos levelet, hogy egyik vagy másik előfizetőnk nem kapta a lapot. Némelyik még egyet sem kapott. Másik nem kapta az első, harmadik, ötödik, hetedik számot, hanem kapott helyette kétszer másodikat és háromszor negyediket. Ismét másik kapott az első héten Nemzetőrt, a másodikon Radicallapot, a harmadikon Pesther Zeitungot, és így tovább mindent egyebet, csak Életképeket nem.

Van olyan, akinek az Életképek borítékjában jár Divatlap, Nemzeti Újság és Pesti Hírlap. Ha ezek közül valamelyik eltéved, minket vesz érte elő, azt hiszi, a mi révünkön megy mindez.

Olyan bölcs is van, aki postán bérmentetlenül visszaküld három font Népelemet, s azt mondja, hogy ő nem erre prenumerált.

S az a legszebb a dologban, hogy mindezeken még csak segíteni sem lehet.

Mit alkalmatlankodjunk a kereskedelmi minisztérium nyakán ilyen hiábavalóságokkal? A kereskedelmi minisztériumnak kisebb gondja is nagyobb az irodalomnál. A magyar kereskedelmi viszonyok iszonyú sok dolgot adnak. Indiákra járó kereskedelmi hajóink – a Hortobágyon, a nagyszerű kulacs- és nadrágszíjkereskedés Lengyelországgal, a kecskeméti epreskertben az indigótelepítvények, azok az irtóztató sok gyárak, fabrikák és manufaktúrák, melyek az országot egészen ellepik, a híres gyöngyhalászat a komáromi szigetben, a nagy gonddal ápolt nádültetvények az ecsedi lápban, hát még a nagy fáradsággal gyűjtött sáskatojások, miket úgy kell most kemencékben kiköltetni nagy ápolás mellett, mint Egyiptomban a csirkéket, kinek jutna annyi dolog mellett ideje a posták rendezésére?!

Itt nincs más mód, mint hogy beszéljen egyszer össze vagy három olvasó társaság, ránduljanak fel ide Pestre, verjék sorra, valamennyi szerkesztő van a világon, mert itt ugyan másforma elégtételre nincs kilátás: