CHARIVARI

Sietünk közönségünkkel hevenyében tudatni, miszerint őfölsége báró Jellasics, a dicső hadvezér, a szeretetre méltó rebellis, hivatalos közlönyéül lapunkat, mint melynek schwarzgelb tendenciájáról eddigelé is meggyőződhetett, méltóztatott elfogadni. Minek következtében ezentúl hivatalos rendeletei közölhetésének exclusivum privilegiumával csupán bennünket boldogítand. Ut sequitur.

Mi – báró Jellasics, ördögnek és a kamarillának kegyelméből Pannónia királya, horvátországi bán, minden zsiványoknak és rablóknak nagyhercege, ezennel hálát adunk az istennek, hogy nekünk százezer ártatlan ember vérét kioltani segített s azoknak házaikat felgyújtani s feleségeiket meggyalázni engedé, e hálaadásunk bemutatása végett holnap, úgymint szept. 26-án nagyszerű Te Deum laudamust tartandunk a budai rácvárosi templomban, melyre is mindazok hivatalosak, kik az istent dicsérni akarják oly dolgokért, cselekedetért, melyet ha az ördögre fognának, az is megharagudnék érte. Kelt Carogradon provincialis residentiánkban.

Báró Jellasics,
Pannónia királya iá. (L. S.)

Mi – báró Jellasics, stb. ezennel megbízzuk egy korszerű és népszerű minisztérium alakításával eddigi szorgalmas dolgozótársunkat, Aifoz hercegasszonyt, ki azon minisztériumnak elnöke leend, tárcájával azonban csak magas személyemnek felelős, akkor is csak négyszemközt.

Báró Jellasics, iá.
Pannónia királya (P. i. H. a.)

Mi stb. – ezennel parancsul adjuk minden tolvajoknak és zsiványoknak, hogy ki mit lop, annak egyharmada a királyé, úgymint a mienk; ki azt nem teljesíti, úgy fog tekinteni, mint közönséges tolvaj és megbüntettetik.

Nopcsa

igazság.

Báró Jellasics, iá.
Pannónia királya (P. i. H. a.)

Mi stb. – kivetjük az adót a mi kedves népeinkre; irántunki hódolatuk méltó jutalmául, mely is különb-különbféle titulusok alatt következik.

1. Beszédadó. Aki magyarul beszél, fizet egy forintot. Aki németül beszél, fizet két forintot, aki semmit sem beszél, fizet három forintot.

2. Akinek földje van, fizet minden holdtól tíz forintot, akinek háza van, minden ablaktól tíz forintot, akinek lova vagy ökre van, mindeniktől tíz forintot, akinek sem földe, sem háza, sem marhája, fizet azért a malíciáért, hogy semmit sem szerzett, száz forintot.

3. Aki hivatalt kap, azon évben, melyben megválasztatott, elengedi a fizetését. A hivatalnokok minden évben újra választatnak.

4. Minthogy ezentúl a sóbul is fogunk pénzeket veretni, melyeknek az a jó tulajdonságuk lesz, hogy nedves időben elolvadnak, a só árát oda kvalifikáljuk, hogy ezentúl latja lesz annyiért kapható, mennyiért addig a fontja kelt.

5. Írni csak általunk megbélyegzett papirosra leend szabad. Egy pecsét díja egy húszas.

6. A templomokba ezentúl csak belépti díj mellett lesz szabad járni. Azok az istentelenek, kik hetenkint legalább kétszer templomba nem mennek, toties quoties húsz forintra büntettetnek.

7. Aki valamely újságlapot kiád, fizet minden előfizetőtül egy forintot, aki valamely újságra előfizet, szinte egy forintot, a sajtószabadság oly formán meghagyatik, hogy aki valamely magányos személyt akar meggyalázni, fizet előre száz forintot, ha előre be nem jelenti, duplán, ki előre hatszáz forintot letesz, beszélhet, amit akar, magáról a királyról; tízezer forintért egész esztendeig szabad szidni mindenkit a királytól kezdve a szentekig és a papokig.

8. Fejadó. Mindenki fizet a fejétől tíz forintot, akár veszi hasznát, akár nem. Minthogy a táblabírának öt feje van, úgymint két kezefeje és két lábafeje, meg egy tökfeje, fizet, aki táblabíró ötven forint fejadót. Akik meghalnak, azok nem fizetnek semmit, hanem vagyonaikat örökli a státus, úgymint én.

9. Temetésadó. Ha valaki el akarja magát temettetni, fizet ötven forintot. Ezt mindenki még életében tartozik lefizetni, s azon esetben sem kapja vissza, ha státus költségén temettetnék el, például felakasztván vagy megsüttetvén.

Mindazon adófizetések pedig csupán arany, ezüst és platina pénzekben fogadtatnak el, a státus, úgymint én, semminemű kibocsátott papirosait sem levén hajlandó visszaváltani.

Gaymüller,

financ.

Báró Jellasics iá.
Pannónia királya (P. H.)

Ha áll az, hogy Európa még mindig kisasszony, minőnek őt a mappákon rajzolják, akkor ennek az aggszűznek ugyancsak mindenféle bajai lehetnek.

Ha Spanyolország az ő feje, akkor az meglehetősen kopasz lehet, s arcáról szépen lekophatott a hajdani dicsőség festéke.

Ha Frankhon az ő keble, képzelhetni, minő gyulladás van abban, s minő szívdobogásokat kell kiállnia Párizsnak, az ő szívének, miatta.

Ha Olaszország Európa karja, vállában nagy lehet a reumatizmus, ott van Lombardia, s keze fején Nápoly lehet a körömméreg.

Másik keze Anglia, ez ugyan jól fel van karperecezve, hanem legyezője, Irland, rongyosabb a rongyosnál.

Ha Németország az ő mája, ennek is meggyűlhetett a baja a sok rossz nedv kitisztogatásával.

Ha Magyarország az ő hasa, minő csikarásokat kell szegénynek kiállani!

Ha végre Oroszország az ő szoknyája, gentlemanekhez illő dolog, nem kutatni, hogy ott mi baj vagyon.

Veszni megy a világ.

Mikor egy Teleki elárulhatja hazáját!

Nem volt ragyogóbb név a magyar história évkönyveiben a Teleki családénál, de nem követett el gyalázatosabb árulást ember emlékére a civilizált világban senki, mint Teleki Ádám.

Nem a hon ellenségeinek, nem a hon zsarnokainak árulta ő el nemzete ügyét, rablóknak árulta el nemzete bizalmát, haramiacsordával szövetkezett össze.

Az istenért, ti, kik a Teleki nevet viselitek, mondjátok: nem volt ez ember régente eszelős? nem bántotta-e titkos őrülés? mert ép ésszel ember ily bűnt nem követhet el, ember, ki a Teleki nevet viseli, ki bűneiért nem kaphat olyan díjt, melyért nevét ily bűnnel bemocskolhassa, azt a nevet, mely nemcsak az övé, hanem tíz másé, kik azt dicsőséggel tudták elhalmozni.

Ez ember őrült! Daemoniacus őrjöngő!

Szegény rokonai! Azok a becsületes, igazlelkű Telekiek, tán egyetlen vigasztalásuk ez lehet, hogy rokonuk tébolyodott.

Ha nem az, úgy az ítélet napja közelget.

Apropos nagyurak.

Que diable? Hol vannak most a nagyurak?

Azok a szépséges méltóságos arcok, kik egy ünnepélyes alkalmat sem mulasztának el, hogy arany paszomántos, menyétprémes mentéiket bemutathassák, kik tavaly a nádort határról határra kísérték, hol vannak most, mért nem kísérik őt most százszor dicsőségesebb útjában?

Hová lesznek a fényes csillagok a hajnal elől?

Hová lesznek a piros orrú gólyák november elől?

Hová lesznek az üldözött adósok a hitelezők elől?

Hová lesznek a mókusok a hideg tél elől?

Elvesztik-e fényöket s azért nem látszanak? Elköltöznek a boldogabb melegebb hazába? vagy elbújnak és nem felelnek, bár hallják a kérdést? vagy megfagynak, lábukat nyakukba veszik s végigalusszák a telet? Tudniillik a csillagok, gólyák és murmutérok.

De már Jellasics csakugyan históriai személlyé kezd válni.

Nagykanizsáig tartott expedíciójában iszonyú hódításokat tett – a megszállott helységek aprómarháiban.

Rongyos, mezítlábos zsebrákjai dülöngnek az éhségnek miatta, itt-amott akad meg nyakukban egy-egy lopott ruha. Ahol mit érnek, lopnak, tyúkot, ludat és pulykát. Nyomorú istenverte nép, valóságos Kanonenfutter. A félelem hajtja őket a csatába, ugyanaz majd el is hajtja onnan.

Így halad, ő az újabb kor Nagy Sándora, a szerb Napóleon, tyúk- és pulykatollakkal hintve be diadalmas útját.

Komárom leégett.

A kedves szép város ott a két Duna közt, melyet ártatlan tréfáink annyi előszeretettel kerestek fel mindig, s melyet most könnyező szemeink fognak megtalálni, szomorúan, lerontva, elhamvadva.

Több mint ezer ház, a város legszebb helyei, a főutcák, a piacok, a városháztere, a legszebb templomok, a nagyszerű megyeház, mind, mind gyásszal behúzva, melyet a pusztulás hagyott maga után, feketén, mintha rajtuk száradt volna az éjszaka, mely semmivé tette.

Szegény, szegény szülötte földem, milyen szomorú lehet a te arcod! Hová ha mentem, minden ház egy édes emlék, minden arc egy vidám mosoly volt számomra, most minden rom’ egy bánatos síremlék, minden arc egy könnyeiből kifogyott kép.

Hát a födél, mely alatt születtem? Hát a rokonok, kikkel annyi évet töltöttem együtt? s kiket még csak siratnom sem szabad?…

Szegény becsületes nép. Így adóztál hazádhozi ragaszkodásodért.

Büntetést kap az erény, jutalmat az árulás…

De él még Isten az égben, ki az ártatlanok könnyeit s vérének hullását számlálj a odafenn, s ki előtt a megolajozott homlok nem tesz kivételt az emberek közül, ki ítéletet mond koldus és király fölött.

Él még az Isten! S ti földi istenek egykor sápadtan, koronátlanul fogtok előtte állani, s amilyen magasan voltatok egykor az emberek fölött, oly mélyen fogtok hullani az elítéltek sorai közé.

Ti, kiknek neve vihar és pusztulás a földön, kiknek étvágya éhhalála a népnek, kiknek betegsége döghalál az országon, nem féltek-e, hogy az a szellem, kinek képmásává hazudott benneteket az ezredéves sötétség, felemeli világirtó karját s oly példát szolgáltat rajtatok a világnak, minőt emberi szív kigondolni nem bír.

Ti, kik koldusok és hazátlanok üldözésében örökítetek meg neveiteket, nem féltek-e, hogy jöhet idő, mikor senki sem vár reá, mely titeket látand idegen ház küszöbén koldulni, házatlanul, senkitől nem félve, senkitől nem szeretve?

Átkozott leend, ki ha fáradtak lesztek, házába befogad, ha fáztok, tűzhelyéhez bocsát, ha meghaltok, eltemet. Átkozott leend a sír, mely csontjaitok benyeli, átkozott a fű, mely azon megterem, és áldott az, mely palotáitok küszöbét fogja lepni.

Egy kis furcsa terrorizmus

Ily adresse alatt kaptam több szerkesztő társaimmal együtt ily tartalmú leveleket: „Pest város lakosai. Ti, kik rémítő nagy adótól terhelve a legnagyobb veszélynek vagytok kitéve stb. stb felszólítalak Pestnek minden házbért fizető lakói, hogy egy háztulajdonosnak sem szabad egy fillért is elvenni házbérbe, mert ha ezt merészlik, irtóztató bosszúm fogom éreztetni s jaj lesz neked, pesti kevély bürger, mert pusztításom siralmasabb lesz a komárominál, ezt adja tudtodra a pusztító társulat.”

Mi ugyan e pusztító társulat létezésében nem hiszünk, inkább gondoljuk, hogy tán egynémely jámbor templom egere akarja ily terrorisztikus úton elpassirozni a Szent Mihály-napot; hanem azért mégis ajánljuk e levelet a városi hatóság figyelmébe, lehet hogy az írást tán megismerheti valaki, s komolyabb eredménye lehet a dolognak, mint minőt mi várunk belőle.


VisszaKezdőlapElőre