Mit tesz e szó: köztársaság?
Akadnak emberek, kik a köztársaság nevére úton-útfélen kigyót-békát kiáltanak, kik azt akarják elhitetni jámbor könnyen hívő emberekkel, hogy mikor egy ország köztársasággá válik, akkor abban mindenféle rendetlenség, pusztulás és erőszakoskodás kap lábra.
Ezek, tisztelettel legyen mondva, hazug próféták, hamis apostolok, kik szent köntös alatt az ördög evangéliumát hirdetik.
Köztársaság az, mikor egy nép saját maga által választott kormányra bízza külső és belső ügyei elintézését, olyan kormányra, mely mindarról, amiket cselekszik, tartozik szigorúan számot adni.
Köztársaság az, mikor az emberek, úgy, amint isten előtt a másvilágon egyenlőknek fognak tekintetni, akképen e földön is egyenlő jogokkal bírnak, midőn nincsen különbség nemes és paraszt között, hanem egyedüli érdeme mindenkinek az isten törvényeinek megtartása s a hazának szeretete, melyet az isten az égben s a haza e földön méltán megjutalmaz, midőn nem vétetik többé kérdésbe, hogy ki mily magasan született, hanem hogy ki mily becsületesen tudott élni. A köztársaság ilyképen az istennek országa e földön.
A köztársaságban az ország kormányának nem arra van gondja, hogy egypár magasan született nagyúrnak mentül nagyobb legyen a dicsősége; hanem arra, hogy az egész nép mentül boldogabb legyen.
Voltak s most is vannak országok, melyeknek nincsenek koronás királyaik, hanem amelyek okos, értelmes férfiak által igazgattatnak, s hol van nagyobb rend; hol van nagyobb boldogság, mint ezen országokban?
Magyar hazánk nyolcszázötven esztendő óta él a szent korona alatt.
Ez idő alatt volt boldog és boldogtalan, és többször boldogtalan, mint boldog.
Ami jó időket élt, azért istené legyen a dicsőség, de rossz napjainak szenvedéseit nagyobb részt királyai miatt viselte.
Azon emberek közt, mert ember a király is, kik a szent koronát viselték, s kik számosan voltak, nem említ többet kettőnél a történetírás, kik alatt boldog lett volna az ország; a többi nem hagyott maga után egyebet fájdalmas emlékezetnél.
A főurak egymás közti civakodásai miatt mindég tűzben-lángban állt az ország. Tíz-húsz esztendeig elhuzakodtak azon, hogy kié legyen az ország, egyik a németet, másik a törököt hítta segítségül.
Kipusztították az országot úgy, hogy barmok helyett emberek húzták a szekereket.
Idegen nyelvű, idegen érzésű rokonaiknak osztották ki, ami jó és szép volt a magyar földön. Németek, olaszok, csehek parancsoltak a szegény magyar jobbágynak.
A nemzet törvényeit megrontották, a legjobb férfiakat csúfosan kivégeztették, mely tetteért egy királyát a magyar nemzet két ízben tömlöcbe is záratta.
Vagy pedig gyávaságuk miatt veszendőbe hagyták jutni a nemzetet, volt oly királya is a magyarnak, kinek gyámoltalansága miatt egy ép öltöző ruhája nem volt, ki ebédét a laci konyhájáról hozatta, mert másutt nem adtak neki kölcsön, ki mindenre, mi iránt megkérdezték, azt felelte csehül, hogy dobzse, s utóbb ez a szó rajta is száradt, Dobzse Lászlónak csúfolták. Ki önmagával is jól tehetetlen volt, hogy tudott volna ez egy országot igazgatni!
Ezen király alatt hozatott azon törvény, mely a földmívelőket örökös rabszolgaságra kárhoztatta, miután közülük többet hetvenezernél legyilkoltatott.
Tizennégy királya volt a magyarnak az ausztriai házból, mind a tizennégy erős esküvéssel fogadta fel isten színe előtt, midőn megkoronáztatott, hogy a magyar nemzetet boldogítani fogja, és ez esküvését egy sem tartotta meg.
Kiszítták az ország aranyát, ezüstét, nekünk itt hagyták a rongyos papiros pénzt, melyet oly áron váltották vissza, amint nekik tetszett. Nemrég történt, Ferenc császár volt az, ki az átkozott emlékű devalvációval ezer meg ezer magyar családot juttatott koldusbotra, míg holta után mindegyik gyermekének százmilliom ezüst forintot hagyott örökségbe.
Kivitték a jó magyar legényt katonának, külföldre. Ott nyomorgott tíz, tizennégy esztendeig, sok vissza se jött, aki pedig visszajött, elöregedve, elnyomorodva mehetett koldulni hosszas hűsége jutalmául. Az országba pedig behozták a sok idegen katonát, örökös nyűgnek a szegény földműves nyakára.
Szegény embernek ha baja volt, elpörlekedhetett tíz-húsz esztendeig a maga igazságáért, míg a nagyurak, kik a királyhoz közel voltak, csalhattak, rabolhattak a király nevében, szólni sem volt szabad ellenük.
Kereskedésünket semmivé tették, termesztményeinkre iszonyú vámot vetettek, ha azt a külföldre akartuk kivinni.
A hazánkban termett sót három annyi árért adták a szegény magyarnak, mint a töröknek!
Jó magyar nyelvünket szinte semmivé tették. Pestbudán oly ritka volt a magyar szó, mint a fehér holló.
Így bántak mivelünk a mi királyaink!
De a magyar nép azért mégis hűséges maradt. Tűrt, szenvedett és várta a megváltás napját.
Az ország szent koronáját érdemetlen fejek viselték, de azért a hű magyar nép tisztelte azon koronát s hagyta magát sajtolni és keserves rabigába görnyedni, és bízott istenben.
És az isten megszánta őt annyi szenvedés után.
Elküldé ez évnek tavaszán a szabadság szent lelkét magas mennyegéből, sorra járta ez az országokat. Minden nép feltámadott és lerántá nyakáról a rabigát. A franciák, olaszok és németek mind egy akarattal keltek föl s testvéri kezet fogtak a népek felszabadítására.
Magyarország is megérte felszabadulása napját.
Az ország törvényhozó rendei levették a magyar nép vállairól az úriadó terhét, mely őket eddig a kormányföldhöz nyomta, s adtak neki helyette édes mennyei szabadságot, mely egy év alatt Magyarországot paradicsommá fogja varázsolni.
És V. Ferdinánd, a megkoronázott király szent esküvel pecsételte meg azon törvényt, mely e szabadságot biztosítá. Királyi szavát, királyi szent nevét tette rá, hogy azt meg fogja tartani.
S talán meg is tartotta volna, ha beteges, gyámoltalan, elméjében tökéletesen megfogyatkozott nem lett volna azon idő alatt.
Ó fájdalom, hogy az volt.
Gonosz emberek környékezték, kik nem elégedtek meg azzal, hogy az ő nevében annyi időkig szedték igazságtalanul az ország zsírját, hanem még azon felül ezerkétszáz milliom forint adósságot is csináltak a király rovására. Ezt tették a király atyafiai és tanácsadói.
S midőn eljött a fizetésnek napja, azt mondták, hogy fizesse azt a magyar nép, a szegény kizsarolt magyar nép, mely a vérén kívül már mindenét odaadta a királynak, s midőn a nemzet azt felelé: nem! soha! semmit! ellenük lázítottak egy rabló csorda népet, nekik ígérték földeinket, azon feltétellel, hogy ha minket kiirtva, azok birtokába jutnak, majd az ő adósságaikat is elvállalják.
Ellenünk lázították a horvátot, a szerbet, rácot, a morvát, az oláhot, a szászt, s ahol csak rabló csordára akadtak, azt mind ellenünk küldték, császári tiszteket, generálisokat küldtek nekik. Adtak nekik töméntelen pénzt, ágyúkat, fegyvert, puskaport, s ígértek nekik mindent, hogy minket elpusztítsanak.
Ezt tették ők a király nevében.
A király neve mindenütt alá van írva gonosz határozataiknak.
A király neve hozott minden átkot árva nemzetünkre.
De isten megsokallá végre a gonoszok napjait, s paizsával befedte a magyar nemzetet s kezébe adá bosszuló pallosát, hogy hirdesse vele az igazságot a hazug prófétáknak.
Seregeink szétverték a rabló csoportokat, a pártütő Jellasics, kit a király alattomban kiirtásunkra küldött, megveretett, a felkelő nép mindenütt irtózatos erővel fogta körül seregeit. A katonaság átlátta igaz ügyünket, s azon fegyvert, melyet a nemzet ellen adtak kezébe, áruló küldőire fogta. Az ellenség generálisai tízezred magukkal rakták le a fegyvert, a bécsi nép mellettünk támadt fel, többeket azok közül, kik ellenünk bujtogattak, elfogott, magát a bécsi hadügyminisztert, legnagyobb ellenségünket a piac közepén egy lámpásfára felakasztotta. Bécs utcáin e kiáltás hangzik minden felől: Magyarország szabadsága az egész világ szabadsága.
Áldott az isten, ki a megváltás napját reánk virrasztotta.
És a király még most is, ahelyett, hogy istenhez térve népei boldogításáról gondolkodnék, mit cselekszik? Parancsot ád ki, melyben a rabló főnök Jellasicsot, ki határainkat tűzzel-vassal pusztítá, s ki ellen az egész ország, mint egy ember feltámadva, fegyvert ragadott, ezen gaz árulót kinevezi a király személye képviselőjének.
E tettével az irántai szeretet utósó gyökerét is kitépte szívünkből.
Hát egy haramiavezér képviselheti a király személyét?
Hát a királyi név szentségét ily irtóztató égrekiáltó gonosz tettekre is lehet használni!!
Nincs hívebb nép a magyarnál, ha szeretve bánnak vele, de nincs irtózatosabb a maga haragjában, ha vérig ingerelve s bosszúállásra feltámad.
Kimondja a király azon írásában, hogy Magyarország többé nem létezik, hanem beolvasztatik többi tartományai közé, s hogy azon törvények, melyeket ő esküvel megerősített, általa megtartatni nem fognak.
Mit mondjon erre a magyar nemzet?
Mondja azt, hogy azon szent korona, melyhez a magyarnak legszebb emlékei vannak kötve, e királyi hitszegés által meg van becstelenítve.
Hogy többé nincsen arra érdemes ember a földön, hogy ez ország koronáját fején viselje.
Hogy e nemzet azon holttetemet, melynek királyság a neve, nem akarja viselni többé.
Hogy magát ezentúl nem akarja sem a rossz akarat, sem gyámoltalanság által kormányoztatni, hanem akarja, hogy kik ezentúl az országot kormányozni fogják, tetteikért vagyonukkal és életükkel felelősek legyenek.
Ezt mondhatja, ezt teheti az ország anélkül, hogy törvénytelenséget mondana, vagy cselekednék.
Van országunknak egy törvénye, mely azt rendeli, hogy ha a király beteges vagy gyámoltalan vagy elmeháborodott, nádor pedig nincsen, akkor válasszon az ország egy kormányozót, ki ügyeinek igazgatója legyen.
Mi tehát fogunk magunknak választani országunk ősi törvényei szerint egy kormányozót, ki mindazon kötelességeket teljesítse, melyek egy király kötelességei.
Ha a törvények igazságosak, a nép önkényt tisztelni fogja azokat, de a nyílt igazságtalanságot a királyi név sem foga szentesíteni többé.
Isten megrontá ellenségeinket. Kezünkbe adta az alkalmat tőlük végképen megszabadulhatni; vigyázzunk, nehogy újra nyakunkra ültessük őket.
Mondjuk ki, hogy istenen kívül senkit sem imádunk, térdünk senki előtt meg nem hajlik többé, mint az előtt, ki a mennyekből igazgatja a népeket, csupán ő a király, ő a mindenható, ő a szent, és senki más, aki anyától született, s ki gyarló ember.
Így béke lesz velünk és örök boldogság:
A népek soha nem indítottak egymás ellen háborút. Egyik király a másik ellen hadakozott” mindég, s a népek vére folyott mindég érettük. E vér többé ne rútítsa a földet. A népek szeretni fogják egymást, ha királyaik nem lesznek, mert mindenik boldog lesz a maga földén.
Éljen a köztársasági kormány!