A fölséges császárkirály diadalmenete, amint szeretett népeit látogatni körutakat teszen.

Legelöl két ezred gyalog vadász, töltött fegyverekkel.

Utána nyolc ágyú, kartácsra töltve. Tüzérek égő kanócokkal.

Két osztály vasas német, karddal, karabinnal.

Öt hintó, bőrrel bevonva. Nem tudni, hogy melyikben a fölség?

Ismét két osztály dragonyos.

Ezek után újolag nyolc ágyú, s végül két ezred gyalogság.

Ahol városhoz érnek, a katonaság előbb csatarendbe állíttatik, s ha jő valaki tisztelgő szózatot mondani, előbb erősen megmotoztatik, hogy nem hozott-e a zsebében valami pokolgépet vagy egypár száz republikánust? azután beszélhet valamelyik fedett kocsinak, a császárt nem láthatja. A nép mindenütt félretereltetik, egyébiránt különben sem igen tolakodik oda.

Így megy a király diadalkörútja faluról falura, nem fogadja örömzaj sehol, nem kíséri áldás sehova. Rettegés jár vele egy úton. Ő a néptől, a nép tőle retteg.

Szegény király!

Kossuth a táborban

Diadalmenet a Duna-parti városokban. Végtelen lelkesülés mindenütt.

Tizenkétezer fegyveres vitéz kíséri őt a harcba.

Minő ragyogó ellentét!

Amott egy szaladó király, egy trónjáról levetett monarcha utazik városról városra.

Itt egy egyszerű polgár, kit a nép legszebb bizalmával koronáza meg.

Amaz zsoldos kíséretet hord magával, mely minden lépten fogy oldala mellől, mígnem egyedül marad.

Ezzel önként támadók légiói mennek, kísérete minden lépten nő, míg egy egész ország vele fog lenni.

Amazt hallgató ajkak, sötét városok fogadják.

Ezt ünnepi harangszó, kivilágított ablakok.

Amott a lemenő hold – itt a felkelő nap.

A bécsi vár egyik kapujára valami Hercules van faragva, amint egy nagy ökörrel tülekedik. – Egyszer két csizmadiainas összevesz, az egyik dühében azt mondja a másiknak:

„Te nagyobb ökör vagy, mint az odafenn” s a várra felmutat.

Meghallja ezt egy rendőr s fülön csípi a fickót: „micsoda ökröt emlegetsz te?”

„Eresszen el kigyelmed, szabódik a fiú, hisz nem azt az ökröt gondoltam én, akit kigyelmed gondol.”