Kétszer láttam Bécset. Először pompás császári város volt. Cifra nép járt-kelt ragyogó utcáin, gondtalan, vágytalan alvajáró tömeg, minden szegleten kém, minden ablakban virág, az utcák gondosan simára seperve, a sétányokban kedélyes vigalom zaja. Megvetésre méltó nyugalom mindenütt. Áldást énekelt a nép zsarnoka fejére.
Másodszor mint a forradalom tűzhelye állt Bécs előttem. Fegyverben járt a népnek ifja és véne, minden ajk véres szabadságról beszélt, minden szögleten a harcok zászlója lobogott, az utcák torlaszokkal voltak elzárva, a bástyákon az ágyúk visszhangja dörgött. Dicső kétségbeesés. Irigylésre méltó forradalom. A nép halált ordított zsarnoka fejére.
Talán ha harmadszor foglak újra látni … ne adja isten, hogy kezeim igazán rajzolják jövődet … Úrtalan kőhalom … minden heverő kő csatában elhulltak sírköve… néma, üres piacok… az ablakokban vadvirág, az utcákon zöld fű… Néma hangtalan rom, minő Palmyra lett, milyen Ninive, amilyen Athena, miket az idő eltemet, mint egy embert, aki meghal s utódokat nem hagy maga után, s a hangtalan utcák nem mondják annak nevét, ki őket összedúlta.
Talán nem foglak így látni, mert nem leendsz ilyen. Talán ilyen leendsz, s én nem foglak látni.
A császár fölgyújtatta saját palotáját.
Hol fog most szegény kitelelni?
Az idő ide s tova télre válik, s ő födél nélkül maradt, talán tűzkármentesítve sem volt a háza, s a nagy sietségben meglehet, hogy még téli kaputot sem vitt magával. Még meg találja magát hűteni.
Igaz ugyan, hogy Lombardiában, s ha isten úgy akarja, nálunk is, keményen be fognak neki fűteni, de mikor azok a rézkályhák oly iszonyúan füstölnek; az ember inkább fázik, minthogy az ilyen tűznél melegedjék.
Aztán télen az a szokása fáknak, hogy gyümölcsöt nem teremnek, kivéve ezúttal az akasztófákat. Szegény császár, mit eszik a télen? hol alszik a télen? házát felgyújtatta, kincseit beledobálta a sárba. Zsoldosoknak fizette.
Hát azután: ha egyszer kitelik a konvenciója, micsoda mesterségre fogja adni magát?
Sorra fogja járni birodalmait, országról országra, ide is bekukkant, oda is bekukkant, kérdezve, hogy kinek kell császár? mindenütt el fogják utasítani. Egyik azt mondandja:
„Menjen kend isten hírével, szűk idő van, nem tarthatunk annyi cselédet.”
A másik: „híttuk kendet, de kendnek nem tetszett, most tetszenék, de nekünk nem tetszik.”
A harmadik: „Poslovenszki? ha nem poslovenszki, ott kinn tágasabb.”
A császár-mesterség nagyon meg fog csökkenni.
A bandióknak, metallikoknak, érdemkereszteknek, sorsjegyeknek, titulusoknak, nemességeknek s több efféle császári iparcikkeknek nem akad vevője. A sok összevásárlott lelkiismeret mind a nyakán marad, a koronára a zsidók nem kontóznak többé, és a zsiványok nem lopnak többé a császár számára, hanem ki-ki magának, amint illik.
Fölséges uram, az ebugattát, valami mesterség után kell látni, mert felkopik az állunk.
Vegyük elő: mit tanultunk? mit tudunk? mihez értünk? Kovácsmesterség? Bilincseket csinálni? Ez a galantériacikk kiment a divatból.
Szabómesterség? Jó magyar katonáknak fecskefrakkot szabni? nem mód ruha. Nem ér semmit.
Mészárosmesterség? Békességes népeknek háborút csinálni? Ah, az emberek nem állatok többé, s a hentesseregek szét vannak űzetve.
Alkímistamesterség? Papirosból pénzt csinálni? Minden nép maga készít azt magának, amennyi elég a napi szükségeire.
Mindennek kijövünk a gyakorlatából, fölséges uram.
A könyvnyomtatás elvette a szépírók kenyerét, a gőzhajó a fuvarosokét, a reformáció a pápákét, a szabadság elveendi a királyokét.
Elavultunk, kijöttünk a divatból, s koronáink és királyi pálcáink ide s tova ott fognak állani a múzeumokban, hol a régi paizsok és kézíjak állanak, miket a puskapor hasztalanokká tett.
Amen.
A drámabíráló választmány egy új eredeti színművet fogadott el Dobsa Lajostul. Címe „Március tizenötödike.”
A színmű sok ügyességgel van szerkesztve, némely helyen sok találó szatírával ostorozva a nemzetet ennyi végveszélybe hozott táblabírói bizalom-szavazási jeleneteket.
Úgy hiszem, a visszatükrözés egyikünket sem fog sérteni.
Én is bíztam, te is bíztál, ő is bízott, mi is bíztunk, ti is bíztatok, ők is bíztak.
Én is csalatkoztam, te is csalatkoztál, ő is csalatkozott, mi is’ csalatkoztunk, ti is csalatkoztatok, ők is csalatkoztak.
Nincs okunk, amiért eltagadjuk s vagy szépítsük a dolgot, vagy magunkat mentegessük.
De jaj volna nekünk, ha még most is azt hinnők, hogy nem hibáztunk…
E színmű is szaporítani fogja téli estéink élvezeteit. Télen úgysem háborúskodhatunk.
Nemzeti színházunknak ismét ünnepe volt. Szigligeti legújabb drámája adatott
II. Rákóczi Ferenc fogsága.
Négy nap alatt háromszor került e mű színpadra, a színház mindannyiszor csordultig tele.
A közönség újra él e darabban.
Minden helyzete, minden szava e műnek hű a múlthoz és igaz a jelenben.
Rákóczi Ferenc mint gyermek jezsuiták által jezsuitának nevelteték, körül volt véve a bécsi udvarban fürkésző kémekkel, kik minden szavát, minden pillantását ellesték a rettegett oroszlán-fajzatnak.
És a nyíltszívű magyar megtanulta nevelőitől a tettetést, megcsalta azokat, kik őt meg akarták csalni, s midőn anyja, Zrínyi Ilona, buzdítani jő rég nem látott fiát, hogy ragadjon fegyvert a hazát megmenteni, Rákóczi tudva, hogy a falaknak fülei vannak, azt feleli rá:
„Én? a jó császár ellen fegyvert fogjak?”
Hallottátok volna azt a kacajt, azt a convulsiv vidámságot, melyre e szavak után a közönség rendesen kitör. Minő nevetséges eszme! minő groteszk gondolat! Egy férfi, ki a jó császár ellen fegyvert fogni nem akar! Az ember nem bír az arcának elég tettetést parancsolni, hogy mégis mindenki meg ne lássa rajta, hogy biz ez a fiú most tréfál. Még ha kipisszegték volna ezt a mondást, akkor csak volna reménység, de kikacagták, dörgő hahotával kikacagták!
És hallottátok volna azt a felzajgó lelkesedést, mit Zrínyi Ilona buzdító szavai idéznek elő, mint mikor a szél lecsap a tengerre, s millió hullám veti föl magát egy szavára, letörülve arcáról a magára hazudott ég tükörképét.
Nem a légből vett ideál, nem kicsikart fantomok, hanem a nép lelkéből támadó igazság van itt a költészet élő alakjával felruházva.
S végre, mikor a távolban a lelkesítő Rákóczi-induló megszólal, a tömeg fölordít, mintha mindegyik szívének legérzékenyebb húrján volna találva, egy kitartó névtelen kiáltás emeli a levegőt, minden arc ragyog, minden szem sír, minden kéz tapsol vagy oldalához kap és fegyverét keresi.
Szent hivatása az a költőnek: a nép szívében oly szenvedélyeket felkölteni, mik ha fölébrednek, nem halnak el soha, hanem átszállanak apáról fiúra s későn vagy korán lángra gyújtják az életet.
Böhm [= Bem] generálra tegnapelőtt egy az itt levő lengyel legionariusok közül rálőtt. Nem találta. Az ifjú elfogatott, barátai azonban csodálatos dolgokat kezdtek beszélni Böhmről, miket azonban mi addig, míg egészen napfényre nem jőnek, szinte nem merünk leírni. A vádak, mikkel a generált elhalmozzák, oly borzasztóak, hogy az ember nem meri hinni, míg meg nincs győződve rólok.
Annyi igaz, hogy Böhm a legutolsó napokban nem ütötte meg a tizenhárom próbát.
Mikor Bécsben ő állt a mozgalmak élére, egyszer csak híre futamodik, hogy a város legszorultabb állapotában a kezére bízott sereg vezérletét ott hagyva Pozsonyba futott.
„Szerencsésen megmenekült” mondják az együgyűek.
„Gyalázatosan megszökött!” ez az igazi neve eljövetelének. Egy rábízott sereg vezérletét az ellenség ágyúinak torkában, a veszély utósó perceiben elhagyni, ennek legszelídebb büntetése golyó.
A lengyelek azt mondják, hogy ez előtt tizennyolc évvel épen így árulá el őket, épen így akart elárulni bennünket is, ezért ők sorsot húztak – meggyilkolására.
A vád irtózatos. Az árulás legmagasabb, legátkozott neme, még a király árulásánál is lázasztóbb. Azért nem akarunk a vádlott fölött addig pálcát törni, míg azt a törvényszék nem tevé.
Annyi igaz, hogy Bécset rútul cserben hagyta, s az is igaz, hogy ezért nálunk nem kapott törvényes büntetést.