A nyolcvanas években a Szentgotthárd vasútvonalon utaztam Párizsnak. Az Olaszország felől jövő utasok már mind elfoglalták a hálókocsiosztályokat. Egy kis borravaló segélyével hozzájutottam egy félkupéhoz, ahol éjszakára (addig-ameddig) elhelyezkedhetém. Igaz, hogy a leghátulsó kocsiban kaptam helyet, amivel az a kellemetes helyzet van összekötve, hogy aki nem tud másképpen aludni, mint ha ringatják, hát ebbül kaphat eleget; azonkívül ama nagy köralagutaknál, amelyek a Gotthárd hegy mélyében körülfognak, a vasúti plesiosaurus farkán ülő folytonosan abban az érzésben részesül, mintha fejtetővel előre bele akarna repülni a holdba.

A kalauz iparkodott kimenteni a helyzetet. Egy dúsgazdag nábob fia utzik a vonaton egész fejedelmi kísérettel: van velük háziorvos, gouvernante, szakács, útimarsall, szerecsen inas, pikoló és fürdőszolgáló; azok foglaltak le minden előkelő helyet, a princ maga egy szalonnal, egy kabinnal és egy toalettszobával rendelkezik.

Jól teszi! Én is így tennék, ha princ volnék.

A vasúton úgy vagyok, mint a molnár a malomban: amíg zakatol a kerék, addig aluszom; ha megáll, a csendre fölébredek. Valami kisebb állomáson, ahová éjjel érkezénk – s aminek a nevét elfelejtettem –, hosszabb ideig tartott a vesztegelés. A vonatot előre-hátra tolták, a mozdony füttyöngetett, a kalauzok is füttyöngettek; egyszer csak felnyílt a kupém ajtaja, s bejött rajta az én kalauzom, a lámpás a mellére akasztva. Azt a szomorú hírt közlé velem, hogy a szalonkocsi tengelye izzóvá lett, azt most ki kellett kapcsolni, s a közbeeső állomáson hátrahagyni. Mármost az egész illusztris társaságot, addig, amíg egy főállomáson ismét másik szalonkocsit lehet beakasztani, kénytelenek szétosztani a többi kupékba. Nekem is jut belőle kettő.

Hát jól van. Megnyugszom benne.

Még azt akarta tőlem megtudni a kalauz, hogy miféle vallású vagyok.

Megmondtam neki, helvét hitvallású evangélikus.

Úgy jól van. Akkor magát a princet meg a gouvernanteját kapom útitársakul. (Ha valami nagyon régi vallású lettem volna, úgy bizonyosan a szerecsent kapom meg.)

A kalauz, látva, hogy olyan emberrel van dolga, akit kenyérre lehet kenni, még egy nyájaskodásra vállalkozott.

– A doktor úr is szeretne a princcel együtt maradni.

– Itt azonban csak három hely van.

– Azt mondta a doktor úr, hogy aki helyet cserélne vele, annak az egész útiköltségét megtérítené Zürichig.

No, már ez gavalléros ajánlat.

– Hát ha helyet akar cserélni a doktor úr, cseréljen a katlanfűtővel.

A kalauz elkotródott, nyomban következett utána a doktor.

Igen jeles, disztingvált férfiú volt. Bemutatta magát: dr. Mayer.

Ezerszer bocsánatot kért, hogy a kalauz rosszul tolmácsolta az izenetét. Ő nem szándékozott megsérteni. Hanem hogy a védence nem szokott idegenekkel utazni, meg hogy nem jól szíveli a szivarfüstöt. Minthogy azonban megígértem, hogy nem fogok szivarozni, amíg együtt utazunk, eziránti aggodalmait elpihenteté. Majd azt kérdezte tőlem, hogy ugyebár orosz vagyok? (Asztrakán süveg volt a fejemen s ugyanolyan prém a felsőkabátomon.)

Mondtam neki, hogy még nem vagyok az; egyelőre be kell érnem annyival, hogy magyar lehetek.

Az ellen sem volt kifogása. Csupán azt tudakolta még, hogy nem grasszál-e jelenleg Magyarországon olyan nagyon a szemcsés köthártyalob meg a roncsoló toroklob, mint a múlt években.

Biztosítottam felőle, hogy mindezek megszűntek, sőt még a köröm- és szájfájás is eltűnt. Erre aztán teljesen megnyugodott, s biztosítva nagyrabecsülése felől, jelt adott a folyosó ablakábul, hogy jöhetnek egész biztossággal.

Először egy hölgyalak kapaszkodott fel a doktor segítségével, akinek tele volt a két keze úti neszesszerrel és dobozzal. Ez lesz a gouvernante. Utána jött egy trabális szerecsen aranypaszomántos kalappal, fehérmedveprémes kabátban, az hozta karján a kis princet.

Ez egy ötéves fiúcska volt, egészen begöngyölgetve sálba, mint egy baba; fejére utazósipka húzva.

A hölgy minden nyelven beszélt. A doktorral németül, a kalauzzal franciául, a négerrel angolul. Az arcát nem láthattam, mert az állig le volt takarva a kalapfátyolával.

A hölgy a jobb oldali ablaknál foglalt helyet, én a bal oldalinál ültem, a kisfiút a középső ülésben helyezték el.

Halavány arcú, méla tekintetű gyermek volt, vékony, összefogott ajkakkal és nagy sötétkék szemekkel. Amíg a néger elhelyezte a magával hozott szőnyegek és szélvánkosok közé, úgy hagyott magával bánni, mintha akarata sem volna. A néger fényes fekete arca egyre nevetett, mialatt mindenféle hízelgő torokhangokat adott ki, hűséges háziállatok csahintásához hasonlókat, amik a gyermekre mind nem látszottak hatni. Hanem amikor a néger a gyermek kis kezét a szájához húzta (a száj nagyobb volt, mint a kéz), akkor a gyermek bosszúsan rántotta vissza a kezét a csók elől; s a homlokára ütött a négernek a tenyerével. A néger azon is nevetett, s aztán elkotródott a legsötétebb Afrikájával.

Végre mindenki elhelyezkedett, a kalauzok becsukták a kocsiajtókat, a vonat megindulhatott.

Én, látva, hogy a nyitott ablak alkalmatlan a hölgynek, felajánlottam a szolgálatomat annak a betevésére. Megköszönte szépen, s egyúttal mentegetőzött az alkalmatlanságért, amit nekem kénytelen volt okozni a szalonkocsi balesete miatt.

Én siettem afölötti megelégedésemet kifejezni, hogy valami nagyobb katasztrófa nem lett ennek a „fatal accident”-nek a következése; mire a hölgy megjegyzé, hogy ő, amerikai nő létére, hozzá van szokva a vasúti balesetekhez: maga is háromszor vett már részt vonatok összeütközésében, csoda által menekült meg. Az amerikai vonatokon egy év alatt 28 ezer ember jár szerencsétlenül, s 3600-ra megy a halálesetek száma.

Németül társalogtunk.

A hölgy egyre beszédesebb lett, s igen fennhangon társalgott: elmondta, hogy miszter Jemmyt (a kisfiú neve) nem zavarja a beszéd, mert az süketnéma.

Én azt kérdeztem, hogy születésétől fogva az?

– Nem – mondá a hölgy. – Háromesztendős koráig gagyogott; egyszer a kis, kecske vontatta hintajából kibukfencezett, s azóta néma.

– Akkor talán még visszanyeri a szavát. Én ismertem egy fiút, aki tízéves koráig néma volt. És most letette az érettségi vizsgát.

Erre aztán a hölgy beavatott az eddig történtekbe: a kisfiút az atyja sorba küldözi Európa minden süketnéma-ápoló intézetébe. Most éppen egy olaszországiból jönnek. De ezek mind csak a jelbeszéd elsajátításáig vitték. Most aztán megkísérlik a németországiakkal, ahol a Heinicke-rendszer alapján a süketnémákat szájbeszédre is meg tudják tanítani, a nyelv- és a szájmozdulatok megfigyeltetése által.

Ilyenre is tudtam példát. Ismerek egy süketnéma betűszedőt, aki érthetően beszél, felolvas: csakhogy a hangja olyan, mint a madáré.

– Addig nem fogják miszter Jemmyt a zürichi magánintézetből visszahozni, amíg beszélni meg nem tanul.

Mindezt a diskurzust a kettőnk közt ülő fiúcskán keresztül cseréltük ki; ő mozdulatlan, érzéketlen ült ott, szemeit félig lezárva.

Énnekem – magam sem tudom, hogyan – egyszer csak az anyanyelvemen szaladt ki ez a félsóhaj a számon: „szegény fiúcska!”

S erre a mellettem ülő gyermek egyszerre felrezzent, felnyitotta azokat a nagy, holdvilágos szemeit, és rám bámult velük. S ugyanakkor azok az összefogott vékony ajkai is szétnyíltak, mintha mosolyogna.

Ezalatt a hölgy se a kalapját nem vette le a fejéről, se a fátyolát nem tűrte fel.

Elővett a nagylelkűség.

Felkerekedtem, s azt mondtam a hölgynek, hogy kimegyek a folyosóra, ahol szivarozni lehet. Foglalják el ketten az egész kupét. Én addig, amíg egy főállomást érünk, ahol új kocsit csatolhatnak a vonathoz az együttutazó társaság számára, majd elgyönyörködöm a szép helvéciai jégmezőkben.

Ajánlatom nagy köszönettel lett fogadva. Jelbeszéd által megértettem miszter Jemmyvel is, hogy mostmár az én helyemen is végignyújtózhatik. – A kisfiú lopva végigsimogatta a kis kezével a kabátom prémes kézhajtókáját. – A némáknál ez bizonyosan a háladatosságot fejezi ki.

A hölgy megkínálta őt egy kis üvegkulacsból valami innivalóval, a fiúcska a fejét rázta: nem kellett neki.

És aztán a számára hagyott kettős helyen sem feküdt végig, hanem odahúzódott az én elhagyott helyemre. Valahányszor a folyosón végigsétálva odapillantottam, mindig észrevehettem az ő halavány arcát, amint nagy szemeivel utánam bámult, a függöny szélét fölemelve. – A jó világhoz szokott hölgy természetesen minden gardinát lehúzott a kupé ablakára. Valószínűleg letette a kalapját a fejéről.

Én aztán ott ácsorogtam a folyosó ablakánál, s gyönyörködtem a hold feljövetelében és lementében. A telihold minden órában legalább kétszer felment, s megint kétszer lement: aszerint, ahogy a vasút kanyarodott. Néha tíz perc alatt megtette a feljövetele és leáldozása közötti utat. Felváltotta e csodás tüneményt a megtérő sötét éjszaka az alagutakban. A vonat zöreje itt pokoli zenévé emelkedik. Mintha a titánok törnék a börtönfalat a Pelion alatt. Régen keresztül is törték azt már!

Vajon ha a régi görög istenek fölébrednének, s kidugnák a fejeiket ledűlt templomaik pilaszterei alól, mit szólnának a mai világhoz? Ha Pallasz Minervának beszélnénk Amerikáról, amiről neki sejtelme sem volt. Ha Héliosz Apolló meghallaná Wagner zenéjét? Ha Zeusz Jupiter belenézne a londoni távcsövébe, s meglátná, mi lett abból a tejútból, mely Amalthea kicsordult tejéből származott? Ha megtudná, hogy mi az ő villámait hámba fogtuk, s szekeret húzatunk velük, s járunk keresztül-kasul az ő hegyeinek sziklagyomrán, tűzszemű mennydörgő leviathánjainkkal? – És aztán mibe kerülne neki még most is felséges orrának egy prüsszentésével ránk dönteni ezeket a sziklákat, s olyan fergeteget támasztani, ami végigsöpri a földet és tengert, és összezúz mindent, amit ember teremtett. Vajon nem ébred-e fel néha-néha?

Ilyen gondolatok támadnak az ember agyában, mikor a vasúton a kényelmes fekhelyét átengedi másnak, s maga kiszorul a folyosóra, s aztán lesi, hogy hányszor jön fel még ezen az éjszakán a holdvilág.

A vasút tekergőzik, mint egy gordiuszi bog, elvész meg újra előjön a hegyből, csaknem ugyanazon a helyen, ahol bemélyedt, csakhogy messze fölötte, aztán fut szédítő meredélyeken végig, völgyeket áthidaló filigránmunka vasrácsokon keresztül, melyek alatt tomboló hegyi folyam zuhog alá egyik toronymagas lépcsőről a másikra. Az is tunnelből tör elő; hogy hogyan fúrta azt keresztül? Az még nincsen leírva. Vajon Vulcan volt-e az építőmestere, vagy Neptun? Talán még Enkeladosz vállalkozó idejében lehetett: amikor a titánok megkracholtak.