Egy reggel azzal a szóval toppan be hozzám az én Szigfridem, hogy: – Kedves barátom, a tegnapi pártkonferencián elhatároztuk, hogy a küszöbön álló képviselőválasztásoknál tégedet léptetünk fel, mint a párt jelöltjét.

Megijedtem.

– Te csak tréfálsz.

– Semmi tréfa. Ez a szomorú valóság, neked ebbe bele kell harapnod.

Én nevetéssel akartam maszkolni a rémületemet.

– Hiszen nem értek én a törvényhozáshoz.

– Én sem értek, mégis ott vagyok a felsőházban.

– De én sohasem tanultam a magyar köz- és magánjogot.

– Én meg annyit sem tudok a magyar közjogból, hogy amidőn az esztergomi prímás a „pisetarius regni”, a tárnokmester pedig az „ország kincstárnoka”, tehát melyikhez a kettő közül kell nekem folyamodnom dohánytermelési engedélyért?

– Hisz én doctor medicinae vagyok.

– Arra van ott az országgyűlésen a legnagyobb szükség. Semmi sem kiált oly hangosan a radikális reform után, mint a közegészségi ügy. De hát nem arról van itt szó. Magyarország nincs még abban a stádiumban, hogy az országgyűlésére a szakférfiakat válogassa. Itt most még általános nagy princípiumokról van szó: az elvhűség a program. Ebben a mi kerületünkben erős kampányra készül a demagógia, a haeresis, a pánszláv velleitások. Ezeknek a paralelizálására kell minden erőfeszítést elkövetni a birtokos osztálynak, mely egyúttal az ősi patriotizmust és vallásosságot s a józan konzerváló politikát örökölte. Ezeket a kiváló tulajdonokat ismerte fel tebenned a mi pártunk. Neked el kell fogadnod a megtisztelést, amellyel egy egész kerület többségének bizalma feléd fordul. Hát nem szereted-e a hazádat, mi? Engeded-e, hogy a kifelé gravitáló elemek darabokra törjék az országot? A husziták ivadékai uralkodjanak itten? Közönyös az rád nézve? Hát a vallás? Nem vagy-e buzgó katolikus? A nazarénizmusnak engeded-e a győzelmet? Tenálad van bátor szív, éles elme, erős konviccio. Ez a képviselő kritériuma.

– Mind szép, mind igaz, de beszéljünk prózában.

– A próza is követeli a maga részét. Ha az ellenpárt győz: az agrárius mozgalmak fejünkre nőnek. A parasztszocialisták földfelosztást hirdetnek, a regálét követelik az uraktól maguknak, s a congrua eltörlését pengetik. Barátom! Ez a próza!

– Mást értettem én a próza alatt. Kimondom őszintén. Nekem nincs a választási kampányra való pénzem. Az örökölt mennyiségek tudod, hogy zár alá vannak vetve.

– Infámia az alispántól! Ich wittere Tendenz!

– De ha annyi is volna a pénzem, hogy szárnyra kelne, mint a zsizsikes búza, még akkor se vesztegetném azt el erre a mulatságra. Láttam az apámat tönkrejutni a politika ingoványaiba elsüppedés miatt. De az ő példájánál is jobban visszariaszt az a gondolat, hogy én elinduljak lelkeket vásárolni: megvesztegessem az emberek erkölcseit, két-három hétig részeg barmokat csináljak tisztességes munkás polgárokból. Ez nem az én kedélyemnek való.

– Kibeszélted magadat? Tehát legelőször is, ami a „nervus rerum gerendarum”-ot illeti, arra neked semmi gondod. Pénzt tőled senki egy petákot sem kér. Nekünk van pártkasszánk, ami a választási költségeket fedezi. Téged nem vonunk a kondolenciába. Azután, semmi dolgod a választást megelőző akcióval. Én magam vezetem az egész hadjáratot. Te egy ital bort sem adsz senkinek. Kivéve, ha a jó pajtásokat saját úri házadnál megvendégeled. Mert ha valaki őzderekat meg pezsgőt ad a választóinak, az „díszlakoma”, azt a hírlapba is kiírják; de ha csapra üttet egy hordó „karcost”, s egy tányér birgetokányt ád a választóknak: az etetés-itatás-vesztegetés! Ezt csak bízd te miránk. Én már minden kocsmát, vendéglőt lefoglaltam a választás napjáig a kerületben. A tisztelt választópolgárok lakomázhatnak. De a „saját pénzükért”. Két krajcár az ebéd, három krajcár a vacsora. Hogy a korcsmáros mint adhatja ezen az áron, az az én gondom. Neked még csak egy körutat sem kell tenned a kerületben. Majd elvégzi helyetted más. Neked legfeljebb az lesz a kötelességed, hogy akinek a nevedben lyukat ütöttek a fején, azt beflastromozod. A választás napjáig elő sem jössz az odúdból. Csak akkor jelensz meg, amikor muzsikaszóval, bandériummal és zászlóerdővel érted jönnek, hogy vedd át a mandátumot az elnök kezéből. Ott sem lesz semmi mondanivalód. Este a díszlakomán megjelensz: elmondod az első tósztot a királyra, s azzal punktum. Nem lesz egyébre gondod, mint hogy a halszálka a torkodon ne akadjon. Azután fáklyászenét kapsz.

Dacára ennek a nagyon kecsegtető prospektusnak, mégsem éreztem hajlandóságot kötélnek állni.

– Nem nekem való dicsőség ez! Új gazda vagyok. A jószágom után kell látnom. Nem érek én rá Budapesten lebzselni.

– Nem kell ott tanyáznod. Csak mikor a pártelnök betelegráfoz, hogy „nagy szavazás van!” Akkor felrepülsz, megkeresed, hogy hová van a neved a padra szegezve: oda leülsz, megvárod, míg a nevedet felolvassák: elkiáltod, hogy „igen”. S aztán jössz haza Tótországba, s csinálod a brindzát.

– No de már szavazógépnek meg éppen nem akarok beállni.

– No, hát nem úgy lesz. Odamégy, részt veszesz a debatteokban. A maidensprechedre tele lesz a kaszinói karzat. Furorét fogsz csinálni. Malleusa leszesz az ellenpártnak. Dühöngeni fognak ellened. S te akkor fogsz legjobban elemedben lenni. Nagy hazafi lesz a neved. Itthon pedig a jószágodat rábízod egy hozzáértő tiszttartóra. Barátom! Teneked kötelességeid vannak a haza iránt. Te Isten kegyelméből cseppentél bele egy gyönyörű szép úri birtokba. Ez az ország követelhet tőled egy kis áldozatot.

Ennek nem is mondhattam ellent.

– És végül is kedves barátom: minket már nem kompromittálhatsz. Itt van a konferencia határozata: aláírva százhúsz tekintélyes tagtól.

S azzal előhúzott a zsebéből egy hosszú paksamétát, amire valami határozat volt írva kegyetlen szarkalábakkal, s annak mindenféle kalligráfiaval ákombákolt nevek aláfirkantva. Legfelül megláttam közöttük azokat a nagyon tisztelt barátaimat is, akiknek az intenciójától eleve óvott az én Szigfridem.

– Hiszen te magad mondtad, hogy ezekkel a gentlemanekkel le ne üljek valahogy kártyázni.

– Kártyázni nem, de korteskedni.

– Én úgy tudom, hogy az még veszedelmesebb hazárdjáték.

– Nézd, a prépost is alá van írva.

Még az sem hatott rám.

Ekkor aztán elővette az öreg ágyút.

Egy cseppnyi kis levélke volt; heliotróp parfümillatú.

– A nagynéném küldi neked.

– Énnekem?

Ez már sok.

Felbontottam a levélkét. Egy darabka bristolpapír volt benne, Vernőczy Diodora grófnő nevével. Annak a hátára írva e sor:

„Nagyon kérem Önt, fogadja el a jelöltséget.

Diodora.”

Hah, de melegem lett egyszerre!

Méghozzá magyarul is volt írva!

Ó, férfihiúság!

Amit minden argumentáció, kapacitáció, minden hivatkozás hazaszeretetre, vallásra, nemzetiségre meg nem tudott tenni: azt megtette egy szép asszony szava.

Pedig még nem is tudom, hogy szép-e hát?

Elég, hogy ő kívánja!

Meg voltam hódítva.

Csak azután, amint szavamat adnám, kezdék el gondolkozni rajta, hogy tulajdonképpen „ezért” kellett hát énnekem olyan „okos” embernek lennem eleitől fogva!

Itt a lóláb!