Dumányfalváról az országút kétórai kerülővel visz Vernőcre. Mi azonban ezt az utat megtakarítottuk, egyenesen keresztülvágva Szigfrid vadaskertjén, mely lehetett valami tízezer hold. Egészen be volt kerítve sodronnyal. A kerítése maga belekerült másfél százezer forintba; de megérte az árát, mert annak előtte Szigfrid évenkint kénytelen volt húsz-huszonötezer forint kárpótlást fizetni a szomszéd közbirtokosságnak, a vadaskertből kijáró vadak által ejtett pusztításokért a vetésekben. A vadaskert kapujánál várt egy vadászlegény ránk, két puskával, aki a kaput ismét bezárta, felkapott a kocsis mellé hátul a bakra. A két puskát a két cseléd tartotta lövésre készen.
Gyönyörű erdő volt, amelyen keresztülrobogtunk: csupa százados veresfenyő, melynek ámbraillatát növeli az éjjeli harmat. A kocsilámpák fénye odacsalta közelünkbe az őzeket, nagy gránátszemeikkel bámulva néztek ránk. Egy-egy szarvasbika is megbőgött bennünket, koronás fejét a bozóton áttörve; a felébredt fácánok a fejünk felett húztak végig a lombok sötétjében, a tisztásba menekülve; az erdők mélyéből titokzatos hangok törtek elő, amikről már tudja a vadász, hogy kit jelentenek be. A süketfajd kurrog kerepelve; az őzbak rigyezt rekedten; a vadkan röfög repedt kürthangon; mély mormogás jelenti a mackót; éles kiáltások áruljak el, hogy pávák tanyáznak a gesztben. Mennyire más uraság ez, mint az én kis húszholdas parkom. Nekem is vannak veres mókusaim meg szürke mókusaim, amik ott ugrálnak, zsonglőröznek a fákon, hajigálóznak makkal és mogyoróval a szemem láttára; aztán meg sárgarigóim és feketerigóim, fülemüléim és cinegéim. Nekem ez a vadállományom.
Hiába akarjuk a főúri meg a köznemesi osztályt egy kalap alá hozni, elválaszt bennünket a vadaskert. A dzsentri ott csak vendég lehet. Szívesen látott: de mindig vendég. Revánst ő nem adhat.
Én csak abban az érzésben erősödtem meg mindjobban, hogy bizony véghetetlen távol vagyunk mi egymástól!
Éjfél után volt, mikor megérkeztünk a vadászlak elé.
Szép nagy svájci stílben épült ház volt az: a keleti oldalán verandával, melyről a szemközt levő kastélyra lehetett látni; közben terült egy széles tó, melyet fűzfák szegélyeztek egyfelől. Egy pár óriás fehér levelű nyár állt a kastély felőli oldalán a tónak, élesen ellenkezve a kettőjük közül kimagasló veres levelű bükkel. A tavon fehér és fekete hattyúk úszkáltak. A vadászlak déli oldala pedig kúszó rózsával volt befuttatva: annak az ablakai altdeutsch modorú színes üvegekből voltak, kívül fatáblákkal elzárhatók, amiken szív alakú lyukak vannak vágva.
Én az első körültekintésnél észrevettem, hogy itt a vadászlak déli oldala mellett van egy meglehetősen elhanyagolt rózsatelep, felverve vadhajtásoktul. Itt találok én holnap reggel feladatomnak megfelelő működési terepet.
A vadászlak harminc vendég kényelmes befogadására volt berendezve, a legnagyobb úri komforttal; minden fekhely szarvasbőr terítővel ellátva; a bútorzat is mind az épület stíljével összeegyező. A folyosó végig díszítve vadász diadaljelekkel.
Én nyitva hagytam az ablakomat éjszakára, hogy jókor fölébredjek, mely törekvésem sikerült is. Még harmatos volt minden levél, mikor én már odalenn voltam a rózsák között, s hozzákezdtem legelébb is a kertészkésemmel a beojtandó alany elkészítéséhez, aminél szükséges a melléksarjak levagdalása s az alkalmatlan tövisek letisztítása. Egy vizespohárba letettem magam mellé a marokkói szultán rózsákat, amiket be akartam szemezni.
Mikor ezzel készen voltam, kivettem egy rózsaszálat a többi közül: azt a bal kezemben tartottam, a jobb kezemben volt az ojtókés, a fogam között tartottam az ojtóháncsot.
E percben léptek ropogása hangzott az utakat terítő apró kavicson, s a vadászlak verandás oldala mögül két leányalak bukkant elém.
Közeledtüket eddig a kinyúló veranda miatt nem vehettem észre.
Fiatal teremtés volt mind a kettő.
Az egyik szőke, csigákba omló hajú szépség, eleven, fehér-piros arcszínnel, melyben mint egy fekete csillag, ragyogott egy lencseszemölcs; a két szemöldöke sűrű és kérdőjelként kígyózó; alatta két kökényszínű villogó szem; félig nyitott korallpiros szájának a szegletei nevetősen húzódnak fölfelé. A két keze folyvást jár, magyaráz beszéd közben ezerféle változatot követve el hajlékony ujjaival.
A másik halavány, alig rózsázó arcszín, tiszta, derült homlokkal, melyről a haj, a divattal ellenkezőleg, egészen fel volt fésülve; egyenesen rajzolt fekete szemöldökei úgy illettek a hosszú pilláktól árnyalt nagy, zöld tüzű szemekhez, s valami kimondhatatlan pici szája volt, aminek a hallgatása legszebb: hogy szinte fáj, mikor kettétörik és megszólal.
Mind a ketten faluhoz való reggeli toalettben voltak. A szőke lány ruhája akkoriban divatos japáni kelméből volt, melyre nagy virágok és madarak voltak festve. A halavány hölgy níluskék egyszerű öltönyt viselt. Az akkori évek divatja legközelebb állt a göröghöz.
Amint engem megpillantottak, egyenesen odasiettek felém, úgy ahogy egy régi ismerőshöz szokás sietni – vagy egy házi cselédhez.
Én kitaláltam az első tekintetre, hogy ők kicsodák. A tegnapi fényképező amazonok ketteje. Nem is volt nehéz tudomány erre rájönni.
Ők azonban a tegnapi malentendura ma még rádupláztak.
– Hallja maga! – kiáltott rám már húszlépésnyiről a szőke.
Erre aztán én sem emeltem meg a kalapom előttük. Ha ők nem ismernek engem: én sem tartozom kitalálni, hogy ők kicsodák.
– Hallja! Vágjon le nekem abból a Gloire de Dijonbul egyet, amelyik még nincs kinyílva. Nem! Ne abból! Inkább abból a Souvenir de Malmaisonból.
Egy percig tétováztam, hogy mit csináljak. Ez engem kertészlegénynek néz. Pedig egész korrekt vagyok öltözve falusi látogatáshoz, tetőtől talpig. Turistacipő, knickerbocker jack, pepita gilet, madapolam inggallér, Bismarck-en colère színű nyakkendő, panamaháncs kalap: szívecském, mit kívánhatsz egyebet? Mégis kertésznek néz.
Megmondjam, hogy ki vagyok? Ez megint ügyetlenség lesz. Mert hátha szobalány az, aki félreismer: annak mutassam be magamat?
Levágtam neki a kívánt rózsát, s a késemmel leszedtem róla a töviseket.
Arra elkezdett mérgesen topogni és hadonászni.
– Ah jaj! Minek vágta le róla a tüskéket? Nekem tüskéstől kell a rózsa!
Aztán odanyújtá a társnéjának a megvetett rózsabimbót.
– Tiens! Ca m’embęte!
Ahhoz franciául beszélt, énhozzám németül.
A másik leány elvette a rózsát; annak jó volt tövis nélkül is.
Én aztán hozzáfogtam, hogy másikat vágjak a capriciosa számára.
– Hát az micsoda rózsa ott a maga szájában?
A beojtandó rózsaszálat, a két kezem el levén mással foglalva, kertész szokás szerint a fogam között tartottam.
– Ez? A marokkói szultán.
– Adja azt ide.
– De erről én szemezni akarok.
– Szemezzen ön másról! Nekem ez a rózsa kell!
Ez olyan parancsoló hangon volt mondva, hogy oda kellett neki adnom a marokkói szultánt.
Egy percre a kebelfodrai közé tűzte, aztán megint kivette onnan, s az ajkáig vitte, mintha mondana neki valamit.
Aztán megint hozzám fordult.
– Hazajött a gróf az éjjel?
– Haza.
– Vendég is jött vele?
– Az is jött.
– Még alusznak?
– Úgy gondolom.
– Melyik az ő ablaka?
– A grófé?
– Ah, dehogy! Azt tudom. A másiké?
– Ez, amelyik nyitva van.
Erre fürkész tekintetet vetett ide is, amoda is.
– Aha! Ott van a kettős lajtorja. Hozza ide.
Még azt is elhozzam? Megteszem.
– Állítsa oda az ablak alá.
Láttam, hogy az a szándéka, hogy felhágjon a lábtón az ablak párkányáig.
– Ne tartsam a létrát?
– Fölösleges! Menjen vissza rózsát ojtani.
Én visszamentem rózsát ojtani, ahol a másik hölgy azalatt ott maradt a rabatt előtt.
A szőke felhágott a lábtón odáig, ahol az ablakpárkányt elérhette a kezével, s odatette a fekete rózsát: aztán sietve visszajött. Az arca folyvást felém volt fordítva, haragosan villogó szemekkel: hogy merek ránézni, mikor ő a létrán felmászik. Pedig hát azt megteszi az ember.
Mielőtt az ojtáshoz fogtam volna, észrevettem, hogy csaknem mindenik kinyílt rózsa kelyhében van egy zöld „cetonia”, némelyikben kettő-három is. Ez a pompás aranyzöld zománcú bogár a leggonoszabb ellensége a rózsakertnek. A legszebb rózsákat pusztítja el; ettől vette a népies elnevezését is: rózsabogár. Én valóságos nemzetiségi gyűlölettel viseltettem e gonosz ellenség iránt. Hatlábú ördög, aki a paradicsomot megfertőzteti! Ahol egyet megkaphatok, menten eltaposom.
Az ott maradt hölgy rámkiáltott:
– Mit csinál ön azzal a bogárral?
– Eltaposom.
– Miért bántja szegényt?
– Mert a rózsát pusztítja.
– Hát a rózsáért nem kár. Hagyja élni!
S aztán, hogy egy általam földre dobott rózsabogár hamarabb elrepült, mint rátaposhattam volna, kárörvendőn kacagott fel, s a kezében tartott szalmakalapjával hessegette a repülő bogarat.
Ez is különös! Egy lányka, aki nem a rózsát sajnálja, hanem annak a pusztítóját! „A rózsáért nem kár.”
A szőke lányka leszállt a létráról, s odasietett: láttam az arcáról, a lépéseiről, a kezeiről, hogy haragszik.
Nevetni való volt! Felmászik az „én” ablakomba, megajándékoz „engem” a tőlem elvett rózsával, s aztán haragszik rám, hogy megláttam a szép karcsú bokáit azokban a rózsaszínű harisnyákban.
A barna lány panaszhangon mondá a szőkének, rám mutatva.
– Nézd, eltapossa a mi cetoniáinkat.
Erre a szőke egy Semiramisnak is becsületére váló királynői pózba helyezve magát, adá ki a parancsot.
– Én megtiltom önnek, hogy a cetoniákat eltapossa!
Igaza van, ezek nem az én bogaraim.
– Megadom magam! Így jár az, aki tilalmasban vadászik.
Rám nézett. Nézd, nézd! Ez még mókázik is!
– Lásson ön a szemzés után!
Ebben megint igaza van. „Ezért” vagyok itten: hogy szemezzek. Kapok egy napra két forintot.
Hozzáláttam a dologhoz. Ők azonban azalatt valamennyi rózsabogarat mind a kalapjukba szedtek a rózsakelyhekből. Ezek bizonyosan attul tartanak, hogy eltávozásukkal kegyetlen bosszút fogok állani a védenceiken s magukkal viszik őket.
Amellett fél szemmel mindig engemet néztek, s suttogtak egymás közt. Kezdtek valami gyanút fogni.
A szemzésnél mind a két kezemnek dolga volt. A balkezemen volt egy ősi karneol pecsétnyomó gyűrű meg egy solitaire: egyik páciensemnek az ajándéka. Ez szemet szúrt. A kertészlegények ilyesmit nem viselnek. Azt is észrevehették a körmeimről, hogy az ujjaimat nem használom ültető fának. Egyszer csak a szőke odalépett hozzám, s ezzel a kérdéssel támadott meg.
– Nemes ön? (Németül furcsábban hangzik ez: „Sind Sie von Adel?”)
Én éppen sietős munkában voltam: a beojtott gallyat csavartam körül a hánccsal, nem értem rá röviden felelni. Elmondtam egy adomát.
„Volt egyszer egy német újságíró, akinek angolbul kellett lefordítani egy cikket a tengeri teknőcrül ennek a neve angolul ,turtle’. Az író sokallta a fáradságot a szótárba nézni: gondolta ,turteltaube’ lesz az; s írt a tengeri gerlicéről, mely kijön a tengerből, a tojásait a parti homokba lerakni: a gerlice! Következett, hogy a homokba tett tojásokat a ,hátulsó lábaival’ bekaparja a homokba a tengeri gerlice. A hátulsó lábakról kezdett gyanút fogni, hogy hátha mégsem gerlice. Úgy látszik, hogy vannak állatok, amiket meg az első lábaikról ismernek meg, hogy nem gerlicék.”
– Hein? – monda a szőke, kedvesen bamba arckifejezéssel, amilyet csak egy iskolás leány tud csinálni, aki nem tudja a katekizmusát.
Aztán összenézett a két leány, félig nyitott szájjal s egészen felnyitott szemekkel. Egyik sem tudta a leckéjét.
Akkor aztán a szőke nekem fordult fenyegető ujjal.
– Hallja! Aztán senkinek se mondja el, hogy kik jártak itten.
– Lovagias szavamat adom, hogy nem mondom el senkinek.
De már akkor nem állhattam meg, hogy el ne kacagjam magamat.
Ettül a nevetéstől aztán elszaladt mind a kettő, mint két csínyt tett gyermek, aki fél, hogy tetten kapják.
Mire a kertészmunkával készen lettem, s ismét felmentem a vendégszobámba, Szigfrid is elékerült.
Diodora grófnő komornyikja már itt járt, meghíni bennünket a reggelihez: a grottánál.
– Nagynéném korán szokott kelni, mikor falun van, a gyermekekkel együtt. Csodálom, hogy még nem szaladgáltak itt.
Nem mondtam meg neki, hogy szaladgáltak.
Megtaláltam az ablakpárkányon az odalopott rózsát, ami kétszer is az enyim volt, s odatűztem a gomblyukamba.
– Hát csakugyan nem borotváltatod le a szakálladat? – kérdé Szigfrid. – Az én komornyikom jól borotvál.
– Köszönöm. Így maradok.
– Az is jó.
Azzal karon fogott, s vitt a reggelizőhely felé.
A tóparthoz közel volt egy szép dolomit sziklatömeg, előretolt nyújtványa a messze felmagasló bércnek: a homlokán girbegurba nyírfák, sűrű moha közül kivirító lángszínű parlagrózsák, a lábánál pedig egy nagy körönd ültetett fenyőfákbul, melyek lecsüngő lombjaikkal boltozatot borítottak föléje. A szikla oldalában volt egy grotta, az oldalai befuttatva rézszíntobozos alkekengivel s nagyvirágú iszalaggal; az aljából pedig bugyogva tört ki egy kristálytiszta hegyi patak, mely tovafutva a nefelejcses pázsit között, zuhogva omlott a tóba.
A reggeli itt volt felterítve a köröndben.
Falusiasan úrias, nyírfából tákolt székek voltak, hasonló asztalokkal, s azokon ragyogó ezüstedények, porcelánok és velencei poharak.
Diodora grófnő már ott várt reánk; a két leánynak csak a hangát hallottuk a grottában: ők ott a jegeskávét készítették állításuk szerint.
A grófnő meglepő szépség volt. Magas, szoboridomzatú alak, fiatal ruganyossággal. Kreol arcszíne teljes összhangzásban volt nagy mandulametszésű szemeivel, minervai homlokával, görög orrával és csigavonású piros ajkaival; fejét nem koronázta más, mint a feltűzött sűrű fekete hajfonadék, aminek a vége el volt a tekercs alól szabadulva: abból lehetett látni, hogy nem chignon. (Akkoriban általános divat.)
Szigfrid odavezetett a grófnő elé, s ezekkel a szavakkal mutatott be.
– No hát itt van valahára ez a mi megláthatatlan barátunk. Ne ütődjél meg rajta, hogy most ilyen páviánképe van. Fogadása tartja, hogy jövőre szakállt, bajuszt ereszt. A hazáért és a vallásért hozza az áldozatot. Hogy a jövő választásnál ne mondhassák róla, hogy bécsi német.
A grófnő mind a két kezét nyújtá elém, megszorítva erősen a kezemet, amivel azt nyerte, hogy mind a kettőt megcsókoltam. És igen szívélyesen mosolygott rám. Különös! Egy mosolygó Pallasz!
– Mi oly régen ismerjük egymást, és még nem találkoztunk soha. (Szép acélcsengésű alt hangja volt.)
– Én már voltam olyan szerencsés.
– Mikor, és hol?
– Ha nem csalódom: a grófnő volt az és két kedves unokahúga, akik kegyeskedtek engem tegnap a kertem közepén lefotografiázni.
– Ah! Ön volt az? A taplósapkás? A kapával a kezében! Hahaha.
Nagyot kacagott rá.
Erre a két leány egyszerre kidugta a fejét a grottából.
– Mi történt? Diodora kacag!
– Gyere csak, Cenni! – mondta a grófnő. – Itt van a tegnapi kapás, akit lefényképeztél: kéri a borravalóját.
De már ekkor tudta a szőke, hogy ki vagyok. Meglátta a rózsáját (rózsámat) a gomblyukamban. Arra aztán durcás kedvvel, mint egy kis fúria, rohant rám, megkapta a két kezével a kabátom gallérját s megcibálta.
– Maga infámis cselszövő! Hát ma reggel megint hogy feltréfált bennünket! Hagyta magát kertészlegényül küldöztetni! Hát mért nem mondta, hogy kicsoda?
Szigfrid segélyemre jött.
– Hát ti mondtátok neki, hogy kik vagytok? Pesztonkáknak nézett benneteket.
Ekkor aztán a kis szőke könyörgésre vette a dolgot. Olyan kedvesen tudta a tenyérkéit összeütögetni.
– De ugyebár nem fogja ön ezt a rossz tréfát elmondani senkinek? Nem adja tovább, hogy miket beszéltünk önnek a rózsakertben? Ha megígéri, adok önnek egy igen szép csókot.
A grófnő elszörnyedve szólt közbe.
– De Cenni! Micsoda kifejezések ezek!
Erre nagy szemeket csinált a szőke, mint aki nem érti, hogy miért feddik meg?
– Hisz ő a mi jó barátunk…
– De te már nem vagy tizenkét éves kisleány.
Szigfridnek tetszett ez a kis zűrzavar.
– No drága barátom! Híres debatter! Erre adj választ ex tripode!
Ki kellett vágnom magamat.
– Grófnő. Én uzsorás adósságokat nem szoktam felvenni.
– Bravó! Dreimal hoch! – applaudált Szigfrid. – Uzsorás adósságnak nevezi a csókot.
A grófnő akadémiai discussiónak deklarálta a vitát, s berekeszté azzal, hogy a reggelizőasztalhoz ültetett bennünket. Én Diodora és Flamma grófnők mellé jutottam.
– De ugye, én rögtön megismertem, hogy a turtle nem tengeri gerlice? – mondta Flamma grófnő.
– Mit beszéltek tengeri gerlicékről? Hisz tinektek már egész titkaitok vannak egymással – kérdé Diodora grófnő.
Nekem már a nyelvem hegyén volt, hogy elmondjam az egész ma reggeli furcsa találkozót, hanem az átellenemben ülő szőke lány hirtelen a szájam felé tartá a tenyerét (azt a rózsaszínű tenyeret), s röptiben elkapott.
– Hohó! Hát a lovagias adott szó!
– Igaz. Holt szájú vagyok.
– Ah! Lovagias adott szó – és kertészlegény? – szólt fejcsóválva Diodora grófnő. – Hogy lesz ebből rím? Egyébiránt már tudok belőle valamit. Ti magatok mondtátok el nagy panasszal.
– Igen. A rózsabogarakról! – vágott eléje Cenni. – Arra majd rájön a sor. De nem szabad szólni erről a háromról: „lajtorja”, „marokkói szultán”, „tengeri gerlice”.
Diodora grófnő bámulva csapta össze a kezeit.
– Ez aztán az oedipusi talány! Nem ismerik ezt az urat, s már komplottot csináltak vele!