Mikor meghallják ezt a szót: „pusz-pusz!” futnak le a háztetőrül, az ereszrül, s ugrálnak be egymás után a felnyitott ablak redőnyein. Egész etnográfiai gyűjteménye a macskáknak, amikért a „macskák Rafaelje” lelkesülhetne; a párduc alakú dundi franciák, hosszú hegyes fülű kaukázusiak, kondor selyemszőrű s lecsüngő fülű kínaiak. Perc múlva ismét becsukódik az ablak; együtt van teljes számmal a társaság: négy macska, két mopsz, egy magányos veréb; meg egy leány.

A leány, alakjáról ítélve, lehet tizenöt éves, de tekintetében, mozdulataiban még az elkésett gyermekkor árulja el magát. Arca, melyet sohasem ér az Isten napjának egy sugara, csaknem átlátszó fehér; hanem az ifjú életerő annál pirosabb hajnalként tör keresztül rajta. Domború márványhomlokával, vékonyan rajzolt szivárvány szemöldeivel egy szentképnek lehetne mintája, ha az önkénytelen mosolyra metszett ajk szegletei el nem árulnák földi eredetét; a villogó sötét szemek, a könnyen táguló rózsaszín orrcimpák s az a sajátszerű, gömbölyű tokának induló áll, valami nevezetes családi jelleget kölcsönöznek az arcának, ami első tekintetre elárulja a rokonságát olyan arcokkal, amiket sokan ismernek.

Öltönye hímzetekkel és csipkefodrokkal gazdag: ahogy fiatal leány nem szokott öltözve lenni; hanem azért elhanyagolt és szeszélyes, mint akinek nincs aki megmondja, hogy mi illik, mi a divat. Hajviselete is erről tanúskodik. Semmi journalban nem található fonadékok, előre-hátra csavarva, s összevissza tűzködve bogláros hajtűkkel, miknek gombjai smaragdok és rubinok; de a haj maga zilált és összekócolt. A drága brüsszeli csipke le van szakadva válláról, s az elefántcsont fehér bőrt engedi kitündökleni, a kötényke majca, mely derekát átszorítja, arany filigránmunka, apró papucskái arany és ezüst gyöngyökkel vannak hímezve; hanem mikor egyik lecsúszik a lábáról, a rózsaszín lábujjacskák kikandikálnak az elvásott harisnya fejéből. Az egyik fülében függő is van, nagy igazgyöngy cseppel, a másikból hiányzik a párja, ezt valószínűleg elvesztette, s restelli keresni, vagy valakinek megmondani, hogy elveszett.

Szobája fényűző pompával van berendezve: a falakon atlasz szőnyegek; a bútorokon gobelin hímzésű szövet; aranyozott teknőchéjjal kirakott szekrénykékben gyermekjátékok, felöltöztetett bábuk üveg alá eltéve. A drága bábuk között vannak olyanok, amik táncolnak, gitároznak és a fejeiket negédesen hajtogatják. Egy velencei mozaikasztalkán kártya hever és három rakás pénz, az egyik arany, a másik ezüst, a harmadik réz. Az egyik játszó aranyat veszt, a másik ezüstöt, a harmadik rezet. Egy háromlábú alacsony jáspistáblán valami orgonaforma látszik, hosszú sor érc- és fasípokkal. Az ablakhoz közel áll egy festőasztal; azon papírdarabok és sorba rakott üvegek porfestékekkel. Van egy edénytartó almáriom is, amiben apró edénykék állnak; azután meg egy kocsiszín egy ruganyos hintócskával; remek faragványú állványokon kínai vedrek állnak, viaszból készült virágcsokrokkal, s a szögletekben mindenféle ágyacskák és almocskák vannak megvetve, apró hálótársak számára. Kiegészíti a sajátszerű bebútorzást egy arasznyi magas gömbölyű asztalka, melyet kereken fog körül egy szintoly alacsony bőrkerevet. Könyvtár is van, annak tartalmát képezik a Bertuch Orbis Pictus kötetei, a Portefeuille des enfants, Robinson Crusoe regéje, s a párizsi legrégibb divatlap, az Album des Salons füzetei, miknek divatképei a székeken, asztalokon szétszórva is hevernek.

A társaság tehát együtt van mind: senki sem hiányzik.

A most érkezett vendégeket sorba veszi az úrnő, megkérdezi, hogy szolgál egészségük, mint mulatták magukat kirándulásaikban. Mind a négynek neve van: „Hic, Mitz, Panni és Miura”. Mindannyian bemutattatnak a két otthon ülő társalkodónak, akiknek neve: „Phryxus és Helle”, két mopsz. A kis úrnő nem elégedve meg azzal, hogy védencei saját ösztönükből is szoktak mosdani: előhozza a porcelán mosdótálacskát, s orcáikat és talpacskáikat finom szivaccsal megtörülgeti, s csak úgy engedi azután a reggeliző asztalhoz ülni: a négy cica szemközt a két mopsszal. Mindegyiknek tiszta asztalkendő kötve a nyakába, hogy a tászlijaikat el ne keverjék a tejjel, ami mindegyiknek külön findzsába szolgáltatik, beleaprított kalácsdarabkákkal. Egymásra morogni mindvalamennyinek meg van tiltva, s az ez ellen vétők rögtön megdorgáltatnak, míg azt mindannyinak el kell tűrni, hogy a magányos veréb odarepül közéjük az asztalra, s orcátlan merészséggel egyik findzsáról a másikra szállva, a kalácsdarabkákat elorozza, s aztán még rászáll Phryxus fejére, s a lopott morzsával a szájában énekli az „O du lieber Augustin!” klasszikus nótáját.

Mikor vége van a reggelizésnek, s azt a vendégek a háziasszonynak szépen megköszönték, s egymásnak kedves egészségére kívánták, akkor következik a kocsikázás.

A hintó előgördül: Phryxus és Helle már ismerik a kötelességüket, odaállnak a rúd mellé, föl hagyják magukat kantároztatni; a négy cica elfoglalja rangfokozat szerint az első és hátsó üléseket a phaëtonban; Dávid, a magányos veréb, a parancsszóra megjelen, s mint igazi divatos postillon, Phryxus hátára repülve, a nyeregből hajt, s trombitálja hozzá a postaindulót, míg az úrnő a csavar-orgonához siet, s különb-különbféle nótákat kintornáz le a magától zenéző műszeren, s a zenére a befogott kutyák csendes kocogással körülkocsikáztatják a kocsiban ülő macskákat. Azután pihenni bocsátják valamennyit. Mopsz, cica, kintorna aludni megy.

Ahelyett fölébred a muzsikáló óra, s elzenézi a maga pásztordalát, s a rajta álló rézküklopszok elütik az órát; a kakuk huhukol, s a réz alabárdos tiszteleg. A kis úrnő más öltözetet vesz fel. Egész szekrénye van tele azokkal, válogathat belőlük. Nem segít neki az öltözködésnél senki: minden öltönye elölfűző; szorító vállra nincs szüksége karcsú termetének. Mikor azzal készen van, künn a folyosón egyszeri csöngetés hangzik. Akkor fölteszi a kalapját, s arcát lefátyolozza azzal a sűrű virágos csipkeblonddal, ami semmi vonást kivenni nem enged. Néhány perc múlva hangzik a másik csöngetés. Arra hallik az udvaron az előrobogó hintó dübörgése. Azután halk hármas koccintás az ajtón. Mire, a bebocsátó „szabad” szó után, belép egy férfi, úti öltözetben, tisztelettel meghajtja magát. Előbb meggyőződést szerez magának felőle; hogy a fátyol oda van-e tűzve a leány kalapja széléhez, hogy nem lebbentheti-e föl a szél. Azután odanyújtja fehér glaszékesztyűs kezét, s levezeti a lánykát a lépcsőkön a hintóig. A bakon ott ül a széles vállú komornyik, most már kocsisjelmezben, s féken tartja a két hatalmas fekete paripát. A férfi fölsegíti a hölgyet a hintóba, maga melléje ül szótlanul, s aztán megindul a két fekete ló a járművel az ezerszer megjárt úton, egyenlő tempóban, kikerülve a falu főutcáját, végig a kertek alatt; a szemközt jövők nem köszöntenek feléjük, tudják jól, hogy az nem tetszik azoknak. Kapuban ácsorgók visszahúzódnak előlük, s az ablakon nem kandikál ki utánuk kíváncsi asszonyfő, úgy haladnak a kocsizók, mintha láthatlanok volnának: Mikor a hintó az erdőbe ér, már szinte tudják a lovak, hol kell megállni, ott a férfi lesegíti a lefátyolozott hölgyet a kocsiból, bal karját nyújtja neki: a jobb keze egy hatalmas bottal van elfoglalva, mely tüskés vadkörtefából készült, végén hatalmas vasszorítóval, s még azonfölül hosszú háromélű tőrt rejt, ami jó fegyver annak a kezében, aki ért a tőrvíváshoz. Így sétálnak a gyepes úton a fák alatt szótlanul. A bükkfa tövében sötétkék harangvirág nyílik, a mesgye parton világoskék nefelejcs. A kék az úrhölgy kedvenc színe. De azért e virágokból szakítania nem szabad. Miért nem? Azt nem mondják meg neki. Talán azért, mert mindez a virág másé.

A leányka léptei néha oly könnyűk és ruganyosak, mintha tündér járna a harmatos fű felett, akinek a lábnyomása még a harmatot se veri le; máskor pedig oly fáradtak, oly vontatottak, mintha öreg anyóka tötyögne, csiperkét keresve a mohos pázsiton.

A séta után ismét felülnek a hintóba; a fogat megfordul, visszatér a Névtelen Várhoz, s annak a kapuja ismét bezáródik. A lánykát szobájába vezeti a férfi, s most már következik a komoly foglalkozás. Könyveket vesznek elő. A férfi magyarázza a klasszikusokat. Ez az ő saját olvasmánya is: egyebet nem tud vele közölni. Regényt nem adnak a leányka kezébe; a história meg még korai volna.

A férfi csak azt tudja neki tanítani, amit maga is tud. Idegen mester, gouvernante nem jön ide. Minthogy a férfi zongorázni nem tud, annálfogva a leány sem tudhat, s hogy mégis gyönyörködjék a zenében, vettek neki egy kintornát, s abba minden negyedévben új dalokat fúvó hengert raknak: azzal zenézhet magának.

A férfi festeni sem tud, pedig egy leánynak az is kedves időtöltés az egyedüllétben. Ennek a pótlására is találtak ki valamit, amitől egyszerre minden ember Rafaellá lehetett. Vastag, átlátszóvá tett papírból vágtak ki virág- és gyümölcsmintákat, s a szobafestés elmélete szerint különféle porfestékekbe mártott lapos, kemény ecsetekkel e patronok segélye mellett festhetett képeket akárki, anélkül, hogy rajzolni vagy festeni tanult volna. Ez is rabművészet.

Mikor ebbe is belefáradt a leány, akkor leülhetett kártyázni. Magában egyedül, két képzelt ellenféllel, játszhatott l’hombre-t és tarokkot, s gyönyörködhetett benne, hogy a rézpénz hogy nyeri el az aranyat.

Délben a harmadik csengetésnél ismét kocogtattak az ajtaján. A fehér kesztyűs kéz feléje nyúlt, s átvezette az ebédlőbe. Egy nagy asztalnak a két végén volt két teríték, egymástól távol. Az egyik mellé leült a leány, a másik mellé a férfi.

Az ebédlőbe nyíló szobának az ajtaján csengettyű volt. Mikor az megszólalt, azt jelenté, hogy ételt hoztak be. De már az, aki az ételt a konyhából felhozta, az ebédlőbe nem jött be, hanem letette a tálat a külső szobában. Az úr aztán fölkelt, kiment a benyílóba, s maga hozta be az ételt, s a leányt kínálta meg elébb, azután vett maga. Gazdag konyhát tartottak. A leány számára az ő kedvenc bora, a Muscat Lunel volt feladva, abból szürcsölgetett egy-egy harangvirágnyit, az úr Haute Sauterne-it és burgundit ivott. Mikor ivadja volt, osztriga is került az asztalra, hanem annak az üres héját a komornyik porrá törte, úgy szórta ki, nehogy a gyerekek széthordják a furcsa „békateknőt”.

Ebéd alatt beszélgettek is egymással ők ketten. A leány a cicáiról, mopszairól, az úr az olvasmányairól. Ha valami nevezeteset álmodott a leány, azt is elmondta, s az úr meghallgatta. Ha a leány kért valamit, a férfit Lajosnak nevezte, a férfi pedig, ha a leányt megszólítá Marie-nak mondta.

Ebéd után elhagyták a termet, s átmentek az olvasóba. Ott voltak már az újon érkezett hírlapok. Lajos maga főzte a kávét, s míg az elkészült, azalatt elolvasta a hírlapokat. Ez nem tartott akkor sokáig. Mai világban egy távirat nagyobb terjedelmű, mint akkor egy hírlap volt. Lajosnak voltak megjegyzései némely eseményekre. E megjegyzéseit tollba mondta Marie-nak, ki azokat finom hajszál vonású betűkben, hollótollal leírta, s az ilyen levélkét azután Lajos lepecsételte, s kihordója által elküldte tiszteletes Mercatoris uramhoz, visszakövetelve minden levélkét az elolvasás után.

Mikor aztán elvált Marie-tól, akkor Lajos megérinté az ajkaival a kezét és a homlokát a leánynak.

A leány aztán visszament a szobájába, s játszhatta a kintornát a kedvenc állatjainak, öltöztette a bubáit, számlálta a kártyanyereségét vagy veszteségét, festette a papirost a patronjaival, nézegette a képeket az Orbis pictusban, melynek mind a négy nyelvű szövegét értette már, s olvasta egyedüli kedvencét, Robinson Crusoe-t, ki tudja hányadszor. Ez még nem volt regény.

S ez így folyt nap nap után, tavasztól őszig, ősztől tavaszig. Este, mikor lefeküdt a leány, mielőtt levetkőzött volna, a szobájában levő bőrpamlagra egy vastag selyem pokrócot terített, s az ajtaját félig nyitva hagyta. Tudta jól, hogy az a valaki, akit ő Lajosnak nevez, éjjel ott alszik azon a kereveten. Csakhogy az mindig oly későn jön be, és oly korán távozik, hogy se bejöttét, se kimentét soha nem veszi észre. A fiatal leány mélyen alszik, s a mopszok nem ugatják meg a háziurat, aki nekik cukordarabkákat osztogat.

Sokszor feltette pedig magában, hogy addig nem alszik el, míg Lajos be nem jön; de hasztalan volt minden kísérlete. A szempillái leragadtak, amint lefeküdt. Aztán meg azt kísérté meg, hogy jókor fölébredjen, hogy egy jóreggelt kívánhasson neki, de amint kidugta a fejecskéjét ágyfüggönyei közül, vidáman kiáltva fel: „jó reggelt, édes Lajos!”, már akkor nem volt ott senki.

Ez az ember nem alszik többet naponkint négy óránál, s akkor is oly ébren szendereg, hogy a leánynak egy álomnyöszörgésére felébred. És aztán, mint a katona a táborban, mindig felöltözötten alszik; mellette a fegyverei.

Ezt onnan tudja meg a leány, hogy a bőrpamlag mellett van egy fehér fénymázos rokokóasztal; azon ő minden reggel talál olyanforma apró fényes fekete szemerkéket, aminők az amaránth magvai. Ez az apró mag: lőpor, ami ki szokott hullani a pisztolyból, aminek a serpenyőjét akkor íziben porozták fel, s aztán az asztalra letették.