A Névtelen Vár egyikén azoknak a földnyelveknek épült, amik a Fertő déli partjáról a tóba benyúlnak.
Az öregek, akik e vadászkastélyt épülni látták, azt állítják, hogy azon a helyen valami régi cölöpépítészet maradványai voltak. (Livius és Justin szerint a mai Narbonne-ból kivándorolt kelták voltak a tókörnyék őslakói.) Még akkor a magyar embernek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy magánál régibb őslakók emlékeinek kutatásával törődjék. Ha volt a kőfejszés kelta kornak régi építménye ottan, arra bizony az új kastélyt jó volt rárakni.
A néphagyomány azt is állítja, hogy sok év előtt, a múlt században, az a hely, ahol most kastély és park van, mind tófenék volt, s ez is igaz lehet. A Fertő igen szeszélyes tó. Az elmúlt utolsó két évtized alatt magunk is láttuk élő szemeinkkel, hogy egyszer csak nagy részben kiszáradt: eltűnt, nem volt tó. Otthagyta a fenekét szárazon. A partbirtokosok, kik addig a víz tükrét bírták, most elfoglalták a kizöldült tófeneket; felosztották, legelőnek, kaszálónak használták; azután kiadták haszonbérbe: az árendások tanyákat, gőzmalmokat építettek az „új föld”-re: búzát, tengerit vetettek belé, egy esztendőben kétszer is arattak, – egyszer aztán megint más jutott eszébe a Fertőnek: újra kinevezte magát tónak, visszafoglalva elébbeni méltóságát, s vetések, tanyák megint eltűntek a zöld hullámtükör alatt; csak egy-egy gőzmalom kéménye maradt fel tanújeléül az álmodott paradicsomról szóló tündérmesének.
Ilyen tündéri játékot gyakran űzött a Fertő a halandókkal.
1737-ben Rusztról Ilmicre gyalog gázoltak át a tavon az átelleni partról a lakosok. A földesúri levéltárak teli vannak okiratokkal nevezetes falvakról a tóparton, mik nagy dézsmát, halászati haszonbért fizettek valaha. Két ilyen gazdag falunak a harangját nemrég halászták ki Széplak táján a tó fenekéről, az egyik harang a széplaki toronyban van most is; s a halászok gyakran húznak fel hal helyett tört sírkeresztek darabjait, mik félig megkövesülten az eltűnt Jakabfalva, Fertő, Kenderalja falvairól tanúskodnak. – Hát a Strabo által leírt római castellum, hát az Eginhart említette avar gyűrű-vár; melyben Nagy Károly gallusai a csakánok mérhetetlen kincseit vetették prédára, hová lettek? Elnyelte őket a Fertő. Alámentek annak a csodálatos földnek, ami meghajlik a szekér alatt, míg terhével végiggördül rajta: úgy mondják „lóhitáz”; itt-amott égerfaerdők, óriás fenyőcsoportok nőnek fel rajta; a szép zöld erdő mellé házakat építenek; egyszer aztán elkezd emelkedni a föld: a falak alásüllyednek a vízbe; hanem az erdők, azok együtt emelkednek a földdel, s úsznak a föld alatti elementum felett.
A Névtelen Vár isthmusát két öblöcske vette körül; az egyik az, amelyikről Lajos beszélt Máriának, hogy azt megveszi valamelyik compossessortól, akinek a nádasa határos a túlsó parttal. A másik kis öböl pedig a szomszéd Fertőszeg falutól választá el a Névtelen Várat. Az urasági kastély a falu keleti szélén egy lejtős domb oldalába volt építve, s homlokzatával az is a tó felé fordult.
Az ezernyolcszázhatodiki Boldogasszony hava második felében lehetett minden este látni a kastély erkélyéről, mikor a nap már leszállt, s az alkonyég olyan csodálatos színekkel vonta be a tó tükrét, hogy ha festő merne ilyen lila színű ércfényű síkságot, átszelve rézzöld sávokkal, vászonra tenni, azt mondanák rá, hogy színvakságban szenved; pedig, akik ott vannak, minden csendes őszi estén látják azt a pompáját a tündéri képtelenségnek, – tehát az ilyen ünnepélyes estéken lehetett látni, amint a Névtelen Vár keleti tóöbléből elősiklott egy kis könnyű gondola, hosszú ezüst vonalat húzva a nagy acéltükör lilaszín, sötétkék, smaragdzöld foltjain keresztül, mely fényvonal az állóvíz lapján letörletlenül ott maradt. E csónakban egy magányos férfi ült.
Azt már azután nem lehetett látni a kastély erkélyéről, hogy e csónak mellett úszik egy nőalak; mert azt a csónak eltakarta. Hanem azért elárulta azt az a vidám sikoltozás, örömujjongás, melyet az úszó leány nem tudott magától megtagadni.
Marie igen jó tanítvány volt a hydrioták iskolájában. Már a negyedik lecke után szabad úszó lett. Gyönyörűen úszott, mint egy hattyú. Vállai sohasem merültek el a vízben. Csak úgy sikamlott el a hullám fölött. Esti úszáshoz nem volt szüksége kalapra; hosszú haja szabadon úszott utána a hullám fölött. Az óvatosságra csak addig volt szükség, amíg a part közelében jártak, s míg napvilágos volt az ég.
Amint beljebb haladtak a tóban, s az alkonyárny a fényes tükrön csak fekete árnyképeket engedett a csónakból és az úszó főből kivenni, ott aztán elhagyá az úszó alak a kísérő naszádot. Nem félt már semmitől. A hullám jó barát volt, ismerték egymást. Ha akarta, hevert rajta, mint egy duzzadó párnán, mint a ringatott bölcsőben a gyermek. Ha akarta, összetette kezeit a víz fölött, és úgy imádkozott, csak a lábai taposták a vizet. Itt azután szabad volt gyermekké lennie. Sikoltozni dévaj kedvteléssel, hívogatni a felrebbenő vadludakat, ingerkedni az éjszaka fecskéivel, a denevérekkel, mik úgy cincognak este a tó fölött, üldözve a futó vízipókot. Itt szabad volt még dalolnia is. Nekiereszteni szabadon gyönyörű eolhárfa-hangját. Hogy az, ott a csónakban nem haragudott érte, onnan bizonyos, hogy ő maga is halkan utánadúdolta a dallamot, mély harangdöngésű hangjával kísérve a leányka énekét. Itt senki sem leskelődhetett rájuk. Itt senkit sem kellett kikerülniök. Itt nem kellett a leánynak fátyolt viselni az arcán.
Néha órahosszant is elbolyongtak a hullámtükrön, a leány nem fáradt ki bele. Ez az áldott védő elem visszaadta azt az erőt idegeinek, amit a mostoha föld elvett tőle. Ott oly fáratag volt; száz lépésnyi séta után már pihennie kellett, elszokott a járástól; itt pedig mint egy najád, sikamlott tova, egész lénye megváltozott: élt! – S ha kísérője szólítá, akkor odaúszott hozzá, belefogózott a csónak szélébe, s hosszú haját kiteríté annak a térdeire száradni, míg a parthoz visszatértek.
A két kastély ablakainak világa vezérfényül tündöklött eléjük a víztükörben, messze a part mentében éjjeli rákászok fáklyafénye vereslett.
S mikor a keleti part mögül, a látkör acélkék ködéből kiemelkedett a hold izzó tányéra, s lassanként bearanyozta az egész tó tükrét: az olyan volt, mintha tündöklő, átlátszó aranyban úsznának, eveznének tündérek, akiknek lakásuk a víz fenekén, korallkertek között van, s csak az emberaltató éjszakán jönnek fel a víz felszínére, a holdsugarakon arcaikat fehéríteni.
Szegény leány! Még azt mondta, hogy ő boldog! Ebből állt az egész boldogsága.
És ezt is maga találta ki magának.
Ha valami ócska journalban fel nem fedezi azt a Melusine-köntöst, Lajos magától soha rá nem jött volna, hogy milyen kevéssel gazdaggá lehet tenni valakit, akinek semmije sincs.
Még a kedélye is egészen megedződött a leánynak ezáltal. Nem volt olyan ijedős, olyan könnyen sírva fakadó: tanulékonyabbá lett; jobban figyelt, s némi önbizalom kezdett támadni lelkületében. Tudott valamit, amihez nem kell senkinek másnak a segítsége.
Hanem hát úgy volt megírva, hogy még ez az egyetlen öröme se legyen tartós. Azt is megirigylette tőle – talán a sors. Minden rosszat, ami történik, fogjunk a sorsra.
Egy este, mikor már a fogyóban levő hold jó későn kelt föl, a szokott vízi sétáján kísérte Lajos csónakja Marie-t, ki messze előreúszott.
A Fertő tó sajátságai közé tartozik az, hogy apróbb-nagyobb szigetecskék vannak benne elszórva, azoknak a szélei nádassal körülvéve, beljebb elborítva rekettyével, bozóttal, míg a Hanság felé egyre nagyobb úr lesz a zöld bozót, s ott már az apróbb tavak tükrei képeznek elszórt szigeteket a sötét nádtengerben, amik közt legnagyobb a Királytó, mely vizével a többit táplálja, s lefolyása van a Rábcába; partjait óriási fenyőszálak fedik; a nép „öreg fenyvesnek” nevezi ez erdőt a víz közepén.
A Névtelen Vár irányában is volt egy ilyen kis gömbölyű szigetke, ami nagyon ingerelte Marie kíváncsiságát.
Vajon mi lakhatik abban? Nincs-e abban is egy Robinson Crusoe letelepedve? Nem laknak-e ott is vademberek? Vagy kajmánok, nagy teknősbékák és tengeri kígyók?
Lajos iparkodott a leány túl heves fantáziáját lelohasztani, hogy biz azon a szigeten semmiféle ember nem lakhatik, mert ott nincs mit enni: krokodilust s más vízi szörnyet ez égalj nem tenyészt, s a Fertő tó legnagyobb cápája: a harcsa, aminek szerencsére nincsenek fogai a torkában; hanem azért mégis megtiltotta Marie-nak a rekettyés sziget felé úszkálást, mert ott hínár van, amibe belebonyolódhatik, vízi kígyót, piócát pedig bizonyosan fog találni, amiktől pedig a leány irtózott. Az is meglehet, hogy vidrával is találkozik, s az meg fogja ijeszteni.
Hanem hát lehet egy leánynak azt mondani, hogy „ne menj oda!”
A tilalom csak fokozta az ingert.
Marie nem volt Lajosnak a rabja: meg volt neki engedve, hogy bármilyen messze elcsapongjon a szabad hullámvilágban, csak koronkint adott hírt magáról egy-egy „hahó” kiáltással kísérőjének.
A férfi ezalatt hanyatt feküdt csónakjában, s míg azt szabadon ringatta a hullám, a csillagos ég mélyébe bámult s hallgatta az éjszaka rejtélyes neszeit, síró, búgó, zengő hangokat, mik a sík víztükör fölött oly messze elringanak: az ember találgatja, hát ez mi volt?
A mocsárvilág ritka vadainak kiáltásai hangzanak át a Hanságból: a „török récéké”, mik nem engedik magukat megközelíteni, majd meg emberlárma támad, mintha összeveszett csoportok verekednének, a Fertő tó darvai lármáznak ott; közbe harangoz mély, zúgó hangjával a bölömbika.
Majd feljön a hold; már fogytán van. A fogyó hold olyan ellenszenves alak, emberre, állatra, növényre, mint amilyen rokonszenves a telő hold. Ki tudná annak az okát? Találgatni lehet, de megtalálni nem.
Egyszer csak az éjszaka rejtelmes hangjai közé egy éles sikoltás vegyül.
Ez Marie hangja volt!
A férfi mint őrült, ragadta egyszerre kezébe mind a két evezőt, s a csónak hasította a hullámokat a sikoltás tája felé. A csendes hullámtükrön meglátszott a fényes vonal, amit az előreúszott leány alakja vont rajta, s mi órákig ott csillámlik a víz színén. A végén a vonal visszahajlott, s kezdett egy nagy V betűvé alakulni.
Látszott, hogy az úszó a rémület kétségbeesésével igyekszik a csónakot elérni. Mikor összejutottak, a leány ismét hangosan kétszer-háromszor rémületesen sikoltott, s aztán fél kezével görcsösen kapaszkodott a csónak párkányába, rémítő tekintetet vetve háta mögé.
– Marie! – kiáltá a férfi megrémülve, s fél kezével megkapva a leánynak a derekán az övét, kirántotta őt a hullám közül, s az ölébe vette. – Mi lelt? Mi üldöz?
A leány úgy reszketett, úgy vacogtak össze a fogai, hogy nem tudott felelni; a lélegzete is elállt, el volt fulladva egészen. Csak a nagy szemeit mereszté iszonyatra.
Lajos körülbámult, és nem látott semmit.
De néhány perc múlva felmerült előtte valami.
Hanem mi?
Ember, vagy állat?
A fej, az ábrázat emberé volna: férfié talán, hanem a sima arcot rőt, kurta szőr fedi, s a koponyát a haj helyett is csak vidraveres csömbölék takarja, két hosszú füle hegyesen mered fel, az alak szája úgy össze van szorulva, hogy semmi ajka nem látszik, orrcimpái összelapultak, alig kivehetők; hanem a szemei, mint a halnak mereven, karikára kinyílva. Az egész arcon semmi indulatkifejezés.
A rejtélyes szörny egészen ott a csónak közelében merült fel.
Lajos két kézre kapta az egyik evezőlapátot, hogy szétzúzza a csodának a fejét; – de súlyos ütése csak a puszta habot érte. A szörny egyszerre lebukott, s látszott a mélyen áttetsző holdsugárittas hullámban, hogyan szökellt tova, nem embermódra úszva, hanem szeszélyes zegzug szökellésekkel, mint egy ősvilági csoda, lökve magát odább, s eltűnve a vízmélység homályában, hol ember szeme nem lát többé, csak a halé. És aztán nem látta őt Lajos felmerülni többet.
Lajosnak minden idegét megzsibbasztá a rémület és a düh. Mi volt ez? Ki küldte ezt a névtelen szörnyeteget az ő féltett kincse ellen?
Hát már a víz fenekén is ellenségei laknak?
Nem gondolt egyébre, mint az ármányra és incselkedésre.
A méreg forrt ereiben.
A leányt betakargatta a bő fürdőköpenybe, s aztán hozzáfogott az evezéshez.
– Holnap visszatérek ehhez a bozóthoz – dörmögé magában –, felkeresem ezt a fenevadat, s agyonlövöm, ha ember, ha állat! A leány valamit nyöszörgött, mintha ellentmondana.
– Agyonlövöm! – ordítá dühösen a férfi.
A leány aztán meghúzta magát reszketve a csónak fenekén, s nem szólt többet, még a szepegését is elfojtotta, mint a csínyt tett gyermek.
Mikor aztán a parthoz visszaértek, a férfi nyers hangon ráparancsolt a leányra, hogy menjen el az öltöző kunyhóba, és öltözzék fel.
Türelmetlen volt, hogy az öltözés soká tartott. Kétszer is megsürgette, hogy siessen.
Aztán a karjára vette, és sietve haladt vele a kastélyba vissza.
A leány még akkor is reszketett.
– Igazán meg akarja ön azt az állatot ölni? – kérdé rebegve útközben.
– Meg.
– De hátha ember?
– Akkor meg éppen meg.
– Én sohase megyek többet úszni.
– Tudom. Aki egyszer megijed a vízben, az elfelejti az úszást. Ön ezentúl irtózni fog e tótul.
– Az én kedves szép tavamtul? – sóhajta fel a leány, még egy keserves pillantást vetve a megaranyozott hullámtükörre, az ő tündérálomi paradicsomára, amin karéjló fodrokat hajtott a támadó szellő. Innen ő most már száműzve van.
– Menjen ön fekünni – monda Lajos a leánynak, amint szobájába felvezette. – Takarózzék be jól. Ha fázik, szikfűteát fogok önnek főzni.
Attól a szikfűteától pedig úgy félnek a gyermekek mindannyian, hogy nem lehet csodálni, ha Marie azt mondta, hogy éppen nem fázik, s hogy szépen le fog fekünni.
Aztán pedig nagyon rosszul aludt. Egyre azzal az üldöző vízi szörnnyel álmodott; azt látta maga felé közeledni; annak a merev halszemei révedeztek a sötétségen keresztül. Majd meg Lajost látta maga előtt, ahogy üldözőjét keresi fegyverrel, rálő, s nem találja: az fickándozva ugrik el előle.
Sokszor felébredt nyugtalan álmából. „Lajos! Itt vagy-e?” – kiálta fel; de senki nem felelt kérdésére. Lajos a legutolsó születésnapi köszöntő óta nem töltötte az ő négy óráig tartó álmait a leány által számára elkészített kereveten. S Marie tudta azt már. Esténként egy viráglevelet tett a takaróra, mely a pamlagra volt vetve, s az reggel is ott volt. Ha valaki ott pihent volna, a viráglevelet leszórta volna.
Másnap a szokottnál is mogorvább volt Lajos. A mindennapi sétakocsizás alatt egy szót sem szólt, s az ebédnél alig evett valamit.
Egy férfi, aki legkeserűbben fel van dühítve, s aztán nincs senkije, akin bosszút álljon; akin dühének teljességét kitöltse. Látszott, hogy milyen türelmetlenül várja az estét, hogy elmehessen a tóra szörnyeteget vadászni.
Szegény tárgy: egy olyan harag számára, amilyen az övé. Egy vidra, vagy talán egy hód, aminek a feje úgy hasonlít az emberéhez: valami csoda, holttenger korcsszülötte, mely Szodomából fennmaradt? – Mindegy! Eleven állat, amiből dögnek kell lenni!
Marie pedig úgy imádkozott, hogy ne legyen e haragból semmi.
S az ég nagyon is meghallgatta fohászát: délután egyszerre megváltozott az idő; a szép meleg augusztusi verőfénybe hideg nyugati szél kavarodott, az elébb porfelleget, aztán meg sűrű esőt hozott magával: Lajosnak le kellett tenni arról a szándékáról, hogy ez este a tóra menjen csónakázni. Otthon kellett maradnia. Egész este nem látta őt Marie. Csak a macskáinak panaszkodhatott; de azok is álmosak voltak, nem hallgattak rá.
Pedig semmi kedve se volt lefekünni. Félt, hogy megint borzasztókat fog álmodni. A zápor verte az ablaktáblákat, a távolban mennydörgött. Nem merte eloltani a gyertyáit, hogy a villámfény a redőnyökön át be ne csillanjon, mikor sötét van.
– Nem mernék ilyenkor kimenni a házból! – mondá az ölébe vett kedvenc cicusnak. – Hát még arra a puszta udvarra! Vagy éppen azon a sötét erdei úton keresztül! Huh, be szörnyű lehet ott most. A falu végén van a temető. Mikor villámlik, felütik fejeiket a sötétből a keresztek!
Az óra tizenegyet ütött már, s ő még fel volt öltözve.
Ekkor halk kopogtatás hangzott az ajtaján.
Megörült neki: azt hitte Lajos jött.
– No, szabad! Hát bejöhet.
Az ajtó azonban csak félig nyílt meg, s a megszólaló hang nem Lajosé volt, hanem a komornyiké.
– Bocsánat, „Madame”. (Így hítta a leányt.)
– Ön az, Henry? Hát mit akar? Bejöhet. Fenn vagyok.
A komornyik belépett. Ősz fejű, tisztes arcú férfi volt, magas, csontos termettel, szertelen nagy tenyerekkel.
– Nos, hát mit akar? A gróf küldte önt?
– Óh, dehogy az küldött. Bár küldött volna.
– Hát mit csinál?
– Nem tudom én. Én azt hiszem, hogy meghal.
– Kicsoda? Lajos?
– Igen. Az én uram.
– Az Istenért!
– Szobájából jövök. Az ágyán fekszik egészen magánkívül, arca lángol, szemei úgy ragyognak, mint a parázs. És félrebeszél. Sohase láttam még ily állapotban.
– Mit tegyünk? Én Istenem!
– Én nem tudom. Ha máskor miközülünk lett valaki beteg, akkor a gróf maga tudott segíteni, beadott neki, s meggyógyította; de saját magát úgy látom, hogy nem képes orvosolni; ágya előtt halomra vannak dobálva az orvosi könyvek, s a házi gyógytár fenekestül felfordítva; minden medicina ott hever a padlón.
– Hát nincs itt orvos a faluban?
– De van. A megye orvosa.
– Hát el kell híni.
– Én is gondoltam azt; de nem merem.
– Miért nem meri?
– Azért, mert a gróftól ki van adva a criminális parancsolat, hogy ha idegen embert be próbálok hozni az „ő szobájába” vagy a „Madame”-éba, rögtön agyonlő; de különösen megtiltotta a gróf, hogy orvost, papot vagy asszonyt beeresszek ide valaha, még csak a kastély kapuján is. – Én nem merem ezt tenni.
– De Istenem! Ha egyszer oly beteg lett! Hogyan? Ön azt mondja, hogy talán meg is halhat? Jóságos Isten! Hogy Lajos meghaljon? – Azt én nem engedem!
– Hát mit akar tenni, Madame?
– Ha ön nem mer elmenni az orvosért, majd elmegyek én!
– Hüh! Madame! Még csak gondolni is erre!
– Én nem gondolok másra, mint hogy ő halálos beteg. Nekem az ő élete kell, az az első, azután jön a többi, ami még a világon következik. Én megyek, és ön kísérni fog.
– Szent atyám! A gróf megöl, ha azt megteszem.
– És ha nem teszi, ön öli meg a grófot.
– Az megint igaz.
– Aztán ön nem tesz semmit. Én teszem, amit teszek. Felveszem a fátyolomat, nem mutatom meg az arcomat senkinek.
– De ebben a zivatarban! Hallja Madame, mint dörög odakinn? A zápor csak úgy zuhog; a sötét erdőn keresztül kell a faluba kerülnünk; sárban, vízben.
– Ejh, én nem félek se erdőtől, se zivatartól: gyújtson ön lámpást, s vegyen egy jó botot a kezébe; addig én beburkolom magamat, és sárcipőt húzok. – No menjen, jó Henry, hiszen ha ő haragudni fog, én ott leszek majd, és kiengesztelem. Csak a jó Isten megtartsa az életét. Óh, siessen, jó Henry.
– Agyon fog lőni! De Isten neki! Madame szavára mégiscsak megteszem. Hanem hát mármost, ha csakugyan elszánta magát Madame, hogy maga megy az orvosért, akkor befogok a hintóba.
– Hogyan tenné ön azt? Hisz a kocsizörgést meghallaná ő, s arról megtudná, hogy mit tettünk. Kiugranék az ágyából, kifutna az udvarra: halálra betegítené magát. Gyalog kell, észrevétlenül elmennünk. Hiszen nincs az oly messze. Menjen csak, és hozza a lámpát!
S néhány perc múlva megnyílt a Névtelen Vár ajtaja, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgyalak, egy kezével a komornyik karjába kapaszkodva, másikkal a lámpást tartva, míg kísérője nagy veres vászon esernyővel igyekezett őt védni a szakadó zápor elől, s egy öles husánggal támogatta a lépteit, hogy el ne csússzék az iszamos agyagon. – S aztán nem volt félelmes a puszta udvar, sem a sötét erdő, recsegő fáival; sem a cikázó villám; sem azok a sírkeresztek ott a falu végén; a lány úgy sietett, hogy kísérője alig bírt vele lépést tartani; a leány vitte őtet.