Vavel gróf (ahogy ő magát levelein címezteti) a Névtelen Vár hajdani őstornyát obszervatóriumnak rendezé be. Itt volt felállítva egy erősen nagyító távcsöve, annak a segélyével vizsgálta ő éjjel a csillagok, nappal az emberek járását. Mindenre figyelt, ami körülötte történik. Közelhozta magához a házak udvarait, tornácait, s jelen volt az emberek civakodásain és mulatságain. Beült közéjük a kocsmába, s ott dőzsölt együtt velük.
A földesúri kastély volt főleg nappali csillagvizsgálásainak tárgya, s nem mulasztá el az észleleteket jegyzőkönyvébe pontosan feljegyezni. Maga volt az „oroszlánfej” és a tízek tanácsa egy személyben. Az volt a kérdés, hogy az új birtokosnő, a férjtelen baronesse, „átmenjen-e a sóhajok hídján?”.
Távcsöve megmondta, hogy a nő fiatal és igen szép. Azt is hírül hozta neki, hogy zárkózott életet folytat. Nem jár ki a faluból, s nem fogad el látogatókat.
A Fertő tó környékén egyik város a másikat éri, azokat mind vidám társasághoz szokott nemes családok lakják. E tájon lett nevezetessé Magyarország Trianonja, hol magyar dynasták a királyi udvart fogadták vendégül, s külföldi celebritásoknak egy darab Párizst mutattak be Magyarországon, operaszínházzal és karusszellel; e vidéken volt az úrilak, melyben a legtudományosabb magyar főúr az ország szép szellemeit egyesíté maga körül, könyvtára, gyűjteményei világhírűek voltak. Bármely e környéken lakó nemes úrnak nehéz volt kimaradni ez úri kör mulatságaiból. Magát Vavel grófot letelepedése első esztendejében mindenünnen vendégszerető meghívásokkal ostromolták, de ő oly határozott visszautasítással köszönte meg azokat, hogy nem újították meg többet.
Távcsövével sokszor megismerte a bárónő kastélya udvarán azokat a négylovas hintókat, amik a Névtelen Vár kapuja előtt is megálltak egy időben, s azoknak a tulajdonosait, a jókedvű pajtásokat, a házasulandó gavallérokat; de azt is tapasztalá, hogy azok közül éjszakára egy se maradt ott. A bárónő, ha látogatója jött, nem hagyta el belső szobáit. Bizonyosan betegnek jelentette magát, míg a tisztelkedő odább állt.
A télen át látta őt néha a befagyott öböl jégtükrén korcsolyázni; míg társalkodónőjét zselleszékben szánkáztatta valamelyik inas, s olyankor bámulta amazoni termetét, merész magatartását, s még közelebbről láthatta az arcát, kipirulva a hevélytől és a csípős hidegtől.
Ami legjobban tetszett neki, az volt, hogy a bárónő még korcsolyázás közben sem vetett soha egy kíváncsi pillantást se a Névtelen Vár bezárt ablakára, pedig néha igen közel járt hozzá.
Egyszer véletlenül, mikor a gróf Marie-val szokott sétakocsikázását tette, a bárónő szemközt jött rájuk az erdőből lóháton. Amint megpillantotta Vavel hintóját, egyszerre letért az útról, s egy mellékösvényt választott, hogy ne találkozzék vele. Ő látszott kerülni szomszédjait: valamennyit; a Névtelen Vár lakóját is köztük.
Karácsonykor ő is rendezett karácsonyfát a falu gyermekeinek, miként Vavel gróf. Ezek őtőle a Névtelen Várba siettek, eldicsekedve a kastélyban kapott ajándékokkal.
Vasárnaponként látta őt a templomba menni a gróf, mégpedig, ha jó volt az út, gyalog. Kijövet a bárónő alamizsnát osztogatott a két sorban felállított koldusoknak.
Ezt nem helyeselte a gróf. Ő is bőven juttatott segélyt a lelkész által, de csak a szemérmes szegények számára, akik nem tudtak kérni. A nyilvános kéregetőt elkergette haragosan.
Kivételt csak egy féllábú koldus képezett, aki az egyik lábát Marengónál hagyta el. Ez rendesen ott strázsált a keresztfa alatt a falu végén, két mankón ugrálva az utasok elé (a világ tökéletességét illusztráló háromláb!). A gróf mindig készen tartá a félforintos rézpénzt, mikor arra kocsizott, hogy a béna hadfi kalapjába hullassa a zárt hintó ablakából.
Egyszer, mikor megint arra kocsizik, a pártfogolt koldust szemközt látja jönni – mankó nélkül; csak egy kis pálca volt a kezében, s már nem volt féllábú: két lábon járt.
A gróf megállíttatá hintaját, hogy szóba álljon vele.
– Kend az? – hadastyán.
– Én vagyok biz az, kegyelmes uram – mondta a koldus –, nézze csak, az áldott bárónő egy masinalábat csináltatott a számomra. Akár táncolhatok is.
S még nevetett neki a szegény nyomorult örömében, hogy neki most már masinalába van. Nem is fogadta el az alamizsnát.
– Nem koldulok már, tudok fát vágni. Az Isten áldja meg, aki ezt tette velem.
A gróf elégedetlen volt magával; hát ez az asszony mindent jobban tud, mint ő? Érezte, hogy ez neki versenytársnője. S ebből az érzésből küzdelemvágy támad.
A hasonlatosságban volt meg az ellentét.
Az is úgy látszik, hogy elzárja magát a világtól, ifjú szívvel, életvidám arccal, s míg az egyenrangú társaságból száműzi magát, a nyomorultak világát keresi. Éppen úgy, mint ő. Ezen a téren össze kell ütközniök.
Az összeütközés nem is soká váratott magára. Egy napon a gróf tiszteletes Mercatoris uramtól egy szépen indokolt felhívást kapott elismert bőkezűségének gyakorlására.
A bárónő szívére vette azon számtalan elhagyott gyermek sorsát, kiknek apjaik messze földön folytatott hadjáratokban vannak távol, sokan ellenség fogságában, még többen jeltelen sírokba elhantolva; míg porontyaik az útfélre szorulnak ki; – ezeknek sorsát enyhítendő, egy gyermekmenházat szándékozik alapítani. A hozzávaló épületet már ajándékba adta és felszerelte; de egyúttal a tehetősebbek pártfogását is felhívja, hogy az elhagyott gyermekekből becsületes embereket nevelni segítsenek. Azoknak az élelmen és hajlékon kívül tanító és felügyelő is kell, s ezt magánadakozásból kell fedezni.
A gróf a felhívásra rögtön válaszolt.
Ötven louisdort küldött a lelkésznek e célra; de az adományt kísérő levélben azt a kikötést tette, hogy az a kisfiú, aki annak a megyeházban fogva tartott asszonynak a gyermeke, ne legyen fölvéve a gyermekmenházba, hanem maradjon továbbra is az őáltala megbízott család házánál.
Igen természetes volt a következés, hogy e fényes adományt a bárónőnek saját kezűleg írt levélben kellett megköszönnie. A levél igen szépen volt írva, s ami még különösebb, tökéletes ortográfiával: a kifejezések előkelők, nem keresettek, semmi szenvelgés, érzelgés bennük, csak udvariasság és meleg érzelem. Hanem a levél végén ez volt írva:
„Megbocsátja ön nekem, ha a nagylelkű adományához kötött föltétel kissé meglep. Mert ez vagy azt jelenti, hogy ön az egész tervem alapelveit nem osztja, vagy azt, hogy egy magára vállalt terhet nem akar átengedni másnak. Ha az utóbbi az indok, úgy abban teljesen megnyugszom; de ha az előbbi, akkor szeretném önnek az ellenvetéseit megismerni, hogy azok ellen védekezzem.”
Ez olyan felhívás volt, amit nem lehetett válasz nélkül mellőzni. A bárónőt nem volt szabad az iránt kétségben hagyni, hogy emberbaráti intézményének éppen az alapelvei nem helyeseltetnek. A gróf kárhoztatja a gyermeknevelésnél a kaszárnyarendszert; felsorolja a konviktusban élés hátrányait: előnyösebbnek találja, ha az elhagyott árvagyermekeket magáncsaládok körében helyezik el, ahol azok együtt nőnek fel azzal a világgal, amelyben helyöket meg kell találniok.
Ez pedig aztán köztudomásúlag olyan tér, amelyen a nevelésügy philosophjainak két tábora egymást soha le nem győzve, s munícióból és tartalékokból soha ki nem fogyva küzdhet a napok elfogyásáig, s nincs bíró, aki a perükben ítéletet tudjon hozni, mert mind a kettőnek igaza van – ad hominem.
A gróf válaszábul tehát csak polémia lett. A bárónő nem adta fel a saját elfoglalt nézetpontjait. Teoretikus és empirikus adatokat: elismert auktoritásokat éppen oly nagy számmal volt képes harcba vinni, miként ellenfele. Az egyik nap a gróf küldött levelet a bárónőnek, a másik nap a bárónő a grófnak, s hevesen tromfolták vissza egymást. A bárónőhöz írt leveleket is mindig Marie-nak mondta tollba a gróf, s ő csak egy V betűt jegyzett a végsor alá. E leveleket nem kérette ugyan vissza, mint a paphoz küldötteket, hanem a pecséten, mely azokat lezárta, nem volt semmi címer, semmi jel.
A küzdelem didaktikus része a gyakorlati feladatokat is maga után vonta. A bárónő mindennap meglátogatta a pártfogása alatt keletkezett gyermekmenházat, s délesténkint, a tavaszi enyhe időben gyakran látta őt a gróf, a feléje forduló veranda alatt ülve, társalkodónőjével meg egypár szobaleánnyal, amint nagy szorgalmasan varrtak ingecskéket, ruhácskákat a védencek számára; míg másrészről a gróf naponkint felhozatta magához a kis árvagyermeket, s nem restellte azt a térde közé fogni s Hübnert, Kátét, Kis Tükört tanítani neki, hogy a bárónő védencein túltegyen vele; ami annál keményebb munka lehetett, mert a gyerek igen nehézfejű volt.
Ez ugyan, őszintén megvallva, egy kis kegyes csalás mind a két részről. Mert ha oly gondos anyai gondviselés veszi körül az árvát, aminőt Katalin pazarolt az övéire, akkor a konviktusi rendszer is igen célszerűvé válik; ha pedig az elhagyott gyereket olyan preceptor veszi privátába, mint Lajos, akkor könnyű a parasztházhoz elhelyezett kis gézengúzból is zsenit nevelni. Hanem a végin mégis az asszonyé maradt a győzelem. Ami ekként történt:
Egy napon Vavel gróf megint levelet kapott Katalin bárónőtől. (Egymáshoz élőszóval nem szóltak még.) A levélben ez állt:
„Uram! Ön jól tudja, hogy az ön védencének az apja nem más, mint az a hírhedett rabló, akit nem bírnak kézre keríteni: Sátán Laci. Ennek az anyját terhelő gyanú miatt befogták. Az asszony helységünkben természetesen a tisztességes családi neve alatt élt, Sátán Laci csak tolvajnév. Most szabadon eresztették a nőt, miután nem sült ki rá semmi. Ide jött vissza ebbe a helységbe. Itt azután zárva talált maga előtt minden ajtót. Kinek volna kedve egy rabló feleségét befogadni a házához? Egy nőt, akit most eresztettek ki a börtönből. A nép gyanúja egyértelmű a halálítélettel. Utoljára a szegény nő idejött hozzám, könyörögve, hogy fogadjam fel cselédnek. Egész környezetem felháborodott e merész kívánságon. Tiszttartóm azzal rémít, hogy ha ezt az asszonyt a házamhoz fogadom, az a rablókat ide fogja idézni, éjszaka bebocsátja őket, és kiraboltat. Én pedig meg vagyok felőle győződve, hogy az az asszony ártatlan és becsületes. Valamennyi emberem dacára ide fogadtam őt magamhoz, s mátul fogva legbelső cselédemnek tartom. Ha veszni engedem, ha kitaszítom, akkor csakugyan az lesz belőle, aminek kikiáltották: rablócinkos, falugyújtogató. Nálam jól fogja viselni magát. Erről meg vagyok győződve. – Mármost, ami ebből a történetből önt érdekli, ez a következő: ha helyesli ön azt, amit tettem, akkor természetesen a pártul fogott árvagyermeket ide engedi jönni az anyjához; ha pedig ön is elítéli azt, akkor továbbra is megtartja nagylelkű pártfogása alatt. Önre bízom az elhatározást.”
Vavel gróf kénytelen volt kapitulálni. Az az eszme, hogy a bárónő az egész világtól eltaszított asszonyt házához fogadja, annyira magasan állt, hogy nem lehetett föléje kerülni. Még aznap odaküldé Schmidtné által a kisfiút a bárónő kastélyába, s ezzel megszakadt közöttük a további levelezés: nem volt rá többé közvetítő alany.
Pedig azt nem tagadhatta el magától Lajos, hogy őt ezen nő közelléte nyugtalanítja. – Ki ő?
Külső összeköttetései által igyekezett felőle kitudni valamit. Mindössze is azt a mendemondát tudta meg, amit már a doktortól hallottunk. Szerencsétlen szerelem, elhagyatás szégyene üldözte ki a világból ebbe a magányba a fiatal bárónőt.
A gróf nem tudott az indokban egészen megnyugodni. Nőknél ritkaság az, hogy „egy” csalódás miatt az egész világot eldobják maguktól, ily ifjú korukban.
És Vavel grófnak kötelessége a gyanakodás. Hiszen mi már annyit sejthetünk felőle, hogy ő a Mouffetard utcai rejtélyes férfival azonos személy, s hogy Marie nem más, mint az akkori kisleány, kit a talált gyermek kendőjébe burkolva, üldözői elől megszabadított – habár titkaik mélyébe be nem hatolhatunk is.
Neki őrködnie kell védence fölött, abban az országban, ahol nincs rendőrség, mégis van rend – míg csak nem híják.
De mikor fogják hívni!
Egyik év a másik után múlik – és az az ígért partja az új világrésznek, melyről álmodik, nemhogy közelednék, de egyre távozik előle.
Mikor e nehéz küldetést elvállalta, azt mondta magában: „egy év múlva célnál leszünk! s akkor majd fölvált más”.
De a remény megcsalta, s aztán évrül évre mindig jobban át kezdte látni, hogy milyen szörnyeteg terv volt az, amire a fejét vetette.
Még az lehető volt, hogy magát eltemesse ifjú kora virágában, elzárkózva a világnak legismeretlenebb zugába: eltávolítva magától ismerőst, jó barátot, lemondva mindenről, ami az életet életté teszi; de hogy magával együtt még egy fiatal leányt is eltemessen a selyemmel bélelt sírba, akinek ő a mindene, és kinek nem szabad arra gondolni, hogy egykor ő is mindene legyen ennek a férfinak: az emberfölötti volt.
Mindjobban látta beteljesülni annak az öregembernek a jóslatát: „A gyermekbül hajadon lesz: szép és tele szívjósággal. Lehetetlen, hogy téged meg ne szeressen, akihez most is úgy ragaszkodik. Mi történik akkor?”
„Egy idegen planéta lakójának fogom magamat tartani!” Meg is tartotta ígéretét – a maga részéről; de ám a leány nem ígért semmit. S ha érezte is a leány sorsa nehéz titkát, hol vette volna azt a lélekerőt, aminek küzdelme alatt még a férfilélek is közel van a megtébolyodáshoz?
Lajos harmincegy évet számlált: a negyediket ez önkénytes őrültekházában. Aggódva látta a serdülő leányt hajadonná fejlődni szemei előtt, megáldva a szűzi báj minden varázsával. Úgy szerette volna visszatartani, hogy maradjon gyermeknek tovább. Bábjátékokkal mulattatá; úgy bánt vele, mint éretlen leánykával. Hanem ez nem tarthatott örökké. A következő tavasz mindenféle virágot elhozott: azok között azt is, aminek a szirmait a leányok egyenkint szokták kitépni, s amit úgy hínak, hogy „élek-e, halok-e?”’
Lajos aggódva figyelt a leány elmélázó arcára, melyen a gyermek-naivság már csak meghívott vendégül jelent meg: az ábrándozás volt otthon.
Mi tárgya lehet az ő ábrándozásának? Mire mélázhat el olyan nagyon? Miért riad fel, miért szökik arcába a vér, ha őt véletlenül meglátja?