De vajon ugyanazt, amit Vavel gróf elkövet, nem teheti-e meg Landsknechtsschild bárónő is? Hogy egy erős telescopiummal kikémlelje, ami az ő kastélya körül történik?

Mert azt megteheti észrevétlenül. Külről nem lehet meglátni világosról, ami egy sötét szobában történik.

Efelől is bizonyosságot szerzett magának Vavel gróf, mégpedig egy igen emlékezetes alkalommal.

A csillagászati naptár egy júliusi éjszakára ritka szép teljes holdelsötétülést jelzett, ami este tíz órakor veendé kezdetét, s éjfél táján érendé el egész teljességét, mely ismét eltartott lesz mintegy ötven percig.

Lajos Marie-t is felbiztatta, hogy e látványt együtt fogják megnézni, azért a mai napon a szokottnál korábban végezték kirándulásukat a tavon, hogy tíz órakor már az obszervatóriumban lehessenek.

Marie-t a csoda fogta el, mikor legelőször meglátta a távcsövön át a teleholdat, amelyet ő a kalendáriumi arcképe szerint egy becsületes pufók, orral, szemmel, szájjal ellátott égi ábrázatnak képzelt, s aztán egyszerre meglátott maga előtt egy kietlen fényes jégtányért, teleszórva mértani ábrákkal, mintha valami demiurgus azon tanulmányozta volna a kör négyszögítését.

Lajos megmagyarázta neki, hogy azok a nagy fényes karikák kiégett tűzókádók, azok a sötét foltok pedig tengerek. Még akkor ott volt a tudományos világ, hogy tengereket képzelt a holdban. Marie-t természetesen az érdekelte volna leginkább, hogy vannak-e a holdban emberek. Lajos aztán megígérte neki, hogy meg fogja szerezni számára azokat a fantasztikus útleírásokat, miket a múlt századbeli természettudósok a holdplanétán tettek. Ez legalább érdekes és ártatlan olvasmány. „Vajon milyenek lehetnek a holdbeli emberek?” Lajosnak az jutott eszébe: „egyet itt látsz közülök magad előtt”.

A leány azonban belefáradt az égi tünemény bámulásába, s a rendes lefekvési idő elmúltával elővette az álmosság; Lajos hasztalan beszélt neki a Mare imbrium, meg az Aristarchus hegy csodadolgairól; Marie el-elbólintott, s azon vette észre magát, hogy már álmodik.

– Én nem várom meg a holdfogyatkozás végét – mondta Lajosnak. – Szép, nagyon szép, de álmos vagyok.

Még annyiban gyermek volt, hogy egy édesded álmot a világ minden planétáinak elsötétüléseért föl nem áldozott.

– Akkor jó lesz aludni menni.

Lajos maga vezette őt le a torony lépcsőin, egész a hálószobájáig, s ott jó éjt kívánt neki, s megkérte, hogy a szobája ajtaját zárja be maga után. Ő maga visszament a csillagdába.

A holdtányér félig elsötétült már, a földárnyék az Arzachel körhegy láncolatát nyalogatta; Lajos azonban kivette a csillagászati csövet a telescopiumból, s a földvizsgálót tette helyébe (mert amaz fölfordítva mutat), s a hold helyett a szomszéd kastély felé irányozta a távcsövet.

Hisz erre is alaposabb oka volt a puszta kíváncsiságnál. Ha valamikor, ez alkalommal meg lehet tudni, hogy van-e a kastély birtokosnőjének erősen nagyító távcsöve. Ez égi tüneménynél bizonyosan használni fogja azt.

A holdvilágnál jól lehetett megkülönböztetni. A bárónő a kastély erkélyén ült kinn, egypár női alakkal, akik közül egyik a társalkodónő, a másik valami szolgálattevő némber lehetett. Ő is a holdfogyatkozást nézte – egy színházi látcsővel. – No, az nem sok árulásra képes. – Eziránt tehát Lajos tökéletesen meg lehetett nyugodva. – Hanem azért, hogy olyan jól meg volt is nyugtatva, csak mégis inkább a kastély erkélyén vizsgálta a hold intenzív fényének fokozatos hanyatlását, mint magán a nagy fénytányéron, s úgy találta, hogy egy gömbölyű fehér váll, mely a pongyola köntös fodrai közül kicsúszik, sokkal fényesebb hóhalom, mint maga az Aristarchus!

Azután a báróné is úgy járt a társaságával, mint a gróf. Egyik asszony a másik után hajtá álomra fejét: azokat azután elküldte aludni. Csak ketten maradtak fenn csillagot vizsgálni: ő és a gróf. Ő nézte a holdat, a gróf meg őtet.

A bárónő, úgy látszott, hogy amit föltett magában, abban kitartó volt. Bevárta a hold teljes elsötétülését, amíg csak az utolsó fénykaréj is eltűnt, s az égen csak egy nagy, ismeretlen látványú rézveres gömb libegett, egy izzó árny.

Mikor már csak az utolsó fényvonal világított, a delnő, hogy jobban lásson, messze kihajlott az erkélyről, s akkor a csipkefodrok fellegei közül a fénylő „Aristarchus” mellé még egy darab „sinus iridum” is tündökölt; – néhány perc múlva a föld árnya eltakarta mind a kettőt.

Erre a hölgy fölkelt, és visszavonult az erkélyről termébe. Hanem a csillagvizsgáló úgy tapasztalta, hogy az erkélyajtót nyitva hagyta maga után. Valószínűleg az volt a szándéka, hogy mikor a hold újra kifénylik, az árnyelvonulás tüneményében tovább gyönyörködjék.

Amint a hold elsötétült, tökéletes éj lepte be a földet, éjjeli csend ülte el a vidéket; kakasszó, ebugatás nem hallatszott sehol. A Névtelen Vár rejtélyes ura rendes angariát fizetett minden gazdának azért, hogy a kakasát tegye kosár alá, a kutyáját zárja be a pitvarba éjszakára. Most már az okát is ki tudjuk találni a hóbortként jelentkező különcködésnek. Akkor még Lajos éjente ott aludt védence szobájában, s nem akarta, hogy valami ebvonítás vagy kakasszó Marie-t fölébressze álmából, s az észrevegye az ő ottlétét. Az ok már megszűnt; hanem az angaria és a szolgalom csak megmaradt.

A csillagász tehát várta az obszervatóriumból, hogy újra megjelenjen a sötétből – a hold.

Ahelyett azonban egészen más valami jelent meg.

A kastély háta mögött elterülő park bokrai közül egy férfi jött elő; az körültekintett, és jelt adott a háta mögé, s arra azután egy második férfi jött elő, majd egy harmadik, meg egy negyedik.

A homályban is kivehette a gróf, hogy mind a négynek az arcán valami kezdetleges álarc van, papirosból; kezeikben balták. Öltözetüket nem lehetett tisztán kivenni.

Ezek rablók.

A hátul jött férfiak egyike egy sajátszerű eszközt hozott magával, melyet a kisvárosi gyermekek használnak a „három királyok csillaga” játéknál. Rövid, egymáson keresztülfektetett pálcák sorozata ez, melyek csavarszegekkel a közepeiken és a végeiken egymáshoz vannak kapcsolva, s ha a két végső pálcát széthúzza az ember, akkor összelapulnak, ha pedig összehúzza, akkor hosszúra kinyúlik az egész, mint egy hágcsó.

Azt az eszközt a lappangók egyike odaakasztotta az erkély vasrácsozatához, s aki legkönnyebb legény volt, az felmászott rajta. A másik három odalenn maradt, az erkély alatti kapu mélyedésébe húzódva. Ezek bizonyosan arra vártak, hogy az erkélyen át belopódzott társuk a belülről bezárt ajtókat előttük kinyitogassa, s ők aztán a cselédséget álmában meglepve, ártalmatlanná tehessék, s aztán háborítatlanul hajthassák végre rablási merényletüket.

A gróf rögtön sietett le az obszervatóriumból.

Legelébb is Henryt verte föl az álmából.

– A szomszéd kastélyba rablók törtek be.

– Hopp! Azok a gazemberek ugyancsak jól választották ki az idejüket: amikor a hold elsötétül. Most senki se látja őket.

– De én megláttam, s el fogom őket onnan zavarni.

– Lövéseket kellene innen a kastélyból tennünk; attól megijednének.

– Van eszed? Hisz akkor Marie-t is úgy megijesztenők, hogy sohase merne többé egyedül aludni. Ha azt hinné, hogy ezen a vidéken rablók tanyáznak, nem merne itt maradni többé, s tudod, hogy mi ide vagyunk kötve.

– Hát én akkor nem tudom, mit tegyünk. Bemenjek a faluba, s fellármázzam a lakosságot?

– Hogy azután a szolgabíró elé híjanak, s ottan mint tanúnak el kelljen mondanod, ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?

– Igaz a! Nekem nem szabad lármát ütnöm.

– Tedd, amit mondok. Te itt maradsz, s puskádat kezedbe véve, Marie ajtaja előtt foglalsz helyet. Én magam átmegyek a kastélyba.

– Előhozzam a pisztolyait?

– Nem kellenek. Hányszor mondjam már, hogy nekünk nem szabad lövöldöznünk. Add ide a görcsös botomat.

– Micsoda? Bottal akar menni a rablók ellen?

– Csak tolvajok azok. Álarcot viselnek. Ez nem igazi zsivány. Az ilyen a közeledő lépés hangjától is elfut. Aztán csak négyen vannak.

– Négyen egy ellen, akinél nincs más, csak egy fütykös!

– Hiszen háromélű tőr is van benne, s az szűk helyen hatalmas fegyver. Ne beszélj sokat, hanem add elő! Hozd a felső kabátomat is, s tedd a zsebébe az érvágó eszközös tárcámat; meglehet, hogy valaki elájult odaát az ijedtségtől, s szüksége lehet rá.

– Ejh, uram, milyen hidegvére van önnek, hogy még erre is gondol!

– Ugyan, jó Henry, hát illik nekünk ilyen apró rablókat nagyba vennünk, akik olyan nagy rablókkal is dacolunk? Gondolj a Blancs Manteaux utcai tréfára, és nevess ezen a mostanin.

Henry előhozta a görcsös botot, aminek a végén is jó súlyos vasszorító volt; meg a felöltönyét az urának; a gróf csak akkor vette észre, mikor már a kapun kívül volt, s az oldalát ütögetni kezdte valami nehéz, hogy mégis odacsempészett a zsebébe a hű szolga egy duplapisztolyt.

Sietnie kellett.

Nem kerülte körül a földnyelvről kivezető úton át a kastélytól elválasztó öblöt, hanem mindjárt ott a gáthoz kiláncolt csónakjába ugrott, s hatalmas evezőnyomásokkal néhány perc alatt odaát volt a túlsó parton.

Az éjszaka rémletes színt öltött attól a sötéten izzó planétától, melyet a föld árnyéka betakarva tartott, s melynek visszfénye most mint egy réz bálványkép csillámlott a nyugtalan tavon. Amint kiugrott a partra, sietett a kastély felé. Szíve nyugtalanul dobogott. Valami félelem volt az a találkozás előtt. Nem az orvokkal, hanem azzal a nővel találkozás előtt. Valami önvád, hogy a vartára állított őr elhagyta helyét, ahonnan nem lett volna szabad elmozdulnia.

A kastély kapuja, mint minden magyar úri házé, éjjel-nappal nyitva szokott állni. A gróf áthaladt az udvaron, s amint a szegleten kibukkant, csakugyan az történt, amit ő előre megmondott.

Egyike az álarcosoknak, amelyik őrül volt kiállítva a kastélyajtóba, amint őt megpillantá, hirtelen a szájába dugott két ujjával élesen füttyentett kétszer, s azzal elfutott az angolkert bozótjai közé.

Vavel nem futott utána, hanem egyenesen berohant a nyitott ajtón, fütykösét feje fölé emelve. A lépcsőházban függő lámpa égett; az ismeretlen helyiségben ez megmutatta neki a folyosót, melynek közepéről nyílt a terem szárnyajtaja. Azon egyenesen benyitott, s még láthatá, amint egyike a felriasztott tolvajoknak nyakra-főre igyekezett a teremből az ablakon át kimenekülni.

A mellékszobából lámpafény derengett elő; Lajos odarohant, azt hitte, hogy még egypárt ott szorít; de bíz azok sokkal serényebbek voltak; ez az utóbbi, akinek még a leugró alakját láthatta az ablakban, már csak sereghajtó volt. Mind elfutottak.

A lámpavilág még egy ajtóval odább eredt, s az az úrnő hálószobáját világítá meg, melynek asztala tele volt halmozva etuis-kből kihányt ékszerekkel és ezüstneművel. A padlaton pedig volt egy serpenyő tele parázzsal, amiben mindenféle gyilkos vaseszközök izzottak. Rettenetes gonosztevők; bizonyosan kínozni akartak valakit!

Az alkoven előtt volt egy karszék, abban ült egy hölgyalak, két keze a függönyzsinórokkal a szék karjaihoz hozzákötve.

Meglepő szépség. Termetének gyönyörű idomait elárulja a tapadó éji köntös, mely egész nyakáig fölér, s ott van halványsárga szalaggal összehúzva, míg hímzett szegélyei lábujjhegyeit is eltakarják. A szétzilált haj félig befonottan omlik alá a földig hosszasan, mint egy aranyzuhatag. A rablók valószínűleg akkor lepték meg, mikor lefekvéshez készült a haját újra fonatni. Szép arcát még ragyogóbbá tette a megszabadulás öröme s a szemérem pírja, midőn a délceg szabadító hálótermébe betoppant: egy hős, aki egy szál görcsös bottal jön egy rablóbanda ellen és győz!

– Én Vavel gróf vagyok – sietett a látogató, azzal a görcsös bottal a markában, bemutatni magát, nehogy az úrnő őt is rablónak nézze, s sikoltozni kezdjen vagy elájuljon.

– Kérem. Szabadítson fel! – suttogá a delnő a belépőhöz, s addig pirosra gyúlt arccal s összevont szemöldökkel fordítá félre arcát, míg az a zsinórok felbontásával bajlódni fog. Ily helyzetben még a szabadítónak sem illett őt látni.

A gróf azonban röviden végzett; kihúzta ezüstnyelű kését, amit akkor minden gavallér a csizmaszár mellé dugva viselt (egyik mellé a kést, villát, a másik mellé a frizőrfésűt), s íziben kettévágta vele a zsinórokat, felszabadítva az úrnőt, s azzal rögtön a csengettyűzsinór után nézett.

A bárónő elértette a szándékát.

– Kérem – monda –, ne harangozza föl cselédeimet. A rablók elfutottak már, s nem vittek el semmit. Ön elég jókor jött segélyemre.

– Nem bántották önt, bárónő?

– A megkötözésen kívül egyéb rosszat nem tettek velem; hanem megfenyegettek, hogy kínozni fognak, ha a pénzemet elő nem adom; az ékszerekkel nem voltak megelégedve. A pénzt is odaadtam volna nekik, de az a tiszttartómnál áll. Éppen alkudozásban voltam velük, hogy adok nekik utalványt a tiszttartóhoz, vegyék fel tőle szépen; amikor ön megzavarta egyezkedésünket.

– Szép egyezkedés! – szólt Vavel felgerjedten, a tüzes serpenyőre mutatva.

– Ah, ez csak ijesztgetés volt tőlük; de ne vesződjék ön velem – szólt a bárónő, ki még mindig a lehető legegyszerűbb toalettben ült vendége előtt, s nem mert felállni, hogy fedetlen lábacskái ki ne bújjanak az öltönye széle alól. Csodálatos teremtés volt. Legkisebb ijedelem nem látszott az arcán; semmi remegés nem árulta el, hogy fél az elfutott gonosztevőktől; hanem minden mozdulata azt, hogy inkább remeg megszabadítójától.

– Kérem önt: ne üssön zajt. Hanem menjen át itt a mellékkamrába, ott fog találni egy nőcselédet, akit szintén megkötöztek, s betömték a száját, szabadítsa azt meg.

Vavel átment a hálószobából nyíló kamrácskába, s ott meglátott az ágyon egy megkötözött nőt, kinek a szája be volt dugva zsebkendővel. Azt hirtelen felszabadítá nyűgeitől, hanem azért a nő nem mozdult meg. Úgy tetszett, hogy el van ájulva.

Az úrnő erre utána jött gyertyával. Most már bő, virágos selyem kantus takarta termetét, a lábain török papucskák voltak, a haja is főkötő alá volt szorítva.

– Nos? Talán meghalt? – kérdé, ijedtségtől kerekre nyílt szemekkel tekintve Lajosra.

– Meg nem halt… – szólt Vavel az ágyon fekvő némber arcát vizsgálva figyelmesen.

– Hát mi? – sürgeté a bárónő.

Vavel emlékezett már e nő arcára. Többször látta őt együtt járni-kelni azzal a gyermekkel, akit ő pártul fogott, azóta is, hogy az a bárónő házához került. Ez a Sátán Laci felesége.

– Arról szó sincs, hogy meghalt volna, hanem csak elájult, vagy csak tetteti magát ájultnak.

Azzal a nő üterét vizsgálta, s szemhéjait emelé fel ujja hegyével.

– Igazán el van ájulva.

A bárónő már készen volt a repülősós flakonnal, amit kantusa zsebéből elővett, s az alélt nő orra alá tartott; de bizony minden siker nélkül.

– A parasztnőnek erős természete van – dörmögé Vavel –, ha az egyszer elájul, holmi illatszerektől föl nem ébred. Ennek érvágás kell.

– De Istenem! Hát mit tegyünk? Az orvost nem hívathatom most, nem is akarnám, hogy mindent megtudjon.

– Én értek az érvágáshoz – monda Vavel.

– Ah. Ön uram?

– Valamikor tanultam az orvostant.

– De hát mivel akar eret vágni?

– Itt a sebészi eszközeim.

– Ah, ön arra is gondolt, hogy itt valakit elájulva talál.

– Csak egy nőcselédre volna szükségem, aki a karját tartja az aléltnak, míg a műtétet végzem.

– Nem akarom, hogy felköltsünk valakit. Nem tehetem-e én meg?

– Ah! Ön akarna segédkezni? Nem fél a vér látásától?

– Félek biz én. De attól mégsem olyan nagyon, mint hogy önt egy cselédem meglássa itt, ebben az órában.

– De hisz ez is meg fog látni, ha felocsúdik.

– Óh, ez iránt biztos vagyok. Ez hallgatni fog.

– Tehát tegyünk kísérletet.

A kísérletnek a vége bizony csak az lett, hogy az elájult nőcseléd az ügyesen végrehajtott érvágásra felocsúdott, hanem akkor meg a segédkező úrhölgy arca sápadt halálra; szemei elfordultak szemhéjaik alá, s ajkai elkékültek; szerencsére neki finomabb természete volt, az arcába fecskendezett hideg víz és a repülősó rögtön életre téríté. Feje az ifjú férfi vállán, termete karjain nyugodott addig a néhány percig.

– Ne vesződjék ön velem – suttogá a hölgy, amint szemeit felnyitotta, s fejét Vavel karjára nyugtatva találta –, hanem lásson a másik nő után. – Azzal felugrott térdeiről.

Azt a cselédet meg az életretérés után úgy rázta a hidegláz, hogy a fogai is összevacogtak bele, vagy talán a rémület hatása volt az? Nem kellett neki más, csak nyugodtan fekve maradni és betakarózni. Ha csak láz a baja, az majd elmúlik magától; ha pedig iszonyat, az ellen nincs orvosság. Nem felelt a kérdésre mást, csak azt, hogy „jaj Istenem!”

A bárónő és a gróf visszatértek az alkovenes szobába.

Ideje volt néhány obligát frázissal helyreütni az elmulasztott bevezetést.

– Ugyan sajnálom, bárónő, hogy önnel ez a kellemetlenség történt, ezen a mi kedves, csendes vidékünkön, ahol oly becsületes nép lakik, hogy az ember künn feledheti az erszényét az udvarán, s nem lopják el. Úgyhogy én meg nem foghatom, honnan kerültek elő a Fertő tó környékén a zsiványok?

A bárónő közbenevetett.

– Engemet az egész rablókaland inkább mulattatott, mintsem elrémített. Úgyis egész életemben vágyam volt színről színre láthatni azokat a nevezetes magyarországi zsiványokat, akikről a bécsiek olyan csodadolgokat tudnak mesélni. Most legalább célt értem. Ez igazi kaland volt, aminőket a regényekben olvashatni.

– Hanem e regénynek lehetett volna igen szomorú vége.

– Igen, ha az ég egy hatalmas, bátor szabadítót nem küld számomra.

– Azt valóban az ég küldte; mert ha történetesen ez éjjel holdfogyatkozás nincs, s én azt távcsőmmel nem vizsgálom, s ha történetesen az ecclipsis okozta szünet alatt szét nem nézek a vidék felett is, akkor nem veszem észre, hogy önhöz álarcos alakok törnek be az erkélyajtón.

– Ah, ön ezt távcsővel látta meg? – Jövőre jobban fogok vigyázni magamra.

Vavel gróf értette ezt; de más értelmet adott neki. Most jólesett a maga vétkét a rablókra kenni.

– Bizony azt jól fogja tenni a bárónő, ha jövőben nem hagyja nyitva éjszakára az erkélye ajtaját, s a kastély udvarán éji őrt állít fel; aztán meg a cselédjeit felfegyverzi, és a közelben hálatja.

– Óh, nem, nem! Jövőre pénzt is fogok itthon tartani, hogy ha eljönnek a rabló urak, kielégíthessem őket.

Vavel gróf, látva, hogy a bárónő nagy lelki erejét akarja tüntetni az által, hogy tréfára veszi e komoly veszedelmet, maga sem akart hátramaradni, s ugyanazon hangulatból folytatá:

– No, hát csak kérem az előadás napját velem előre tudatni, hogy mikor a „Schlagwort”-ra kerül a sor, el ne késsem a „jelenetről”.

A báróné nevetett, és aközben kezét nyújtva, bocsánatot kért varázslatteljes tekintetével.

– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? Ahelyett, hogy bámulnám és megköszönném önnek a nemes, lovagias vakmerőséget, amit nem tudom, hogy ki utánozna még, úgy teszek, mintha fel se venném az egész veszélyt, amiből kiszabadított. Ne vegye komolyan az én bohóskodásomat. Az a szerencsétlen szokásom, hogy mindenből gúnyt űzök. Most egész komolyan kérem önt még egy nemes tettre, ami különös kívánság ugyan; de el fogom mondani az okát. – S azzal kivette Vavel kezéből a görcsös botot, amivel az indulásra kész voltát jelezé, s lefoglalta azt mintegy zálogul az ottmaradásra.

Vavel gróf mindenre egyébre gondolt, csak arra nem, amit a bárónő kívánt tőle.

– Ne szóljon ön arról, ami ez órában itt történt, senkinek..

– Ezt igen szívesen megállom, bárónő.

– Nem akarom, hogy a hatóság vizsgálatot indítson e rablási kísérlet miatt.

(No, ilyen vizsgálatra Vavel grófnak volt legkevesebb szüksége, ahol felelni kell e kérdésekre: ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?)

A gróf fejével intett, mutatva, hogy már elkezdte a hallgatást.

– „Önnek” felfedhetem e kívánságom okát. Ez a nő, akit most életre hozni segített, ugyanaz az asszony, akiről önnek írtam: a híres rabló felesége, Sátán Lászlóé, vagy ahogy a népajk kificamította a nevét: Sátán Lacié. Ha most kitudódnék az, hogy engemet az éjjel rablók támadtak meg, minden ember azt mondaná egyszerre: „Ezeket a Sátán Laci felesége idézte oda; annak az ura volt az! Ő cimborázott velük; ő eresztette be azokat!” s akkor ezt a szegény asszonyt börtönöznék be rögtön..

– S ön ártatlannak tartja őt e merényletben?

– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy az. És én nem fogom őt elbocsátani magamtól, hanem itt tartom tovább is, és itt fog hálni a hálószobám mellett, és rá lesznek bízva a szekrényeim kulcsai.

S minden állításnak nyomatékául egyet ütött Vavel vasas végű botjával a parkettra.

– Tehát becsületes nőnek tartja őt, bárónő?

– Lelkemet teszem rá, hogy az! Van rossz múltja, de azt már megbánta; vannak hibái, de azokról el kell neki szokni. Én akarom, hogy becsületes nő legyen, s akit én egyszer pártul fogtam, azt nem engedem nyomorultul elveszni.

Vavel gróf e szónál önkéntelenül nyújtá kezét a báróné elé, amit annak kézszorítása fogadott.

– Nézze ön: a másik pártfogoltam is, mikor két lábon járni tanítottam, hogy megharapta a karomat, hanem azért én mégis megtanítom őt ember módjára járni.

A bárónő köntöse ujját feltűrve, megmutatta Vavel grófnak a márványsima kart, ami bizonyosan egyike azoknak, amiket a milói Vénusz elvesztett, egy friss harapás nyomaival a bársony felszínen.

– Tehát nagyon kérem, ön se szóljon e mai találkozásunkról senkinek, ahogy én sem fogok. S mármost visszaadom a fegyverét. Odahaza azóta bizonyosan aggódik ön miatt valaki.

– Igen. A komornyikom.

– Mármost csak arra kérem, ha eltávozik ön, zárja be maga után a kapuajtót, s a kulcsát hajítsa fel az erkélyre. Én ott megtalálom azt, s aztán biztonságban leszek. Higgye el, hogy én jól tudom, mivel lettem adósa ma, s jöhet idő, amikor tartozásomat leróvom. Isten önnel!

S azzal utánozhatatlan gráciával nyújtá kezét a grófnak. Vavel gróf búcsút vett. Eltávoztában még egyszer figyelmesen körülnézett, ha nem rejtőzött-e el a rablók egyike valami zugban. Oda alant bezárta a kapuajtót, s aztán még egyszer meglátta a bárónőt, amint várt rá, hogy a felhajított kulcsot átvegye. Az rögtön visszatért a terembe.

Vavel pedig sietett haza.

Henryt ott találta Marie ajtajában a felvont sárkányú fegyverrel.

– Nincs semmi baj itthon? – kérdé tőle. – Marie nem ébredt fel?

– Nem. Hanem álmában kiáltott valamit, amíg ön oda volt; jól hallottam az ajtón keresztül: „Lajos! – Vigyázz! – Harap!”

Vajon kiről álmodott?

A rablókalandról pedig senki sem beszélt ki semmit.