Csak ketten laknak már a Névtelen Várban: a komoly Lizett és egy mogorva gyermek, Sátán Laci fia.

Marie csengetésére kinyitották az ajtót, a kis Lackó volt ott.

– Itt van az idegen úr? – kérdé tőle a lány.

– Nem tudom; Lizetthez ment be.

– Hát bocsáss be Lizetthez.

– Tessék. De engem megver.

Már a folyosón érzett az a rettenetes betegszobai és sekrestyebeli illat, ami a kámfor-, tömjén- és fenyőmag-füstölésből keveredett össze, s mikor a konyhaajtón zörgetett a kis Lackó, a félig kinyitott ajtón legelébb is egy vas szénlapátot toltak eléje, tele parázzsal; majd lepörkölték vele az üstökét, a parázson pattogott a ráhintett köménymag, s az ajtó mögül egy mérges hang rivallt elő:

– Mit akarsz megint? Mit kísértesz engem, lidérc?

– Kérem, Lizett – szabódott a fiú –, az úrnőnk van itt a kastélyból.

Erre a szóra meg éppen becsapta a konyhaajtót Lizett, s csak az ajtó közepén levő négyszögű ablakocskán jelent meg az ábrázatjával, aminek a gömbölyűségéből a szűk keret csak egy kockányit engedett kilátszani. Csak az a négyszegletű ábrázatparcella beszélt Marie-val. S milyen durván beszélt!

– Mit akar ön itt? Elment öntől az Isten kegyelme? Hogy ide jön a dögvész palotájába? ön kellett ide még nekem! Fusson innen rögtön! – Nem jó a cifra palotában, ugye? Tudtam! A kártya megmondta régen! – Hát nincs elég parasztgunyhó, ahova el lehet bújni? – Menjen a Schmidtékhez! – Azok talán még nem árulók. – De hát miért ne volnának azok? A sánta koldus, a nyomorékok, akik a kenyerünket ették, maga a pap is, mért ne lehetne áruló? – Menjen ön a vadászlakba; az üres most. – Keressen egy odvas fát, egy barlangot, rejtőzzék el abban, mint Genovéva. – Itt nem maradhat ön!

– Én pedig itt fogok maradni, Lizett. Hol van Cambray?

– Mit tudom én? – Hol van Cambray? – Szép kérdés! Mintha a gyermek azt kérdezné, hogy hol áll a patkányméreg? – Még az kellene, hogy Cambray-val érintkezzék! – Nincs sehol! – Lefeküdt. – Nem lehet hozzá menni.

– Én fel fogom őt keresni.

– No hát csak keresse. – De azt ugyan megmondom, hogy nem fogja feltalálni. – Keresheti azt! – Cambray nemes ember volt! Cambray okos ember volt. – Nemes ember és okos ember. Előre látta ő, hogy a „mon petit garçon”, ha megtudja, hogy ő itt van, senki által le nem hagyja magát beszéltetni, utánajön: de olyan nemes volt, hogy meg tudta akadályozni, hogy ővele találkozzék. – Azt hiába keresi.

– Jól van, Lizett – szólt Marie, s aztán a kisfiúhoz fordult – jer velem Lackó, keressük őt.

Az önző Lizett egy darabig nézett utána, odanyomva az arcát a négyszegletű ablakocskába; – aztán, mikor a folyosó végén járt Marie, utánakiáltott:

– Mon petit garçon! Jöjjön vissza. – Jöjjön vissza egy szóra!

Marie visszatért hozzá.

– Ha csakugyan nem hagyja ön kiverni a fejéből, hogy az öreget felkeresse: akkor kérem, vigye magával ezt az üveget. Igazi jó gyöngyvirág-ecet van benne; mossa meg vele most is, – meg ha beszélt vele, ismét az arcát és a kezeit jól; ez hatalmas szer; elpusztítja a pestist.

Egy hosszú üveget nyújtott ki az ablakon Marie-nak.

– Köszönöm, jó Lizett – szólt a lány mosolyogva. – Csak tartsa ön meg azt a drága jó szert: önnek szüksége van rá. Én nem ismerek semmi veszedelmet.

S azzal útjára ment.

– Mindig ilyen volt! – dörmögé magában a kövér Lizett, s aztán, hogy Marie eltűnt előle, kidugta a parázsos serpenyőt a négyszögű ajtónyíláson, s nagy füstöt csinált vele köménymagból a folyosón, aztán bezárta a négyszögű ablakot az ajtón vastáblával, s visszament a konyhába, ahol láthatatlan perlekedő társak vártak reá egész seregszámra – veszekedni.

Marie pedig elindult a kis Lackóval végigjárni az üres várat.

Minő változáson ment az keresztül!

A lépcsőszőnyegek összetaposva sáros lábnyomokkal, a fénymázas falakba nagyfejű vasszegek verve, amikre az önkénytesek tarisznyáikat aggatták; a parketten halomra gyűlt szemét, szalmaalmok, élelmezési ízékek maradványa; a nagy díszteremben sorba állított tábori ágyak. A szép fehér ajtók telefirkálva emberi torzalakokkal, amik alá csúfondáros tréfák voltak írva. Maga Lajos szobája a legnagyobb rendetlenségben; beterítve széttépett papírrongyokkal, telefecskendve tintával, befertőztetve pipából kivert dohány maradványával. Marie nem ismert rá a hajdani csendes menedékre.

Minden szobába beszólt csengő, szelíd hangjával: „Cambray! Atyám! Itt vagy?” Sehonnan sem jött rá válasz.

Eszébe jutott valami.

Ha az egész várlakot feláldozta is Lajos szabadcsapatjának; de egy szobát bizonyosan nem engedett idegen lábnyomoktól megszentségteleníteni: az ő leányszobáját.

Odasietett. Annak is nyitva volt az ajtaja; de az első pillantásra megtudhatá, hogy az el volt zárva eddig a látogatók elől; a szőnyegek tiszták, az egész szobán még mindig az a szűzi illat hatol át, ami a hajadoni szentélyben otthonos, s bár a bútorokból mindazt áthordták is, ami Marie-é volt: de itt hagyták a bőrkerevetet, amin Lajos szokott alunni. – Kétségtelen, hogy Lizett ebbe az egyetlen lakályos szobába helyezte el drága vendégüket.

A bőrkerevet azonban üres volt: azon nem feküdt Cambray. Azután szétnézett a szobában Marie, s szemébe tűnt, hogy az egykori ágyfülkéjét elzáró acélgörgöny le van eresztve.

Ott kell Cambray-nak lenni!

Ott volt.

Marie odasietett. Az ércgörgönyön belül világosság volt; olajmécses égett. Be lehetett látni a hézagokon keresztül.

A nemes lovag ott feküdt a puszta földön, nyoszolya nélkül, egy pokrócon, fejét két hátratett kezére nyugtatva. Szemei merevek voltak; de annál rémesebb volt a szokatlan láng, mely belőlük sugárzott, s száraz ajkai ki voltak nyitva, s beszélni látszottak a mindenséggel – a semmiséggel.

– Cambray! Atyám! – kiálta Marie a rácson keresztül.

– Ki az? Marie! – kiálta fel a lázbeteg, s nehéz vonaglással fel akart emelkedni, s ismét visszaesett, de kezét rémülten tartá maga elé, mintha el akarná őt magától taszítani.

– Cambray! Bocsáss be! Én vagyok. A te Máriád! Hogy fekszel itten? Egyedül: be sem takarva! Nincs, aki gyógyszert adjon. Egy ital vizet sem égő ajkadnak. Óh, eressz magadhoz! Ott nem messze tőled van egy gomb a padlaton. Csak egy ujjaddal kell megnyomnod, s a görgöny felemelkedik.

A kór elkezdett nevetni. Csak az arca mutatta, hogy nevet, hang nem kísérte azt. Azon nevetett ugye, hogy milyen ravaszul ki tudta játszani az ő kedvencét, az ő imádott bálványkáját, hogy mikor az ide tör hozzá, meg ne tudja az ő dögvészes fekhelyét közelíteni. Ezen a sikerült furfangon nevetett bizonnyal.

Erre aztán Marie is gondolt ki valami ellenfurfangot. („Várj csak! Ha te engem ki akarsz játszani, majd én is kijátszalak téged!”)

Fennhangon elkezdett zsémbelni.

– No lásd, Cambray, én mármost haragszom rád; ha te engem oda sem bocsátasz magadhoz, akkor én itt hagylak, s feléd sem jövök többet. Elmegyek innen. Jó éjszakát! Ha valamire szükséged lesz, itt fog lenni a kis Lackó; a gombmegnyomással csengethetsz neki, majd ő kiszolgál. Én nem őrizlek itt egész éjjel. Tudod? Hiszen ágy sincs itt, ahová lefekhetném. Jó éjszakát, Cambray!

E szavakra a kór megszűnt nevetni, s álmatag gyönyörrel tekinte a kedves csengő hang kútforrása felé, s kezével bágyadtan üdvözlé őt kétszer-háromszor. Aztán csendesen lefeküdt, két kezét imára kulcsolva mellén.

Marie pedig azt tette, hogy a kis Lackónak suttogva utasításokat adott.

– Eredj, zárd be jól az ajtót a keresztvassal. Én itt maradok. Aztán jöjj vissza, hozz magaddal gyertyát és gyújtószert; azt tedd ide a kerevet mellé. Künn a folyosón gyújtsd meg az éji lámpát.

– Szabad a puskámat is magammal hoznom?

– Puskát? Minek?

– Akkor nem félek olyan nagyon.

– Hát akkor hozd el. De ide be ne hozd, mert attól meg én félek; hanem támaszd az ajtó mellé.

Egészen besötétedett, mire a Lackó gyerek visszakerült, egy nehéz kétcsövű vadászfegyvert hozva a vállán, amit nagy gondosan a szögletbe támasztott.

– Ne gyújtsam meg a gyertyát?

– Dehogy gyújtod! Azt akarom, hogy a beteg úr ne vegye észre, hogy én itt vagyok. Majd később tán felnyitja a vasfüggönyt, ha valamire szüksége lesz. Én ide a pamlagra ledűlök; te ott maradsz az ágyfülke előtt, s ügyelsz rá, hogy mit csinál az úr. Ha felnyitja a rácsot, s én el találtam volna alunni: akkor engem felköltesz.

Marie ledűlt a bőrkerevetre, sáljával betakarózva, a kis Laci pedig odaállt a rácsfüggöny elé, s őrködött.

Óh, dehogy történt az meg Marie-val, hogy el talált volna alunni! Lehet-e ébren nem lenni ilyen gondolatokkal? Egyre kérdezgeté suttogva, mit csinál a beteg?

„Nagyon hányja-veti magát” – volt rá a felelet.

Egyszer aztán az lett a válasz, hogy most már elcsendesült. Akkor aztán Marie is föltette magában, hogy nem kérdezősködik többet, s veszteg maradt egy óra hosszat.

A folyosón volt egy ódon falióra, amit mindennap maga húzott fel Lizett. Ez az élő gép számlálta az örök időt, harangkongású hangjával hirdetve az óranegyedeket. – Már tizenegy óra elmúlt.

Marie azt „hitte”, hogy alszik, és azt „képzelte”, hogy álmodik. Azt álmodja, hogy az a bűbájos hölgy a lábai előtt hever, s két arcképet mutogat neki, az egyik egy élő leányé s a másik egy halotté, meg egy levelet, amelyben egy kisleány téríti jó útra az anyját, s aztán a szép hölgy azt mondja a védencének: fuss innen, mert ha itt maradsz, én megöllek! – Hogy lehet ilyet álmodni!

Egyszer aztán az őrt álló gyerkőc elkezdett fogvacogva nyöszörögni:

– Én úgy félek.

– Mitől félsz?

– Ez az úr ott benn olyan csendesen fekszik egy darab idő óta.

– Bizonyosan alszik.

– Aki alszik, annak a melle emelkedik; ezé meg nem mozdul már régen.

Marie felugrott a kerevetről, s odafutott.

Az éjjeli mécs kanóca füstölögve lobogott Cambray fejénél, s bevilágítá annak az arcát.

Marie látott már egyszer ilyen arcot: Henryét.

Ez a halál.

Összeborzadt.

Az életösztön önkénytelen reszketésben jelentkezék minden tagján. Nem jó hely ez itt.

Minő iszonytató lehet az a halál, mely kiszemelte áldozatát hetekkel azelőtt, aztán ráült a vállára, mint egy lovag, s hurcoltatta magát hegyeken-völgyeken, országokon, városokon keresztül vele, míg elért a céljához, akkor aztán az a csontlovag azt mondta neki: itthon vagyunk! s az embert, ki még ma délután hatalmas, erős férfi volt, aki fél kezével egész Bábelét döntötte le az ármánynak, éjfélre már csendes halottá tette az a rejtélyes lovag, aki hordatja magát egyik országból a másikba.

S milyen hosszú még az éjszaka!

Marie nem mert ebben a szobában maradni többé.

– Jer. Gyújts gyertyát – monda a fiúnak. – Menjünk le Lizetthez. Ott akarok nála alunni.

Bizony azt Lackó is sokkal tanácsosabbnak találta.

Marie borzadva nézett arra a felnyithatlan rácsra, mely oly soká volt őneki magának menedéke. A jelenlegi lakója e fülkének most azt úgy magára zárta, hogy hozzá sem lehet jutni tőle. El is temette magát egyúttal. Csinált magának kriptát a Névtelen Várban. Hacsak szét nem bontják a falat kívülről, hozzá nem férhetnek. Amíg Lajos vissza nem tér, Cambray-t ki nem hozhatják a magára zárt rejtekből. Marie-t iszonyítá e gondolat.

– Jer, menjünk le Lizetthez.

A fiú meggyújtotta a folyosón függő lámpánál a gyertyát, s aztán ő a puskát, Marie a szövétneket véve kezébe, megindultak a csendes folyosón, a sötét lépcsőn végig. Marie volt a bátrabb; ő ment elöl Lizett ajtajáig.

Csak egy felriadt denevér ijeszté meg őket odáig. A vitéz urak bizonyosan kitörtek valahol egy ablakot, azon jött be.

Nem volt szükség sorba kocogtatni az ajtókat, hogy rátaláljanak Lizettre. Mikor ő alszik, akkor nincs elrejtve. Mintha egy óriási fűrészmalom dolgoznék, összefogva egy rengeteg fújtatóval: úgy harsog a horkolása végig az egész földszinten.

– Lizett! Kedves Lizett! – ébresztgeté őt eleinte Marie, csendesen kocogtatva az ajtón, később aztán Lackó fogott hozzá, sikeresebb módszert alkalmazva: csizmasarokkal rugdalva az ajtót. Mind nem használt az semmit. Az ajtódöngetés, mely végighangzott a boltozatos tornácon, éppúgy nem szakítá félbe azt a rémséges horkolást, mint nem szakítaná félbe a fűrészmalom működését, mikor annak a zúgója működésben van.

– Deiszen zöröghetünk mi ennek! – véleményezé a kis Lackó. – Ha a francia itt ágyúzna a füle körül valamennyi haubicával, se költené ezt fel, ha ez egyszer elaludt. Reggelig pedig magától fel nem ébred, amíg a legyek el nem kezdik az orrát bosszantani.

– Nézz széjjel, nincsen-e a földszinten valahol egy szoba nyitva, ahol az éjszakát eltölthetném? – mondá Marie.

A fiú habozva nézett rá.

– Nem merek magamban menni.

– Óh, te vitéz puskás! No, hát jer utánam, ha olyan derék legény vagy. – S azzal Marie felvette a gyertyát a földről, s megindult a folyosó másik vége felé.

Egyszer aztán ijedten kiáltá el magát:

– Szent Isten! Ott egy férfi áll!

A sötét alak egy ajtómélyedésből lépett elő.

Marie visszahátrált.

Ekkor aztán bebizonyult, hogy csak férfi a férfi, még zöld korában is. A kis Lackó, amint azt látta, hogy úrnőjét veszedelem fenyegeti, a vész nagyságától egyszerre férfiúi bátorságot kapott; a „rémület vakmerőségének” lehet azt nevezni. Előreugrott, Marie elé, s a felvont puskát arcához emelve, az idegenre célzott vele, rákiáltva hangosan: „Megállj, mert meglőlek!”

– Ember vagy, fiam Lackó! – dörmögé a sötét alak. – Meg ne lőj! Én vagyok az apád.

– Ne közelítsen kend! – rikoltott a gyermek –, mert Isten úgyse meglövöm!

– Hát nem ismersz az apádra? Lackó fiam!

– Én nem vagyok most Lackó fiam, hanem strázsa! Lövök!

– No, hát nem mozdulok innen. Valami bolondot ne tégy.

– Mit jön kend ide? Én az úrnőmet nem hagyom bántani!

Most végre magához tért ijedelméből Marie; egy még erősebb ijedelem vett rajta erőt. Itt most őmiatta egy fiú meg akarja ölni az apját. Hirtelen befogta a két kezével Lackónak a szemeit, hogy ne lásson célozni, s rákiáltott:

– Ereszd le a puskát! Én nem akarom, hogy lőj! – Mit akar ön, jó ember? Nekem nincs semmim, s ez a kastély üres. Mit akar ön tőlem?

Ekkor a betörő e nevet mondá ki:

„Botta Zsófia.”

Erre, mint egy varázsszóra, ott hagyta védelmezőjét a leány, s mint a kezes bárány, sietett szelíden megszólítója felé.

Mikor annak az arcába világított a szövétnekkel, önkénytelen összeborzadt. Sátán Laci nem tudott magából szép embert csinálni.

Hanem felmutatta Marie előtt az átadott acélgyűrűt.

– Az, aki ezt a gyűrűt viseli, küld engemet ide: azzal az izenettel, hogy rögtön siessen ön innen, s kövesse bárhová azt, aki vezetni fogja. – Ez az ő parancsolatja!

– Engedelmeskedem neki – szólt reszketve a leány, de szemeit nem tudta levenni e félelmetes arcról, mint a boától megbűvölt evetke.

A férfi halkan folytatá:

– Az én uram, aki engem ide küldött, hogy az ő kincseit, ahol találom, vigyem el hozzá, egy acélszekrény elragadását is rám bízta.

– Azt már elvitte hozzá az, akire annak a megőrzése bízva volt.

– Úgy? „Az” vitte el? És „őhozzá”. Akkor jól van. Tudom, mi a dolgom. – Nekem ugyan az én uram azt parancsolta, hogy én kísérjem el a kijelölt menedékig az ő legdrágábbját: de én mást gondoltam ki. Az én pofám nem arra termett, hogy az valakit megvigasztaljon. Nincs is rám ez úton semmi szükség. Győrig tiszta az út, semmi baj sem történhetik. Magam helyett a feleségemet hoztam el útikíséretül az úrnő számára. Azt hiszem, egy asszonyt szívesebben lát maga előtt. S az egy igen becsületes jó asszony: ennek a szegény fiúnak az anyja.

– Óh, az nagyon jó lesz: azt én igen szeretni fogom.

– Aztán védelmezőül ezt a fickót is vigye el magával. Helyén van ám ennek a szíve. Aztán nem olyan rossz ember, mint az apja.

Milyen büszkeség ragyogott Sátán Laci szemeiben!

– De majd én sem soká leszek már rossz ember. – Ha az én uram azzal az asszonnyal beszélt, akire a kincsei megőrzése volt bízva, s ha az az asszony nem árulta el az ő kincseit, hanem elrejtette, megmentette azok elől, aki azt keresik: akkor előre tudom, hogy holnap az én uram hol fog megjelenni! Én is ott leszek! Meg a huszonnégy Sátán-cimbora. S majd ott megmutatom, hogy mit tudok!

– Hát én nem őhozzá megyek?

– Hahhó, úrnőm! Ahová az most törekszik, ott még a föld is meghajlik az ember lába alatt. Különös föld az! S ahogy azok, akik ott találkozni fognak, beszélnek egymással, azt nem való az ilyen gyönge szívnek megérteni: az az ördögök nyelve.

– Az ördögök nyelve?

– Igen. Puskaropogás és kardcsattogás.

– Szóljon bele az Isten ez ördögi beszédbe!

– Azonban siessünk, amíg a holdvilág fenn van, használni kell az időt.

– De úti öltönyöm sincs.

– Gondoskodott a feleségem jó meleg bundáról, majd betakargatja szépen.

– Még egyre kérem önt. Ön ismeri azt a mestert, aki az én szobámban azt a fortélyos legördülő rácsot készítette. Beszélhet-e vele?

– Úgy tudom, hogy Vavel gróf szolgálatába szegődött most tábori kémnek. Ott bizonyosan rátalálok.

– Mondja meg neki, kérem, hogy siessen ide minél előbb; ő ismeri e zár fortélyát, nyissa fel azt. Az alcovenban találni fog egy megholt embert. Az énnekem igen jó barátom volt. Temettesse el őt szépen.

– Elvégzem vele.

Most aztán úgy vett búcsút Marie a Névtelen Vártól, mint aki jól tudja, hogy ide sohasem fog visszatérni többé. Kitiltja belőle a legutolsó emlék. Nem volna bátorsága egykori szobájába még valaha belépni.

A négylovas parasztszekér ott várt a kastély kapujában; Marie-t felültették, betakargatták bundába, a fejét bekötötték gyolcskendővel, parasztosan, a Sátán Laci felesége melléje ült, a Lackó a kocsis mellé kapott fel, térde közé fektetve a puskát, a kocsis kiereszté az ostorát, s a szekér elrobogott a porfelleges úton.

Sátán Laci egy darabig utána nézett a távozó szekérnek, amint az a kanyarodónál eltűnt előle, sípjába fújt, s arra a park bozótjaiból fegyveres marcona alakok bukkantak elő; kardja, pisztolya és kétcsövű fegyvere volt mindegyiknek. Halk dörmögéssel lett kiadva a jelszó. Azzal mindannyian megindultak a Fertő-parti füzeshez. Ott volt kikötve két dereglye, azokba beültek, s aztán gyors evezőcsapásokkal indultak neki a hansági bozót tájának.

A Névtelen Vár minden ajtaja nyitva maradt. Nem volt abban más, mint két mélyen alvó: az egyik rémségesen horkol, a másik rémségesen hallgat. S egyik sem fél az egész világtól…