TIZENEGYEDIK RÉSZ
Férfiak dolga
I.
És mármost hát egy darab ideig vége minden asszonyokkal való históriának, csak férfiak maradtak a színen; kegyetlen, kardköszörülő férfiak. Azokról fogunk beszélni hosszú, hosszú történetet.
Vavel gróf, amint portyázó csapatjával a Rábához visszatért, Katalint elküldé Győrbe, lelkére kötve, hogy Marie-tól azontúl el ne váljon. Ő maga nem kísérhette kedvesét oda, mert csapatjával rögtön a Szigetközbe betört franciák ellen kellett indulnia. De megígérte neki, hogy mihelyt egy szabad napja lesz, meglátogatja őket, s addig is sűrűn fognak egymással levelezni.
De bizony ő az ígérete első felét nem válthatta be; mert olyan nap nem virradt rá nézve többé, mely asszonyokkal találkozásra lett volna rendeltetve.
A Himfy írójának kötetre menő epedő levelei szerelmes feleségéhez eleven képét nyújták annak a kornak, melyben két szerető szívnek hónapokon keresztül nem lehetett egymással egy pillanatra is találkozni, ha csak néhány mértföldnyi távol választotta is el őket egymástól.
A táborozás gyors eseményei Vavel Lajost mindennap új meg új jó barátokkal ismertették meg, kiknek lelkesedése őt is magával ragadta. Egy új, sajátszerű népet tanult megismerni, aminőről soha könyvekben nem olvasott.
S voltak jó barátok, akikkel ma összeölelkezett, s holnap már a lovagtalan paripájukat látta elővezetve: a jó barát ott feküdt már valahol a szép zöld mezőn.
Különösen a derék bácskai lovasokat, akik oly jó vitézek a kardcsattogás közt, mint amilyen jó cimborák a pohárcsengés közt, nagyon megtizedelték a Szigetközbe betörő nagyszámú franciák.
Hanem a szíve dolgai iránt egészen nyugodt lehetett Vavel Lajos. Mindennap felkereste a futár Győrből, akármerre kalandozott, azzal a kedves levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat Marie írták számára teli, egész a papír széléig. S az tele volt jó kedéllyel, örömmel, reménnyel, jövőben való megnyugvással.
Milyen nevettető jelenet volt az, ahogy Katalin leírta, mikor az acélládikót átadta Marie-nak, s aztán felnyitotta azt a rejtélyes kulccsal! Eleinte milyen szomorúan, kedvetlenül nyúlt bele a leány, arcát is félrefordítva, s csak azután, mikor megérezte ujjai hegyével, hogy annak rejtelme pernye és hamu, kacagott fel nagy örömmel. Ah, milyen boldog lett egyszerre! Hogy rettegett nagyságától megszabadulhatott! Most már szabad neki az egész világra nézve senkinek és semminek lenni. Most már lehet valaki! Ha örömet akar neki szerezni Katalin, hát úgy szólítja, hogy Sophie! Rég azt akarta ő már!
Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi csatáját a Hanságban: ezt mindennap újra el kell neki regélni.
Aztán minden reggel, minden este elmennek együtt a templomba imádkozni az Istenhez, hogy védje meg Lajost minden veszélytől. Ez az ő mindennapi látogatásuk, mulatságuk, vigasztalásuk. Az ő imájuk védni fogja az ő egyetlenüket.
Lajos lóháton ülve olvasta azt a levelet; az ellenséges golyók füttyentettek egyet közbe a légből.
És aztán arra gondolt, hogy a bácskaiak derék vezére, a hős Stipsics, éppen ilyen levelet olvasott fel neki tegnapelőtt a menyasszonyától, s ma már úgy hozták haza a homlokán keresztüllőve.
*
Ej! hallgasson el a csalogány most, hadd szóljanak a trombiták.