A vértesosztag, melyet a halálfejesek Öttevényig elűztek, értesítve volt már, hogy a két úrhölgyet megint fedezet alá veheti. A győri úton vonultak Börcs felé.

Vavel fekete lovagjai azt hitték, újabb összemérkőzésre jönnek, s nagy harci kedvvel szándékoztak őket elfogadni. Ott álltak már egész hadirendben.

– Hüvelybe a kardot! – vezényelt Vavel gróf. – Négy hétig nem verekszünk. Fegyverszünet van. Önök a hadsegédem vezénylete alatt Fertőszegre fognak visszavonulni, s ott megvárják, míg újabb rendelettel megérkezem.

Azzal intézkedéseket tett, hogy a Névtelen Várat hogy alakítsák át kaszárnyává, gondoskodott a legénység napidíjáról és élelmezéséről, megköszönte a vitézeknek eddigi hűségüket, hősi bátorságukat; maga is könnyezett, azok is: olyan nagyon megszerették egymást. S aztán, mikor a vértescsapat a falu egyik végén bejött, ugyanakkor az inszurgens volóncsapat a falu másik végén kivonult. Csak Vavel maradt egyedül hátra Mátyás mesterrel, ki volón egyenruhában kísérte őt e kalandban mint trombitás.

Descourselles kapitány lóra ült, s csapatja elhelyezéséről gondoskodott, melynek egy része itt a faluban fog maradni; más része Győrbe vonul a hölgyeket kísérve, most már csak díszőrségül, nem oltalom végett.

Vavelre maradt a lovagias kötelesség a hölgyeknek kezét nyújtani, mikor azok a hintóba felültek.

Mikor már biztos helyen érezte magát a tábornokné, kihajolt a hintó ablakán, s azt mondá Vavelnek:

– De most mégis bosszút fogok önön állni azért a furfangért, amivel minket rászedett. „Desden con desden.” Megfosztom önt diadala gyümölcseitől. Én egy éjszakával hamarább ott leszek Győrött, mint ön, s amint megérkezem, rögtön megírom az ön jegyesének a velünk történteket; – mire ön megérkezik, már akkor tudni fognak mindent, és ön meg lesz fosztva attól a gyönyörűségtől, hogy maga adhassa nekik hírül, hogy meg vannak szabadítva. Ez édes bosszú lesz.

– Nagyon édes – mondta Vavel, megcsókolva a delnő kezét. – Áldja meg önt az ég azért, hogy szegényeknek egy nyugodalmas éjt fog szerezni ez izenet által.

– De mármost még egy dolgot nem értek, s azt is szeretném felvilágosítva látni. Véletlenül botlott ön mibelénk? Vagy valami abrakadabra által?

– Számot adhatok róla. Marquis de Fervlans-nak egy levelét portyázóim elfogták, amit Guillaume tábornok úrhoz írt; ebből én megtudtam, hogy a tábornoknő asszony minő hivatásban jön Magyarországra, s azóta mindig nyomában voltak a kémeim, s engem tudósítottak az ellenfél minden mozdulatairól.

– Rettenetes! Igazam volt, mikor azt mondám, hogy jó szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet ellenünk. Kérem, adja át búcsúüdvözletemet házigazdánknak, nem látom őt sehol.

– A kórodába hívták egy haldokló sebesültet meggyóntatni.

– Kóroda!– Hajts, postillon!

S azzal eau de Cologne-os zsebkendőjét arca elé kapta, s ott tartotta addig, amíg csak az utolsó házat is el nem hagyták.

Vavel gróf azonban nem várt a másnap reggelre, hanem ő is felkapott a lovára, s Mátyás mesterrel együtt igyekezett kifelé a faluból.

A falu végén az őrszem rájuk kiáltott, és megállította őket. Mátyás mester előhúzta a csizmaszár mellül a fehér lobogót, s trombitaszóval felelt. Vavel Lajos előmutatta az oltalomlevelet, s amíg azt a káplár olvasá, észrevette, hogy annak is, meg a közlegénynek is, friss kardvágás sebe van az arcán: a mai utolsó kardcsattogások emléke.

Milyen gunyoros a sors! A „piquet-partinak” a veszteségét ezek a szegény katonák fizették meg.

Alkonyat után érkezett meg Vavel Győr alá.

A nyolc órát éppen akkor harangozták, s a francia helyőrség takarodót fúvó trombitaszava hangzott minden kapunál. Azokon most holnap reggelig Vavel grófot be nem bocsátják. Hanem hiszen arra való Mátyás mester komájának, Tajkos uramnak, a cserzővargának a kiskertje, hogy azon keresztül ki- s bejárhasson az ember, akinek éppen nincs kedve a kapura kerülni. Mátyás mester sohase szokta azt kérdezni, hogy merre az egyenes út. Ilyenkor a görbe út a rövidebb. Egy kis kerülővel a cserzőállások között bejutottak a városba.

Hiszen látott Vavel már bombáktól összezúzott falakat, leégett várost máskor is, de az a gondolat, hogy e kormos romhalmaz közt kell neki felkeresnie azokat, akiket szeretett, mégis elszorítá a szívét.

A háborúban lerombolt város képe nagyon különbözik más leégett városokétól. A kárvallott lakosok nem jajveszékelnek a romok között. Még dicsekesznek vele, hogy kinek a házába ütött be több bomba. A milliókra menő veszteséget nem számítgatja senki: csak a csodákat jegyzi föl, amik között maga és háza népe megmenekült, s ha az ellenség kegyetlen nagy sarcot vetett a városra, az élelmes népkedély megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy visszaszerezze a veszett fejsze nyelét. A belső városban már oly élénk a piac késő alkonyat is, hogy alig lehet lóháton is keresztültörtetni a sokaság közt. A közel Győrszigetből, Révfaluból, Pataházáról beözönlött a nép, amint a fegyverszünet ki lett hirdetve, s a közlekedés felszabadult, s hozta szekérszámra az eladni való eleséget. A franciának sok pénze volt, vett mindent, mesés árakon. Nem volt olyan képtelen követelés, amit meg ne adott volna. Egy földszinti ház tulajdonosának, kinek porig égett minden vagyona, megmaradt a pincéje s abban a borai; de kidugott egy rudat azon a lyukon, amit a golyó ütött a falán, arra felakasztott egy fagyöngybokrot, ami azt jelenti, hogy ott bort mérnek, s özönlött a házához a sok szomjas katona: szakajtókosárral szedte össze a pénzt, úgyhogy esténként, mivelhogy az ércpénzt a bankótól különválogatni nagy munka lett volna, kiállt az udvarra, s a kiterített ponyva fölött „megszelelte” a pénzhalmazt: ezüst, arany, réz aláhullott, a rongyos papirost félrehordta a szél: aztán összesöpörték mind a kettőt, s külön a magot, külön a polyvát rakták zsákra!

Vavel grófnak és trombitásának a megjelenése nem is keltett senkiben csodálkozást, az utóbbi napokban sokat jártak-keltek itt keresztül az inszurgensek küldöttei, kik a határvonalakat megállapítani segítettek. Azt is tudta minden ember, hogy Győr tőszomszédjában táboroz már az egész inszurgens sereg. Vavel, amint keresztül bírt hatolni a szénatér szekérvárán – hol most a szép sétánysor vonul végig – minden kérdezősködés nélkül mehetett kedveseit fölkeresni: Mátyás mester tudta már a járást. Az ostromágyúk hordtávolán kívül volt egy kis nyári lak, oda vitte ki őket a bölcs alispán.

Mikor ezt a házat messziről meglátták, Mátyás mester dicsekedve monda:

– Nem áll már a két medvesüveges a kapuban! Az alispán hajdúja strázsál ott most.

Vavel sarkantyúba kapta paripáját, s vágtatott ahhoz a házhoz.

S e gyors száguldás alatt félistennek érezte magát.

Íme, ki tudta vívni elrabolt drágaságait a diadalmas ellenség kezéből, mikor az már vasmarokkal tartá azokat fogva. Kicsikarta kezéből furfanggal és erőhatalommal férfiak és asszonyok dolgával. Ha a hadvezérek vesztettek is: ő diadalmaskodott. Azt az óriást, akit senki le nem bír győzni, ő legyőzte azon a téren, ahol egymásnak találkozót adtak!

Hanem aztán, amint közelebb ért a házhoz, eszébe jutott, hogy a paripa-robaj megriaszthatná a leány gyönge szívét, s inkább megállította a lovát, és leszállt róla. Gyalog ment odább; Mátyás mesternek azt hagyva, hogy jártassa meg azalatt az utcán csendesen a nagyon meghajtott lovakat.

Csendesen közeledett a ház felé. A kapuban katonásan tisztelgett előtte az alispán hajdúja, kivont karddal. Lajos sietett a házba.

A folyosón találkozott a kis Lacival, annak egy csizma meg egy kefe volt a kezében. Vavel láttára csizmát, kefét kiejtett a kezéből.

A folyosóról betért a konyhába: ott Sátánnéval találkozott, az ijedten csapta földhöz, akármi volt a kezében.

Ettől sem kérdezősködött, benyitott a legelső szobába, ahonnan férfihangokat hallott, s ott három ismerőst talált: az alispánt, Tromfszky doktort és Doboka mérnök urat.

Mind a három megrettent, amint Vavel közéjük lépett. Az alispán arca ugyanazt a furcsa átalakulást mutatta, amin legelső találkozásuk alkalmával keresztülment, mikor Vavel olyan vadul rápillantott; Doboka úgy mosolygott, ahogy nagyon megijesztett emberek szoktak, a doktor pedig azon a ponton állt, hogy megfutamodjék, mint mikor a Névtelen Várban a komornyik torkának esett a feldühödött gróf.

E három ijedt arc kifejezéséből egy villámgyors gondolat jött Lajos agyába: gondolat, mely leforrázta képzeletének idáig hozott kedves ábrándjait.

– Valaki beteg? – kérdé tőlük.

Kettő nem felelt, a harmadik pedig azt hebegte, hogy „én azt mondom, hogy semmit se mondok!”

– Marie beteg? – suttogá lenyomott hangon Vavel.

Erre az alispán némán inte a fejével, s a mellékszoba ajtajára mutatott.

Lajos nem kérdezett többet, hanem sietett a mellékajtón belépni.

Minő ismerős szobácska ez!

Megint a Névtelen Vár-i hajadon tündéri menedéke. Ide hozatták a gyermekjátékszereket, a bútorokat, még a négy macska is ott mosdik az ablakpárkányon és a pamlagon, s a két kutya ott fekszik a hímzett vánkoson, s a szoba mélyében ott áll a mennyezetes ágy, kígyós oszlopaival, kínai selyemvirágos függönyeivel, s az ágyon fekszik Marie, és az ágy fejénél ül Katalin.

– Ah! Uram Isten! – ordít fel Lajos, két kezével homlokára csapva, s az olyan keserves hangon ejtett kiáltás, hogy aki azt meghallja, asszony, férfi, gyermek, mind egyszerre előveszi a zokogás. Csak ő maga, csak a beteg kacag.

Neki van oka nevetni, örülni!

Van, mert Lajos nem menyasszonyához siet elébb, hogy azt üdvözölje, ölelje, csókolja; hanem őhozzá. – Ő az első. Ő az, aki előtt térdre veti magát, akinek orcáját elárasztja csókjaival, könnyeivel.

– Óh, én drágám. Óh, én szentem! Óh, én kicsi kis bálványom!

A leány arca ragyog. Nemcsak azok a vészt jelentő rózsák ragyognak rajta, amiket az a sötét arcú vőlegény szokott menyasszonyai arcára festeni; hanem a legtisztább földi öröm, ami már az égi üdvnek verőfénye.

Ő is magához ölelte Lajos fejét, s forró lélegzettel suttogá fülébe:

– Ne félj tőlem. Nem halok meg. Nem az a rút influenza támadott meg. Nem Cambray-tól ragadt rám. Meghűtöttem magam, mikor éjjel futottunk a tűzgolyók elől. De most már meggyógyulok. Hogy te itt vagy. Hogy értem jöttél. Hogy megszabadítottál. Most már akarok élni! Te olyan hatalmas vagy. Ha ki tudtál ragadni az ő kezeikből, ki tudsz ragadni még a halálból is!

Katalin a homlokára tette a leánynak lágy kezét, suttogva:

– Óh, ne beszélj oly hevesen.

A leány aztán megfogta Katalin kezét, s odavonta azt Lajos ajkaihoz, hogy csókolja meg.

– Csókold meg: – Ő nekem nagyon jó kis anyám. Mennyit sírt miattam! – Óh, ha tudnád, miket végeztünk együtt, ha engem erővel el akarnának innen vinni! De mármost nem kell. – Minden jól van. – Olvastuk a levélből, amiben mindent megírtak. – Te vagy a mi hősünk, a mi Szent György lovagunk. – Mitől félnénk már? Már meggyógyulok. – Nem is betegség ez az enyim; csak rettegés volt az és kétségbeesés. – Ez elmúlt, s mármost majd a baj is elmúlik. – Kérjétek meg szépen a doktort, hogy hadd ne vegyek ma semmi orvosságot. – Szeretnék fölkelni. Erősnek érzem magamat. – Felöltözöm. – Aztán majd a karjaitokba kapaszkodom, s elsétálok veletek az ablakig. – Megnézem, hogy jön fel a hajnalcsillag. Küldjétek be hozzám Sátánnét. – Ő majd felöltöztet; jobban fel bír emelni, mint Katalin – én nehéz vagyok. – Addig menjetek a belső szobába. – Beszéljetek egymással. – Sok mondanivaló van a világon, – amit az ember kigondol, – s ha „egy” embernek el nem mondhatta, sohase mondja el.

Marie Lajos nyakába kapaszkodva ült fel ágyában, s még aztán ő kérdezte tőle aggódva:

– Nem sebesültél meg?

A nőcseléd bejött a hívásra, Marie-t felöltöztetni; az orvos azt mondá, hogy meg kell tenni a kívánságát.

Lajos azalatt kiment az oldalszobába, Katalin követte őt.

Vőlegény és menyasszony.

Ott álltak egymással szemközt, és aztán sokáig néztek egymás szemébe.

S e tekintetben is sok olyan gondolat volt, amiket, ha „egy” embernek el nem mondhatunk, sohase tudja meg azokat senki.

Nehéz tusakodás volt az: fegyver nélkül, szavak nélkül.

Mégiscsak a nő adta meg magát legyőzött félnek.

Térdre roskadt a férfi lábainál, s kebléhez szorítva annak karját, arcát odafekteté annak kezére.

– Őrangyalom vagy! – suttogá hozzá. (Hangosan nem szólhatott, nehogy Marie meghallja) – Őt megszabadítád ellenségeitől; de engem a kárhozattól. Óh, ha tudnád, mit szenvedtem ez idő alatt! Ennek a leánynak minden sóhajtása, éjszakai álmainak hagymázos szavai mind az én lelkemet sújtó vádak voltak. Egy elárult angyalnak a vádjai egy bűnös ellen, aki nem áhít egyebet, mint megtérni, vezekleni és vétkét jóvá tenni. Óh, minő rettenetes napok voltak ezek! Válogatni a csapások között; nem hogy hárítsa el azokat Isten; hanem hogy elébb hozza el a szelídebb csapást: a halált! Óh, minden órában rettegni: melyik látogató kocogtat elébb az ajtón: az a csontkoponyájú-e vagy az a kifestett képű? S aztán kívánni annak, akit úgy féltünk, hogy haljon meg inkább! És látni azt a mártírszenvedést egy angyal arcán; aki elárulóját vigasztalja kétségbeesései között, és érte imádkozik, mikor az nem tud! Ha Marie-t elragadták volna az én kezeim közül, nekem más választásom nem maradt volna, mint vagy élve vagy halva temetkezni el! – Óh, milyen jól tetted, hogy mikor hozzánk beléptél, őt ölelted, őt csókoltad, nem engem! – Olyan igazságos voltál, mint egy Isten! – De én is szenvedtem annyit, mint a biblia akármelyik asszonya! – Te most elvetted rólam e szenvedéseket. Kimentettél önszívem pokoltüzéből. Felmentetted lelkemet láncaiból. Minden rosszat, mit én elkövettem, egy kézfordítással jóvá tettél. Visszaszerezted őt. Odamenekülhetett a karjaid közé, ahol oly boldognak érezte magát, mint az oltár mennyezete alatt. Most ítélj fölöttem. – Dobj el, vagy emelj fel. – Mind a kettőt megérdemeltem; – megköszönöm.

Vavel Lajos karjai közé fogta az asszonyt, és ajkait ajkára nyomta, hosszan, végtelenül.

E csókban volt bűnbocsánat, szerelem, megtisztulás, – együtt.

A mellékszobából zongorahang zendült elő. Halk akkordokban az inszurrekció népdala.

Lajos és Katalin odasiettek.

Marie be akarta mutatni Lajosnak, hogy mennyire ment már, amióta ő távol van.

Az ő kedvenc kék ruhája volt rajta.

Azok az ő átlátszó finom ujjai csak úgy libegtek végig az elefántcsontokon, kicsalogatva azt a búbánatos melódiát.

S az utolsó akkordhoz még a verset is eldanolta, felhők távolából révedező hangon: „Rágalmazó nyelvek irigysége, Régi szerelmünknek lett vége.”

Azután a szék támlányára hullottak karjai. Ez a néhány ütem minden erejét kimeríté.

Fáradságát azzal rejté el, hogy Lajosra és Katalinra mosolygott.

– Ez a dal nem tinektek szól ám – suttogá. – Ez csak tréfa. – Ugye ti nagyon fogjátok szeretni egymást? – Elmentek innen messze, messze, s itt hagyjátok „Marie”-t eltemetve? – No, nem engem: hanem azt a rossz leányt, aki annyi bajt okozott a világban; aki miatt annyi jó ember szenvedett, s akinek a hamvai ott porlanak abban az acélszekrényben; akinek annyit fájt az élet, hogy nincs kedve még egyszer feltámadni. – Hanem a „Sophie”, az itt marad, az elmegy veletek, s látni akarja, milyen boldogok lesztek. – Vigyetek az ablakhoz, hadd lássam meg a hajnalcsillagot.

Odagördíték karszékét az ablakhoz, s Vavel kinyitá az ablakszárnyat, hogy friss lég jöjjön be a kertből.

Marie megfogta kettőjük kezét, s ölébe vonva, egymáshoz szorítá azokat. Csendesen suttogott hozzájuk:

– Ugye? El fogjátok felejteni a tegnapot, – s nem emlékeztek rá többé? Álom volt: rossz álom. – A Névtelen Vár! – Hagyjátok ott. – Ne lépjetek bele többet. A fátyolos nő, a bezárt ajtók, a messzelátó cső, a szótalan férfi, a magányos séták az emberhangtalan kertben. – Álom volt: nem kell rá gondolni többet! – A fenyegető férfiak, – a kardcsörgés és ágyúzengés – mind nem voltak, csak álmodtuk. – Nem jártunk közel soha se a trónhoz, se a vérpadhoz. – Ki volt Marie? – A macskák fejedelemnője. S a kiskutyák meg a kismadarak országában trónörökösnő. Dajkamese, amivel rossz gyermekeket elaltatnak. – De itt lesz Botta Zsófia holnap is, holnapután is, és örökké, míg az emlékezet tart, az együgyű, bohó leány, aki nem tud semmit, csak szót fogadni azoknak, akiket nagyon szeret. – Ne beszéljetek Marieról soha többet. Az haragot, keserűséget támaszthatna közöttetek, ahogy harcot, vérontást támaszthatna a világban; viszálykodást, gyűlöletet a koronás emberek között. – Ha megharagusztok egymásra valaha, híjátok Botta Zsófiát; az kibékít. Előjön még egy más csillagból is. – Nem! Nem! – Ha ti parancsoljátok neki, hogy meggyógyuljon, meggyógyul, és itt marad köztetek.

Vavel Lajos keze oly erővel szorítá Katalin kezét e szavak alatt, hogy szinte összetörte. Kézszorítás és szívszorítás ki lett állva, anélkül, hogy egy könny kihullt volna. – Pedig az volt a legerősebb küzdelem.

Nem szabad az élni óhajtó beteg előtt sírni.

S annak oly lángban égett most az arca.

– Nézzétek, máris mennyire jobban vagyok! Eddig minden este, mikor a hajnalcsillag feltűnt, eljött rám a láz. – Ma elmaradt. – Látjátok, az öröm meggyógyított. – Hagyjátok még a kezeiteket a kezemben. – Ezek itt tartanak engem.