A hölgyeket aludni küldték, ki lehettek fáradva az egész éjen át folytatott viszontagságos úttól. A férfiaknak még sürgős feladataik voltak. Először is megállapítani az útitervet. Az első tervet el kellett ejteni: a Vág felől intézett behatolást Komáromba. Maga az út mivolta tette azt lehetetlenné: a Duna és a meredek hegyoldal között elvonuló országút, ha megtelik a menekülők szekereivel (pedig azok nyomban követni fogják a kis huszárcsapatot), az olyan zajt és feltűnést fog csapni, hogy okvetlenül fellármázza az ostromzároló osztrák csapatokat. Elhatározták, hogy megszöknek a szekértábor elől. Átkelnek a hídon a Duna jobb partjára. Ez a legegyenesebb út Komárom felé. Ácsnál, Almásnál van az osztrák ostromzároló hadsereg zöme. Mocsánál csak gyalogság fekszik. Erről mind Tózsó értesíté őket.
Még azután fel kellett állítani az előőrsöket. Csak azután mehetett minden férfi pihenni, csak úgy öltözetestül leheveredve a földre terített gubára. Negrotin minden két órában felkelt az előőrsöket felváltani. Négy órakor már bejárta az istállókat, megnézni, hogy abrakoltak-e a legények. Ki van-e verve az ászokfára a hét sor por? Aztán kiosztotta a reggelire való gugyit a legénység között, azzal „nyergelj”, virradatra már mindenki nyeregben ült, a leányok a szekéren: csendben, trombitaszó nélkül átkelt a kis csapat a Dunán a Szentendrei-szigetbe, onnan a Duna kisebb ágán átcsekéltek kompon a budai oldalra, s azzal eltűntek a Vértes erdejében.
Ez az erdei út bizony csak bujdosóknak való. Szénégetők, mészégetők, taligacsinálók tanyái az útfélen. Fölvert szarvasok, őzek futnak az úton keresztül; egy-egy tilalomfa jelenti, hogy itt tilos a vadászat, fahordó szekeresektől, kondaőrző kondástól lehet tudakozódni az útirány felől. Ősvidék ez itten.
Elmúlt dél, mire kibukkantak az országútra. Itt meg kellett az erdő szélében pihenni a szekérrel. A lovasok elmentek kémszemlét tartani a főúton.
Ez volt a rendes közlekedési út Komárom és Budapest közt.
Gál Józsi maga futtatott gyors lován előre a látóhatáron feltűnő tornyos város felé. Nem telt bele egy óra, hogy visszakerült.
– Szabad az út. Tata előtt vagyunk. A vár ormán a nemzeti zászló lobog.
– Ah, az a tatai vár a legderekabb magyar dinaszta birtoka – mondá Negrotin. – Jól ismerem az urát. Gróf Esterházy Pál. Vitéz katona, mint ezredes szolgál Klapka hadseregénél.
Gál Józsi még többet tudott e főúrról és családjáról. Az ősapja is hatalmas úr volt, aki neve után ezt írta: „Dominus papae et mundi” („A pápának és a világnak ura”). Tudniillik, hogy Pápa városának az ura és Mundi nevű kasznárjának. Pál gróf a márciusi forradalom első napjaiban csatlakozott a szabadság táborához, roppant vagyonát a súlymérlegbe vetve, s mindvégig kitartott a nemzeti ügy védelmében. Tatai tiszttartójának teljhatalmat adott a menekülők ellátására ősi várkastélyában.
Tata közel esik már Komáromhoz. Csak egy „hajrá” a különbség. Éjjel holdfeljötte előtt tizenkét bátor huszárral könnyű lesz keresztülvágtatni a monostori sáncokig az álmos osztrák előőrsök zárvonalán.
A balsors (vagy a jó sors) közbehozott valami véletlen kalandot.
Amint a kis csapat a közbefogott szekérrel a tatai urasági park közelébe jutott, egyszer csak felbukkanik a terepély fáktól takart országúton egy szembejövő lovascsapat. Tizenkét osztrák ulánus, kik a tábori postaszekér fedezetéül szolgálnak.
Szemben álltak a magyar huszárok s a lengyel dzsidások. A magyar mind újonc, gyakorlatlan gerilla, diák, a lengyel mind veterán katona.
Az ulánok, amint a szembe jövő gerillákat megpillantották, egyszerre sorakoztak a postaszekér előtt, lándzsáikat bal kézre kapva, kardjukat kihúzva.
Számra egyenlő volt a két ellenséges csapat.
– Vágjunk közéjük! – kiáltá Tihamér fölgerjedten.
Negrotin ránézett.
Ha ez a sebétől elcsigázott ember most harcba elegyedik, ezt itt a menyasszonya szeme láttára fogják irgalmatlanul legyilkolni.
Mást gondolt.
Ráismert az ulánusokra. Ezek az ő katonái voltak, mikor még osztrák tiszt volt. Ismerte őket név szerint. Mikor a fél svadronyával átszökött a magyarokhoz, ezek hátramaradtak. A strázsamester régi jó cimborája. Hüvelybe dugott karddal léptetett eléjük. S elkezdett hozzájuk lengyelül beszélni. Miket mondhatott, azt a magyarok nem értették. Csak azt látták, hogy a dzsidásokat vezető őrmester hüvelyébe dugja a kardját, előreléptet, s kesztyűtlen kezét nyújtja Negrotinnak. Megcsókolják egymást lóhátról. S arra a többi ulánus mind hátraveti a karszíjra kötött dzsidáját, s elkezdi danolni a „Schnuricskámi pántlicskámi” nótáját, ami a szabadságért harcoló lengyel legionáriusok dala volt. Negrotin elhódította az egész ulánus csapatot egy csepp vér kiontása nélkül: melléje állottak. Azzal a postakocsit megfordították, s vitték magukkal Tata felé.
A vár udvarára érve, a várnagy fogadta őket, s meghívta a kastélyba.
Negrotin megkérte a várnagyot, hogy legyen jelen a postakocsi felnyitásánál, melynek tartalmáról szabályszerű leltárt kell felvenni, hogy azzal a postakocsis és az ellenőr igazolhassák magukat a saját felsőbbségeik előtt.
Volt ottan nagyszámú levél Bécsből Haynau hadparancsnokaihoz. Egy különösen tanulságos Colloredo tábornoktól, melyben erősítést sürget az ostromzároló hadsereghez. Volt egy kis pénz is a tábori kémek megjutalmazására. Azt Negrotin kiosztotta a kíséretét képező katonák között. Tihamér is megkapta belőle a rá eső részt. Örült neki nagyon. Ez olyan, mint az ultimóosztalék a tourok végén.
De ami legbecsesebb prédája volt az elfogott postaszekérnek, az a fekete könyv. Egy vaskos kötet, fekete tokban, laponkint összegyűjtve, melyet a bécsi titkosrendőrség állított össze.
Abban voltak följegyezve a magyar szabadságharcban résztvevéssel terhelt alakok nevei, bűnei és bűnhődési osztályozásai. A vezéralakok neve után egy felfordított nagy L betű (r) jegyezve (akasztófa), a közepesek után egy lakat (börtön), a pénzt érők után egy karika (pénzbírság).
Ott voltunk valamennyien. Magyar író, költő, szerkesztő, harminchárom; mind G betűvel jegyezve. (Nem is volna rossz szecessziós kép: harminchárom író egy sorban felakasztva; akadna mai nap is vevője.) Kinek-kinek fel voltak jegyezve a gonosztettei nagy szorgalommal és túlságos igyekezettel.
Ezt a fekete könyvet azzal az utasítással küldték le Haynaunak, hogy ahol e kipécézett alakok erős kezébe kerülnek, azokkal rövid úton bánjon el.
Kézirat volt a fekete könyv, tehát incunabulum. Egyetlen példány. Nagyon jó volt azt röptében elfogni. Negrotin eldugta azt a tarsolyába. Róla is volt benne sűrű megemlékezés. De Lippay Tihamérról még több.
Petőfi is ott volt a fekete könyvben, de már őfölötte simára taposták a hantot a kozák lovak patkói Fehéregyházánál – két nappal elébb.
A grófi tiszttartó személyesen sietett az érkező kedves vendégek elfogadására.
Hogyne tudta volna kilétüket! Negrotin, Lippay Tihamér meg a menyasszonya! Itt vannak bemutatva a Földeáki Lapokban. A fontos küldetésük, az álruhás menekülésük. Azért újságíró az ember, hogy ezt mind frissiben közölje a publikummal. Ha még egy napig ott mulattak volna a dinnyész putrijában: azt is olvashatták volna nyomtatásban.
A tiszttartó igaz derék magyar hazafi volt. Nemcsak hogy szívesen látta nevezetes vendégeit, de közegei által szerteszét elhíresztelteté nemcsak Tata-Tóvárosban, de az egész környékben a megérkeztüket, meginvitálva a hazafiakat a dicső vendégekkel eltöltendő barátságos vacsorára. Azok özönlöttek is minden oldalról a tatai várba; egyik hintó a másikat érte.
Isten csodája kellett hozzá, hogy Negrotin és társai az ostromzároló ellenség kezébe ne kerüljenek.
Tihamér nyugtalankodott. Ez a vendégeskedés sokba kerülhet. Folytatni kellene az utat Komárom felé. Negrotin meg ellenzé. Fényes nappal nem lehet azt megkockáztatni. Majd ha besötétedik. Csak mosolygott Tihamér sürgetölődésein.
Van azzal úgy az ember (még az okos ember is), hogy ha valami bolond ötlete támad, arról le nem mond, hanem végrehajtja, ha mindjárt a világ a fejére szakad is.
Ilyen ötlet vajúdott Negrotin keblében.
Összegyűlt a barátságos vacsorára több mint harminc hazafi. Mind kiváló nevezetességek. Tatáról, Tóvárosból és a vidékről. Lóháton, kardoson jöttek, minden esélyre készen. A barátság meg lett kötve Negrotin és fegyvertársai között, folytatva a poharazás közben. Az áldomások egymást érték.
Egyszer aztán a lengyel is szót kért. Elővette tarsolyából a fekete könyvet.
– Uraim! Nemes vitézek! Ismerkedjünk meg egymással alaposan. Íme, itt a kezemben egy nagybecsű könyvecske, amelyben mindnyájunknak a személyleírása megtalálható: a bécsi titkosrendőrség fekete könyve.
– Lássuk! Halljuk!
Volt mit látni, volt mit hallani.
Kezdődött a bűnlajstrom a főalakokkal. A kormányzó, a miniszterei és a honvédelmi bizottság tagjai (a pénzügyminiszter kivételével), az országgyűlés elnökei és jegyzői, a kormánybiztosok mind legfejül. Azután következtek az alsóbbrendű kipécézettek.
Hosszú volt a vendégasztal, csupa hírneves férfiakkal körülülve. Mind valamennyinek ott volt a neve, alfabeti rendben, utána jegyezve tettei a lázadás szításában, G jeggyel kísérve. Tökéletes főrendi tábla. Negrotin egymás után olvasta rájuk a vádat és halálítéletet.
Érdekes vendéglakoma volt: csupa halálítéletekkel. Maga az asztalfőn ülő tiszttartó is ott parádézott, hosszú létániájával az elkövetett gonosztetteknek. Neve után két GG jegy volt firkantva. Ennek két horogszeg az illetménye.
De rögtön versenytársa akadt. Az előadó maga. Negrotin neve is két bitófajeggyel volt dekorálva. Elszöktetett magával a lázadókhoz egy egész század lengyel dzsidást a császári hadseregtől, lengyel légiót alakított, azzal kegyetlen vérengzést követett el a turai csatában, végül álruhában hadi parancsot vitt Klapkához a lázadók fővezérségétől.
Negrotin kivette az irónját a zsebéből, s odarajzolt még egy bitófabélyeget a másik kettőhöz, s kiegészíté a bűnlajstromot ekképpen:
„És elcsábított tizenkét ulánust lovastul, fegyverestül, elfogta a császári postakocsit, s elrabolta a hadipénztárt, a fekete könyvet; új szabadcsapatot toborzott össze.”
Humoros ötlet volt tőle. Igazi akasztófahumor. De azért senki sem nevetett rajta.
Mindenki hallgatott.
Természetes volt az. Egy egész úri társaság, melynek minden tagjára ki van mondva a halál. A meggyalázó halál, mely nemcsak az elítéltet hantolja el, hanem annak a családját is földönfutóvá teszi, birtokát elkobozza, nemesi címerét darabokra töri. Kínhalál, becsülethalál!
Ennyi derék, tisztességes úriember! A megyék, városok előkelőségei! Ősz fejű családapák, boldog vőlegények! Holnap, holnapután már kivégzett bűnösök. Siralomház ez itten!
Senki sem talált mondanivalót.
Negrotin leült a helyére.
Vele szemközt ült Tihamér, menyasszonya mellett.
A bekötött fejű, sebesült lovag teletöltötte a poharát borral, s aztán csöndesen hátratolta a székét. Szólni kívánt.
Mindenki figyelemmel nézett rá.
Natália kezeit imára kulcsolva tekinte föl rá.
Egy másik nő is ott volt mellette. Látatlanul. A múzsa.
– Uraim! Bajtársaim! A mostani vacsoránk visszaemlékeztet Belzázár király lakomájára, ahol a dőzsölés közepett megjelent a fekete kéz a vendégsereg feje fölött, s a bálványalakok falára felírta e három szót: „MENE, THEKEL, FARESZ”, amit Dániel próféta e szókkal magyarázott meg a királynak: „megmérettél, megítéltettél, el fogsz veszni”. Íme, előttünk is megjelent a fekete kéz, mely e három szót a falakra fölírta. De mi nem vagyunk Belzázár satrapái és kéjhölgyei, akik a rémszavaktól halálra ijednek. E terem falait nem Bál és Astarte bálványai díszítik, hanem a négy hős Esterházy arcképei néznek le ránk onnan sötét rámáikból, kik a vezekényi ütközetben éltüket áldozták a magyar hazáért és a szabadságért, ezek szólnak hozzánk, és azt kérdik tőlünk: „Ha előttetek áll a dicsőséges csatatéri halál, s a gyalázatos halál a vesztőhelyen, melyiket választjátok?”
Minden ember talpra ugrott az asztalnál.
Tihamér pedig még folytatta
– Nem, uraim! Bajtársaim! Ez nem a Belzázár lakomája, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus utolsó vacsorája, ahol azt mondá a vendégeinek, megtörve a kenyeret: „Ez az én testem! Így cselekedjetek, ahogy én cselekszem!”, s mind valamennyien, akik vele együtt lakomáztak, az áruló öngyilkos, Júdáson kívül, a mártírok halálával tettek tanúságot az igazi hit mellett. Közöttünk nincs Júdás. Mink mind a hazaszeretet és szabadság apostolai vagyunk. Ez volt a mi Úrvacsoránk! Választani fogunk a hősi halál s a gyalázatos halál között! Én a fekete kéz ítélete ellen a karomra apellálok! Akinek kell a fejem, jöjjön érte! Drágán adom!
Ó, milyen szép volt ez a fiú a nemes föllelkesedés e pillanataiban! Bekötött feje körül olyan volt a kendő, mint a töviskoszorú.
A leány megdicsőülten tekintett fel vőlegénye arcára, melyet glória látszott körülderengeni. Ilyennek fogja őt látni maga előtt egykor – mindenkor – rosszkor. – Megragadta a kezét, és megcsókolta. Az ifjú talán nem is tudott semmit erről a drága csókról.
Valamennyi vendég odasietett hozzá, hogy összeölelje, csókolja, a lelkükből beszélt.
Az asztal elnöke, a tiszttartó fennhangon harsogtatá a régi nótát: „Nem magyar az, cudar az, ki kivont karddal is esdekel és kér pardont”.
Tihamér költői föllelkesedésében, hogy látható képet is adjon a szerencsés allegóriának, fogta az asztalra letett fonott kalácsot, darabokra tépte, s úgy osztá azt szét a lelkesült bajtársak között: „Ez az én testem”. Mindenki sietett azt bekebelezni, mintha igazi szakramentum volna.
Csak Negrotin nem vette szájába a neki jutott kenyérfalatot. Senki sem vette azt észre, csupán csak Natália, őneki aztán sokáig fúrta a szívét az a kérdés, hogy miért nem ette meg a lengyel a neki jutott heilige stricli darabkát, mikor az éppen a kereszt volt? (Bafomet-imádó volna talán, akikről Aramics, a prelátus, annyi mesét regélt neki?)
A lelkesülés általános volt.
– Magam is lóra ülök! – kiáltá a tiszttartó. (Hétgyerekes apa volt.) – Akinek kell a kopasz fejem, jöjjön érte: kérdezze meg a fringiámtól, mi az ára.
S nem maradt a puszta fenyegetésnél. Nosza, nekiindította az urasági hajdúkat, erdőkerülőket, dobszóval, trombitával végigjárni az utcákat, fellármázni a fiatalságot, hogy akinek lova, puskája van, siessen a szabadcsapathoz csatlakozni. Nyerget, kardot osztatott, akinek az hiányzott.
Éjfélig száznál többre szaporodott fel Negrotin csapatja. Azok között voltak pápai diákok is, akiket még a kollégiumban betanítottak az ágyúk kezelésére, a haubiccal bánásra. (Akkor az volt a futball.) Puska volt elég.
Az urak és hölgyek ott maradtak a vendégség asztalánál, várva az érkező önkénytesek jelentkezését, akik a földszinti termekben nyertek bőséges ellátást. Negrotin és Gál Józsi állandóan ott voltak közöttük, mustrálva, oktatva, előkészítve a csapatot.
Tihamér ováció tárgya lett. Ő adta vissza lelkét a csüggedező társaságnak. Ő volt a Tyrtaeus.
A terem ajtóhomlokzatát zászlók ékesítették. Azokat mind Esterházy-daliák viselték vérengző harcokban. Némelyikben az Esterházy-címer volt griffmadárral, másokon a Patrona Hungariae képe a gyermek Jézussal. A tiszttartó felhívta a vitéz vendégeket, hogy válasszanak ki egyet azok közül szabadcsapatjaik számára. Ő maga ajánlotta azt a szűzmáriás zászlót Negrotinnak, melyet Rákóczi Ferenc leghívebb hadvezére, Esterházy Antal hordott magával, aki végre fejedelmével együtt pihent el a rodostói számkivetésben. Drága ereklye volt! Talán nem is lett volna szabad elajándékozni.
Negrotin hozzá sem nyúlt a zászlóhoz. Azt mondta, hogy nem vezér kezébe való a zászló. Inkább ajánlotta rá Tihamért. Az azután nagy örömmel kapott rajta.
Natália a hajából leoldott rózsaszín szalagot kötötte a zászló ezüst csidjére, ami annak a becsét még magasabbra fokozta. Éjfél után két óra múlt már, és még senki sem gondolt arra, hogy az éjszaka az alvás ideje. Folyvást jöttek új önkéntesek.
Ekkor egy ágyúdördülés reszkettette meg a vár ablakait.