Az album és lakói

Mahók tisztelendő úr e dohányfüstjárta szalüp rejtélyét nem tartotta egészen a természet rendes törvényei szerint megoldhatónak. Mind hivatalos állásánál, mind hajdankori nevelésénél fogva nagyon illett hozzá, hogy az ördögi működés jelenségeit komoly megfontolásra méltóknak tekintse.

Ebéd fölött nem szólt e tárgyról semmit Emerencia kisasszonynak. Csak ketten voltak az asztalnál. A grófnő szobájában maradt, mint szokta rendesen, ha görcsös rohamai voltak, s tiszta levesnél egyebet olyankor nem vett magához. Ebéd után hívatta magához a szentatyát. Nyugágyán feküdt, s nagyon ki volt merülve.

– Mármost meg van felőle győződve, tisztelendő úr, ugyebár, hogy amit elmondtam, az nem álomlátás?

– Valóban, kell valami szokatlan dolognak lenni benne.

– Jó vagy rossz szellemek munkája-e ez? – kérdezé a grófnő, szemeit kenetteljesen emelve feltartott mutatóujja felé.

– Ezt csak a kipróbáltatás mutatná meg.

– Minő kipróbáltatást gondol, tisztelendő úr?

– Az egyházi megtisztítás kipróbáltatását. Ha jó lelkek azok, akik sírjaikat ekként éjente elhagyják, a szelleműzés ájtatos mondatainak erejétől kell, hogy visszatérjenek ítéletnapig tartó nyugodalmuk helyére.

– És ha nem térnek vissza? – kérdé a grófnő aggodalmasan.

– Akkor nem jó szellemek.

– Azaz: elkárhozottak! – szólt a grófnő csüggetegen. – Miről lehetne ezt megtudni?

Mahók tisztelendő úrban a bevett fogalmak küzdeni látszottak az egészséges ép kedéllyel. E kérdésre azt a bátor feleletet adta, hogy:

– A legközelebbi éjjel én fogok virrasztani a kastélyban.

– És ha hallani fogja ön azt a föld alatti éneket?

– Akkor leszállok magam a kriptába a szentelt vízzel, s eloszlatom a kísérteteket.

A grófnő arca felhevült.

– Én önnel fogok menni.

– Nem, grófnő. Nem ön fog velem jönni, hanem a sekrestyés.

– A sekrestyés! – kiálta fel a grófnő. – Egy férfi! Hogy jönne egy férfi e kastélyba?

– Kérem, hisz én is az vagyok! – szabódék a plébános. A sekrestyésem éppen úgy egyházi személy, mint én magam. Nekem nélkülözhetlen asszisztensem minden szent ceremóniánál; ő viszi előttem a lámpást, a szenteltvíztartót, a tömjénfüstölőt, a crucibulumot; az nekem minden szertartásnál nélkülözhetetlen emberem.

A grófnő nagy nehezen beleegyezett, hogy ma este, kivételképpen, a sekrestyés is bejöhet a kastélyba; de csak a földszintre, az emeletre nem szabad feljönnie. Inkább a plébános úr is megígérte, hogy odalenn marad a növényházban, midőn éjszakára a lépcső rácsajtaja elzáratik.

Az egyezmény szerint este újra eljött Mahók tisztelendő úr a kastélyba a sekrestyés kíséretében, ki egy negyven év körüli férfi volt, nyírott bajusszal és nagyon rezes pofával.

A plébános úr a vacsorát is odafenn költé el, melynél a grófnő is megjelent már, de nemigen evett semmit. A plébános úr is étvágyhiányról panaszkodott. Emerencia kisasszony is. Ez mind nagy dolog.

Vacsora után rögtön hálószobájába vonult a grófnő; a lelkész pedig lement a növényházba, ahol azalatt sekrestyése egy üveg bor és pecsenye mellett azon fáradozott, hogy a vaskályhában ki ne engedje aludni a tüzet.

A cselédségből senki sem volt beleavatva abba, amik történni fognak. A grófnő nagyon kérte a tisztelendő urat, hogy az ártatlan hajadoni szíveket el ne rémítse ama föld alatti jelenetek tudatásával, mikről azok nem is sejtenek semmit. Egy sem hallotta még közülök azt az éjszakai misemondást a kriptában, mert egy sem említette azt a grófnő előtt soha.

A tisztelendő úr tehát egyedül várta a történendőket sekrestyésével, s e várakozás hosszú időközét iparkodott valami régi könyv olvasgatásával megrövidíteni; erősen küzdve ólom nehézségű szempillái ellen, mik a rendes órában leragadni készültek. Attól tartott, hogyha elalszik, mindazt fogja végigálmodni, amit a grófnő elbeszélt előtte, s amit még mindig félig-meddig hitt is, nem is.

Az olvasás pedig rendesen arra szolgál a derék úrnál, hogy az álom ágyvetője legyen. Egy kis appetitórium az alvás előtt. Annálfogva abbahagyta azt, s diskurálni kezdett a sekrestyéssel.

A „belső ember” e várakozásteljes órákban miről beszélhetett volna egyébről, mint csupa merő kísértetes történetekről: a félkerékről, a fejetlen barátról, a Lucaszék látványairól, a valóságos prikulicsról, a Márce Záre boszorkányról, „táncos kovács” lidérchordta sok pénzéről s más efféle históriai dolgokról, miket részint saját szemeivel látott, részint ott volt, ahol azokat a leghitelesebb személyek elbeszélték.

„Bolondság, hazugság!” – mondá mind valamennyire a tisztelendő úr; hanem azért az ilyen éjfél előtt hallott mesékből „tamen aliquid haeret” valami megmarad.

Csak legalább pipázni lehetne! De ebben a kastélyban nem szabad. Megérzi azt a padlón keresztül a vár asszonya, mint a sárkány az emberbűzt.

A sekrestyés, miután látta, hogy minden igaz történetére az mondatik, hogy „hazugság”, gondolta magában, hogy nem szól hát többet. Abból az lett, hogy mihelyt elhallgatott, elaludt. Olyan édesdeden tudott a széken ülve aludni, fejét a támlára hátrahajtva, a száját tátva, hogy tisztelendő úr megirigylé tőle.

De nemsoká tarthatott irigykedése; mert a jó ember, amint aludni kezdett, elkezdett horkolni is. S azt oly kísérteties akkordokban tudta adni, mindennemű variációiban a „bőrhúzásnak a fagyon” és a „kásafúvásnak”, hogy tisztelendő úr kénytelen volt őt időközönkint megintegetni, hogy ne horkoljon olyan csúnyául.

Végre ütötte a tizenkettőt a vártorony órája. Ekkor végleg felrázta álmából a sekrestyést a pap.

– Ne aludjék kend, nem azért hoztam kendet ide magammal, hogy itt nekem aludjék!

A sekrestyés álomittasan dörzsölé szemeit; a pap elővette burnótos szelencéjét, hogy az álmot elűzze szemeiről egy szippantással; de rögtön elmúlt mind a két férfiúról az álom. Egyszerre megüté füleiket a tizenkettedik óraütés elrezgő hangja után a föld alatti mise kísérteties zengése.

Az éjféli mély csenden keresztül világosan hallható volt a papi énekhang, amint azt a legbetanultabb áldozár a kegyes latin mondásokon végigzengeti, és azután a rázúduló kar, néha-néha valami orgonahanghoz hasonló zene, csakhogy annál sokkal élesebb; mintegy paródiája az orgonának, mintha az orgona az orrából énekelne.

Mahók plébános úrnak egész testi felszíne lúdbőrré borzadt e kísértő hangokra.

– Ah! Hallja kend? – szólt a sekrestyéshez.

– Hogyne hallanám! Miséznek valahol.

– Itt alattunk.

– A kriptában.

– Mi lehet az?

– Az ördög.

– Minden jó lélek dicséri az urat! – rebegé a tisztelendő, háromszor vetve magára keresztet.

– De úgy látszik, hogy a rossz lelkek is dicsérik.

Gyorsan meg lett cáfolva a sekrestyésnek e jámbor véleménye a rossz lelkek felől, mert a legünnepélyesebb antifóna hangjaiból egyszerre mintegy ördögi kardal rivallt fel a kriptából: „Gyere be rózsám, gyere be, csak magam vagyok idebe. Két cigánylegény hegedül, csak magam járom egyedül!” S a dal vége elvegyült a felsivító kacagás, ujjongás, asszonyi nyihorászás és férfiúi hahota pokoli hangzavarában.

A tisztelendő, ha az ájtatos szólónál csak reszketett, e fertelmes ensemble-ra egészen összeesett ijedtében. Meg volt zsibbadva minden tagja, a homlokát kiverte a hideg izzadság.

– Ez a pokolbeli sátán műve odalenn.

Éppen így beszélte azt el előtte a grófnő.

– Mihály – monda fogvacogva –, hallotta kend ezt, Mihály?

– Hogyne hallottam volna! Süket volnék akkor. Gonosz lelkek szombatja van odalenn.

Ekkor csengettyűhang szólt közbe, a lárma elhallgatott, s újra folytatta az éneklő hang a misét.

– Mit kellene tennünk? – szólt Mahók úr.

– Mit tennünk? Leszállni a kriptába s exorcizálni a gonosz lelkeket.

– Micsoda? Egyedül?

– Egyedül? – szólt Mihály hetvenkedve. – A seregek urának nevével. Aztán ketten vagyunk. Volnék csak én pap, volna csak énrajtam a stóla, meg a fejemen a négyszegletű sipka; egyedül lemennék közéjök a szenteltvíztartóval, s ha elkiáltanám magam: „Apage satanas!” – elűzném magam elől a pokol minden légióit.

A tisztelendő úr restellte, hogy a sekrestyésének több bátorsága van és erősebb hite a gonosszal megküzdeni, mint neki magának.

– Hiszen én mennék szívesen; de egyszerre úgy beleállt a lábaimba a köszvény, hogy nem vagyok képes a térdeimet meghajlítani.

– Márpedig az nagy szégyen lenne ránk nézve, ha mi most, hallván a kísértetek lármáját, nem mernénk közéjük lemenni.

– De ha nem bírom a lábaimat.

– Mondok valamit. Üljön fel a tisztelendő úr az én hátamra, vegye kezébe a szentségeket, majd én viszem a lámpást.

Ezen ajánlat elől nem lehetett kitérni.

A pap az Istennek ajánlotta lelkét, megkeményíté szívét s elszánta magát, hogy megvívja hát az alvilági harcot a hit szent fegyvereivel.

– Ne költenénk fel még valakit a háznál? Mindenkit. És processzióval mennénk ellenségeink ellen.

– Dejsz ez a sok félénk leánycseléd ki nem bújik a dunnája alól, ha azt mondjuk neki, hogy kísértetek járnak, ezért az egész kastélyért. A férficseléd meg nem jöhet be a majorból, mert minden ajtó be van zárva.

Mahók úrnak el kellett magát szánni, hogy segítő felével egyedül induljon meg a kemény ütközetbe.

– Jerünk tehát!

Mihály gazda leguggolt a pap előtt, s felvette nagybecsű terhét nyakába.

– De el ne ejtsen kend! – inté őt a lelkész úr, mikor már rajta ült, mint Anchises Aeneason.

– Ne tessék félni! Nem roppant még meg az én derekam. Azzal kezébe vette Mihály gazda a lámpást, a papnak kezébe adta a szent szertartási eszközöket, s megindult vele kifelé.

Az előtornácba érve, úgy érzé Mahók úr, hogy ott még hidegebb van, mint a növényházban volt. Az az egy kis homályos szövétnek, amit Mihály mester tartott a kezében, nem világította meg a hosszú folyosót, csak éppen a legközelebb eső falakat, amik mellett elhaladtak, s amiken végig nagy elfeketült rámákban festett páncélos vitézek avult képei jöttek és tűntek el kétfelől: a bondavári hős vezérek hadnagyai és alvezérei, kik bandériumaikat vezették egykoron törökre, velencésre és kurucra. Azok is integettek a két lelki harcosnak, hogy csak menjenek, majd megtalálják őket együtt odalenn uraik széktámlája mögött.

A folyosó közepén következett a lejárat a kastély föld alatti részeibe. Az egy vasajtóval volt elzárva. Tisztelendő úrnak csak az ajtónál jutott eszébe, hogy hisz az ajtónak kulcsa is van, s azt ő a növényházban feledte. Tehát oda vissza kellett lovagolni. A növényház ajtajában Mihály gazda azon észrevételt kockáztatá, hogy egy valami kemény tárgy nagyon ütögeti az ő testi oldalbordáit; vajon nem a kérdéses kulcs az a tisztelendő úr reverendája zsebében? Mahók úr odanyúlt, s valóban úgy tapasztalá, hogy a keresett kulcs ott van nála. Tehát harmadszor is végig kellett tenni a vesszőfutást az őskori harcosok fenyegető arcképsorozata között a lépcsőgádorig.

A kulcs nyikorogva fordult el zárában, s a gádorba lépőket azonnal megüté valami nehéz, dohos szag, minő a ritkán szellőztetett föld alatti helyiségekben szokott lenni.

– Az ajtót hagyjuk magunk után nyitva – monda a plébános, gondolva a netaláni gyorsított visszatérés esélyeire.

Azzal megkezdődött az alászállás a lépcsőkön.

Tisztelendő úr minden lépcsőfoknál jobban kezdé észrevenni, hogy a paripája még jobban fél, mint maga; annálfogva még jobban megragadá baljával annak gallérját, s lábszáraival erősebben átszorítá a nyakát.

– Jajaj, tisztelendő atyám, ne szorítson a térdeivel, mert megfulladok!

Huh, mi volt ez? Egy fekete tárgy suhant el fejük fölött.

Egy denevér! A kísértetek előpostája!

– Mindjárt odaérünk! – biztatá lovasát Mihály gazda, és fogai vacogtak bele.

Amíg a csigalépcsőn aláhaladtak, a föld alatti zaj kevésbé hallatszott, hanem amint a pincefolyosóra leértek, ismét előtört az teljes alvilági borzasztóságában.

A pincefolyosó hosszú volt, s egyik szárnya a lépcsőzettől balra a pincékhez vezetett, a másik a kriptákhoz. Átellenben a lépcsőlejárattal pedig volt egy keresztfolyosó, mely a szabadba kivezetett, nyolclépcsőnyi felhágással egy áttört művű rácsajtóval záródva, melyen keresztül a folyosót szabadon járta a külső lég.

– Huh! Szinte elfútta a lámpásunkat a légvonat! – jegyzé meg a tisztelendő úr.

Légvonat? Jó lett volna, ha csak légvonat lett volna; de amint Mihály gazda három lépést tett előre a kriptaajtó felé, mindjárt kitűnt, hogy minő dolgok várnak ott reájuk.

A folyosó túlsó végén lobogott valami kékes láng, hasonlatos azokhoz a lángokhoz, amik Szt. György éjszakáján felvetik magukat a földből, ott, ahol a kincs van elásva, midőn „tisztul a pénz”.

A kékes láng előtt pedig ott állt vagy ült vagy guggolt, vagy mit csinált egy törpe fehér alak. Alig volt háromlábnyi magas; de nagy idomtalan feje volt.

Amint a törperém észrevette a közeledőket, egyszerre magasra lobogott fel a kékes láng, most már sápadt, halotti fényt árasztva el az egész folyosón, s a fény mellett a törpe alak elkezdett lassankint felnyúlni, elébb hat láb, aztán nyolc láb, végre kétöles magasra! Még hosszabb árnyékát a fellobogó szürke láng mint fekete kígyót táncoltatá végig a folyosó márványpadlatán, míg az emelkedő fő kísértetes bikabömböléssel veré fel a boltozat visszhangját.

De Mihály gazdának sem kellett több. Megfordult terhével együtt, s elkezdett inalni visszafelé. Egy fatális magános lépcső volt a pincefolyosó közepett, amit nem vett észre, abban elbukott, jó, hogy el nem harapta a nyelvét, s végigesett a rajta ülővel együtt a kövezeten. Estében a lámpást is összetörte; az kialudt, sötétben maradtak, s azzal egymás hegyin-hátán iramodtak, ki merre látott. Azazhogy látni nem lehetett semmit; mert egyszerre pokoli sötét lett; hanem csak tapogatódzni. A lépcsőfeljárást a világ minden tudományával sem bírták többé megtalálni, hanem ahelyett rábukkantak a keresztfolyosóra, melynek rácsajtaján keresztül a holdvilág sütött be nyájasan. Arra menekülének. De azt az utat meg a rácsajtó zárja el! Hogyan, hogyan nem, a rácsajtót Mihály gazda csak felnyitotta, s azzal ki a szabadba!

A szuterén rácsajtaja a kertbe vezetett, a kertajtó ki a mezőre; így történt, hogy az ördögűző férfiak a legnagyobb sebességgel iramodának bogáncsos tarlókon, iglicés bozótokon keresztül. Nem fájt már a papnak a lába! De úgy kigyógyult a köszvényből, hogy versenyt bírt futni az ösztövér sekrestyéssel, s három másodperccel hamarább ágyában volt, mint a sekrestyés, kinek szavát nem bírta venni a felesége három nap.

Mahók úr nagy szorongások közt ment fel másnap a grófi várba.

Becsületes, egyszerű ember volt, ki inkább hitt az ördögökben, mint a rossz emberekben, s amit szemeivel látott, azt kételyével nem fürkészé egész a tilos homályok mélyéig. Hitte már világosan, hogy itt elkárhozott lelkek járnak, s éjféli lakomáikon csirkesarkantyúkat tördelnek: „Ki hamarább férjhez megy?”

A grófnőt azonban szokatlanul jókedvében találta. Nyájas, izgékony volt, nevetett, egzaltáltan fogadta az érkezőt; mely kedélytúlcsapongások nem voltak meglepők Mahók úrra nézve; megszokta már, hogy a grófnőt egyik nap nagyon rosszkedvűnek, a másik nap túlkedélyesnek találja.

– Itt virrasztottam az éjjel – szólt a pap, egyenesen rátérve a dolog velejére.

– Óh, hála, ezer köszönet érte, tisztelendő atyám. Önnek puszta jelenléte száműzte a kastély rémeit. Ez éjjel nem volt semmi zaj odalenn.

– Nem volt semmi zaj odalenn? – kérdé bámultában felemelkedve székéről a lelkész. – Az éjjel nem hallott a grófnő semmit?

– Bibliai csend és árkádiai béke volt a háznál, fenn és alant.

– No, márpedig én nem álmodtam, s ha csak kék foltok és könyökről lehorzsolt helyek kellenek, olyan tanúbizonyságaim nekem is vannak, nem számítva az élő sekrestyést, kit most is lel még bele a hideg, hogy soha olyan istencsúfoló pokoli lárma sehol nem hallatszott, mint az éjjel a kastély kriptájában, ahova én személyesen le is szálltam, s találkoztam magával a gonosszal, a küzdelemben gyarló sekrestyésem által megháboríttattam; s ezúttal csak azt jöttem a grófnőnek kijelenteni, hogy az én tudományomnak vége. Ez a kastély el van átkozva. S én a grófnőnek nem tanácsolhatok egyebet, mint hogy minél előbb hagyja el ezt a helyet, költözzék a városba, hová nem fognak a rémek utánamenni.

A grófnő bal keze középujjának hegyét mellére nyomva, büszke felmagasztaltsággal szólt:

– Én elhagyjam e kastélyt azért, mert őseim szellemei éjente feltámadnak benne? Ah, akkor rosszul ismer ön engemet! Eggyel több erős ok, hogy itt maradjak. Egy olyan házban, hol ősapáimmal, ős-hölgyrokonaimmal találkozom, kik engem ismernek, megszólítanak, meglátogatni méltóztatnak, magukhoz meghívni kegyeskednek. Sőt inkább ez előttem legfőbb ingere a bondavári lakásnak. Ez ősrémek jelenléte a pretium affectionis, mely e vár becsét megszázszorozza.

Mahók úrnak erre az a válasz lebegett nyelvén, hogy: „No, ha a grófnő itt marad, akkor én nem maradok, keressen magának más gyóntatót!” Hanem erről más jutott eszébe. Ad vocem gyóntató!

– De mondja meg nekem a grófnő, hogy amíg ön oly benső összeköttetésben áll ama bizonyos rémekkel, hogyan lehet az, hogy a grófnő éppen a múlt éjjeli ördögszombat zajából semmit sem hallott?

E kérdésre a grófnő fehér arcán két kerek piros folt jelent meg, s szemeit zavarodtan süté le.

A pap pedig folyvást élesen szögezte tekintetével, nem lehetett előle menekülni. A hölgy lassan térdre roskadt előtte, s kezével mellére dobbantva, susogá:

– Pater, peccavi! Van egy dolog, amit önnek nem gyóntam meg soha. És ami oly régen nyomja lelkemet.

– Mi lehet az?

– Óh, félek!

– Ne félj, leányom – szólt a pap malaszttal –, Isten megbocsát.

– Azt elhiszem. De attól tartok, hogy ön – hogy ön – kinevet.

– Ah! – A pap egészen hátrahőkölt székében erre a furcsa nyilatkozatra.

A grófnő felemelkedett térdéről, s írószekrényéhez sietett. Annak egy rejtekfiókját felnyitva, elővett egy albumot. Pompás kötés volt, elefántcsont táblával és zománcolt aranykapcsokkal és foglalvánnyal.

– Tekintse ön végig ez albumot!

A pap kinyitá a kapcsokat, feltárta a táblát, s látott azután egy szokott fotográfgyűjteményt arcképekből, amilyet akárhányat látni a hölgybudoárok asztalain.

A lelkész ki nem bírta találni, mi bámulnivalója legyen neki mindezeken az arcképeken. Hiszen derék, híres emberek vannak ott, nagy államférfiak, zenészek, költők, színészek, akiket érdekes dolog megismerni; és egyetlenegy botránygerjesztő alak nincsen közöttük. Hanem azt az egy megjegyzést mégis tehette magában, hogy valamennyi arckép van az albumban, mind simára borotvált arc. Egynéhány ismerősre is talált közöttük, Liszt Ferenc, Lendvay, Reményi, Vadnay Károly, Szerdahelyi a több külföldi celebritások között, kik sem bajuszt, sem szakállt nem viselnek.

És még egyet tapasztalt: azt, hogy némely lapon a betett kép helyett az üres foglalatba egy fekete fátyoldarab volt alkalmazva. Ez már kissé gondolkodóba ejtő körülmény.

– Ez bizony igen érdekes gyűjtemény – szólt a pap, végigforgatva az albumot –, de hát mi jelentősége legyen mindennek voltaképpen?

– Gyónom – szólt a grófnő a lelkész fülébe súgva. – Ez az album az én bolondságaimnak és bűneimnek tárháza. Egy bécsi műárusnak rendelete van tőlem, valahol csak egy sima arcú férfi fényképe megjelen, azt nekem azonnal megküldeni. Én ezekben keresem az én ideálomat. Hosszú évek óta keresem. Néha azután azt hiszem, hogy megtaláltam. Egy megragadja lelkemet. Övé leszek. Azt elnevezem jegyesemnek. Elém helyezem, és órákig elábrándozom felőle. Azt hiszem, hogy beszélek vele. Mondunk egymásnak csodaszép dolgokat, boldog hízelgéseket, s ez ámító képzelettől csaló boldogság mámora lepi el szívemet. Bolondság ez; de nekem valami azt súgja ezen felül, hogy bűn is. Nem voltam képes eddig elhatározni magamat, hogy meggyónjam-e ezt, mint bűnt, vagy elhallgassam, mint bolondságot. Mi az ön nézete, atyám?

Mahók úr meg volt akadva. A biblia a tízparancsolat magyarázatánál beszél ugyan valamit a „szemmel való vétkezésről”, hanem a fotográfiákról egy szóval sem emlékezik. Ezt a zsinatnak kellene elhatározni.

– Mondjad leányom tovább! – A grófnő tovább gyónt.

– És midőn egy-egy ily kiválasztott arckép előtt sokáig ábrándozom, ezáltal kényszerítem azt, hogy megjelenjék előttem álmaimban. Mint égi tünemény szokott előttem az ábrándozott alak megjelenni, s járunk egymással karöltve, túlvilági fénytől elárasztott mezőkön, virányokon, hol minden falevél átlátszó árnyékot vet, s hol az ember fiatal és boldog.

A gyónó sírt.

– Nem vétek ez?

Mahók úr fellélegzett. Megtalálta már a ritka bűneset nevét.

– Sőt igenis. Ez varázslat.

De mi bűnhődést találjon ki erre?

– Én is úgy hiszem – sietett rámondani a grófnő –, s a bűbájos víziókért azzal szoktam vezekleni, hogy az álmomban megjelent arcképét a kandallóban elégetem, s helyét egy fátyoldarabbal borítom be.

Tehát innen azok az üres fülkék az albumban!

Mahók úr a penitencia nemét is igen jól választottnak találta. Égő áldozat! Az írásban ugyan „gödölye” van rendelve; de a fotográfia is megjárja. Theudelinda folytatá:

– E víziók alatt mély álmom szokott lenni; lelkem nem jár a földön többé, égben vagyok, semmi földi érzés nem köt ide; szellemmé váltam. Azért nem hallok semmi zajt, mely ide alant történik, bárminő legyen is az.

– Tehát ez éjjel is azért nem hallád e kísértetes zajt, mert ily álomélet másvilágában jártál.

– Confiteor – susogá a hölgy arcát lehajtva.

„No, ez szép kis kastély! – gondolá magában Mahók úr. – Az ősök haláluk után feljárnak misézni és dorbézolni, az unokájuk meg életében fellátogat a mennyországba. Utoljára is azt tehetik, amit jónak látnak, mert grófok. Szegény embernek ily extravaganciák nem jutnának eszébe. Hanem hát mit csináljon velük egy jámbor falusi pap, akinek a szűrös emberek csak hétköznapi vétkeket szoktak meggyónni. Ebben a komplikált ügyben nem bánta volna, ha erősebb zseni tesz helyette igazságot; mert ő a grófnőnek sem kísértő, sem elcsábító szellemeivel nem tud mit csinálni. Amazok már megkergették, emezeket pedig nem éri utol! Legjobb lesz ráhagyni a dolgot.”

– Leányom. A vezeklés, melyet magadra mértél a varázslattal határos víziókért, igen helyes és jól sugalmazott. Elégetted-e már a legutóbb megjelent varázsalak fényképét is?

– Nem – felelt a grófnő.

– És miért nem? – kérdezé a pap szigorúan; kapva rajta, hogy mégiscsak találhatja valami vétekben a bűnbánót, ami érdemes az abszolúcióra.

– Lehetetlen azt a képet tűzbe vetni.

– És miért lehetetlen?

A grófnő válasz helyett az albumnak egy rejtekét nyitá fel, s megmutatá, ami a rejtek alatt volt.

– Ah! – kiálta fel a pap az eléje tárt képet meglátva, melyre rögtön ráismert.

Ez Sámuel apát, egy névtelen, vagyis inkább soknevű rendnek főnöke.

– Bizományosomnak az a rendelet van adva – szólt a grófnő –, hogy mindenféle sima arcú deli férfi fényképét megküldje, ő tudtán kívül követte el a vétket, hogy egy felszentelt egyházi személyt is megküldött. A bűn az enyim.

– És álmodban ezzel is jártál karonfogva a paradicsomi tájakon?

– Mea culpa!… – nyögé a grófnő, mellére téve ökleit.

A papnak egy mentő gondolata támadt.

– Úgy az ég sugallta azt, hogy e képet is a tűzbe ne vesd, miként a többit; mert azáltal lelted meg lelki betegségednek orvosságát. E képnek hozzád tévedése a gondviselés munkája; mert íme a hiú világi ábrándok után meglelted azt az igazi ideált, akinek vezetése alatt e világon is üdvöt találhatsz, s kinek magasztos jelleme, felszentelt homloka távolűzi a földi érzelmek minden salakját szívedből, s a megtisztult kegyesség boldog régióiba, nem álomképpen többé, de valóban átvezetni képes, és aki elég lelki hatalommal bír várad mindennemű rémeit elűzni innen, legyenek azok kísértők avagy csábítók, mert mindnyájan egy helyről erednek.


VisszaKezdőlapElőre