Egy szép téli napon Berend Iván hivatalos levelet kapott a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől, melyben tudtára adatik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Természettudományi és Matematikai Osztálya által ajánltatva, a legutóbbi közgyűlésben, megválasztatott levelező tagnak a fentnevezett osztályba.
Egy másik levélben pedig szintén a Magyar Tudományos. Akadémia titkára felszólítja hivatalosan, hogy miután tudóstársasági tagnak megválasztatott, serénykedjék e megválasztatásnak az alapszabályok (nem tudom, melyik) paragrafusa értelmében tartandó székfoglaló beszéd által a szankciót megadni. Iván elbámult ez ajándékokon.
„Hogy jövök én ehhez a megtiszteltetéshez? Soha életemben egy betűt se írtam semmiféle tudományos folyóiratba, még a tudománytalanokba sem. Se közeli, se távoli atyafiságban nem állok egyik akadémiai taggal sem. Mágnás sem vagyok. A politikai küzdtéren sem szerepeltem. Hol veszem hát azt a renomét, amiért tudós-társasági tagnak megválasztanak? Híre futamodott volna kémiai laboratóriumomnak? De hisz akkor minden tárnadirektort, minden vasúti gépgyárfelügyelőt meg kellene választani tudósnak, mert annyi tanulmánnyal azok is bírnak a fizika és mechanika dolgában, mint én!”
Azonban hát a megtiszteltetést el kellett fogadni. Ki tudja, hátha szüksége van az országnak arra, hogy minden emberét, aki valamivel többet tanult a többinél, összeszedje, hogy a tömeggel imponáljon. Iván megköszönte a választást, s válaszolt a titkár úrnak, hogy mielőtt az alapszabályokban kikötött év lefoly, ott lesz a székfoglalójával Pesten.
Aztán nagyon lelkére vette a dolgot, s keresett magának egy témát, amiről székfoglaló értekezést írjon.
A mikroszkopikus crustacaeák leírása volt az, amiket tíz évi szorgalmas kutatás után rendszerezett egy artézi kút fúratása alkalmával, s mely tárgyróli jegyzeteit a késő őszig bírta egy egésszé alakítani.
Az igaz, hogy ezzel az egy nyomtatott ívre terjedő értekezéssel bárhol a világon, ahol hasonlóval foglalkoznak, szenzációt gerjesztett volna; hanem az is igaz, hogy annyit nem ásítottak tudós-társasági felolvasás hora canonicája alatt (csak 7 óráig szabad olvasni, akkor az elnök megvonja a szót a felolvasótól), mint mikor Iván górcsövi héjancai beszéltettek magukról, míg azt viszont a méltányosság kényszerít feljegyeznünk, hogy ez értekezésért, az Akadémia közlönyében kinyomatván, Ivánnak pontosan kifizeték a húsz osztrák értékű forintokat.
Hanem ez nem tartozik a regényre.
A felolvasás után, aki a neofitát legelébb üdvözlé, kezet szorítva véle, és „nagy érdekű” értekezését megdicsérve, az Sámuel apát volt.
Szintén tudós. Hogyne lenne tudós!
Egyszerre világosság támadt Iván agyában.
Rájött, hogy mi érdeme van az akadémiai tagsághoz.
Itt van a titkos pártfogó és felfedező! Ezt Sámuel apát barátságának köszönheti. No, ez is jól van. Apró ajándékok erősítik meg a barátságot.
Néhány napot kellett még Ivánnak Pesten időznie; voltak eligazítani való ügyei. Ezalatt a lapok obligate referáltak akadémiai értekezéséről. A legirgalmasabban bánt vele, amelyik azt állította róla, hogy a csepegőkő vulkáni származásáról értekezett – igen alaposan.
Ivánt csak az biztatta, hogy idebenn nem olvassa a referádákat senki, odakinn pedig nem érti senki.
Valaki mégis olvasta idebenn is, odakinn is.
Egy napon, mikor már éppen hazakészült távoli odújába Iván, kap egy meghívást három nappal későbbre, Bondaváry Theudelinda grófnő estélyére.
– Aha! Még egy lerovás – gondolá Iván. – Ugyan jó, hogy hamarább nem jött.
Mindjárt leült, hogy választ írjon a meghívásra, a legudvariasabban megköszönve e kitüntetést, s elmondva indokait, amiért azt nem élvezheti. Holnap utaznia kell, minden dolga aszerint van berendezve, mulaszthatatlan teendők s a többi.
Mielőtt lepecsételhette volna a levelet, látogatója érkezik. Sámuel apát.
Iván nagyon örült a kitűnő férfiú láthatásának s e nem várt megtiszteltetésnek. Úgy voltak már, mint akik rég idő óta ismerik egymást.
– Nem mulaszthattam el, hogy önt meg ne látogassam, amíg Pesten van. Nemcsak tartozásból teszem ezt, a bondavári szíves. látogatás visszaadásaul, hanem valóban ösztönözve éreztem magamat egy ily jeles, fiatal tudósunknak kifejezni, mennyire örvendek, hogy megismerkedhettem vele.
Iván szerette volna mondani, hogy ő bizony sem nem jeles, sem nem fiatal, sem nem tudós; de csak elhallgatott vele.
– Reménylem, hogy hosszabb ideig fogjuk önt bírni a fővárosunkban – folytatá az apát Iván mellé ülve a pamlagra.
– A lehető legrövidebb ideig maradok itt – viszonza Iván szárazan –, holnap haza kell utaznom.
– De abból semmi sem lesz. Nem eresztjük el önt olyan könnyen. Úgy tudom, hogy Theudelinda grófnő legközelebbi estélyére ön is meg van híva.
– Sajnálom, hogy e gyönyörtől meg kell fosztanom magamat, de mulaszthatlan dolgaim vannak, amik hazahívnak.
– Ugyan, beszéljen ön őszintén! Ne nevezze gyönyörnek. Hanem vallja meg, hogy fut ez elől a mulatság elől, mert előre unja a dolgot.
– Hát ha jobban illik az igazmondás, megvallom, hogy úgy van. Nekem akármelyik grófnő estélyét végignéznem a lehető legéldelhetlenebb mulatság.
– No hát értse ön meg a dolgot! Ezek nem olyan estélyek, mint a szokott „cercle”-ek a societében a kizárólagosság sajátságaival, amikben persze egy nem-habitüé sehogy sem érzi magát. Ez új valami. Theudelinda grófnő megnyitotta termeit az elegancia és az esprit crème-je számára. Ott találkoznak az előkelő társaság legfőbb szereplői a politikai, művészet, tudomány és költészet celebritásaival. Valódi high life! A rang, szépség és szellem arisztokráciája.
Iván hitetlenül rázta fejét.
– S mit csinál az a sokféle ember egymással egy teremben?
A pap erre egy kicsit összehúzta szemeit, s az orrát vakarta.
– Igaz. Igaz! Míg megismerkednek, kissé feszesen megy a dolog. Senki sem tudja, hogy mivel kezdje a diskurzust, mikor egy olyan emberrel jön össze, aki egy egészen más csillagzatból való. Hanem szerencsére van egy közvetítő, amely minden társaságot képes amalgamázni, ez a szellem. Ahol csupa szellemdús emberek vannak együtt, lehetetlen, hogy a társaság eggyé ne forrjon. Csak a kezdetét kell tudni. Azt is könnyű volt kitalálni. Első kezdet volt a művészet. A társaságba hítt művészek s a magasabb körök dilettánsai hangversenyeket rendeznek, színdarabocskákat adnak elő, egyik hegedül, másik zongorázik, harmadik énekel. Szép grófi hölgyek hazafias költeményeket szavalnak; azután hírneves poéták mulattató felolvasásokat tartanak, tablókat rendeznek, s így lassankint élvezetessé teszik a heterogén találkozást.
– De miután én sem nem hegedülök, sem nem szavalok, sem eleven rébuszokat nem találgatok…
– Ellenkezőleg! – vágott szavába az apát – ön nagyon is jó előadással bír; azt én bámultam a székfoglalójánál.
– Micsoda? Csak nem gondolja ön, hogy Theudelinda grófnő estélyén felolvassam az értekezésemet a mikroszkopikus crustacaeákról?
– Hahaha! Nem. Azt nem. Az jó volt az Akadémiában. Kevesen értjük. Akik értjük, nagyra becsüljük. De nem asszonyoknak való. De tud ön valami mást. Fog felolvasást tartani a társaság előtt valami másféléről, olyasvalamit, ami tudományos dolog is legyen, aztán poézis is legyen benne. Érdekelje is a hallgatókat, aztán meg is lepje újdonsága által. Mélyebb alappal is bírjon, és mégis élvezhesse mindenki. A fantáziát is foglalkodtassa, aztán a tudományos búvárlatot is kitüntesse. Ilyesvalamit.
Most már Ivánon volt a sor kacagni.
– De főtisztelendő úr, ilyen genre-nek én még sem látója, sem hallója nem voltam, sem soha ehhez hasonlót nyomtatásban vagy írásban soha fel nem fedeztem.
A pap maga is nevetett.
Ezalatt a háziszolga egy levelet hozott Ivánnak, mely „per express” jött a postán: tehát az átadás percét konstatálni kellett a vevényen.
Iván engedelmet kért vendégétől, hogy e sürgetős levelet elolvashassa.
Az apát nagyon kérte, hogy csak tegye azt.
Iván arcán észrevehető változás ment keresztül a levél olvasása alatt. Elébb elsápadt, azután összevonta szemöldeit; néhány percig kigyulladtak arcai, míg végre elbámult maga elé, s amíg a végigolvasott levelet folyvást kezében tartá, mintha újra meg újra elolvasná azt, merev tekintete a levél szélén túl bámult elmélázva.
Egyszer aztán elnevette magát.
Eszébe jutott, hogy ezen végződött a diskurzus.
A levelet összehajtá és keblébe dugta.
– Hát jól van! – szólt nevetve. – Elmegyek Theudelinda grófnő estélyére. Tartok felolvasást. Olyant, amilyent sem nem láttam, sem nem hallottam még magam se soha. Tudományt poézissal vegyest, fantazmákat és adatokat úgy összekeverve, hogy minden tudóst kétségbeejtek vele, míg szét tudja válogatni; amivel minden geológot herceggé, s minden hercegasszonyt geológgá teszek.
– Úgy, úgy! Nagyon jó lesz! – biztatá az apát.
– Mit szól ön hozzá? Valami villanydelej-világítási produkcióval illusztrált előadást?
– Nagyon jó lesz! Ez mulattató! Igen érdekes fog lenni.
– Szabad önt kérnem, hogy eziránt a grófnő helybenhagyását kieszközölje? Sok apparátus jár vele.
– Előre biztosíthatom róla, hogy a grófnő el lesz az ön ajánlatától ragadtatva, a műtani készletek elszállítását bízza ön egészen rám. A grófnő magánkívül lesz örömében, ha ezt megtudja. – Az apát úr szárnyakat kapott a sietséghez, s megölelve tisztelt kollégáját („Nevezzük egymást ezután így!”), nagyon meg volt elégedve idejötte sikerével, s azzal elsietett.
Iván pedig újra elővette kebléből a levelet, s kitárva azt maga előtt, folytatta, ahol elhagyá, a levél széle fölötti merev elmélázást a végtelenbe.
Sajátszerű szezon volt biz az! Egyszerre feltette magában minden magyar ember, hogy ő ezentúl magyar lesz.
Bizarr gondolat!
Tessék ezt lefordítani valami más nyelvre.
A hírlapok ditirambokat írtak a pompás magyar viseletről, mely minden rendű néposztály rögtöni divatruhája lett, az atilláról, a dolmányról, a bogláros övről, hát még az aranycsipkés főkötőről! Hát még az eszményi pártáról!
„Százszorta szebb minden asszony!”
N’en parlons plus! S’ is scho’ vorbei!
Az utcán pengett a sarkantyú, nagy, nagyobb, legnagyobb taréjjal; az ékszerészkirakatok antik gombokkal, csatokkal voltak tele, sastoll, darutoll röpködött a kalapok mellett, s nem volt a Somogyban kurta szűr, a Székelyföldön zeke, Debrecenben fürtös guba, Gyöngyösön gombos mente, Kecskeméten tornyos főkötő, Túron süveg, Kőrösön viktória-dolmány, mely biztosítva lett volna, hogy hímet nem varrnak felőle, s Pesten bálokban, reuniókban, magas körökben be nem mutatják. Ősapáknak, Attilának, Budának helyt kellett állni, hogy köntöseiket leszabják; rég megholt poétáknak, Csokonainak, Kazinczynak meg kellett engedni, hogy zsinór-hieroglifokban örökíttessenek. S e hieroglifoknak értelme volt!
Azok a zsinór kacskaringók egy látható protestáció voltak, melyet ha írni, nyomtatni nem lehetett, kivarrtak zsinórból. A legelőkelőbb körökben ki volt adva a rendelet, hogy csak nemzeti öltözetben fogadtatnak el látogatók; s ha valaki megkísérlé egy úri estélyen fekete frakkban megjelenni, azt kockáztatta, hogy a legelső úriember, akivel találkozik, azt fogja neki mondani, hogy „Ugyan lieber Johann, bringen Sie mir ein Glas Wasser.”
A népviselet szükségképpen összekeverte az osztályokat.
A gróf olyan divatot hordott, mint a kocsisa. Sokan úgy érezték, hogy jó volna egymással megismerkedni.
E nemes óhajtásnak eleget tettek a főúri estélyek, amik között Theudelinda grófnő soirées amalgamantes-jai egyik nevezetesebb korrajzi vonást szolgáltatták. Ott találkozott egymással főúr és költő, akadémiai tag és prelátus, művész, hegedűs, zongorász, festész, szobrász, színész, kritikus és mecénás, tanár, orvos, publicista, újságíró, sportsman és minden színezetű politikus.
Ragyogó társaságok voltak azok: úgy – in thesi.
Ami csak szépség és bűbáj van a főrangú körökben: a legdelibb hölgytársaság, oly pompában, mintha királyi táncestélyre jött volna, s ami még a pompánál is fényesebb, a fiatalság, a kellem, a műveltség nimbusza, mely őket oly megkülönböztetettekké teszi; ami csak históriai név van a főnemesi aranykönyvben s népemlegette név a szellem világában együtt, egymáshoz közel hozva.
Hanem az amalgama bizony nehezen fogott. Pedig Isten látja, hogy megvolt a jó szándék mindenkiben.
Emánuel gróf, a kedves öreg, ha megfoghatott egy újságíró celebritást, oly nemes igyekezettel törte a kedvéért azt a nyelvet, mit csak most tanul, a magyart, hogy lehetetlen volt el nem ismerni felőle, miszerint azon szilárd elhatározásával, hogy ezentúl csak magyarul fog beszélni, ha nehezen megy is, csak az a másik fogadás versenyez, miszerint ezentúl csak magyar csizmát fog viselni, melynek felhúzása-lehúzása egy álló órát szokott igénybe venni.
Cserében viszont egy fiatal publicista izzad hatalmasan abban a fáradságban, hogy egy idegen születésű, de Magyarországért rajongó grófnőnek francia nyelven adjon feleleteket olyan kérdéseire, amiket nem értett. Persze tökéletesen ért franciául, de csak ha nyomtatva látja.
Azonban a nyelvészeti akadály még nem olyan nagy baj. De a téma!
Emberek, akiket először mutatnak be egymásnak, s kik egészen különböző életkörben forognak, s azután keresik, hogy mi módon tudjanak a másik világába valahogy áthatolni.
Leo gróf dicséri Nándori drámaírónak tíz év előtt látott drámáját, amit a kritika kegyetlenül lerántott. Első műve volt. Maga is rossznak találja. Az utóbbiak persze jobbak. Már most ezután ez azt hiszi, hogy vagy nem látta a többi műveit a gróf, vagy ironizál vele.
Viszont Kinizsi, a tudós, meg akarja mutatni Oszkár bárónak, hogy ismeri nevezetes érdemeit a sport terén, s beszél neki a legközelebbi lóversenyről s firtatja, hogy mely díjakra fog futtatni. A körülállók elfordulnak. Mindenki tudja, hogy Oszkár eladta a versenyparipáit a tavalyi veszteségei miatt, s visszavonult a turfról. Most már csak néző.
Kákori, fiatal újdondász azonban egészen otthonosan akarja magát érezni az idegen társaságban, fecseg sans gêne mindenkivel, aki szemközt jön rá. Akad témája elég: napi pletykák. Egy szép sasorrú úrral, aki igazi mágnási típust visel minden vonásán, beleereszkedik abba a pletykába, hogy most már a budai várban is fognak estélyeket adni, s oda is hivatalosak lesznek a magyar főurak. „Vajon elmegy-e valaki?” – kérdi a főúr. „Legfeljebb Guidó gróf!” „De én ugyan nem megyek!” Az újdondász akkor veszi észre, hogy annak mondott egy nagy sottise-t a szemébe, akivel ismeretlenül beszélt. Ki tudja, hány emberrel gorombáskodhatott már inkognitó, amióta itt van!
István gróf, Theudelinda grófnő unokabátyja, tökéletes olvasott és művelt ember, ki a világ minden költőjét összeolvasta. Annálfogva igen jól véli mulattatni azt a fiatal poétát, aki hazafias verseivel hirtelen népszerű nevet szerzett magának, ha odaszorítja egy szegletbe, s ott elkezd vele értekezni a világirodalomról. Idéz neki Burnsből, Shelleyből. Ismeri-e Spencer „Fairy Queen”-jét? Bevégzett műnek tartja-e Milton „Elveszett paradicsom”-át? Mi véleménye van Dryden iskolájáról? Wordsworthot szereti-e jobban vagy Byront? Talál-e szellemrokonságot a Frithiofs saga s Ossian regéi között? Mit szól a „Légende des siècles”-hez? Vajon lehet-e, hogy ezáltal Hugó Viktor Dante fölé emelkedik? Nem kár-e, hogy az „amadisse”-ok genre letűnt? Tassónak ad-e elsőséget az olaszok közt vagy Ariostónak? Tart-e valamit Metastasio improvizációi felől? Mi a véleménye az olasz „Commedia erudita” hatása felől? Ismeri-e már francia fordításban Hariri arabs költeményét „Antár élete”? Hát az indus „Sakuntalá”-t ismeri-e angol fordításban? Pláne egyszer azzal támadja meg, hogy az Odüsszeia mennyivel szebb görög eredetiben, mint latin fordításban.
A szegény versíró pedig azalatt porhanyóvá fő a pirító tűzben, mert ő sohasem szokott egyebet olvasni, mint a saját verseit.. Zseniális ember, de saját kádenciáin kívül semmit sem ismer; annálfogva, amint e veszedelmes recontre-ből megszabadulhat, úgy fogja jövőre messziről kikerülni ezt a tudományban telhetetlen grófot, mint a csörgőkígyót.
De akik a „japáni expedíció”-ból legjobban megjárták, azok lehettek, kiket azon kitüntetés ért, hogy Bondaváry Angela grófnőnek bemutattassanak.
Angela grófnő klasszikus szépség.
Angela grófnő nagyatyja politikai celebritás. Nagy név. Különféle nimbusz környezi. Jó is, rossz is.
Annálfogva semmi sem természetesebb, mint hogy a szép grófkisasszonynak bemutatott halandó lakója a lateiner világnak, a harmadik szóváltásnál már elkezd Bondaváry Tibald grófról, nagybátyjáról beszélni és obligate tudakozódni.
Arra azután Angela grófnő egy szót sem szól többet az előtte állóhoz, hanem hagyja azt ott állni és beszélni, amíg ki nem fogy, s odább nem megy. Több szavát nem hallja az a grófnőnek.
Pedig talán még egy tudósnak is megfájdul tőle a szíve, ha ezek a szép szemek, amik egy perc előtt a tavaszi ég mosolyával néztek szemébe, egyszerre csak ilyen jégvisszfényt vetnek reá.
Angela grófnő ideálszépség. Már egyszer mondtuk, de nem győzzük eléggé ismételni. Az ember visszatér a bámulására. Tiszta, nemes arc antik tökélyű vonásokkal; gyönyörű szabású orr, finom metszésű ajkak, hosszú sugár szemöldökök s árnyékot vető szempillák, amik istennői szemeket takarnak. Mikor e szemek villogásban vannak, vagy mikor elrejtőznek, azt hisszük feketék; csak mikor mosolyra derülnek, akkor látjuk, hogy kékek. Hajzata dúsgazdag, aranyban játszó sötét gesztenyeszín. S az egész arcon, az egész alakon elömlik valami öntudata a bűbájnak, mely érzi azt, hogy ő egy bizonyos világnak a központja, s meg van elégedve helyével. Ő tudja, hogy a szépség: hatalom!
De hát miért vetnek olyan fagyos tekintetet ezek a szép szemek arra az árva jövevényre, ki igen természetesnek találja, hogy Bondaváry Angela grófnő előtt bevezetésül nem lehet okosabban kezdeni, mint Bondaváry Tibald gróf érdemeit felemlegetni?
Ezt bizony a societé tagjai mind jól tudják. De a lateiner világ nem tudja. Egyszerű a talány. Tibald gróf egyetlen unokáját, Angelát, Sondershain német hercegnek szánta nőül. Angela grófnőnek ez nem tetszett. Ezen nagyapjával úgy összezördültek, hogy Angela felfogadta, hogy sohasem fog Tibald grófhoz szólni, s minthogy éppen akkor Theudelinda grófnő házat nyitott Pesten, Angela grófnő lejött nagynénjéhez, és nála maradt, s azóta még csak fel nem bontott egy levelet is, melyet nagyapja írt hozzá.
Ez a titok. Tudja a societé minden tagja; de az olyan jól meg tudja őrizni a maga titkait, hogy soha abból a külvilágba semmi ki nem párolog. Egymás közt közlékenyek, de az idegen előtt „knownothing” valamennyi, mint egy tősgyökeres jenki.
Sámuel apát úrtól jó gondolat volt az, hogy e heterogén societásnak valami közös mulatságot kellene kitalálni. A puszta konverzációból meg nem élnek. Az összejöveteleken egyik teremben vannak a fiatal hajadon úrhölgyek, másik teremben az uraságok, a harmadikban ülnek a férjes úrasszonyok: mintha még nem és kor szerint is osztályt képeznének.
Elkezdtek művészi előadásokat, költői, tudományos felolvasásokat rendezni. Az mindjárt elevenítette a társalgást, közelebb hozta az „idegeneket” egymáshoz. Látták egymást próbákon is nem bal paréhoz öltözve, meg merték egymásnak a kezét fogni. Megtanulták egymásnak a neveit. Még az utcán is ráismertek egymásra. És örültek, mikor egymást látták. Később már bele is találták magukat egy-egy olyan témába, amiről élvezettel társaloghattak együtt.
Hanem – valljuk meg az igazat – mégiscsak mikor úgy éjfél felé vége volt a koncertnek, felolvasásnak, műkedvelő előadásnak, s tudós, művész, poéta eljöttnek látta az időt, hogy hazamenjen, s a societas egyedül maradt, olyan jól érezték magukat mind a ketten: akik hazamentek is, meg akik ott maradtak is.
A societásban még azután kezdtek el igazán mulatni. Az ifjak táncolni, az öregek whistezni, tarokkozni kezdtek, s folytatták reggelig.
Azt bizony tették volna, ha a tudósok, művészek, poéták mind ott maradtak volna is! Minek mentek el? Ők is részt vehettek volna mindebben a mulatságban; hanem hát nem nekik való az. Jobb volt, hogy hazamentek.
Sámuel apát nagyon jól értett a reklám csinálásához. Mikor valami nevezetes előadásnak kellett történni Theudelinda grófnő termeiben, azt elég jókor megtudta tőle mindenki. Az előadó művész, író, tudós, hegedűs vagy ezermester egész élettörténetét, előzményeit, hogy azután mindenki tudhasson miről beszélni az est hősével.
Az interkaláris három nap Theudelinda grófnő legközelebbi estélyéig elég volt rá, hogy Berend Iván előélete a legkisebb részletekig köztudomásúvá legyen, s az előadást megelőző társalgás alatt minden tulajdonságáról beszéljenek.
„Igaz, hogy egész esztendőn át a kőszénbánya fenekén lakik?”
„S csak egyszer, minden holdújságban, szokott megmosdani?”
„Parbleu! Most éppen utolsó negyed van!”
„Soha életében asszonnyal nem beszélt.”
„Nem társalkodik, csupán mamutfogakkal.”
„A felolvasásában négyszázötven görög, latin, arab és zsidó szó fog előfordulni.”
„Igaz, hogy Theudelinda grófnőnek egy háromkarátos brilliántját experimentum gyanánt elégette, ami nyolcszáz forintot ért?”
„Négykarátost, ezerötszáz forintot ért.”
„Könnyű neki, ha tud gyémántot csinálni.”
„Vajon tud-e?”
„És nem eszik soha egyebet, mint fokhagymát.”
„De ma talán csak nem?”
„Végül produkálni fogja magát az elektrizír-masinán.”
„Muzsikálni fog vele?”
„Nem az, megelektrizál mindnyájunkat.”
„Arra ugyan nagy szükség van!”
„Az szép lesz, ha a vén báró Stefit felállítja az izolátorra, ahol az embernek az elektricitástól elkezdenek a hajaszálai ég felé állani, s egyszercsak elrepül a parókája.”
„Hol van az az ördöngös masina?”
„Ott az olvasóállvány háta mögött; de nem szabad hozzányúlni, mert aki hozzányúl, rögtön félrehúzódik tőle a szája, s úgy marad.”
„Ah, dehogy! Az egy villanyvilágító-gép; én ismerem. Láttam Párizsban olyat. Hanem ennek az a sajátsága van, hogyha valaki a társaságban ki van festve, azon a festéket egyszerre feketévé változtatja.”
„Diable! Ezt jó lett volna az ajtóra affichírozni.”
„Vajon tudja ezt Theudelinda grófnő?”
„Ma különösen fehér az arca.”
„Olyan azzal a nagy gyémántdiadémmal a fején, mint a márvány menyasszony „Zampá”-ban.”
„Hanem Angela húgom ma különösen igéző!”
„Úgy találod?”
„Az a fehér gyöngypárta valami szelídséget kölcsönöz az arcának.”
„Ami a pártájának a hibája.”
„No, ha a mi vademberünk egyszerre bele talál botlani ebbe a sok asszonyi fényességbe, nem tudom, nem feledi-e el a delej villanyvilágítást?”
„Majd hozzászoktassuk apródonkint! Fogadjuk szívélyesen, hogy érezze magát fesztelenül. Imhol jön; a mi papunk eszkortírozza.”
Az utóbb szólt gavallér, ki Angela grófnőt húgának nevezte, mintegy húszéves ifjú, finom, tökéletes alak, eléje sietett Ivánnak, kit Sámuel apát vezetett be a terembe, s bemutatta neki magát mint Ödön gróf, a háziasszony unokaöccse, azután karon fogta, s elvitte István grófhoz, a háziasszony unokabátyjához, ki igen olvasott férfi, azzal megismerkedtette, engedte, hogy annyi szót váltson vele, amennyi elég rá, hogy Iván meggyőződjék, miszerint itt műértő közönség is van, azután néhány barátjával szoríttata kezet. Azok is mind igen nyájasak voltak hozzá. A fogadás e societásban a legbuzdítóbb. Azután az apát úr átvitte Ivánt a másik terembe, hol az úrhölgyi kör volt; ott a háziasszony elé vezeté. A grófnő kezet nyújtott neki, s néhány szíves szóval fogadta. Azután ismét Ödön gróf fogta meg karját, s a szomszéd terem ajtajában álló ifjú hajadon csoporthoz vezetve, bemutatá őt Angela grófnőnek.
Iván kissé elfogult volt, de nem volt sem méla, sem zavarult.
– Önt ritkán látni Pesten! – szólt a bemutatotthoz Angela grófnő.
– Rég ideje, hogy utolszor voltam itt. Úgy tudom, a grófnő is először van itt. Eddig nem Pesten lakott.
Angela arca hidegülni kezdett. Most mindjárt következik a Tibald grófról való kérdezősködés.
– Igen – felelt szárazon. – S mi következik abból, hogy most én először vagyok Pesten? – kérdezé élkereső faggatással Ivánt.
– Az, hogy lehet igen közönséges véletlen, ami egy embert valahova elvisz, ahol még nem volt; de amidőn nagyon sok ember találkozik egy olyan helyen, abban már van valami „misszió”. S midőn e helyen annyi fényes alak ad egymásnak találkozót, egyedül ebben a gondolatban találom mentségemet, hogy én is itt vagyok, sötét, csekély pont. Talán a gondviselés küldi az embereket most szokatlan helyekre.
E szóra fellángoltak Angela szemei.
– Ugye, ön hisz a gondviselésben? Ön hiszi azt, hogy vannak „missziók”?
– Hiszem.
– Akkor én önt szeretem.
Azzal másfelé nézett, amit Iván jelnek vett, hogy odább mehet.
Egy negyedórai kölcsönös ismerkedés után tudatá vele Ödön, hogy a felolvasóterem el van rendezve, a társaság átvonult oda. Iván helyet foglalt az emelvényen, mely a terem hátterében számára volt elkészítve, s kivéve tárcájából iratait, hozzákezdett a felolvasáshoz.
Megnyerő hangja, nyugodt, követelés nélküli előadási modora volt, hallgatta mindenki figyelemmel.