Kardpárviadaloknak az a mulattató előnyük van, hogy azokat nem szükség titokban tartani. Azokról a megelőző estén mindenütt beszélnek, mint egy érdekes fogadásról. Legközelebb történt ugyan egypár eset, hogy a kardviadalnak halál lett a vége, hanem azért ezt mégsem környezi olyan misztérium, mint a pisztolyviadalt. Azután a segédekre nézve sem jár olyan nagy veszéllyel. Ha valamelyik fél elesik kapott sebeiben, az orvosi parere igen szépen bebizonyítja majd, hogy nem a kapott seb miatt halt meg, hanem volt valami organikus baja, mely két huszonnégy óra múlva úgyis megölte volna; s ugyan ki csapna lármát 48 órai életért a mai világban?
A Salista őrgróf és Iván között végbemenendő párbajról is úgy beszéltek már kaszinószerte, mint valami színre kerülendő új operáról.
Salista maga beszélt róla legtöbbet a kaszinóban a kandalló előtti társaságnak ebéd után hat órakor.
Ott volt a négy szekundáns is.
Az előkelő fiatalság jól ismeri egymás vívótehetségét a vívómesternél való gyakori összepróbálkozásból. S az ilyen találkozásoknál előre meg képes ítélni, ki mennyire lesz győztes.
Salista mint különös jó vívó van kikiáltva. Sok párbaja volt már, s azokban mindig megpiszkolta ellenfeleit.
Van neki egy mestervágása, melyet ritka vívó tud elhárítani. Egy gyors alsóvágás, mely az ellenfél kardhegyét megkerülve, annak altestét hasítja végig. Ha pedig tökéletesen elfogta az ellenfél a vágást, azáltal úgy kijött a tempóból, hogy okvetlenül fedetlenül hagyja az arcát egy rögtön rákövetkező külső vágásnak.
Salista nem érezte magát feszélyezve a mai nap megelőző párbaja által.
Más helyzetben ugyan hasonló körülmények között az illető legalább néhány hétig nem mutatná magát a társaságban, s a társaság is éreztetné vele, ha mutatja magát, hogy magaviselete nem volt egészen korrekt; de bizonyos időkben minden lehető, s azután mi nem vagyunk olyan szigorúak.
Salista őrgrófnak szabad volt hetvenkedni a holnap történendőkről.
– Majd meglássuk, mit tud a tudós! Ez nem matematika, mint a pisztollyal lövés. Majd megkérdezzük, hogy tudja parírozni az alsó tercet? Mikor a kard egyszerre alulról felcsap: sutty!
Géza gróf meginté a hencegőt.
– Barátom. Neked tekintetbe kell venned azt, hogy Iván igen lovagiasan járt el irányodban, mikor elfogadta a pisztoly után a kardot. És azután azt is tekintsd, hogy ő egy igen tisztelt tudós egyéniség, akit az ország becsül, és hasznára válik.
– Jól van, jól no! Ne féljetek semmit! Nem ölöm meg. Csupáncsak az orrából vágok el neki egy csipetnyit. Ej, no! Csak emlékül eltenni valót. A patvarba! Hiszen lehet valaki orr nélkül is igen tudós ember! Hisz nem az orrával szívja fel a tudományt. Legalább nem előget neki az orra, mikor a teleszkópiummal csillagokat vizsgál.
Erre azután Ödön gróf is felszólalt, s erélyes tiltakozást bocsátott közre ügyfele orrának javára.
Végre is Salista grófnak be kellett érni Ivánnak egy fülével. Többre engedély nem adatik.
Ödön gróf az ellen is protestált. „Érd be egy tisztességes kézvágással! Az egész dolog nem érdemes többre.”
István gróf azonban azt az észrevételt találta kiszalasztani – Kedves Salista! Hátha az talál megtörténni, hogy az a föld alatti ember kaszabol téged össze?
– Mit? – pattant fel a kapitány, szétterpesztett lábakkal állva meg a kandalló előtt. – Két „vor”-t adok neki. Két vágást engedek tétetni magamon előre: kettőt a karomra, s akkor gázolom össze! Fogadjunk rá! Ki tartja a fogadást?
E nagyszerű hencegés berekeszté a tárgy fölötti vitát, s oszlásra bírta a társaságot.
A kérdés csak akörül forgott, hogy a szekundánsok elég ügyesek legyenek közbeelegyedni, mielőtt a ci-devant zuáv a tudóst tönkresilányította.
Másnap reggel korán találkoztak a felek a Zugligetben.
A „Fácán” vendéglő nagy tánctermét fogadták ki vívóhelynek.
A segédek eleve behinték az egész termet hosszában krétaporral, hogy a vívók el ne csússzanak rajta.
Azután a mellékszobában levő két félt felszólíták, hogy minden öltönyét vesse le övig.
Akkor kivezették őket a terembe.
Helyet nem volt szükség húzni, mert a terem körös-körül ablak.
Mikor a kardokat előhozták, tudatták velük a feltételeket.
„Első vér. A szúrás ki van véve.”
Salista protestált. Első vérre nem megy. Vívjanak addig míg egyik fél víképtelen nem lesz.
Mind rátámadtak, hogy kapacitálják. Nem hagyta magát.
– Ugyan adjátok ide már azokat a kardokat! – kiálta közbe Iván. – Még náthát kapok itten! Félmeztelenül.
Ez az ötlete döntött. A segédek átadták a választott kardot. S azután a menzúrába állították a két félt.
Mind a kettő övig le volt vetkőzve. Salista herkulesi izmokat tüntetett ki; de Iván is izmosnak, idegerősnek látszott.
Nem volt rajta annyi hús, de csontos, inas, hosszú karokat s domború mellkast tüntetett elő.
Mindketten lehúzták fejeiket felemelt karjaik alá, kardjaik hegyét rézsút egymás ellen szegezve, s bal kezeiket hátratéve. A két kardhegy néhány percig ravaszul kerülgette egymást, kézvágást keresve, s azután összecsapódtak finoman, alig hallhatólag. A két ellenfél egymás szemébe mélyeszté tekintetét, onnan lesve ki ellenfele szándokait.
Salistának csakugyan az volt az óhajtása, hogy ellenfelének az arcára adjon egy emléket. Ez nehéz vágás, mert az arc a legjobban meg van védve a kar által.
E törekvés alatt Iván egy „kettős” vágást intézett ellene, mely szokatlan gyorsaságot feltételez, s e vágással talált. Salista jobb karjának felső izmát vágta át hosszában.
E vágás után azonban nem szokott rögtön vér jönni. Az izom sejtszövete magyarázza meg azt.
– Tovább! – kiálta Salista. – Semmi vér!
S most már felhagyott azzal a szándékkal, hogy ellenfele arcát bélyegezze meg; elővette mesterfogását, az altestvágást, mely oly nehezen védhető, s ha talál, gyakran halálossá válik. Aki nem jól védi, bizonyosan megkapja, aki jól védi, a másik percben a fejére kapott vágást.
Iván pedig azt tette, hogy nem védte azt a vágást sem jól, sem rosszul.
Salista nem gondolt arra, hogy a párbajkardok rövidebbek szoktak lenni, mint a gyakorló kardok és a lovas harci szablyák, vagy azt felejtette ki a szemmértékezésből, hogy ellenfelének szokatlanul hosszú karja van.
Iván nem védte a hasvágást, felemelte előtte a karját, elhagyta ellenfele vágását a teste előtt suhanni kétvonalnyi távolban az eleven bőrétől, s ahelyett visszavágott neki, s ugyanoda, ahol először vágott a karjába hosszában, odaszabott egy másodikat keresztben.
Itt van a kettő „előre!”
A keresztvágás által ami különbség volt izomerőre nézve a két férfi között, meglehetősen ki lett egyenlítve.
Hanem Salistát ez a második vágás egészen dühbe hozta.
Veszettül mint egy sebzett feneved, rohant nagyot ordítva ellenfelére, s teljes erejéből vágott kettőt annak fejéhez. Úgy vágott, mint a mészáros a taglóval. Csoda, hogy mind a két kard darabokra nem tört.
Iván azonban szabályszerűen felfogta magasra emelt kardmarkolatával mind a két vágást úgy, hogy még keresztül sem csaphatott a kard rajta, s mielőtt ellenfele a harmadik vágást intézhette volna, à tempo visszacsapott rá egy gyors „elővágással”, s e csapás teljes súlyával Salista fejét és arcát érte.
Jó szerencse, hogy a kard könnyű volt, mert koponyáját kettéhasította volna.
Salista egy pillanatig ingadozott a vett csapás után, balkezét önfeledten előrekapva feje védelmére, azután oldalt tántorodott, s elbukott kardmarkolatára támaszkodva. Segédei odafutottak hozzá, hogy felemeljék s félrevigyék.
Iván kardját hegyével leeresztve, ott állt márványhideg, szenv nélküli arccal.
Segédei üdvözölve siettek hozzá.
– Meg vannak-e azok az urak elégedve? – kérdezé Iván.
– Szeretem hinni, hogy meg vannak elégedve – mondá Ödön gróf. – Ezt jobban nem lehetett csinálni. Az ügy be van végezve.
Azzal visszabocsáták Ivánt a mellékszobába, hogy ismét felöltözzék.
Midőn Iván a terembe visszatért, már akkor ellenfele felocsúdott kábulatából. Mind a két orvos vele volt elfoglalva. Az egyik a fején, a másik a karján kapott sebeket tapasztgatá.
Iván lovagias szokás szerint odament hozzá a kibékülésre.
– Megbocsáss, bajtárs!
Salista kordiáliter nyújtá eléje bal kezét:
– Ah, szót sem érdemel. Derék vágás volt. Ez az utolsó. A másik kettő nem számol semmit. Mondtam, hogy két „vor”-t adok. Hanem a harmadik az emberséges ütés volt. Nem tesz semmit. Egy hét múlva begyógyul.
Iván kérdezé az orvosoktól, hogy nem veszélyesek-e a sebek.
– Katonadolog! – viszonzá helyettük Salista. – Ilyent százat osztottam én másoknak. Ideje, hogy én is kapjak egyet! Fel sem veszem. Hanem valami fáj mégis nagyon, amit sem árnika, sem jégburok meg nem enyhít. Amit csak te gyógyíthatsz meg, aki adtad. Valld meg, igaz hitedre, hogy voltál te valaha katona.
– Hát hogyne lettem volna! – mondá Iván. – Huszár hadnagy voltam a szabadságharc alatt.
– No hát vigyen el az ördög, mért nem tudtad ezt hamarább mondani? Micsoda ezrednél szolgáltál?
– A Vilmos-huszároknál. Valószínűleg én vagyok az az utolsó ember, akit te, mikor mind levágtad őket, meghagytál közülök hírmondónak.
Hahotával kacagott mindenki, legjobban maga a sebesült. Az orvosok szidták, hogy ne nevessen, mert minden flastrom felválik a képén a sebéről.
– Jól van, no! – mondá Salista. – Hát csak a fél szájammal fogok nevetni. Az Isten áldjon meg, bajtárs! Mármost fel sem veszem a vágást. Csakhogy katonától kaptam; csakhogy nem komisz diga civilista volt, aki megvagdalt! Gyere, csókold meg a másik pofámat, ahol nem vágtál meg. Így, ni! Puszit, bruder! A jobbomat nem nyújthatom, mert arra keresztes rendet rajzoltál. Az is jó volt. Huszárvágás. Már így nem bánom.
És azzal összecsókolóztak az ellenfelek.
Hanem Salista egy perc múlva megint elalélt a vérvesztéstől, s Iván ölébe vette a fejét, úgy tartotta, míg bekötözték, s azután segített őt hintójába átszállítani.
– Fidélis egy fickó! – mondták egymás között a kitűnő gentlemanek.