Tibald herceg éppen születésnapja reggelén kapta egyetlen unokája levelét, mely ezzel végződik: „Adieu!”
Minden évben ünnep volt rá nézve ez a nap: Angela csecsemőkorától elkezdve a legutolsó évig, Tibald herceg minden születési évfordulóján kapott tőle egy csókot.
Ez a mai keserű egy csók volt.
Ott van a herceg ereklyéi között, egy aranytáblás albumban, melyben egyedül gyöngéd családi hagyományok vannak, minden év emléke e napról. A száraz virágcsokor, mit egyéves korában nyújtott át piciny kezével Angela a hercegnek, a kedves ákombákom, mit első írásgyakorlatul írt számára egy szelet bristol-papírra, s a legutolsó év finom gyöngy- és aranyhímzetű emléklapja, mit Angela saját kezeivel készített. Mind Tibald herceg születésnapi emlékei.
Berekeszti ezeket most ez az utolsó levél: „Adieu!”
A herceg kedélye érzékeny volt és ingerelhető.
Ha pedig hidegvérét hítta fel bíróul, attól is azt kellett megtudnia, hogy neki van igaza unokája ellenében.
Angela grófnő tartozott magának, tartozott hercegi házának azzal, ami tőle kívántatott. Ha szíve állna útjában, nem lehetne megítélni; de Angela nem szeret senkit. Hát akkor miért tesz különbséget azok között, akiket nem szeret?
Tibald herceg izgatott kedéllyel indult el Evelina művészi próbatételére.
Ami keserítette, az forralta is vérét.
Az „adieu”-re még neki is lehet egy szava.
Evelina lakására érve a komornyik bebocsátá az ismerős urat a terembe, ahol az állítólagos művésznő tündérpróbáit szokta tartani eddig.
A herceg egyedül találta magát a teremben.
Az ablakok halvány rózsaszín függönyei végig le voltak eresztve, s a terem szögleteiben berkek voltak összecsoportozva keleti virágbokrokból. Eleven virágillat képezte a teremben a parfümöt. Egy szegletben gerlicepár turbékolt, s valahol a magas virágfák közé elrejtve egy csalogány énekelte panaszló, dicsekvő varázsdalát. Olyan volt e hely, mint tündértanya az erdő mélyén.
A herceg nem találva senkit, leült a kerevetre, s végiglapozta az albumot, mely az asztalon hevert. Evelina művészi alakjainak gyűjteménye volt az. Végiglapozta, képet kép után megnézve, és míg e csábító alakokat nézte, lelke előtt annak a másik otthon hagyott albumnak a lapjai forogtak le, amikben Angela rajzai, hímzetei vannak.
Csak az utolsó képnél tért vissza figyelme. A csalánszövettel öltözött alak minő csábító, mily érzéki minden eszményítés mellett!
A csalogány dalolt, a gerlék turbékoltak, a narancsvirág illata oly kábító volt. Minő alakban fog megjelenni utoljára ez az asszony?
És ekkor úgy tetszett neki, mintha valahonnan a távolból egy régen hallott, régen elfeledett dalt hallana, csendesen, halkan dudorászva, ami egyszerre mint varázsigézet fut végig minden idegén.
Ez az a parasztnóta, mit egykor a dajka énekelt unokája bölcsője felett, mikor azt altatva ringatta. Valami tót népdal, ismeretlen szöveggel.
Néhány perc múlva elhallgatott a dal.
És nemsokára nyílt a mellékajtó Evelina öltözőszobájából. Ő jött.
Hogyan jött? Minő csábalaknak öltözve? Minő varázsövével Cytherének?
Egy egyszerű fehér-fekete kockás krepon-ruha volt rajta, haja simás kontyba fonva, fehér, keskeny, hímzett gallérka körítette nyakát.
És szendén, bizalommal, szerényen közelített Tibald herceg felé, s mikor feléje ért, egy kis tárcát nyújtott át neki, melynek fehér atlaszára gyász-kreppfonallal egy sír előtt térdeplő gyermekalak volt finom hímzéssel odarajzolva.
És azután felemelve hozzá igazi könnyektől ragyogó szemeit, tört, elfojtott, reszkető hangon rebegé:
– Uram, fogadja ez emléket tőlem ma, születésnapjára! Az ég tartsa meg önt sokáig!
Annyi igazság vagy oly csalódásig hű lelemény volt e jelenetben, hogy Tibald herceg elfeledkezék magáról, s ahelyett: „Asszonyom!” azt kiáltotta neki: „Leányom!”
A delnő e szónál zokogva veté magát Tibald herceg keblére, s a fádalom igazgyöngyeit hullatva szeméből, esdekle:
– Óh, uram, ne vonja vissza e szót tőlem! Nincs nálamnál árvább teremtés e világon!
Tibald herceg a zokogó nő fejére tette kezét, és megcsókolá annak homlokát.
– Tehát legyen ön az én leányom! Nézzen fel rám, Evelina! Mosolyogjon rám! Ön még gyermek, tehát legyen rám nézve gyermek. Én önnek atyja – nem! – nagyatyja fogok lenni. Az apák néha nem szeretik gyermekeiket, de a nagyapák unokáikat mindig. Lesz ön az én kis unokám. Fog csevegni a fülembe bohóságokat, mikor komor leszek, fog felolvasni, mikor álmatlan vagyok, fog utánam kérdezősködni, mikor betegen fekszem. Elfogadja ajándékaimat, nyitva tartja számomra házát s asztalához ültet. Meghallgatja, ha valami panaszom van, s elmondja nekem a magáét. Nehéz szeszélyeimet nem viszonozza, kedvemet keresi. Én is úgy fogok bánni önnel. Úrnője lesz ön mindazoknak, akiknek én ura vagyok. Ragyogni fog ott, ahol én gyönyörködni akarok ragyogásában. És nekem mindenben szót fogad. Evelina néma kézcsókkal felelt mindezekre.
– Tetszik önnek az, amit mondtam? Örül ön annak? – kérdezé a herceg.
Erre azután a hölgy örömkacagása felelt; felszökött, táncolt, magánkívül volt, s ismét visszarohant a herceghez kezét összevissza csókolni.
– Óh, kedves, óh, édes öregapa!
A herceg leveté magát a kerevetre, s gúnyosan felkacagott. Evelina megrettenve állt meg gyermeteg szökdécselési közepett. Oly riasztó, oly otthontalan diszharmónia volt e kacajban.
– Nem önnek szólt ez, kedvesem, nem önnek. Jöjjön ide és üljön mellém, szép unokaleányom!
(Az a kacaj válasz volt az „adieu”-re.)
A herceg lesimítá Evelina haját gyöngéden.
– S most önhöz igen komoly szavaim fognak lenni. Ide figyeljen, mert amit mondok, az ezentúl önre parancsolat. Családunkban csak egy parancsol, a többi engedelmeskedik.
Mennyi hízelgés volt e szóban: „családunkban”!
– Ön át fog költözni rögtön Maximilian utcai palotámba, s azontúl nem fogad el mást, csak akit én önnek megengedek. Hogy Kaulman úr e rendelkezéshez beleegyezését adja, azt kieszközölni az én gondom lesz. Azontúl Kaulman úrral sem lesz önnek szükség érintkeznie, hacsak üzleti dolga nincs önnel. Sajnálja ön Kaulman úr barátságát elveszteni?
– Nem lehet elveszteni valamit, ami nincs.
– Én ki fogom eszközölni, hogy önt az operaházhoz rendes tagnak szerződtessék. Önnek állással kell bírnia, ami a világban megjelenésre jogot ad. A színművésznek címe királyi palást, a szalonok is megnyílnak előtte. A siker iránt ne legyen önnek aggodalma. Tehetsége igen szép. Tanuljon, sokra viheti. Szerezzen magának hírnevet. Azután megélhet, ha egyszer én meghalok is.
– Csak ne félnék a színpadon!
– Hozzászokik majd. És azután majd tapasztalni fogja, hogy a színpadon is mindenki éppen annyi becsültetésben részesül, amennyire becsüli saját magát. Aki magát aprópénzre váltja fel, az mindenkinek olcsó. Azután ne fogadja ön el minden ember hódolatát. Ha valaki iránt barátságot érez, azt mondja meg nekem őszintén, hogy én is megmondhassam önnek, mit tartok felőle.
– Nem, uram – heveskedék Evelina –, én egyedül önhöz ragaszkodom!
– No, no, Evelina! Minek fogadásokat tenni az elérzékenyülés pillanatában, miket a szívdobogás órái elnémítanak? Ön még gyermek. Sohase felejtse el, hogy mi öregapó és unoka vagyunk. Kaulmanról ne szóljunk, az egy semmirekellő spekuláns. Önnel célt ért. Amit meg akart kapni, azt megkapja. Hanem viszont odaadta önnek a nevét, azt vissza nem veheti öntől. Ön majd tapasztalni fogja a világban, hogy milyen véghetetlen nagy kincs egy asszonyra nézve egy férfinak a neve! Akár ragyogni akar vele, akár szégyenét betakargatni vele. A hölgyre nézve, aki egy férfitól nevet kapott, nincs „tízparancsolat!” Ezt majd meg fogják önnek magyarázni.
– Nem fogom megtanulni, uram!
– Ne ígérjen ön olyan dolgot, amit nem kérek öntől. Mert akkor azt fogom hinni, hogy azt sem tartja meg, amit igazán kértem. Egyet kötök ki magamnak öntől. Egyetlenegy embert nem szabad önnek elfogadni soha, sem levelét felbontani, sem ajándékát elfogadni, sem koszorúját a földről felvenni, sem tapsolását észrevenni. Egyetlenegy ember nem létezik önre nézve, mintha Theophratus láthatatlanná tevő sipkáját viselné fején, s ez ember Waldemár herceg.
– Óh, uram, én gyűlölöm ezt az embert! Utálom, gyűlölöm, irtózom tőle!
– Szeretem e kitörést hallani öntől. Hanem ez az ember gazdag. És szép férfi. És ön után őrjöng. És a nőknek utoljára is hízeleg az, ha tudják, hogy valaki őrjöng utánuk. Jöhetnek kényszerítő körülmények. A gazdagság nagy csábító, s a szegénység nagy kerítő. Jön idő, majd amikor én nem leszek. Én pedig azt akarom, hogy mikor én már porrá vagyok válva, még akkor se fogadjon ön el Waldemártól semmit, és ne viszonozzon neki semmit.
– Esküszöm önnek, uram, arra, ami előttem legszentebb: anyám emlékére!
– Úgy engedje megcsókolnom homlokát. Most megyek Kaulmanhoz, és végzek vele. Köszönöm önnek, hogy megemlékezett születésem napjáról. Hiszen mások is megtudhatnák azt, csak egy conversations-lexicont ütnének fel, nevemet s életírásomat felkeresni. A kis hímzett tárcával ön engem nagyon gazdaggá tett. Én igen dúlt kedéllyel jöttem ide, s igen nyugodt szívvel megyek el innen. Ezt meg fogom önnek hálálni. Isten önnel, kedves Evelina!
Néhány nap múlva Evelina beköltözött a Maximilian utcai úri lakba, hol Bondavári Tibald hercegi fénnyel vette őt körül. A világ azt hitte, hogy a hercegnek kedvese; a herceg abban az illúzióban élt, hogy unokaleánya; Evelina pedig azt hitte, hogy hitvesi kötelességet teljesít, mikor azt teszi, amit neki az ő ura és hitves férje parancsolt.
Szinte azon időben megkapta a kőszén- és olvasztókonzorcium is Bondaváry Tibald herceg helybenhagyását a Theudelinda grófnővel kötött szerződésre nézve.
És így a bondavári uradalom mind a két tulajdonosának a lábai alól ki volt már húzva!
Azt pedig ugyan megmenthette volna Angela grófnő a maga és családja számára, ha Berend Iván szavaira hallgatott volna.
De hát miért volt e makacsság Angela grófnőtől?
Mentheti-e őt valaki azért, hogy ennyire szeszélyes, hogy ily kíméletlen nagyatyja iránt, hogy tetszik magának ebben a dacban? Bolondság-e ez? S védelmezi-e magát e bolondság, ha az? Mondjunk egy szót a védelmére.
Az a Sondershain herceg, akihez Angela grófnőt oly szívesen akarta volna nőül adni Tibald herceg, ugyanaz a bizonyos Waldemár, akiről már annyi szó volt.
És Angela grófnő tudta mindazt, ami szó van a neki szánt vőlegényről.
Tehetett-e másképp? Fogadhatta-e meg azt, amit Iván tanácsol neki? Ezt ítéljék meg a nők, férfinak nincs joga hozzá.