Különös találkozása a csillagzatoknak, hogy amidőn Iván azt mondá magában: „Vajon meddig tart még ez a tréfa?”, ugyanakkor Waldemár herceg is azt kérdezé a diadalában ragyogó Kaulmantól a börzén:
– Mit gondol ön, meddig tart még ez a komédia?
– A harmadik felvonása még hátravan! – felelé a bankár.
– Igen, a harmadik részletfizetés. Akkor levegőbe röpítem önöket.
– Én is ott leszek!
A kontremin nem bírta kitalálni, mi terve lehet még Kaulmannak. Hogy valamihez készül, az bizonyos. Nem tudta azt más, csak Sámuel apát és Tibald herceg.
Ez a harmadik felvonás volt a bondavári vasút!
Nehéz feladat! Az állambölcsek haragban vannak Magyarországgal, s haragjukban semmi vasutat sem akarnak neki engedélyezni; még az országutait sem kavicsoltatják, hadd legyen sivataggá, hadd legyen belőle egy darab Ázsia!
És nincsen-e elég okuk a haragra? Az ő kedvenc állameszméjük megtörik ennek a kemény fajnak a nyakasságán.
Aki csak posztóban jár Magyarországon, mind ellenük demonstrál. Az összes tisztviselői kar, az ország középosztálya, az intelligencia inkább egyhangúlag letette tisztjét, semhogy a bécsi állambölcs kiméráját létesíteni segítse. Jól van! Fogadtak helyette másik csoportot; vendég akad terített asztalhoz mindig. Az sem ért semmit. A fogadott hivatalnokcsoport besöpörte a fizetést, gratulált, beneventált, felesküdött, zsebét megtömte, de az állameszméért nem tett semmit.
Az eltávozottak, s az újon szerzettek között csak az volt a különbség, hogy azok nyíltan megmondták, hogy nem akarnak tenni semmit, ezek pedig mutatták, hogy igyekeznek valamit tenni, de nem lehet; tolnák előre a dolgot, de ha nem megy.
A posztóviselő osztálynál nem kapni meg, amit keresnek az állambölcsek.
Máskor legalább meg volt ellensúlyozásul a selyem- és bársonyviselő osztály; a díszmente és a reverenda, a főúr és a pap. Most azok is távol maradnak.
A prímás remonstrál, a püspökök reprezentálnak, a grófok, a volt főispánok Pesten vannak, s debachálnak, még talán konspirálnak is.
„Flectere si nequeo superos…”
Forduljunk a halinadaróchoz.
A halina, mint tudjuk, a legsilányabb neme a szűrdarócnak, melyet csak a legszegényebb népfajok viselnek.
Ez a halinadaróc nagy kedveltségnek örvendett ez idő szerint a császári székvárosban.
Nem mintha a divathölgyek bolondul neki vetették volna magukat a halinaszövetnek, hogy ezentúl abból varrassák sauten-canot-jaikat, hanem mivel annak a viselői egy egész padot ültek tele a birodalom törvényhozó testületében. Galícia küldte őket.
No és? Van önnek valami kifogása ellene? Demokraták vagyunk-e még? Mit?
Óh, kérem alássan. Persze, hogy demokraták vagyunk. Egy szavam sincs ellene; sőt inkább azt akartam mondani, hogy az valami zseniális gondolat volt, a halinát beültetni a törvényhozó testületbe. Annak a viselői kétségkívül igen tiszta lelkű, becsületes emberek. Ha vezérpüspökük ásít, ők is ásítanak, ha az feláll, ők is felállnak, ha a fejét vakarja, ők is vakarják a magukét, ami elvszilárdságot tanúsít. A nyelvet, melyen a tanácskozás folyik, nem értik ugyan, de ezzel azon megbecsülhetetlen előny van összekötve, hogy nem is tartanak hosszú szónoklatokat, s a viták folyamát közbeszólásokkal nem zavarják. Valami mély ismereteket a törvényhozás, alkotmánykérdés, reformügyek és büdzsétételek dolgában nem hoztak ugyan magukkal, de éppen ezen paradicsomi egyszerűségük érdemli, hogy legnagyobb bizalom kövesse eljárásukat; mert senki sem gyanúsíthatja őket azzal, hogy azért szavaznak a kormánnyal, mert hivatalt akarnak kapni.
Még egyszer ismételjük, hogy a feltalálónak becsületére válik a halinazekének bevezetése a törvényt és alkotmányt gyarapító testület kebelébe.
Pedig hát Magyarországon is viselik a halinát sokan. S százegynéhány szék üresen áll a számukra a schottenthori törvényhozó palotában.
Csak egy médium hiányzik. A papok.
Mert ezek a magyarországi papok oly barbárok, oly műveletlenek, hogy még most is elébbvalónak tartják a régi Rákóczi-korbeli hagyományokhoz való ragaszkodást, mint az újabb kori civilizáció vívmányainak elfogadását.
Mikor még egy olyan kicsi-pici ember is, mint Mahók plébános, azzal a válasszal küldi vissza a miniszter intimátumát, melyet a katedrából kellett volna kihirdetnie a nép előtt, hogy ő nem falu baktere. Ha hirdetni akarnak valamit, ott a piac, ott a kisbíró, ott a dob, dobolják ki a nép előtt; de az ő templomában kurrensek nem olvastatnak fel!
Ezt a keménynyakú papságot is meg kell törni!
– Itt az idő a tettre! – mondá Kaulman Félix Sámuel apátnak.
„Itt az idő a tettre!” – mondá Sámuel apát önmagának.
A prímás Bécsben járt. A prímás nem kapott elfogadtatást. A prímás kegyvesztésbe esett. Az erdélyi püspök egyházi hivatalától felmentetett. A magyarországi klérus ellen fenve van a kard. S Damoklesz kardjának fonala ellen készül az elszakító olló!
A bondavári vasút „gradus ad Parnassum”.
Ha az sikerül: a Kaulman-ház a Pereirákkal és Stronssbergekkel áll egy sorban.
És akkor létesíthető a magyar egyházi birtokokra kötendő pápai kölcsön.
Mindent egy csapással!
A rangot a világban, a hatalmat az országban, a befolyást a császárságban, a sikert az üzletpiacon, s a diadalt az egyházi uralomban.
Sámuel apát hozzáfogott fennhéjazó szerepéhez.
Első feladat volt Magyarországról is behozni a halinadarócot a birodalmi törvényhozó testületbe, s cserébe megkapni érte a bondavári vasutat, a püspöki címet s a széket a felsőházban.
Tenyerén feküdt mind a három.
A legnagyobb emberek csak sakkfigurák voltak, akiket mozgatnia kellett tetszése szerint: a kormányférfi, a börzekirály és a szép asszony!
Egy szombati napon meglátogatta Ivánt Rauné úr. Elmondta röviden látogatásának célját. A Bonda-völgy lakóinak több szomszéd faluból azon óhajtásuk van, hogy a bécsi kormányhoz és birodalmi tanácshoz folyamodjanak vidékük elhanyagolt közlekedési ügyének jobb állapotba helyezése végett. Ez a dolog Ivánt is éppen úgy érdekli, mint a többit, annálfogva engedje meg, hogy az ő munkásai is részt vegyenek a holnap tartandó népgyűlésen.
Iván kereken megtagadta az engedélyt.
– Kivételes törvények alatt élünk. Azok tiltják a politikai gyülekezeteket. Ez pedig olyan színezetű lesz. Én a felsőbb tilalmat szem előtt tartom.
Azért másnap végbement a népgyűlés, melyen Sámuel apát tartott felbuzdító beszédet a gyülekezet előtt. Alakja maga is tekintélyadó volt, előadása érthető és megragadó.
A tárgy oly világosan közérdekű, hogy annak ellentmondani nem lehetett. S hogy a gyanú szikrája még csak tápanyagot se kaphasson, ez a megfordított népszerűségre jutott szó: „Reichsrath” sehol elő nem fordult a beszédében.
Egyhangúlag el lett fogadva, hogy egy tizenkét tagból álló küldöttség választassék a nép által, mely felmenjen Bécsbe, s a nép kívánalmait előadja. Az ugyan jó lesz.
Sámuel apát megnevezé a tizenkét választandót, s azokra a körülállók rákiálták az „éljen”-t.
A bondavári részvénytársulat szívességéből minden megválasztott küldöttségi tag egész úti ellátást kap, azonfelül új szűrt, kalapot és csizmát.
Tizenkét új szűrhöz lehet tizenkét vállalkozót is találni, aki azt felvegye.
Nem volt az könnyű munka! Mert a halina gyanakodó.
Nem szereti az úri komázást. Az ajándékról meg éppen azt tartja, hogy annak nagyon meg kell adni az árát. Ha kaputos ember lett volna az indítványtevő, sok ellentmondásra talált volna, de pap volt: előkelő pap. Annak a nyomában el lehet menni. Attól nem lehet tartani, hogy valami olyan helyre viszi a deputációt, ahol valami terhet kell elvállalni, s egyszer csak azt hallják, hogy el kell hagyni házat, telket. Miért? Azért, mert ekkor meg ekkor tizenkét ember fennjárt Bécsben, s ott elköltötte az egész népség földi és mennybeli jussát az ördögnek vagy kinek.
A pap nem viszi őket a jégre.
De azért mégis lelkére kötik a tizenkét új szűrnek, hogy odafenn egytől egyig mind eltagadja, hogy írni tud, semmi írásra a körmük vakarintását rá ne tegyék! S különösen ha afelől találnak tudakozódni tőlük, hogy kinek mennyi földje, hány legényfia van idehaza, arra őrizkedjenek egyenes feleletet adni.
A küldöttség közé természetesen Szaffrán Péter is be lett választva. Őrá különös szükség volt Bécsben.
Másnap mindjárt útnak indult a küldöttség az apát úr vezérlete mellett.
Harmadnap pedig idézték Ivánt a legközelebbi hadkerület katonai parancsnoka elé.
A katonai parancsnok tudtára adá, hogy Berend úr fel van adva. Az összalkotmány ellen lázít, a birodalmi tanácsot a nép előtt ócsárolja, a népet, különösen saját munkásait visszatartja a hűségi nyilatkozatoktól, a magas kormány tagjait piszkolja, s titkos társulatokban vesz részt. Hogy mindezt őrizkedjék a jövőre tenni, mert különben megindíttatik ellene a vizsgálat, s annak szomorú vége lehet. Most az egyszer még a puszta ijedtséggel elbocsáttatik.
Iván tudta jól, hogy honnan jön ez a feladás.
Még csak az a csapás kellene üzletének, hogy az egyedüli igazgató és kezelő fő egy rövid évre – vizsgálati fogságba – elzárassék. Azután majd kiderül az ártatlansága, s szabadon bocsáttatik; hanem azalatt az egész iparüzlete teljesen tönkremegy.
Az volt a szerencséje Ivánnak, hogy az auditor feleséges ember volt, s annak a felesége lakott abban a szobában, mely elővizsgálati foglyok szállásául volt rendelve, s az asszonyság éppen gyermekágyat feküdt. Így inkább hazaeresztették, mint hogy a szobát elvegyék a beteg asszonyságtól; amit, úgy hiszem, mindenki helyeselni fog.
Ah, az valódi ünnep volt, mikor a tizenkét új halinaszűr a Bonda-völgyből a metropoliszban megjelent.
Itt vannak ők! A magyarok. A föld népének romlatlan kedélyű gyermekei. Küldöttség a birodalmi tanácshoz.
Elismerése a februári alkotmánynak. Az első úttörők. Háromszoros „magas éljen” nekik.
Minden hírlap tele volt üdvözlésükkel. A politikai lapok komoly vezércikkeket hoztak e nevezetes jelenségről. Az államférfiak külön audiencián fogadták őket, nevökben az apát úr tartott ékes beszédet, beleszővén abba az országnak jelen megrekedt állapotját, melyből a nép menekülni óhajt, s az igaz jóltevőket kezdi felismerni a tétlenségre kárhoztató hitegetőktől.
Különösen hangsúlyozta a népnek e józan felismerését az apát úr, mikor az irányadó excellencia elé került.
Az irányadó excellencia kegyteljesen szorítá meg az apát úr kezét, s biztosítá róla, hogy az X.-i püspökség nemsokára meg fog ürülni, s betöltésénél gond lesz rá, hogy a leghívebb prelátus jusson oda.
A küldöttség tagjaival is váltott nyájas szavakat az excellencia, mely nyájas beszélgetéssel, egyik sem értvén a másik nyelvét, kölcsönösen meg voltak elégedve.
Sőt, midőn az apát úrtól megtudá, hogy a küldöttek között legkitűnőbb egyéniség Szaffrán Péter, ezzel még kezet is szorított az excellenciás úr, s azon reményét fejezte ki, hogy a birodalmi tanács holnapi ülésén látni fogja őket a karzaton. Most még „csak” a karzaton!
Péter meg is ígérte, hogy elmennek. Ő egyedül értette, hogy mit beszélnek hozzá. Tudott németül, sőt franciául is. Hajós korában ragadt rá.
Hanem arra nem felelt semmit a miniszter úr, hogy a Bondavölgyi vasútengedéllyel mi lesz. Pedig ez a fő kérdés.
A magas audienciák után következnek a népszerű ovációk. Három illusztrált lap szerkesztői szólíták fel a küldöttséget, hogy engedjék magukat lefényképeztetni újságaik számára azokban az új „festői” szűrökben. Ez érdekes csoportozatok lehető legrövidebb idő alatt megjelentek minden műárus kirakatában, s csődítettek maguk körül bámuló közönséget.
A birodalmi tanács másnapi ülésén egy egész első pad lett számukra a karzaton fenntartva; ahol sorban helyet foglaltak a kedves vendégek kikönyökölve a mellvédre, s alálógatva gombakalapjaikat.
Az irányadó excellencia másfél óráig nyúló beszédet tartott a kedvükért, s megszámlálták a cseh disszenterek, hogy ötvenkétszer nézett fel a karzatra beszéd közben, hogy minő hatást tett reájuk.
Egy elaludt, s leejtette a kalapját. Az a kalap viszont egy, a képviselői padokon alvó tagot felébresztett. Ezt az eseményt mint pompás calembour-t cifrázta ki három napig az összes birodalmi sajtó, míg végre az illusztrált élclapok martalékába jutott. Repülő szavak indíttattak meg a rovásukra, amiket sohasem mondtak.
De végigvárták az egész ülést. Derék emberek.
Kárpótlásul e szenvedésért és jutalmul a kitartó állhatatosságért, a törvényhozók vezérkapacitásai pompás bankettet rendeztek számukra a Hotel Munschban, ahol Szaffrán Pétert az a tisztelet érte, hogy az asztalfőn, mindjárt az apát úr jobbján foglalhatott helyet; s azon a helyen mindenki által apróra megbámultatott.
A lelkesült tósztokból, miket a kitűnő szónokok, a doktor urak, a Reichsrathok és Geheimrathok szemébe mondtak németül, megérté Szaffrán Péter, őbenne tiszteli mindenki a Bondavölgyi közönség által rövid időn felküldendő Reichsrathot, a speratív kollégát, a prezumptív törvényhozót. Azokból a suttogásokból pedig, amiket a háta mögött francia nyelven ejtegettek el, azt tudá meg, hogy a jelenlevők úgy mutogatják be őt egymásnak, mint azt a nevezetes fickót, aki vőlegénye volt az isteni Evelinának, akitől elszöktette őt Kaulman.
Szaffrán Péter úgy tett, mintha nem hallaná sem azt, amit lelkesült szóval a szemébe, sem azt, amit gúnyos nevetéssel a háta mögött mondanak.
Hanem magában arra gondolt: „Ha ezek az uraságok itten tudnák azt, hogy én már egyszer emberhúst ettem!”
A bankett vége felé a nagy tudós, tekintélyes doktor urak összecsókolóztak derék vendégeikkel, s a késő éjszaka választotta el a szerelmeseket egymástól. Másnap valamennyi Bonda-völgyi polgártársnak kóválygott a feje a sok bevett jótól, amihez ők nem voltak szokva.
Pedig még hátravolt a sok parádé! Meg kellett jelenni a császári várlakban és letenni a tisztelet és hódolat adóját a legmagasabb trón zsámolya elé. A szegény halina előtt a legmagasabb kapuk is megnyíltak.
Másik nap a pompás katonai parádét kellett végignézniök. Mennyi ágyú! Mennyi lovasság! Milyen irtóztató szuronyerdő! Megint másik nap, vasárnap következett; akkor sorba járták a templomokat. Minő templomok azok! Az ember el sem meri azokban mondani azt a közönséges parasztimádságot, amit odahaza tanult. Van is hozzávaló ének, orgonahang! Itt már csak gazdag az Úristen! Hogy szégyellheti magát a paraszt, hogy falun olyan szegény!
Délután meg népünnep volt. Hajh! Ott volt még látnivaló! Csodaállatok, kötéltáncolók, bűvészek, versenyfutók, légbe emelkedő gömbök. És azután sör, amennyi kell. Fizeti az apát úr.
Mégsem volt vége. Meg kellett nézni a császárváros minden nevezetes bámulnivalóját: képtárait, ritkasággyűjteményeit, fegyvertárát, ágyúöntödéjét, kincseit és drágaságait, hogy legyen fogalma a halinának, minő pompa, hatalom, dicsőség, gazdagság, fenség és uralom az, mely most vele kezet szorít, az ő szegénységével, pusztaságával, tudatlanságával, tehetetlenségével és alázatosságával.
A halina pedig szeretett volna már otthon lenni és nagyot nyújtózni a saját asztalánál, egy tál főtt burgonya mellett.
Az utolsó estén elvitték őket a színházba.
Nem a Burg-színházba, az nem nekik való, hanem a Treumann-félébe.
Ott adnak most olyan nekik való darabot, amin nevetni lehet sokat, bámulni még többet. A darab csupa ének meg tánc, meg furcsaság. S ami legnagyobb furcsaság benne az, hogy a címszerepet a szép Evelina játssza benne: Kaulmanné. Vajon rá fog-e ismerni Szaffrán Peti?
Evelinát nem lehetett egyenesen az operához szerződtetni, mert ott még az olasz staggione tartott; de amint annak vége lesz, kilátásba lett helyezve, hogy szerződtetni fog; egyenesen kiköttetvén, hogy előbb más alsóbbrendű színpadon gyakorolja magát, amíg leszokik a lámpalázról.
Így került mint vendég a Treumann-színház deszkáira.
Saját természetes bájai igézettel voltak a közönségre, s már ez idő szerint úgy beszéltek róla, mint kitűnőségről, s ami az aranyfiatalságot illeti, az meg éppen bomlott utána.
A darab, amelyet az este a halina tiszteletére előadtak, egyike Offenbach ledérebb dalműveinek, melyben a színpad hölgyei kevés titkolnivalót tartanak a közönség előtt.
A Quirites gyönyörködik és tombol az élvezettől.
Hanem a halina nem jól mulatta magát.
Nem volt tetszésére a sok cincogás és kornyikálás, a balett és a lenge öltözetű nimfák, a kacér taglejtések, a csábos mosolygások, a merész kirúgások s a kurta rokolyák.
Hisz a szegény ember leánya is felgyürkőzik, mikor dologban van, mikor a pataknál mos; de az akkor dolgozik. Ki néz oda? Ki gondol rá?
Nem a lovagrend jelszava, hanem a szűrös embereké igazán a „honni soit, qui mal y pense”.
Úgy tetszett a halinának, mintha neki kellene itt magát szégyenleni a szereplők és nézők helyett.
Hát még mikor Evelina előjött!
Tündérnő volt, mitológiai istenasszony, felhőkbe, aranyozott, napsütötte felhőkbe öltözve; s a felhőknek nyílásai voltak, amiken keresztülviláglott…… no igen: az ég.
Péternek mintha forró láz futott volna végig a testén.
Hát az egész világnak szabad abba az égbe benézni?
Mikor a tárnában dolgoztak is, féltő irigységgel nézte sokszor, mint látszanak ki e szép lábszárak a feltűzött ruha alól; de a leánynak nem volt akkor tudata arról, hogy lábszárain mit nézhetnek, s a dolgozóknál „honni soit, qui mal y pense!”
Most pedig már tud kacérkodni, mosolyogni, csábítani ezer ember bámulatára!
Azt Péter nem vette számba, hogy ez csak színpad; s hogy ezek a tündérek, kik itt most játszanak, a színpadon kívül mind igen erényes hölgyek és szófogadó leányok. Ez csak művészet.
A halinaszűrös volt vőlegény undort és elkeseredést érzett.
Játékból ölelkezni, játékból szerelmet vallani, csábítani, enyelegni!
Azután rá van ez a hölgy arra szorulva, hogy magából ily szégyent csináljon?
Vagy nem szégyen ez, hanem dicsőség?
Úgy van, dicsőség! A páholyokból koszorúzápor özönlik lábaihoz, alig tud elszökellni a virágeső között. Ez dicsőség!
A taps fölveszi a házat. Ez tisztelet. Nem olyan tisztelet, amilyet embernek adnak, nem is olyan, amilyennel a szenteket üdvözlik, hanem valami idegen neme az imádásnak. A Bálvány imádása ez. S a nőnek tetszik, hogy ő Bálvány.
Így értelmezte a dolgot Szaffrán Péter, s semmivel sem lett általa szívesebb indulatra hangolva Evelina iránt.
Csak az vigasztalta, hogy társai közül egy sem ismert rá a színpadi csábalakban a hajdani szénhordó leányra.
Péter keserűséget és undort vitt magával a színházból. Mikor előadás után a hotelben összetalálkozott az apát úrral, azt mondá neki:
– Mikor megyünk már haza?
– Meguntad magadat, Péter?
– Meg!
– No, csak még légy türelemmel! Holnap még egy helyen kell tisztelkednünk! Egy szép asszonyságnál.
– De hát mire valók vagyunk mi ott?
– Csak te járj el mindenüvé, s ne kérdd, miért. Ha sikert óhajtunk, minden eszközt elő kell vennünk. Egy asszonyság pártfogását kell még kikérnünk, akinek egy szava többet ér az irányadó excellenciás úrnál, mint a mi egész litániánk.
– Jó, hát még oda is elmenjünk.