Másnap tizenegy órakor ismét bérkocsiba pakolta híveit Sámuel apát, s vitte az utolsó instanciára: a nagy befolyású úrhölgyhöz, akinek egy szava többet tesz a fő-főexcellencia előtt, mint minden papnak és orátornak körmönfont szónoklata.
Egy pompás palota előtt állottak meg. Skarlátbundás, medvebőr süveges portás húzta meg előttük a csengettyűt, s a kapu alól kettős márványoszlop soron át haladtak végig a lépcsőzetig. Az is fehér márványból volt, kettős szőnyeggel bevonva. Milyen boldog volna otthon az iskolamester, ha ebből a szép vastag pokrócból kaphatna egy télikabátra valót!
A lépcsők mellvédein olyan szép szobrok vannak felállítva, hogy szegény ember szinte kezet csókolhatna nekik.
Fűtve van az egész tornác, s üveggel fedve udvar és lépcsőház, hogy a szép virágok a drága porcelán cserepekben meg ne gémberedjenek.
Az előszobában ezüst vállszalagos inasok fogadják a tisztelgőket, kiknek a lélegzetük is eláll, mikor az elfogadóterembe bebocsátják őket.
Itt nem látni falat; drága virágos selyemmel van behúzva minden, gazdag, aranyozott cifraságok tartják a függönyöket, s a selyem tetejébe meg pompás festmények vannak akasztva aranyos rámákban. Az ablakok felső része üvegfestmény, mint a gazdag templomokban, s átellenben a világossággal egy nagy, fehér márványkandalló, melyen csodálatos óra ketyeg tüneményes mozgó tündérszoborral a tetején. A bútorzat mahagóni fából; a boltozatról, melyre gyönyörűség felnézni, olyan szép aranyozott freskók vannak odafestve, százkarú csillár függ le ezernyi üvegprizmával. Lehet itt fény, ha azt mind meggyújtják!
A jámbor küldöttség még jól körül sem bámulhatta itt magát, midőn a másik teremből előjött egy finom fekete frakkos úr, fehér nyakkendővel, aki ha nem nagyságos úr, hát akkor legalábbis komornyik, s az jelenté az uraságoknak, hogy lépjenek át a másik terembe, az úrnő kész az elfogadásukra.
Ajtó nem volt itt semmi szobán, csupán nehéz damasztfüggönyök, mint otthon a templomi zászló.
Ez a másik terem pedig még csodálatosabb volt. Vadgalambszín selyemmel szőnyegezve a falak, tetőtől a padlóig eresztett tükrök virágos porcelán rámákban, a tükrök közt faragott konzolokon táncoló fehér márványnimfák; a padlat puha szőnyeggel takarva, mintha mohos gyepen járna a láb; a kandalló fekete márvány ezüst rácsozattal; a bútorok a versailles-i mintára utánozva, sèvres-i porcelánból székek, asztalok lábai, karjai finom virágfüzérekből, csábító nőalakokból idomítva; egy-egy műremek mindegyik; s a közép- és mellékasztalokon tarkabarka japáni köcsögök és vedrek. Egy ablakban csodálatos tengeri növények üvegvederben, aranyhalakkal.
De egy tekintésre meg sem látta mindezt a szegény falusi ember, mert amint a sok tükör elé lépett, azt hitte, nyilván még három másik szűrös deputáció nyomul a terem másik három oldalán be, ugyanannyi aranykeresztes apát úrral az élén.
De ami a csodálkozását mindenkinek egyszerre magára vonta, az volt az eléjük jövő úrhölgy.
Valami jelenésszerű szépség. Nyakig érő hullámos violaszín selyemruhája drága csipkékkel díszítve, gazdag fekete haja fürtökben omlott hátrafelé és két vállára; arca oly szép, oly elragadó, oly méltóságteljes, hogy lehetetlen volt kiállni a tekintetét.
Hanem azért Szaffrán Péter csak ráismert itt is. Megint ő! Itt is ő! Ni, mily tiszteletteljes bókkal közeledik felé az apát úr, hogy hajtja meg magát előtte, mily komoly nekifohászkodással mondja el kicirkalmazott szónoklatát, ajánlva a bondavári nép ügyét a nagyságos asszony pártfogásába. Mire a nagyságos asszony kegyteljesen malaszttal viszonz, ígérve minden közbenjárást, ami tőle telik, buzgóságán nem fog múlni. És hozzátette a végén: „Hiszen magam is a Bonda-völgy szülötte vagyok.”
E szónál egy kérdező pillantást vetett rá a halinás deputáció, s aztán megfelelt magának: „Bizonyosan bondavári főurak egyik leánya vagy úrnője.”
Csak Szaffrán évődött magában. „De hát mi vagy te? Tegnap este felhőruhában énekelsz, ugrálsz, bohóskodol, mutogatod szépségeidet a förtelmes városi csőcseléknek, mely még távcsővel néz rád, mikor a kalapját kellene a szeme elé tartani, hogy ne lásson; ma meg deputációt fogadsz el, s komoly instanciát hallgatsz ki, és pártfogást ígérsz szupplikáló papi fejedelemnek? Komoly dolog volt-e az, amit tegnap este játszottál? Vagy ez is csak komédia, amit most a pappal és velünk játszol?”
Ennél a kétségnél eszébe jutottak Szaffránnak a távol tenger vademberei a Fidzsi-szigeten, kiket ottjártában kinevetett az ő tudatlanságukért. Hogy bámult a hottentotta, mikor azt látta, hogy a fehér ember lehúzza a kezéről a bőrt, s alatta van még egy másik bőr.
Ilyen hottentotta-butának érezte magát Szaffrán.
Csakhogy itt az egész bőrről van szó.
Az apát úr, mint ki nagyon meg volt elégedve a küldetés eredményével, jelt adott a hátul levőknek a kisomfordálásra, s hódolatteljesen hajtá meg magát a delnő előtt.
A delnő ekkor valamit súgott az apátnak, s hátramaradt. Az apát megfogta Szaffrán Peti kezét, és azt mondá neki halkan:
– Te Péter, maradj itt! A nagyságos asszony néhány szót akar veled szólni.
Szaffrán azt hivé, hogy a vére a feje tetején löki magát keresztül.
Szédelegve fordult vissza az ajtó félrevont függönye alól.
És Evelina, mikor a többiek távoztak, odasietett eléje. Nem volt már az a csúf kesztyű a kezén, Szaffrán érezheté kezének bársonyát, midőn az ő durva tenyerét megszorítá vele, s újra megismerheté a hangot, melyet annyiszor hallott, a pajkos, a kedélyes fecsegés hangját.
– No, Péter! Hát annyit sem mondanál, hogy: „Isten jó nap!” – szólt Evelina hátba ütögetve kétszer-háromszor az ámulót. – Hát haragszol még rám, Péter? No látod, ne haragudjál! Maradj itt nálam ebéden; azután megigyuk a békepoharat együtt!
Azzal karja alá ölté kezét, s megveregeté Péter pofáját finom fehér kezecskéjével, amin nem látszott meg, hogy valaha munkától volt érdes.
Evelina ígéretéhez híven mindennap meg szokta mondani Tibald hercegnek, ha valakit szalonjában el akart fogadni, hogy nincs-e ellene valami kifogása.
A herceg mindig megmondá neki atyai véleményét.
Hiszen vannak igazi tisztelői a művészetnek, s vannak tisztességes gentlemanek (legalább meglehet, hogy vannak), kiket minden későbbi veszélyre való kilátás nélkül elfogadhat a szalonjában egy delnő, aki nem a férje házában lakik.
A herceg maga is szerette a vidám társaságot, s ha ízlése szerint volt az összeválasztva, jól mulatott közte, Evelina végezvén a honőröket.
Erre a napra két új elfogadandót jelzett a hercegnek Evelina. Az egyik volt Szaffrán Peti.
A herceg elmosolyodott rá.
– Jól van. Szegény fiú! Vendégelje ön meg! Az annak jól fog esni.
Ez nem veszedelmes ember.
A másik ő irányadó excellenciája.
De már erre felütötte a fejét a herceg.
– De hát hogy kerül önhöz ez az excellenciás úr?
– Nos? Talán asszonygyűlölő volna?
– Ellenkezőleg. Őexcellenciája nagy gonosztevő, csakhogy nem szereti ezt nyilván vinni. Ilyen gyöngeségekkel nagy embereknek, kik a sors kerekeit forgatják, szabad ugyan bírni, de nem szabad azt elárulni. Ilyen magas úr minden ürügy nélkül egy szép művésznő szalonjába nem vezettetheti be magát úgy, mint egy habitüé a zsokéklubból.
– Hát hiszen van rá ürügye. Én kértem tőle a találkozást.
– Ön kérte tőle?
– Azazhogy azt kértem, hogy mikor fogadhatna el kihallgatáson, s ő arra azt üzente titkárjától, hogy inkább maga jön el hozzám.
– De hát mit akar ön e kihallgatással?
– Félix parancsolta.
– Úgy? Kaulman úr? És mi végett?
– Ezen okmány aláíratása végett.
Evelina egy összehajtogatott iratot mutatott a hercegnek. A herceg beletekintett, s bámulva rázta a fejét.
– S őexcellenciája tudja azt, hogy erről a tárgyról akar ön vele beszélni?
– Dehogy tudja! – kacagott fel Evelina. – Mikor a titkárja által tudakozódtatott nálam, hogy mi tárgyban akarok vele szólni, azt mondtam neki, hogy az operaházhoz való szerződtetésem tárgyában. Arra rögtön visszaüzent, hogy eljön. Erről a tárgyról, ami itt a kezemben van, semmit sem tud.
– Kaulman úr adta önnek ezt a tanácsot?
– Ő adta.
– Jól van. Kaulman úr egy rafinírozott imposztor. Hanem azért tegye ön, amit mondott. Kaulman úr csalatkozni fog, ha azt hiszi, hogy ilyen nagy vadat ilyen selyemhálóval meg lehet fogni. Hát csak fogadja el ön magas látogatóját. Önt már most nem féltem őexcellenciájától, hanem ezt az írást, ezt már most féltem, hogy valami baj éri.
Tehát Evelina Szaffrán Péter karja alá dugta szép fehér kezét, s átvezette őt egy másik szobába; az meg csupa ezüsttel volt rakva. Onnan megint egy valahára csukott ajtón át egy negyedik szobába, mely szőnyeg helyett művészi faragványú fatáblázattal volt fedve, a plafon is gerendázattal ellátva, a gerendák mind cifrára faragva, alácsüngő hegyes csigákkal, az ablakok függönyeit szárnyas amorettek tarták, a falhoz hasonszínű fából faragva, a bútorok ódon alakú mesterművek remek kariatídákkal, a vésművészet csodái, az óra kétszáz éves régiség, áttört óraházban feljövő nappal, holddal és csillagrendszerrel; s amit elkomorít a faburkolat a szobán, azt felderítik a falakba illesztett porcelán festményű gömbölyű tájképek; a három ablak is ilyen tájképet mutat fel, csakhogy azok átlátszóak, s egy nagyedik ablak, éppen olyan gömbölyű rámával, mint a képek, a szomszéd télikertre szolgál; a belenéző mintha egy japáni virányt látna maga előtt, tele kaméliákkal, azáleákkal és hortenziákkal. A gerendázatról csillár helyett egy virágveder függ alá, s abból élő folyondárok futnak fel a gerendákig, onnan ismét lecsüggve s összevissza tekerőzve zöld leveleikkel, piros virágfürteikkel a rokokó ízlés halfarkú, kétszarvú emberalakjain.
Itt leülteté Evelina a kerevetre az asztalhoz Szaffrán Petit. Ő maga odaült mellé egy karszékbe.
Nem volt senki a szobában, csak ők ketten.
– Látod, Péter! – szólt Evelina a darócruhás férfi karjára téve kezét. – Az Isten akarta úgy, hogy én akkor tetőled elváljak! Nehezemre esett az nekem, hidd el, mert már háromszor ki voltunk hirdetve. De hát nem kellett volna bántanod a szegény Jánoskámat. Engem is megvertél. Jól van, erről ne beszéljünk. Az nem fájt nekem. Azért én nem haragudtam terád. Te azt nem is tudod, hogy mikor vissza nem jöttél, én utánad mentem, hogy felkeresselek, éjjel a sötét erdőn keresztül, egész a völgyi csárdáig. Ott meglestelek az ablakon. Láttalak, hogy táncoltál a Cifra Mancival. Meg is csókoltad. Akkor haragudtam meg rád.
Péter a fogait csikorgatta. Érzé, hogy meg van fogva, meg van kötözve. Még ő a hibás! Nem is védheti magát. Nem mondhatja azt, hogy ami szabad a férfinak, az nem szabad az asszonynak! Ha ilyenért a tisztességes, jámbor embernek szemrehányást tesz otthon a felesége, annak csak meg tud felelni; jól végigveri, az a felelet; de hogy lehet egy ilyen úri asszonyt megcáfolni, akinek nem markolhat az ember a hajába, hogy addig cibálhatná, míg elismeri, hogy nincs igaza.
– No, de ezen már túl vagyunk! – szólt vidám enyelgéssel Evelina. – Látod, az Isten jóra fordította ezt a dolgot. Neked örökös keserűséged lett volna velem, mert én szeretek ellentmondani, dacolni, féltékenykedni; most pedig azt teheted, amit akarsz. Nekem pedig, lásd, milyen uraság a sorsom. Annyi emberrel jót tehetek! Mindennap húsz szegénynek tálalnak a házamnál. Sok panaszos embernek az ügyét-baját elvégzem a nagy uraknál egy jó szóval. Egész völgyeteknek jóltevője lehetek. Olyan nagy dolgokat vihetek véghez, hogy ezeren meg ezeren megáldanak érte. Hát rosszul van-e, hogy így van?
Evelina feleletet várt. Szaffrán Peti látta, hogy be kell végre bizonyítania, hogy nem némult meg.
– És mindez a nagy gazdagság a bondavári kőszénből kerül ki?
Evelina mélyen elpirult. Mit feleljen e kérdésre?
– Nem egészen. De magam is keresek a művészetemmel. Látod, egy föllépésemért a színpadon kapok ötszáz forintot.
„Ötszáz forint!” – gondolá magában Péter; a bizony szép pénz. Már ez sokat megmagyaráz. Azért a díjért ugyan kissé több ruhát is vehetne magára az asszonyember; de hátha ez a fővárosi csőcselék így jobban szereti. Ez tehát mégiscsak dolog. Jobban is jövedelmez, mint a szénhordás. Ehhez is fel kell kötözködni. De hát a „munka tisztesség!”
Kezdett Szaffrán Péter enyhülni.
– No, hát ne csinálj olyan haragos képet! – szelídíté őt Evelina. – Ha hazamégy, mondd el, hogy beszéltél velem, együtt voltunk. Ha valakinek otthon nálatok valami baja van, csak egy sort írjanak nekem, amint lehet, mindjárt segítek rajta. Azután te házasodjál meg, ha még nem nősültél, ott van a Panna, az szép, derék lány, nekem jó barátnőm volt; vagy az Anica, az mindig járt utánad, jó asszony lesz belőle. Csak a Mancit ne vedd el, kérlek, azzal nem lennél boldog. Azután ha megházasodol, itt van, nézd, a jövendő mátkádnak küldök egy pár fülönfüggőt, egy nyakláncot meg egy mellboglárt menyasszonyi ajándékul; neked meg emlékül adom ezt az órát; a lapjára, nézd, az én képem van festve. Azután rólam megemlékezzetek, mikor boldogok lesztek.
Mikor Evelina e szót mondta, s az ajándékokat Péter zsebeibe tömte, könnybe lábadtak a szemei, s ajkai körül görcs vonaglott; Péter azt látta ebből, hogy ebben a nagy fényben nem lakik boldogság.
Valami gondolat kezdte olvasztani szívében a jeget. Nem a kapott drágaságok, nem a menyasszonyi ajándékok. Nem eszik azokból semmiféle menyasszony! Akár aranyból vannak, akár ólomból volnának, mindegy ez rájuk nézve; nem látja meg azokat soha senki! Hanem arra gondolt, hogy hadd legyen hát minden úgy jól, ahogy van.
Szaffrán keveset szokott fennhangon beszélni, magában annál többet.
„Jó szíved van, adakozó vagy. Tele marokkal osztod az aranyat. Látod, ha azt akarnád, hogy megáldjalak, nem kellene hozzá semmi arany. Adhatnál nekem egy csókot. Mi neked egy csók? Alamizsna. Egy csók, amiből annyi van! Amit még a festett képű komédiásnak is adsz a színpadon!”
Szegény bohó! Nem tudta, hogy azok csak kasírozott csókok, miket a színpadon adnak, valamint kasírozott torták, amikből esznek. Az mind papirosból van.
Péter azt hitte, hogy ettől az egy csóktól lecsillapulna minden szomja, minden éhe. Pedig rettenetes vágyat érzett: embereket apróra megrágni. Mindazokat, akik szemébe áldomásoztak, a háta mögött nevetgőztek, kincseikkel dicsekedtek, szépségeiket fitogtatták, dicsőségükkel parádéztak, és azokat, akik amazoknak a beszédein elaludtak, akik ugrándozásaikat szemüvegezték, és a papot, ki őket idehozta, és idehozott társait, kik tátott szájjal bámulnak az új kapura, úgy szerette volna fogai alatt összemorzsolni! Úgy égett a pokla a szomjtól.
Mindezt a kínt elmulasztaná egy csók.
„Egyedül vagyunk, egymás szeretői voltunk, mi volna benne lehetetlen?”
De nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy ezt megmondja neki.
– Hát most együtt ebédelünk, Péter! – monda nyájasan a hölgy. – Hej, képzelem, hogy meguntad már azt a sok úri kotyvalékot, amivel itt Bécsben naponkint traktálnak. Hát megállj, ma én főzök számodra. A te kedvenc ételedet, amiért annyiszor megdicsértél; azt mondtad, senki sem tudja azt olyan jól csinálni, mint én. Készítek neked haricska-puliszkát.
Szaffrán Peti képe galvanikus mosolyra vonult el. – A kedvenc étel nevére-e vagy arra, hogy a nagyságos asszony még most is tudja azt készíteni és az ő számára?
De vajon hogy kezd hozzá? Hiszen itt nincs se tűzhely, se bogrács!
– Mindjárt lesz minden – szólt gyermeteg élénkséggel Evelina –, csak öltönyt váltok, ez nem főzni való.
Azzal egy benyílóba suhant, s két perc múlva már visszajött átöltözve. (A színésznők jól tudják azt.) Fehér, hímzett pongyola volt rajta, fején csipkefőkötő.
Nem hítt magával segítségül semmi cselédet, maga felterítette az abroszt az ódon tölgyfaasztalra; rátette az ezüstbográcsot, mely alatt ezüstkatlanban lobogott az égő borszesz, annál megforralta a vizet; azután felgyűrte otthonkája bő ujját könyökig, s gyöngéd, rózsaszín markával eregette bele a forró lébe a barna haricska lisztet, nagy ezüstkalánnal kevergetve azt folytonosan, míg sűrűvé dagadt. Akkor azután megfogta az ezüstbogrács két fogantyúját, kifordítá az egész drága főzeményt egy mázos cseréptálba; igenis egy cseréptálba, ráöntötte a langy tejszínt, s elővett két fakanalat, az egyiket odaadta Péternek, a másikat magának tartotta.
– Együnk egy tálból, Péter!
Én ettek egy tálból fakanállal haricska-puliszkát.
Péter azon vette észre, hogy szeméből valami forró hull a kezére. Talán könny!
Olyan jó is volt az a haricska-puliszka.
Bécs városának minden szakácsa egymáshoz verné a fejét, mégsem tudná azt úgy elkészíteni.
Bor nem volt, sem pohár az asztalon. Parasztember nem iszik evés alatt.
Hanem mikor jó sort ettek a tálból, Evelina előhúzta az asztal függönye alól a cserépkorsót, s megkínálta vele Pétert, előbb maga húzván belőle egy kortyot tisztesség szerint.
– Igyál, Péter! Ezt is szereted te!
Méhsör volt benne. Péter kedvenc itala. Ártatlan hűsítőszer. Péter azt hitte, hogy azt neki kötelessége az utolsó cseppig kiinni.
Mindent eloltott az odabelől. Az egész lánggal égő pokol kialudt tőle.
„Igen! Úgy lesz! – mondogatá magában. – Visszamegyek a templomba, ahol azt a szörnyű fogadást tettem: visszaimádkozom a szenttül kezébe tett esküvésemet. Nem bántok senkit, nem állok bosszút semmiért. Hadd zöldüljön a szép fű a mezőn! Te pedig ragyogj tovább aranyban, selyemben, nagy urak mosolygásában: nem haragszom rád tovább. Elfeledem azért a napért, amelyen fogadtál, azt a napot, amelyen elhagytál. Hanem adj most még egy csókot! Hadd ne emlékezzem azután egyébre, csak erre az egy csókra!”
A delnő arca oly nyájasan ragyogó volt, ajkai olyan pirosak, oly hízelkedők, szemei oly epedők; olyan volt hímzett fehér köntösében, mint a kívánság; és Péter mégsem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy megmondja neki ezt a nagy szót: „Adj hát eldobott vőlegényednek először és utoljára egy csókot!”
S addig-addig keresgette a nyitját a nehéz szónak, míg egyszer sebesen felnyitják az ajtót, s berohan a komornyik és jelenti, hogy itt van az excellenciás úr!
No most, Péter, Isten hozzád! Siess innen! Nem kapsz már se csókot, se puliszkát többet. Ki sem kísérhet a nagyságos asszony, mert sietnie kell újra átöltözni. Majd a rejtekajtón kitol szépen a komornyik, ott egy inas majd levezet a hátulsó lépcsőn, s majd kiereszt a kis kapun, s kicsuk egy ismeretlen utcába, ahol még sohasem voltál; onnan azután, míg hazatalálsz a szállodába, gondolkozhatol rajta, mit mondanál a szép asszonynak, ha még egyszer egy óra hosszat egyedül volnál vele a gömbölyű ablakos szobában.
Szaffrán Péter az öklével verte a homlokát, s fogait csikorgatta, mikor az utcára lekerült.
Az alvilág égő folyamai tomboltak ereiben! A kénköves folyamok, mikben az elkárhozottak lelkei kínlódnak!
„Ne zöldüljön hát a fű azon a mezőn!”
Mikor feljött ebbe a nagy Babilonba, csak a bosszút és a szerelemféltést hozta fel magával. Most megszerezte hozzájuk még a gyűlöletet, az undort, az irigységet, a szégyendühöt és a politikai fanatizmust. Szép társaság, ha egy helyre kerül!