Hogy mit beszélt az excellenciás úr a szép asszonnyal ez óhajtott találkozáson, azt hitelesen nem mondhatjuk meg, mert sztenográfunk nem volt jelen.
Bizonyosan magasztalta művészi tehetségeit, ígérte magas pártfogását; s mivelhogy a világon semmi sincs ingyen, s amint a herceg bizonyos tekintetben őexcellenciáját nagy gonosztevőnek nyilvánítá, valószínűleg példálózott a pártfogásért járandó foglalóra.
Mire viszont Evelina mint okos asszony elébb „feketével fehérre” téve akart látni bizonyos vívmányokat, s eléhúzá fiókjából azt a bizonyos írást.
Arról a bizonyos írásról őexcellenciája valószínűleg azt hitte, hogy az az operaházhoz való kinevezési dekrétumért folyamodás, s lehető, hogy vidám mosolygással mondá, miszerint az annyi már, mintha alá volna írva.
Több mint valószínű pedig, hogy amint azután a kétfelé nyitott írásba belepillantott, azonnal hivatalos ráncokba húzódott magas ábrázatja, levén abban nem színházi históriáról, hanem a Bonda-völgyi vasút engedélyéről szó.
Hogy akkor azután mindjárt felkelt a szép asszony mellől őexcellenciája, s minden szépelgési kedve megsavanyodván, elkezdett neki beszélni elháríthatlan akadályokról, nagy ellenzésről a birodalmi tanácsban, még nagyobb ellenállásról az urak házában, ahol Sondershain herceg eget-földet megmozdít a bondavári vasút engedélyeztetése ellen; politikai feltételekről, a pénzpiac nehézségeiről, az állam túlterheltetéséről, stratégiai szempontokról, territoriális nehézségekről s több effélékről, amik miatt lehetetlen, vagy legalább mostanában nem lehető a bondavári vasút engedélyezése állami kamatbiztosítás mellett.
S hogy azután nagy hamar vette a kalapját őexcellenciája, s otthagyta a szép asszonyt, ez már tény.
S hogy midőn a lépcsőn végighaladt fanyar képpel, magában ilyesmit mondott: „Tudtam volna csak, hogy nem a színésznő, hanem a bankár felesége akar velem beszélni, majd jöttem volna ide!” Ez pszichologice dedukálható.
Az meg már éppen histórikum, hogy mikor a bérkocsiba beült, annak úgy becsapta az ajtaját, hogy az üvege kitörött.
Tibald herceg palotájában ezalatt igazgató tanácsi ülés volt.
A harmadik részletfizetés elrendelése forgott szóban. A legkritikusabb műtét a közönség erszényén.
Erre kellett volna nagyon a bondavári vasút.
Kaulman múlhatatlannak hitte, hogy egy hét alatt meglesz rá az engedély. A Bonda-völgyi deputáció nagyon jó szenzációt gerjesztett.
Azután van még egy hatalmas pártfogója a konzorciumnak, aki az excellenciáknál mindent kivihet, még a vasutat is.
Az elnök finom, nagyúri ábrázatja egy vonással sem árulta el, hogy ő ismeri ezt a bizonyos titkos pártfogót.
Kaulman fel sem tehette Evelináról azt az átkozott naivságot, hogy az a hercegnek, ki számára palotát tart, mindenkit bemondjon, akit e palota kiskapuján az ő távollétében magához bebocsát.
Az ilyesmi unikum, ha megtörténik. S éppen Kaulmanon történik meg.
Az ülés alatt egy levelet hoztak Kaulmannak.
Félix megismerte rajta Evelina írását.
Sietve bontotta fel azt.
S azután fanyalogva tette azt le az asztalra.
Olyan képet mutatott hozzá, mint aki megitta az ecetet, s el akarja titkolni.
– Mi az? – kérdezé Tibald herceg, önhatalmilag elfoglalva az okmányt.
Az aláíratlan okirat volt az.
Kaulman mérgesen csapta a tollát a papirosra.
– A vasutunkat megint elvitte az ördög!
A herceg mondá magában:
– Hanem az asszony megint megmenekült.
Azután odahajolva Kaulmanhoz, s kezét vállára téve, súgá neki:
– Nem adják azt egy pár szép fekete szemért! Jó barátom!
Spitzhase volt a jegyző a bizottmányban.
E jelenet után kis papírszeletre valamit írt, s azt Kaulmannak nyújtá.
Kaulman átolvasta azt, s azután széttépte, és vállat vont.
– Ezt bolond nélkül is tudom.
A mai bizottmányi ülés nagyon rossz kedvvel oszlott szét.
A Bonda-völgyi deputáció bohózatának színpadi költsége kétezer forintba került, s nem használt semmit.
Az utolsó eszközhöz kell folyamodni.
Csanta uram szentül el volt szánva, hogy a harmadik részletfizetés kiírásánál de bizony nem fizet be többet. Veszik, ahogy veszik, ő minden részvényét a piacra veti.
A kiírás napján azonban kap egy levelet Spitzhasétól, mely így szól:
„Uram!
Holnap odamegy önhöz Kaulman úr, s minden részvényét átvenni kínálkozik 45 felülfizetéssel. Vigyázzon ön! Bizonyosan mondhatom önnek, hogy a kormány által már aláíratott a Bonda-völgyi vasút engedélye, mely amint létrejön, a részvényeket újabb 20 percenttel egyszerre feljebb fogja szöktetni.”
Csanta uram most már úgy hitt Spitzhasének, mint az orákulumnak.
Ha hitt neki, hát nem is csalódott.
A harmadik részletfizetés kiírása után, mikor a részvények egy kissé meggyökkentek, csak megjelenik ám nála Kaulman uraöccse, és kínálgat 45 felülfizetést a részvényeire.
Nem adta neki: állhatatos volt.
Inkább az utolsó hordó ezüstjét is kihengerítette pincéjéből, s vitte fel Bécsbe, semhogy egyetlen részvényétől megváljon. Meg is volt a jutalma érte.
Harmadnapra a befizetés után olvasá a hírlapokban, mily nagyszerűen meg lett szavazva a Bonda-völgyi vasút a birodalmi tanácsban s az urak házában.
Ő legnagyobb excellenciája maga védelmezte az ügyet az alsó- és felsőházban, s napnál fényesebben bebizonyította, hogy a Bonda-völgyi vasút állami kamatbiztosítását mind a politikai célzatok, mind a pénzpiac jelen kedvező hangulata, mind az állam nemzetgazdászati érdekei, mind a stratégiai szempontok, mind a territoriális kedvezmények mindenekfölött ajánlják, s mind a két helyen keresztülment az alig észrevehető ellenállás mellett. Waldemár herceg lármázott ellene, de senki sem hallgatott rá.
A Bonda-völgyi konzorcium számadásvizsgáló küldöttsége pedig a legközelebbi vizsgálat alkalmával talált egy ilyen pozíciót a kiadásokban:
„Alapítási költségekre 40 ezer forint.”
„Mi az?” – kiáltának egyhangúlag.
Kaulman valamit súgott az elnök fülébe. Az azt továbbsúgta. Arra a gallérja közé húzta mindenik a fejét, s azt mondta, hogy jól van.
A bondavári részvények a vasútengedély után felmentek 70re a parin felül. Csanta uram puncsot ivott örömében!
Evelina találkozott később a Treuman-színház öltöző előcsarnokában az excellenciával.
Őexcellenciája idején látta érvényesíteni a tanúsított protekciót az instáns-fél előtt.
– Nos, kedves? Hát kivívtam a bondavári vasutat, ugye?
Evelina mélyen meghajtotta magát előtte. Éppen a gerolsteini hercegnő jelmezében volt.
– Örök hálára lekötelezettje vagyok excellenciádnak. Legközelebb küldök érte negyvenezer csókot.
Miért, miért nem, őexcellenciája a „negyvenezer” szóért nagyon felütötte az orrát, s többet nem udvarolt a gerolsteini hercegnőnek. Hanem Evelina is bizonyos lehetett felőle, hogy akárhogy énekeljen ezután, az udvari operaházhoz dekrétumot kapni nem fog.