Egy borongós őszi napon Iván a hámorától jött vissza gyalog a tárnájához. S útközben elgondolkozott magában.
„Cudar világ biz ez.”
Nem a bölcseké a kenyér, nem az erőseké a diadal.
Éppen úgy, mint bölcs Salamon korában.
Minden hátrafelé megy.
Egyik rossz év a másikat követi.
A természet is mostoha az ember iránt.
A nép éhezik, és kenyeret koldul.
S azután mikor kapott, elfelejti azt, aki adta.
A tudatlanság legnagyobb ellenségünk.
Nagy úri birtokok elpusztulnak, anélkül, hogy birtokosaik valaha egy följegyzésre méltó jótettet hagytak volna az országon, a nemzeten, a közügyön. Minden terhe a jelennek és jövőnek egy szűk számú, kizsarolt osztályon fekszik.
Sem a nagy úr, sem a köznép nem található otthon.
Íme már ez a zsíros condra arról tanácskozik a malom alatt, hogy kit válasszon küldöttének a Reichsrathba.
S Szaffrán Peti, mióta Bécsből hazajött, szóba sem álla régi ismerőseivel: úgy megnövelték a taréját.
A bolondoké a világ.
Merni sem tud már senki.
Csak sóhajtozik a bús honfi, csak énekli a „Szózat”-ot, csak búsul a pohár mellett, csak fenyegetőzik; de merni nem tud többé.
Elveszett minden erő. Nincs egyetlen férfi az országban.
Hát asszony van? Igenis, nőnemű emberek.
Ott az egyik. Aki odaveti magát annak az embernek, aki őt rágalmazta, csak azért, hogy magas megvetését kifejezhesse ezzel a lenézett nyomorult irányában, aki őt védelmezte.
Hát a másik?
A hercegek kegyence, az egész világ csalogatója.
Az úrnőtől a parasztleányig nincsen semmi; mind a kettő szívtelenség.
S a föld alatt sincs jobb világ. A tárnában napok óta viheder jár. Olyan sűrűen jön a könlég, hogy nem lehet benne dolgozni.
Bárcsak a fejére szakadna egyszer az egész, mikor odalenn van!
A fekete tájképhez való gondolatok.
Amint Iván a hámortól levezető úton a szélső munkásházak előtt elhaladt, a legutolsónak az ajtaján egy munkást látott kibotorkálni. Az az ajtó egy pálinkásbolt ajtaja.
A munkás háttal volt neki fordulva, nem ismerhetett rá. Látszott, hogy erőlteti az egyenesen járást, hogy léptei ne ingadozzanak.
„Ki lehet az, aki ilyen korán reggel már tántorogva jön ki a korcsmából?” – gondolá Iván, s meg akarva tudni, melyik munkása lehet az, utánasietett, hogy szemközt láthassa.
Mikor utolérte, bámulva ismert rá. Ez Szaffrán Péter. Ivánnak felötlött ez a dolog. Emlékezett rá, hogy Szaffrán felfogadta Evila eltűnésének napján, hogy soha több pálinkát inni nem fog.
Azt is tudta, hogy Szaffrán megtartá fogadását.
De arra is emlékezett, hogy ugyanakkor olyasmit is ejtett ki, hogy még egyszer fog pálinkát inni, s valami rejtélyes fenyegetést is kötött e mondatához.
Hát hadd igyék! Az ő dolga.
De minek jön ide, Iván telepére pálinkát inni? Nem kap eleget a saját gyártelepe butikjaiban?
Hátha neki ez tetszik.
Iván üdvözlé a férfit.
– Jó reggelt, Péter!
Az üdvözlött nem fogadta a köszönést, hanem ahelyett merőn, vadul a szemébe bámult, mint egy veszni készülő kutya, mely embert nem ismer többé. Ajkait összeszorítá, és orrcimpái széttágultak; a sipka le volt szemöldére húzva.
Iván meg akart tőle valamit tudni.
– Jár-e a ti tárnáitokban is a viheder? – kérdezé tőle.
A megszólított erre sem felelt semmit, hanem feltolta a sipkáját homlokáról, s szemeit kerekre felnyitva odahajolt hozzá egész közel, s akkor némán szétnyitva száját, rálehelt a kérdezőre. S azzal semmit sem szólva, elfordult tőle, és ment tovább a részvénytárna felé vivő úton.
Ivánnak valami borzadály futott végig egész testén, mikor ez a rálehelt pálinkaillat érte arcát. Ez különben sem kellemetes szag.
Utánanézett, egy helyben állva, a távozónak, ki, amint húszlépésnyi távolban volt Ivántól, ott még egyszer visszafordítá fejét, hogy ugyanazt a fenyegető, veszésnek indult arcot megmutassa neki; ajkait felhúzta, mint a fenyegető eb, hogy ritka, fehér fogsora s széles vörös ínye kilátszott azok közül.
Ez arc láttára Iván zsebébe nyúlt, s egy percre az a gondolat villant át lelkén, amint revolverének agya kezébe akadt, hogy ha ő most ezt az embert úgy főbe lőné, hogy rögtön hanyatt essék, valami Istennek tetsző jó dolgot követne el vele. Iván egy idő óta revolverrel volt kénytelen járni, mert a szomszéd tárna munkásai azzal fenyegették, hogy egyszer, mikor magányosan jár, belelökik valamelyik szénüregbe, ha másként el nem tudják pusztítani; s a durva, felbőszített, idegen elemekkel összekevert hadtól minden kitelik.
Hanem azután csak hagyta menni Szaffrán Pétert. Ő is megfordult, s ment a tárnája felé, a légszivattyú gépet megvizsgálni.
A tárnában három hetedrész volt az arány a könlég és a levegő között. Annálfogva Iván megtiltotta e napra a föld alatti munkálatot, előbb ki kell szivattyúzni a vészterhes gázokat.
A munkásokat mind a külső szén eltakarításához rendelte, a tárnánál nem maradtak mások, mint akiknek a szivattyúkemencék körül volt dolguk.
Iván maga egész késő estig ott volt felügyelni.
Este hazabocsátotta munkásait: éjjeli munka ma nem lesz. Maga is jókor házikójába vonult.
Csúnya, ködös, borongós idő volt, s az ragad az ember kedélyére. Az ember együtt szenved a természettel.
Ha az ég melankolikus, az ember is az. Hát még mikor a föld is betegeskedik. Ez itt alattuk már napok óta lázban van. A kőszén halálos gázokat izzad, s bűzhödt lélegzetével megmérgezi a levegőt: féregtől, penésztől hull le minden gyümölcs, üszög lepi meg a gabonát, s métely pusztít az állatok közt. Az ember maga is gornyadozik.
Iván egész nap érezte azt a névtelen borzadályt, mely egyszer-egyszer végigfutotta testét.
Kellemetlen világ!
Mikor magára maradt puszta lakában, még jobban elővette ez a fagyos érzés. Lúdbőrzött minden tagja. Nyugtalan volt. Kedvetlen volt minden gondolatja, akárhová fordította. Ha saját anyagi viszonyaira gondolt, ha hazája ügyeire, ha jó barátokra, ha szépasszonyokra, egyik nagyobb undort keltett, mint a másik.
A tudomány sem vigasztalá. A vak tapogatózása az a sötétben.
A munka nem ízlett. Ez pedig a legrosszabb kórjel.
Még ha élet, ital nem esik jól, ha az álom nem kell, ha a szép nő szava nem melegít: hagyján; de mikor már a munka nem ízlik, az már nagy nyavalya.
Nem kellett testének lelkének, se álom, se ébrenlét.
Lefeküdt, csak azért, hogy feküdjék. Lehunyta a szemeit, csak azért, hogy ne nézzen velük.
S azután a lehunyt szemek előtt megnépesült a világ. Eszébe jutott mindenféle a múltból.
Emlékező undorral – mert az undornak van legjobb emlékezete – gondolt Szaffrán Péter pálinkaszagú leheletére, s ez az undor visszavezette az egykor mondott szavaihoz a munkásnak:
„Nem iszom több pálinkát ez életben soha. De még egyszer iszom. Amikor megérzi ön rajtam, hogy pálinkát ittam, vagy meglát a korcsmából kijönni, aznap maradjon otthon a házában; mert azon a napon nem tudhatja senki, miért, mi módon és mi által hal meg!”
De hát mi bajom nekem a te részegségeddel? Te aludjál otthon, én is aluszom otthon.
Hanem a kísértet sehogy sem akart otthon aludni. Minden módon azt akarta, hogy Ivánnal egy ágyon aludjék.
Amint Iván kissé elszenderedett, már érezte azt a kellemetlen bűzt az arcán, s látta lehunyt szemein át amannak feléje hajló arcát, amint vérben forgó szemeit rámereszti, s felhúzott ajkai, összeszorított fogai közül rálehel.
Úgy erőlködött őt ledobni magáról.
Egyszerre, mintha az ítéletnapi rombolás szava dördülne meg, egy rettentő pukkanás ébreszté fel Ivánt előálmából.
Olyan jól felébreszté, hogy ágyából is kidobta: a földön szedte fel magát.
Az első gondolatja ez volt: „A zuhatar szétzúzta a tárnámat!”
Még csak ez a csapás kellene a fejére, hogy semmivé legyen téve!
Kirohant az ajtón a szabadba.
Künn koromsötét éj volt és siket csendesség, minő a fülzúgás siketsége.
Azt sem tudta, merre forduljon. Kiáltson-e? Kinek kiáltson? Van-e még élőlény ebben a völgyben? Meghalt-e és eltemetve minden? Vagy él, de meg van némulva minden ember, miként ő maga?
Mi volt ez? Honnan jött ez a dördület, mely után még most is reszket a föld, még most is zúg a levegő?
A következő perc feleletet hozott.
A szuroksötét éjszakában egyszerre vakító lángoszlop emelkedik ki a részvénytárna épületei közül, s pillanat múlva egy még nagyobb robbanás hangzik az előbbinél, melytől a házak minden ablaka bezúzva csörömpöl össze, s a megrázott kémények hullanak alá a tetőkre; míg az iszonyú légnyomás Ivánt ajtajához visszataszítja.
S az alvilági fénynél ott látja Iván saját tárnája előtt munkásait térden állani az iszonyat, a rémület kifejezéseivel tűzvilágította arcaikon. A közeli házak küszöbein nők, gyermekek alakjai; a rémület első rohamától mozdulatlanná téve.
Az egész völgy egy beomlott vulkán kráteréhez hasonlít. Gomorrához, midőn a Holt-tenger alá a tűzesőben elsüllyed. A rettenetes láng felcsap a felhők magaslatáig, s mennydörögni tanítja az egeket, amilyen mennydörgést zivatar utánozni nem fog soha.
S két perc múlva vége van a lángnak; az egész táj ismét pokolsötét lesz, csak a részvénytárna fölött terjeng még valami vékony, fehér felhő.
– A szomszéd tárna felrobbant! – kiálta a kétségbeesés ordításával Iván, mintha nem hinné, hogy a pokolbeli csattanás úgyis felébresztett mindenkit, akit halva nem hagyott. – Segítségre, emberek!
Nem jutott most már eszébe, hogy „cudar a világ”, hogy „ellenségei az emberek”, csak azt tudta, hogy egy irtóztató, szavakkal ki nem fejezhető szerencsétlenség történt a föld alatt, akárkié legyen az a föld.
– Segítségre, emberek! – ordíta még egyszer, s a lármaharanghoz rohant, és elkezdte azt rángatni teljes erejéből.
Perc múlva jöttek minden oldalról felriadt munkásai, mindenik azzal a kiáltással: „A szomszéd tárna felrobbant!”, mintha volna valaki, aki azt nem tudná.
Azután egy hosszú, néma perc következett. A tárnamunkások lámpáikkal kezeikben körülfogták Ivánt, s kérdően néztek arcára, mit fog mondani.
– Meg kell őket mentenünk! – ez volt Iván első szava hozzájuk.
Óh, be eltalálta mindannyinak gondolatját.
Azokat, akik a föld alá temetve vannak (talán még élnek?), meg kell menteni azoknak, kik az Isten ege alatt maradtak. Nincs itt most ellenség, csak ember és ember!
– Gyorsan elő kell hozni a légszivattyút, a merítő vedreket! – osztá ki a parancsokat Iván. – Minden ember lássa el magát szájtakaróval! Vegyétek a faltörő szereket, hozzatok kötelet, lábtót és a kaucsuktömlőket. Ne maradjon itt más, csak az asszonyok. Előre!
Ő maga egy nagy feszítő vasrudat kapott vállára, s alig véve magára valami rossz öltönyt, sietett munkásainak utat törni a részvénytárna felé.
Az új birtokosok erősen körülpalánkolták birtokukat, hogy Iván szekerei ne járhassanak rajta keresztül.
A kapukon nagy betűkkel volt hirdetve: „Ezen kapun engedély nélkül bemenni szigorúan tiltatik!”
Nagyon jártak most az engedély után!
Amint a kapu be volt zárva, Iván nekifeszíté a vasrudat, egyet reccsentek a pántok, s a kapu feltárult.
Az emberek nem várták, míg a lovakat befogják a gépek szekereibe, maguk fogóztak azokba, s tízen tolták, húzták azokat úton, út nélkül, kémény irányában, merre közelebb volt.
Mint egy futó lidérctábor, olyan volt végigvonulásuk az éjszakában, amint mindegyiknek övébe volt akasztva a lámpája. Nemsokára lett számukra kivilágítás. A részvénytárna melletti vashámor egyik boltozata beomlott az erős rázkódástól, s az izzó kohók tűzfénye egyszerre végigvöröslött a tájon.
A munkások szétszaladtak mellőle; folyhatott az olvadt vas, amerre akart.
Egy rémületes kép bontakozott ki a tárnához érkezők előtt e tűzvilágítás mellett.
Az akna fölötti gömgölyű szivattyúkemencék nem voltak sehol, tégláikkal ezer ölnyire terítve a mező.
Az emelőgép, mely öntöttvasból volt, felfordítva feküdt messze előbbi helyétől, s a toronyszerű épületnek csak egy fala állt, arról csüggtek alá a kiszakított vaspántok. S a közel fekvő nagy épületek tetőiről lehántva minden cserép.
A tárna északi torkolata pedig be volt omolva. A pompás faragott kövekből épült portálé, mintha egy elhagyott kőbánya torkolata lett volna, egymáson hevert.
Kövek, gerendák, vasrudak, szén és terméskő csodamódon összekeverve, mintha egy vulkán köpte volna oda.
És az a rettenetes sírás!
Száz meg száz asszony és gyermek. Talán ugyanannyi özvegy és árva?
A férjek, az apák ott a lábaik alatt vannak eltemetve. És ők nem tudnak rajtuk segíteni.
Egypár férfi inkább oktalanságból, mint bátorságból, megkísérlé egymás után behatolni az összeomlott tárna-szádába.
A kitóduló gáz leütötte őket lábaikról, társaik nagy életveszéllyel vonszolják ki őket most éppen csáklyákkal, horgos kötelekkel.
Egy már oda van kifektetve a gyepre. Kezeiket tördelő tehetetlen asszonyok állják körül.
Iván, amint odaérkezett, azonnal elkezdett intézkedni.
– Nem kell a tárna-szádához közelíteni oktalanul! Várjon mindenki, míg visszajövök!
Az igazgatósági épületbe sietett. Nem jutott eszébe, hogy fogadást tett soha nem beszélni többé Raunéval.
Hanem Raunét nem találta otthon. Az éppen a szomszéd városban volt; ott a vasúti vállalkozók adtak bankettet a nagy alagút elkészülésének örömére. Neki ott kellett lenni.
Csupán a másodmérnököt találta helyben. Az szemközt jött rá.
Átkozott flegmatikus ember volt.
Azzal vigasztalta magát, hogy megtörténik ez külföldön is. Az ilyen katasztrófákat már ott számításba sem veszik.
– Újra kell építeni a portálékat, újra felpóckolni a tárnasikátorokat, s talán másutt kezdeni a turzást. Ez sok pénzbe fog kerülni. Voilà tout!
– Hány ember dolgozott odalenn? – kérdezé tőle Iván.
– Most csak valami százötven.
– Csak? Hát azokkal, mit gondol ön, mi lesz?
– Hja, biz azokat nehéz lesz megszabadítani, mert éppen most dolgoztak azon az átjáraton mely az északi tárnát a keleti tárnával összeköti, hogy a ventilláció tökéletesítve legyen.
– És így más bejárat nincs a tárnába, csak amelyik összeomlott?
– De a keleti tárna is összeomlott! Annak a lángja volt az, ami az aknán kicsapott. Látta ön?
– Megfoghatatlan volt előttem, hogyan jöhetett több percnyi időköz után az utóbbi robbanás az előbbi után?
– Annak igen természetes magyarázata volt. Az áttörendő aknafal már olyan vékony volt, hogy azt az északi tárna robbanása bedönthette. Akkor kétségtelenül nem a lángtól, mert ez már ellobbant, hanem az erős légnyomástól (az is hőséget fejt ki) gyulladt meg a keleti tárnában a gáz, s minthogy az omló szén felé nem törhetett ki, az akna torkán lövellt fel. Ez olyan, mint amikor a puska csövébe homok megy, s a lőpor inkább a puskacsövet szakítja szét, semhogy a homokot taszítaná ki.
Ezt olyan hidegvérrel magyarázta meg a mérnök Ivánnak, mint akit ebből az egész afférből semmi sem illet egyéb, mint hogy már most egészen új portálé-mintákat kell majd neki rajzolni.
– Hogy az eltemetett munkásokat megszabadíthassuk, legelőbb a gázt kellene az üreg torkából kiszivattyúzni, hogy a romok elhordásához lehessen kezdeni. Hol az önök szivattyúgépe?
– Ott van ni – szólt a mérnök a levegőbe mutatva –, ha még le nem esett.
– S hordozható szivattyújok nincs!
– Annak szükségét nem látta be senki.
– Jó! Itt az enyém. Alkalmazzuk azt!
– Csak azt szeretném tudni, hogyan? Ha rézcsöve van a szivattyúnak, az a zegzugos romok közé be nem tolható, ha kaucsuktömlője van, az elhajlik.
– Azt embereknek kell oda bevinni.
– Embernek? – szólt a mérnök ajkaival prüszkölve. – Nézzen ön oda! Most húzzák ki a harmadik embert halottan, aki bolond fejjel a romok közé rohant.
– No, még azok sem haltak meg! Majd életre hozzuk őket.
– De azért nem hiszem, hogy ön ma estig valakit találjon, aki a tömlő végét bevigye ötvenlépésnyire a romok közé.
– Már találtam is! Majd megteszem magam.
A mérnök vállat vont. Nem tartóztatta.
Iván visszament embereihez, kik azalatt munkához rendezkedtek. Félrehívta a legvénebb tárnamunkást.
– Pálom! Valakinek be kell menni a tárnatorokba a légszivattyú tömlőjével.
– Jó! Húzzunk sorsot!
– Nem húzunk sorsot. Én magam megyek. Ti mind családapák vagytok. Feleségetek, gyermekeitek otthon; nekem senkim. Mennyi ideig tartja ki az ember lélegzetvétel nélkül a tárnában a gáz között?
– Míg az ér százat üt.
– Jól van! Adjátok ide a tömlőt. Kössetek egy kötelet a derekamra, s eresszétek azt könnyen utánam. Ha a tömlőt nem húzom többé magam után, akkor vonjátok vissza csendesen a kötelet; de csendesen, hogy ha el találtam esni, a fejemet össze ne zúzzátok a heves visszarántással.
Iván ezalatt leoldotta derekáról a gyapotövet, s belemártotta azt egy veder borecetbe, s azután kifacsarva, körülkötötte vele az arcát, hogy szája és orra el volt takarva vele.
Azután hóna alá igazította a kötél hevederét, vállára vette a tömlő végét, s megindult a romok közé.
A vén munkás utána dörmögte:
– Számláld a perceket, uram! Ötven oda, ötven vissza.
Iván eltűnt az omladékok között.
A munkások levették kalapjaikat, s kezeiket összekulcsolták.
A vén munkás jobbjával bal keze csuklóját fogva számlálta az érütéseket.
Már túl volt az ötvenen, a tömlő még folyvást húzódott odább.
Már a hatvan, már a hetven járta, a tömlő még egyre húzódott. Iván még egyre beljebb nyomult a halálos légbe.
A vén munkás homlokáról a hideg verejték csorgott alá.
Már nyolcvan, már kilencven, már száz perc!
Sohasem fogjuk őt látni többé.
Ekkor megállt a tömlő.
Most a kötelet kezdték vontatni.
Az lankadt volt. Nem húzott terhet. Ő jön visszafelé.
Még mindig jön, még mindig lankadt a kötél. Most egyszerre megfeszül. Vigyázva húzzad! Újra lankad a kötél. A vén munkás a százhatvanadik percet számlálja. Akkor kapaszkodik ki Iván a tárna-szádából, a boltozat leesett zárkövére támaszkodva, de már azt átlépni nincs ereje; s amint egyszerre odarohannak hozzá, szédülten bukik munkásainak karjai közé. Arca sápadt, mint aki halállal küzd.
– Nincs semmi baj! – rebegi magához térve, amint arcát a friss lég éri, amint homlokát ecettel megdörzsölik. – Ah! Odabenn rettenetes lég van. Mit kell kiállani azoknak, akik odabenn rekedtek!
És nem az jutott neki eszébe, hogy: „Itt vagytok most, nyomorultak, kik hálátlanul elhagytatok, kik vesztemre összeesküdtetek, kik híveimet üldöztétek, kik utánam árulkodtatok, kik orozva elölni akartatok, kik követségbe jártatok, követet küldeni készültetek tulajdon szülőföldetek ellenségeihez! Itt vagytok most a bosszúálló anyaföld sötétségébe eltemetve!” Hanem az jutott eszébe: „Mennyit kell szenvedniök nekik a föld alatt! Szabadítsuk meg őket!”
Amint a légszivattyú gép működésbe jött, hozzá lehetett kezdeni a munkához.
Most is nehéz küzdelem volt az, de lehetséges.
Iván felosztotta az embereket szakma szerint.
A romok széthordásánál egy óránál tovább egy ember nem dolgozhatik.
Mindenki bekötve tartsa egész arcát. Amint valamelyik szédelegni kezd, társai rögtön kapják meg, s állva vigyék el onnan.
Mire megvirradt, a beomlott portálé el volt takarítva. Hanem az üreg torkába nem világíthatott be a nap.
Az agyagpala boltozat egyik oldalon végig le volt szakadva úgy, hogy Ivánnak, midőn a tömlőt oda bevitte, alig lehetett annyi szabad tere, hogy testével keresztülfúrhatta magát a résen. Ahol pedig a tömlő végét elhagyta, ott egészen le volt szakadva a boltozat.
Emberfölötti vállalkozás volt azt, ami hetek munkája lett volna, azt most napok alatt végrehajtani. Pedig tenni kellett! Iván munkásai tovább folytatták a beomlott tárna-szádának kibontását, amiben nagyon kevés segítséget kaptak a részvénytárna részéről.
Kisült, hogy a felrobbanás éppen azon időszakban történt, amidőn a munkásokat felváltják.
Midőn bányagázban kell dolgozni, négyszer váltakoznak.
Ez éppen az éjféli csere idejében történt. Egy része a munkásoknak éppen akkor bocsátkozott le az aknanyíláson; azok már az égben vannak!
Más rész útban volt kifelé, azokat a robbanás s az omló tárna agyontaposta. Hanem egy rész valószínűen a lerakodó helyen maradhatott, ahol sem a láng, sem a romok nem érhették, azok most ott élnek eltemetve.
Tehát idekünn alig maradt húsz-harminc férfi tárnamunkás.
A hámor munkásait pedig a hámor igazgatója kereken megtagadta a tárnabontásra odakölcsönözni. Neki minden kohójában olvad az érc, ha nem ügyeltet rá kellően, csupa „medvét” fog velük.
(Medvének híják a kohászok az olyan vastömeget, mely hibás olvasztás miatt nem jött ki a kohóból, s melyet azután mint kárba veszett tömeget kemencéstől együtt ki kell lökni.)
Pedig a hámor munkája sürgetős. A vasúti síneknek napjára el kell készülni, különben óriási bánatpénzek fizettetnek.
Tehát Ivánnak munkásaival csaknem egyedül kellett végeztetni a szeretet munkáját. Csupán az asszonyok voltak kezére. Azok segítettek férjeik szabadítóinak.
S az nehéz munka volt.
Az omladozó folyosótetőt minden fél ölnyire alárakott gerendákkal kellett felpóckolni, s amint egyszer nyílást törtek az omladványban, egy új ellenséggel találkoztak.
A robbanás után a tárnát ellepte a víz.
Most még a vízszivattyúkat is működésbe kellett hozni. Ahová azzal nem lehetett férni, merítő vedrekkel kényszerültek kiadogatni a fekete iszapot.
Térdig bűzös iszapban állva, dögletes légtől körülvéve, felülről szüntelen hulló omladéktól fenyegetve haladtak nyomról nyomra mélyebben a föld alá a derék munkások.
Délután hazaérkezett Rauné úr is.
A legjobb mulatság közepett tudta meg a rémhírt. De ugyan dühös is volt.
Odajött a tárna elé, s átkozta a benn veszett munkásokat.
„A gazemberek! Egymillió kárt okoztak a társulatnak! Bár döglöttek volna ott meg valamennyien! Mit vesződnek a megszabadításukkal! Vesszenek ott! A részeg gazemberek!”
A dolgozó emberek nem feleseltek vele. Először azért nem, mert nem értek rá, másodszor mivel mindegyiknek be volt kötve a szája. A tárnanyitás nagyon csendes munka.
Hanem egyszer azután találkozott egy munkással Rauné úr, aki, mikor legjobban átkozódott, s szidta az elsíroltakat, egészen odaállt eléje, és merően a szeme közé nézett.
Az is éppen olyan iszapos, szénnel befent alak volt, mint a többi. Arca éppen úgy, mint a többinek, kendővel szeméig bekötve, azon felül korommal belepve, hanem a szemeiről azért ráismert.
Aki egyszer ezekbe a szemekbe nézett, sohasem felejtette el azoknak tekintetét. Azok Iván szemei voltak.
Rauné úr elhallgatott rögtön, s elkotródott onnan mérnökével együtt, s hagyta azontúl Ivánt működni, ahogy neki tetszik. Négy nap, négy éjjel szakadatlanul folyt az erőfeszítő munka. A derék emberek leküzdöttek minden akadályt, utat törtek a szabad tárnáig.
Iván ez idő alatt nem evett asztala mellett, s nem hált ágyban. Ott falatozott, mikor ráért, a legközelebbi kövön, s aludt egy-egy órát, mikor elnyomta az álom akárhol, ahol útban nem volt. Egy órára sem távozott el a tárnától.
Negyedik napon találták meg a munkások a legelső embert. Embert? Dehogy! Egy tömeget a falhoz tapasztva. Valaha hús volt és csont.
Néhány öllel odább feküdt a földön egy másik ember, akinek nem lehetett megtalálni a fejét.
Azután találtak egy gyalogszekeret, minőn a szenet tolják kifelé, darabokra szaggatva, forgácsai egy emberi hullát szurkáltak összevissza.
És azután ismeretlenné perzselt alakokat. Azokat már a láng is érte.
Egy helyen tizenöt embert sajtolt egy csoportban össze egy leszakadt palakő réteg, százmázsányi súlyú. Azokat ott kellett hagyni. Napokig fog tartani, míg azt a követ szétdarabolhatják.
Most a még talán élőket felkutatni sürgős az idő. Mindenütt, a tárna minden folyosóján lehetett találni halottakat; de az még mind nem adta ki az elveszettek számát.
A részvénytárna munkásai azt mondák Ivánnak, hogyha valahol lehetnek élve megmaradtak, az csak a lerakodó helyen lehet, ahol munka kezdete előtt iszákjaikat le szokták tenni, s munka után ismét előkeresni.
Hanem a folyosókban oly rombolás történt, hogy maguk az ott jártas munkások is alig tudták magukat tájékozni; néhol kitörte a robbanás a közfalakat, másutt betemette a bejáratokat, vagy átszakított két egymás fölött levő folyosót. Kutatni kellett még a jártasnak is, hogy merre a tájékozó főutca?
Végre úgy tetszett Ivánnak, mintha egy nagy halom kőszén és palakő tördelék alól halk nyöszörgés ütné meg füleit.
– Itt kezdjünk el ásni! – mondá munkásainak.
Az omladékot félre kezdték hárítani, s amint az eltisztult, a részvénytárna munkásai kezdték tájékozni magukat.
„Igen! Itt van az ajtó, mely a lerakodó terembe vezet!”
A légnyomás bizonyosan becsapta az ajtót, az oldalfalat rádöntötte s betakarta vele, s míg egyszerre eltemette a benn levőket, egyúttal megvédte őket az agyonperzseltetéstől.
Úgy volt!
A nyöszörgés, a segélyhívás egyre hallhatóbb lett az omladványon keresztül, már látható lett az ajtó, s amint azt sarkaiból kiemelték, Iván volt az első, ki lámpájával bevilágított a sötétségbe.
Nem hangzott eléje örömkiáltás. Nem rohantak térdeit átölelni kárhozatból kimentett alakok. Az élet végküzdelmének torzalakjai feküdtek ott.
Száznál többen.
Még mindannyi élt! De minő élet! Kiaszva az éhségtől és szomjtól. Elfojtva a bányalégtől. Megtörve a kétségbeeséstől. Száz emberi csontváz emelé fel lankadt kezeit, bágyadt fejét a besütő világosságra. A hajnalcsillag volt az a sírban. A csontház mozdult meg a feltámadás szavára.
És egy szívreszkettető nyöszörgés, melyben már semmi emberi hang nincsen, hangzott fel száz ajakról, hogy annak, aki azt hallotta, egész életére volt elborzadnivalója tőle.
Ezek a robbanás percében iderekedtek. A légnyomás egyszerre kioltá lámpáikat, s világot gyújtaniok őrültség lett volna. Azóta itt vannak a sötétségben eltemetve.
Veszedelmüket szaporítá az, hogy az elboríttatás után nemsokára kezdék észrevenni, hogy a víz lassanként szivárog abba a terembe, mely nekik menedékül és csontházul szolgál. A terem fél öllel mélyebben fekszik, mint a folyosó.
Akkor a sötétben elkezdtek a terem deszkáiból és cölöpeiből emelvényt alkotni. Erre az emelvényre kapaszkodtak fel mindannyian. Ott várták a sokszoros halált. Az éhség, a bányalég vagy az emelkedő víz hozta halált.
Mikor a szabadítók rájuk nyiták az ajtót, a víz már éppen a küszöbig ért, s az emelvény padlatát nedvesíté.
Iván intézkedésére csendben, rendben szállíták ki a nyomorultakat síri fekvőhelyükből. Azok nem tolakodtak előre. Mindegyik feküdt veszteg a maga helyén, s várt, míg rákerül a sor.
Nagyon csendes emberekké tette őket az a halottak próbája. Némelyik a szemeit sem bírta már felnyitni; de Iván úgy találta, hogy még mindannyi él, s az emberi természet csodatevő!
Ezek tehát meg voltak szabadítva.
De még ezzel nem volt bevégezve a munka.
Hátha még az áttörésnél is lehetnek elsírolt emberek? Azután az iránt is bizonyságot kelle szerezni, vajon csakugyan úgy történt-e, ahogy a mérnök feltételezé, hogy az első robbanás bevégezte a két tárna közti áttörést, s most ebből amabba is át lehet menni, ami nagyon megkönnyítené a szabadítók munkáját a keleti tárna áldozataira nézve.
Az áttörési alagút szájánál ott feküdt egy ismerhetlenségig összeégett alak.
Kezében volt még akkor is a Davy-lámpája kinyitva.
Tehát ez volt az az átkozott, aki a rémtettet elkövette!
Tehát csakugyan emberi őrültség gondolta ki e pokoli rombolást!
A hulla ismeretlen volt. Öltönyei leégtek róla. Hanem a bőrövén volt egy acéltokocska. Abban a tokban találtak egy aranyórát, melynek lapjára zománccal egy szép hölgy mellképe volt festve.
Iván Evelinára ismert e képben.
És a kép mellett volt egy százforintos bankjegy, erősen megbarnítva az izzó lemeztől, de meg nem égve.
E bankjegy hátuljára ez volt írva:
„Kaptam ma egy éve, visszafizetem ma.”
Borzasztó visszafizetés volt!
Iván most már értette az egész összefüggést e rémítő ember tettei és szavai között, kit az emberevés emléke ily óriási embergyilkolásig üldözött.
A fenyegetőzést menyasszonyának elszöktetésekor.
A hirtelen elvállalt szolgálatot a részvénytárnában.
Az utolsó pálinkaivást. És azt a vészjósló leheletet Iván arcára.
Ez egy antikrisztusi jellem volt.
Egy emberi testbe öltözött démon, ki feláldozza önmagát, hogy bosszút álljon mindenkin, aki őt megbántotta, meglopta, kinevette, kigúnyolta, lenézte, bolonddá tette, tósztokkal megtisztelte, gazdagságával inzultálta, pompájával ingerelte, együgyűségét orránál hurcolta!
Hogy fognak utána esni valamennyien, hogy rúgta ki alóluk a talpkövet, s hogy fognak zuhanni az ő sírjára egymásután: pap, bankár, tőzsér, diplomata, miniszter és komédiásnő!
Ennek már nincs mit tanulni a pokolban!
Iván gondolatokba mélyedve állt a hulla fölött, és e percben az eget érte fejével. Pedig a föld alatt volt.
Az ő szívében is dúltak ezek az indulatok mind!
Őt is meglopták, megrabolták, kinevették, gazdagságukkal agyonnyomták, szíve közepébe mérges gyilkokkal szúrtak ugyanazok az emberek, akikre ez a másik önté ki a bosszú mérgét!
És ő most ellenségei életét, vagyonát siet megmenteni. Nemcsak az emberéletet, hanem őszintén az emberi vagyont is.
Hisz az a roppant kincs, ami itt a föld alatt hever, nem csupán ellenségei kincse, hanem az emberiségé is; az állam gazdagságának, az ipar emelkedésének titkos tárháza ez.
És még egy nagy félelme volt.
Nem merte azt senkinek mondani, mert ha közölné gondolatját munkásaival, akik eddig minden vészen keresztül követték, egyszerre visszafordulnának, és futva igyekeznének a szabad légre feljutni.
A Davy-lámpák sodronyhengere színültig van telve vörös lánggal, ami azt hirdeti, hogy még mindig egyharmad rész a könlég a tárnában, csak kétharmad az éltető lég: a többi halálgőz.
De már a bányagáztól nem félnek. Ennek a rettenetes szellemnek fényárasztó szemeibe megszokták bátran belenézni. Még akkor is, midőn szétroncsolt áldozatainak tetemeit rakják a hordágyra.
De van egy másik szellem, aki lehunyt szemmel jön. Azzal nem mert találkozni senki. Az a szénlég a bányában.
Annak a jelenléte rettenetes!
Midőn az alagút áttöréséhez értek, csakugyan úgy találták, ahogy a mérnök előre mondta.
A közfalat kirúgta a robbanás, s most csak ennek az omladékait kellett elhárítani, hogy a keleti tárnával meg legyen nyitva az összeköttetés. A feladatot teljesítő munkások egyike sem bírta sokáig az ott dolgozást.
Néhány percnyi munka után egymásután visszatértek, s köhécselésről panaszkodtak, s hogy a lámpa azon a helyen rosszul ég.
A folyosón még az egész hengert félelmesen megtölti a lámpa lángja, s az omladéknál már csak pislog. Ez még félelmesebb. A legutóbb visszajött munkás azt mondá, hogy amint egy nagy széndarabot megmozdított, oly kellemetlen szag hatott át szájtakaróján, hogy nem bírta kiállani. Hasonlított az a szag a romlott savanyú káposzta bűzéhez.
A vén munkások már tudták, hogy mi az a káposztabűz a tárnában.
Az öreg Pál figyelmezteté Ivánt, ki maga ment oda vizsgálódni, hogy őrizkedjék lélegzetet venni szájkendőjén keresztül, s sietve jöjjön vissza.
Iván fogta a vasrudat és a lámpát, s lélegzetét visszatartva odasietett a romtörés felé.
Két kézre fogott vasrúdjával teljes erejéből meglökte a széntömeget, mire az nagy robajjal omlott be túlfelől.
Akkor a rúd kecskekörme közé csíptetve lámpája fogantyúját, betolta azt a támadt résen.
A lámpa egyszerre elaludt.
S amint a sötétségből a résen áttekintett Iván, borzadva látta, hogy a túlsó tárnában valami vöröses, izzó fény dereng, mely az egész folyosót végigvilágítja.
Tudta jól, mi az.
Olyan jól tudta, hogy rémültében otthagyta a vasrudat is, s sietve futott onnan, ahogy bírt.
– A keleti tárna ég! – mondá elrémülten a munkásoknak. Azok egy szót sem szóltak többet, hanem megkapták Iván karját kétfelől, s sietve vonszolták el magukkal, nehogy hátul maradjon.
Ami utánuk jön, az a rémséges bűz, az nem a rettenetes viheder többé, aki fenyeget s összezúz, ha felgerjesztik haragját, hanem az alattomos széngáz, mely a tárnaégésből fejlődik, mely nem hagy magával dacolni, nem becsüli a bátor szívet, s akit egyszer megfojtott, életre nem engedi dörzsölni vagy visszaimádkozni többé. Ez elől futni kell.
Percek múlva üres volt a tárna.
Mikor a napvilágra kiértek, ahol a tömérdek asszony, gyermek örömsírása vagy jajveszékelése vevé körül a kiszabadult élő halottakat, feltalálta Iván a mérnököt.
Iván most már letépte szájáról a kendőt.
– No uram, most már megmondhatom önnek, hogy mi van odabenn! A végpusztulás. A keleti tárna ég! Több nap óta kell neki égni, mert az egész folyosót izzani láttam. E látmányt soha el nem felejtem. Ez nem emberi gonoszság műve, nem Isten csapása többé, hanem egyenesen a felügyelők hanyagsága. Azt ön mint nagy fizikus tudni fogja, hogy a kőszéntárna azáltal gyullad ki, ha a kénkovacsos kőszéntörmeléket, ami hasznavehetlen, halomra hagyják gyűlni. Az ott megfülled, s amint szabad lég éri, magától kigyullad. Az önök tárnái teli vannak ily tűzélesztő szeméttel. És már most jó éjszakát önöknek is, nekem is! A tárnatüzet el nem oltja senki. Ismeri ön a duttweileri égő hegyet? Százhúsz éve, hogy kigyulladt benne a kőszén. Még most is ég. Itt lesz neki a párja. Jó éjszakát, uram!
A mérnök vállat vont. Mit tartozik ez őrá?
Iván elhagyta munkásaival együtt az istenverte telepet. Hát az ő telepe mivé lett azóta? Saját jószágára nem is gondolt négy nap és négy éj óta…