Immaculata

Ez a női sztrájk Párizsban már kissé sokáig is tartott.

Mi, akik élveztünk már betűszedői sztrájkot, sütőlegények sztrájkját, tudjuk, milyen nehéz kiállni ilyen munkamegszüntetést olyan tárgyak körül, amik a mindennapi élvezetekhez tartoznak.

Hát még ha a nők csinálnak sztrájkot!

Parbleu!

Az ilyen dologgal tréfálni Párizsban veszedelmes.

Száz évvel ezelőtt abbé Pâris divatba hozta az élvezetek megtagadását s a testsanyargatást, s lassanként úgy elterjedt a szent rángatózás dühe, hogy mindenütt minden szép asszony és leány, ahelyett, hogy a kedvese után látott volna, a temetőbe járt magát korbácsolni; a secourista nők hasábfákkal verették magukat és kiáltozták hozzá: „Ah, mi jó ez! Ah, mi üdvös!”

Végre a királynak el kellett záratni a temetőket s megtiltani a szent rángatózást, mire a konvulzionerek ezt a bonmot-t írták

„De par le Roi, defense à Dieu,
De faire miracle en ce lieu.”

(A király nevében megtiltatik az Úristennek ezen a helyen csodát tenni.)

Utoljára sem bírt neki véget vetni sem király, sem parlamenti tanács, hanem végét vetette egy új divat.

Áldott legyen, aki a chignont feltalálta, s más dolgot adott a szép hölgyek fejének, mint a magasztosért rajongni, különben még a krinolin bukása után az egész világon elterjedt volna a hölgyek aszkétai konvulziója.

     

Sámuel apát úr felkeresé Evelinát.

Óh, Párizsban semmi különöset sem talál abban senki, hogy az abbék látogassák a színésznőket.

Az apát úr régi jó barát mind a két háznál. Már tudniillik mind a férj, mind a nő házánál.

Evelina azzal fogadta őt, hogy megmutatta neki a programját a kegyes célú hangversenyre, melyet szalonjában akar rendezni. Az apát úr nagy érdekeltséget mutatott e program iránt.

– No már nézze – szólt neki Evelina bosszúsan –, milyen jó lett volna ide e közé az énekrész és gordonka közé annak az ostoba Árpád kölyöknek a zongoraszáma, de nem akar eljönni!

– Hát Árpád itt van?

– Itt ám! Most szaladt el tőlem. A futóbolond. Pedig olyan szépen kértem, hogy vegyen részt a hangversenyemben. Azután a fiszharmonikán is ő tudná legjobban kísérni az én „Stabat Mater”-emet. De nem hallgatott rám. Meg van bolondulva. Eretnek lett.

A pap nagyot nevetett rajta, s nevetés közben valamit gondolt ki.

Ez az asszony nagyon örömest beszél arról az Árpád kölyökről. Az Árpád kölyök kezd már húszéves lenni. Evelina közel a tizenkilenchez.

A gyermeknek kell valami mulatság „is”, hogy a komoly és nehezebb dolgokra készen legyenek. Nem jó lenne-e Waldemárt megcukrozni Árpáddal?

– No, hát én kicsinálom kegyednek, hogy Belényi Árpád itt fog zongorázni a hangversenyén, a „Stabat Mater”-t is fogja kísérni fiszharmonikával, hanem azután mit ád nekem ezért?

– Óh, nem teszi az azt. Ismerem én. Nagy buksi az! Ha valamit feltett abban a kakadu fejében! Azután ha „én” nem bírtam vele!

Evelina meg volt győződve szemeinek varázshatalmáról.

– No, én rá fogom venni! De mit kapok érte? – erőlteté a pap.

– Mivel akarja rávenni? – kérdé Evelina. (Még mindig nem felelt arra, hogy mit ád érte.)

– Azt majd meglátom. Például azzal, hogyha itt fog játszani, akkor a császárné termeiben is fog játszhatni, s ezzel az egész szezonra meg lesz alapítva a szerencséje. A művészember fel tudja fogni az ilyesmit. Azután meg egy kis pénzféle.

– Ah, hisz azt én is kínáltam neki. Ötszáz frankot.

– No, az meglehet, hogy amit ötszáz frank meg nem tett egy fiatalembernél egy szép hölgy által kínálva, megteszi száz Napóleon-arany egy öreg asszonyságnál, egy pap által küldve. Árpád anyjával kell megegyezni, amit azután az öreg asszonyság elhatározott, azt a fiúnak meg kell tenni. Ismerem én a viszonyokat.

– Ejnye, ön csakugyan okos ember, apát úr! Erre én a magam eszétől rá nem jöttem volna. Persze, hogy nem a tacskóval kellett volna alkudoznom, hanem az anyjával. Tehát ön magára vállalja ezt! No, ha ezt megteszi, akkor kérjen tőlem akármit!

Az asszonynak oly derült kedve volt, hogy mindent lehetett nála merni.

A pap mert.

– Tehát amit én kérek kegyedtől, az egy meghívójegy a jótékony hangversenyébe.

– Óh, akár tízet! – kiálta Evelina örömmel.

– De a meghívás névre szól, s azt ön maga írja fel.

– Mondja ön tollam alá, kinek írjam e meghívást.

Evelina reszketett a kedélyizgalomtól, midőn íróasztala fiókját kihúzta, s egy meghívójegyet maga elé tett.

– Nos? A név?

– Sondershain Waldemár herceg.

Evelina e névre úgy belevágta a tollat az asztalba, hogy a hegyével megállt benne, s felugrott hevesen.

– Nem!

Az apát úr kacagott rajta.

– Ah, be jól illik önnek ez a harag! Törjön össze, kérem, még egynéhány tollat.

– Sondershain hercegnek nem adok meghívót! – szólt Evelina, s durcásan veté le magát a pamlagára.

– Kellemetlen embernek találja kegyed a herceget?

– Kiállhatatlannak.

– S azt képzeli kegyed, hogy a világnak csupa Belényi Árpádokból kell állani?

Evelina felpattant, s mérgesen tépte szét az egész programot.

– No, hát maradjon Árpád is odahaza, az anyja szoknyája mögött! Nem kell sem ő, sem más, sem az egész hangverseny! Vége van! Nem tudok róla semmit.

S a kandallóba dobta a széttépett papirost.

Ekkor a pap is fölkelt helyéről, s megfogta az izgatott delnő kezét.

– Csillapítsa le indulatait asszonyom. Én egy igen komoly ügyben jöttem önhöz, mely érdekli önt, önnek a férjét s – nem titkolom el – engemet magamat is; oly nagyon érdekel mind a hármunkat, hogy azt merem mondani: életkérdés, mely ha ellenünkre fordul, önnek a férje száműzve van Amerikába, én száműzve vagyok a kolostoromba, ön, nem tudom hová.

A nő megdöbbenve foglalt helyet.

– Legelőször is kezdjük önnek a dolgán. Azt tudni fogja ön, hogy Tibald herceg, miután ön Maximilián utcai palotáját, ami önnek volt ajándékozva, egyszerűen viszaadta, az ön számára egymillió forintnyi névértékű bondavári részvényeket letéteményezett.

– Egy szót sem tudok róla! – mondá Evelina elbámulva.

– No, ez azt bizonyítja, hogy ön nem vesződött azzal az unalmaskodással, hogy megkérdezze Kaulman úrtól, miből kerül ki e fejedelmi háztartás, a pompás előfogat, a tömérdek cselédség, télikert s a többi.

– Én azt hittem – szólt a nő zavarodottan –, hogy színpadi fizetésem és Kaulman úr…

Egy gúnymosoly a pap ajkain kettévágta szavait. A pap folytatá:

– Mindennek vége! Ma érkezett távirat szerint a herceg ellen veje bírói gondnokságot kért, s azt megadták neki. A gondnokság kétségtelenül lefoglalja az ön javára letéteményezett bondavári részvényeket is.

– Hát foglalja le! – szólt a nő könnyelműen.

– No, ezért még lehetne perelni. De most jön a nagyobbik baj. Egy másik távirat szerint a bondavári tárna a múlt héten a zuhatar által légbe röpíttetett.

Már erre felsikoltott Evelina

– Berend úré is?

A pap bámulva nézett rá, s folytatá a nő arcára figyelve:

– Az nem! De a részvénytárna egészen. S amint a távirat tudósít, azonfelül a tárna ki is gyulladt, s eloltása lehetetlen. A pap azt olvasá a nő égnek emelt szemeiből, mély fohászából, hogy: „Hála Istennek! Csakhogy Berendnek nem történt baja!”

– Most ebből egy igen nagy veszedelem támad – folytatá az apát. – Ön talán hallott róla valamit, hogy Kaulman a pénzvilágban mily fényes hírre emelkedett a bondavári ügylet által. Milliók vannak reális értékben befektetve, és tízannyi milliók ideális értékben mint börzejáték tárgyai függnek a levegőben. Egy ilyen katasztrófa, mely meglehet, hogy még kiheverhető, meglehet, hogy a tárnatüzet elolthatják, de mostanra elégséges fegyver az ellenfél kezében, hogy Kaulmant megbuktassa. A fellobbant tárna egyúttal a kontremin tűzaknája is. Egy pénzkirálynak nem azokban a milliókban fekszik az értéke, amiket vasládája őriz, hanem azokban a milliárdokban, amik számára az idegenek fiókjában nyitva állanak: a hitelében. Egy csattanó esés, és mindezen fiókok becsapódnak előle, s még az is, ami zár alatt volt nála, elolvad; hacsak el nem fut annyival, amennyit a két kezével kimarkolhatott a saját pénztárából. Kaulman most ebben a helyzetben van. Ma százmilliót tart feléje kínálva minden kéz, holnap – egy kiáltás! – s ugyanannyi kéz zörget a kapuján visszakérni azt, amit rábízott. Ezt a kiáltást megtenni vagy meg nem tenni, most egy emberen függ. Ez az ember Sondershain Waldemár herceg. Ő itt van. Ma érkezett meg. Valószínű, hogy titkos ügynökeitől előbb megtudta a bondavári balesetet, mint Kaulmant tudósíták ottani igazgatói, kik talán elfojtani hitték a veszélyt. Sondershain herceg kezében van Kaulman sorsa, és nem titkolom, az enyém is. Egy roppant, félvilágra szóló tény mozdító ereje voltam. Holnap kellene a párizsi és brüsszeli pénzpiacokon feltétetni a Kaulman által intézett egyházi kölcsönnek, mely talán a világtörténetnek adhatna új fordulatot. Ha Waldemár herceg felhasználja a bondavári katasztrófát s közbekiált, elenyészett az egész, mint az álom. Ha ő megjelen a börzén s azt kiáltja: „Kaulman-féle részvények parin alól hatvan!” akkor el vagyunk veszve. Ha ő hallgat, a nagyszerű terv fényesen sikerül, s akkor a bondavári kicsiny malőr olyan apró dologgá zsugorodik össze, hogy a világpiacon senki sem veszi észre. Érti-e ön most már, hogy minő varázshatalom van most önnek egyetlen szavában, hogy mit tehet ön, ha Waldemár hercegnek egy szót mond?

Evelina csak némán ingatta fejét, s mutatóujját ajkára tevé. A hallgatás nemtőjének képe.

– Micsoda? Ön nem akarná ezt megtenni? – szólt az apát úr szent haragra gerjedve. – Ön nem gondol arra, hogy egy magas cél elérése egyetlen szavába kerül? Ön engedné a szentszéket összeomlani, az Angyalvárra a hitetlenek vörös zászlóját a levert kereszt helyébe tűzetni, a szenteket helyeikből ledobatni csupán egy asszonyi szeszély miatt?

Evelina széttárta két karját, mintha küzdelemre menne egy kínzó óriással, s elszántan kiálta fel:

– Nem szólhatok azzal az emberrel!

Sámuel apátot most már bosszantotta ez a szeszélyeskedés. Feltette magában, hogy ha rá nem veheti ezt az asszonyt, legalább érzékenyen meg fogja sérteni.

Azért vette a kalapját, s azt háta mögé tett kezébe fogva hideg gúnnyal mondá Evelinának:

– Én meg nem foghatom önnek az ellenszenvét. Hisz Sondershain herceg semmi tekintetben sincs hátrányban azon férfiak mögött, akiket ön eddig magánál elfogadott.

E megbántásra hevesen megragadá Evelina a pap kezét, s a szív visszatartózhatlan önfeledtségével mondá neki e szókat: – Uram! Én még leány vagyok!

A pap bámulva tekinte rá.

Az égő arc, melyet bánatpirulva fordíta félre a hölgy, a szűz szemlesütés, a gyermekzokogás esküdött mellette, hogy igazat mondott.

A pap nagyot sóhajtott.

Egész nagyságát, egész dicsőségét köddé foszlani érezte e szó előtt.

Hisz ez nagyobb eszme az angyalvárnál!

Egy nő, a „talon rouge”-zsal a lábán s a mirtusszal a fején.

A kurtizán és az immaculata.

És a pap érté a „Sphinx” talány nyitját legjobban.

A pap kiütve érezte magát pályaköréből e szó által.

Saulust a villám nem térítette meg jobban.

Érezte, hogy mindaz, amit férfi álmodhatik, nagyot, lehetetlent, dicsőségről, magasságról, hatalomról, világ előtti hírről: füst és pára ahhoz a magassághoz, ahonnan most ez asszony őhozzá alábeszélt.

Aki viselte egy férj akaratáért, akinek hűséget esküdött, az áruba vetett divathölgy festékét arcán, s meg tudta őrizni alatta a szemérem orcapirulását.

Nem volt szándéka őt e magasságból lerántani többé.

– Evelina! – szólt hozzá szelíd komolysággal. – Amit ön most mondott, azzal ön engem száműzött cellámba. Jól van! Odamegyek. Ön szétriasztá fényes álmaimat világi nagyságról. Jól van! Nem álmodozom többé. Ön azt mondá: „Én még leány vagyok!” Jól van, tehát legyen ön valóban „leány”. A francia törvények nem ismernek házasságot, mely nem polgári hatóság előtt köttetett. Önnek a házassága Kaulman Félixszel ez országban érvénytelen és semmis. Ön itt Dirmák Éva leányasszony, semmi más. Ezt megmondhatja ön Kaulman úrnak, hogy tőlem hallotta. Én adtam neki e tanácsot, hogy önnel így tegyen. Most megyek kolostoromba vissza Istennel kibékülni.

„Dirmák Éva” odarogyott térdre a pap lábaihoz, s kezét elárasztá csókjaival és megfüröszté könnyeivel.

– Tegye ön fejemre kezét! – zokoga a leány. – Áldjon meg, atyám.

A pap csak messziről emelte feléje kezét.

– Óh, leányom, a te fejed fölött valamely láthatatlan kéz lebeg szüntelenül. Az oltalmazzon meg téged örökké.

A pap eltávozott. Fel sem kereste Kaulmant többé. Jegyet váltott a vasútra, s elzárta magát csendes kolostorába.

Nem hallott felőle a világ többé semmit.


VisszaKezdőlapElőre